Próza

november 21st, 2024 |

0

Fodor Miklós: Képes vagy!

Feljegyzések a filozófia, a költészet, a dráma és az Élet határmezsgyéjéről

Képes vagy?

Zsigmond belső párbeszéde az első – szakrális – érintésről

– A szerelem egy képpel kezdődik. A kép mágikus, azaz lenyűgöző erejével. Bizonyára ennek evolúciós okai vannak. Természetisten a lélekbe nyilazza a vágyat, melynek kábszere minden külső és belső gátláson áthajszol, hogy a képpel egyesülj. Istenszaporítás – ez a szakralitás természeti célja, és ez áll a szerelem fellángolásának hátterében is. A szerelem egy képpel kezdődik. A képet a valóság véletlene juttatja a szembe. Hogy e mögött van–e titkos vonzás vagy nincs? Részben hit kérdése. Szerintem van titkos vonzás és van véletlen is. Más–más világkép következik abból, ha kizárjuk a véletlent, és abból, ha kizárjuk a titkos vonzás lehetőségét. Én egyiket se zárom ki. A kép mágikus ereje viszont a kép és egy addig szunnyadó, azaz tárgy nélküli vágy találkozásából származik. A vágy magnetizál belülről és nem a valóság kívülről. Amiből az következik, hogy a vágy számára kifejezetten előnyös, ha nem találkozik a valóság szélesebb területével, hanem megmarad annál a nyílszerű élménynél, mely a képet először felizzította benne.

– Urald a hatást. Lovasa vagy. Hullámlovasa, szörföse. Fogd erősen a kötelet, hasítsd a vizet, élvezd az arcodba csapó cseppeket és hullámokat. Ha ott akarsz maradni, ahol vagy, kapaszkodj egy oszlopba. Az élet olykor a kalandról, olykor a biztonságról szól. Te döntesz.

– A vágy nagyhatalom. A természet ostora. Szétszálazni kötegét: művészet. Volt időm megtanulni, hogy amikor megébred, leginkább elképesztő sűrűségű hajókötélhez hasonlatos. Azt hiszed, egy, holott ezer, csak egynek látszik, mert oly erővel préseltettek egymáshoz a szálak. A cél evolúciós: jöjjön létre oly egyed, mely aztán az élet királya lesz. Szépségben és erőben egyaránt. De legalább az egyikben. A vágy legszívesebben félrelökne mindenkit, aki az útjában áll. Jellegzetesen csőlátó.

– Nincs más, csak Ő. Nem akarok mást látni, nem akarom, hogy vetélytársa legyen, Őt akarom látni egyedül a körém gyűrűző nők közül. Félrelököm, ha kell, kiirtom az összes vetélytársat. Ne szaporodjon a selejt! Én szaporodjak és Ő, akit Isten küldött hozzám, akiben egy isten lakik. S ha egyesülünk, Isten képmását varrjuk az Élet végeérhetetlen szövevényébe.

– A kép révén megébresztett vágyat nem érdekli a valóság, csak ebben a szűk folyosóban, csak ebben a pillanatban. Nem érdekli sem a múlt, sem a jövő. Mi lesz a találkozás sorsa? Mi lesz a létrejött kettős egység sorsa? Nem érdekes. Csak az új egyed, csak ez az esély. Mert ez a teremtés gondolata, és ez a gondolat oly újdonság, oly kaland, mely minden sivár hétköznapot felülír. Szól a vágy litániája. A vágy együgyű. Mint a kilőtt nyílvessző. Ha eléri célját, ha mérgét befecskendezi a kiválasztott valóságdarabba, értelmét veszíti. A moralisták szemében nem túl népszerű. De nem is kíván ott népszerűséget, ahol inkább ajtók, kapuk, ablakok, zárak, lakatok, rácsok mögé és közé kényszerítik, erejét viszont hasznosítják. A vágy mögött sors lapul.

– Mentsd el a képét. Ez az első számú parancs. Engedd, hogy hasson rád. Ne akarj találkozni. Kezdetben elég a kép és a vágy. Mi lakik a vágy szálai közt? Engedd elhatalmasodni, engedd, hogy lassan átvegye az uralmat a józan belátás felett. Ha ezt nem akarod, töröld a képet, és ne gondolj többé rá. Tudd, hogy mit akarsz. Dönts úgy, hogy ezt és ezt akarod. Sok mindent akarhatsz, de csak azt érdemes, amit vágy igazol. Mert a vágy mögött sors lapul. Bár a sorsot nem a magányos vágy írja, hanem a vágy és a tudat, kik a világban tapasztalnak, kik világodat elrendezik – tudat és vágy, ők ketten szövik a sorsot.

– Elmentettem a képet. Kimondtam egy „legyen”-t. A mentés után röviddel számítógépem háttérképe lett az élmény, mely itt és most véletlen talált rám. A lány irodalmi esten látott először, melyen beszéltem és szavaltam is. Kiadtam magam, emlékeim szerint, bár ez a kiadás, mint mindig, most is színészies elemekkel torzult ilyenné–olyanná. A színészies elemek szükségesek, ezzel nincs gondom, de nem mindig érzem a mértéket, hol túl keveset adok bele és megfakul a lét, nem tör át, hol meg túl sokat, így inkább a maszk hat, mintsem lelkemnek vágy–mélye. Így hallott Fanni. Nem láttam a lányt, vagy ha láttam is, nem vettem észre. Hónapokkal később kaptam egy like–ot, mely elütött a többitől. „Ki ez a lány?” Kérdeztem magamtól. „Honnan ismer?” Utána néztem a neten, de csak homályos utalásokat találtam. Sötét háttérkép… Idegenek… Maszkos rajongó? Nem vagyok fantaszta, de szeretem a rejtélyt. „Játéknak jó lesz”, gondoltam, ám a játék mögött elemi erejű vihart sejtettem. „Legyen!” – döntöttem, és írtam Fanninak egy kérdő levelet. A kapcsolat létrejött. Kérdés, mi rejlik benne. Bizsergő kíváncsiság ömlött végig a testemen. Engedtem az erotikának, mint mindig hasonló esetekben, hisz ez hoz tartalmat a megszokottságba, szépséget a sivárságba, sötét tónust a békességbe. Miután megírtam a levelet, elutaztam a Balatonhoz – „Bella Donna”, „Belső Dana”, „Bel-Tan”, „Bal-Tan” mosolyogtam magamban amatőr nyelvészkedő barátom, Bulcsú nézetein, aki ilyen esetekben nem mulasztotta el a magyar nyelv ősnyelvi mivoltának axiómáját kinyilatkoztatni. Egy motorcsónakhoz kötözött kötél végét szorongatva hasítottam a vizet. A kötél ezer szálát néztem, miközben arcomba csaptak a sebesség hasította cseppek. A fény, a forróság, a víz, a szél, az erő, a dübörgés egész testem felhevítette, arra vágytam, sőt, azt akartam, hogy – újra – része lehessek az elemeknek, hogy elemivé váljak magam is – mint annak előtte, az illó időben –, hogy testemben tetszhalott gének ébredjenek – melyeket az ősmúlt ültetett genetikai programomba –, hogy angyalszárnyak viasza olvadjon – Platón nyomán szabadon.

A szálak: szárak

Zsigmond Gusztávval, pszichológus barátjával értelmezi a kialakult helyzetet

– A vágynak nem a kép kell, de a kezdet a kép. És ha elég sokáig él együtt a vágy a puszta képpel, akkor előhív a lélekből olyan szálakat is, melyek a túl hamari találkozástól elfonnyadnának. A szálak: szárak. Megint igaza lett Bulcsúnak, ha nem is úgy, ahogy ő etimologizálna.

– Mit látsz a képen, Zsigmond?

– Gyermeket.

– Rejtett pedofília.

– Ne hülyéskedj, Gusztáv! Az, persze. De mi lenne, ha inkább atyai ösztönnek neveznénk?

– Szépítsük a dolgokat? Hagyjuk morálisten ítéleteit? Tegyük zárójelbe? Nem bánom, de ez akkor hamisítás, tudod?

– Tudom. A dráma egyik szereplője, most menjen ki az ajtón és várakozzon. Pillanatnyilag nem érdekel a valóság, csak az a világ, mely a valóság mérgezett nyila révén megébredt bennem.

– Leírólag, szenvtelenül akkor. Mit látsz bele a képbe?

– Belelátom, mert beleláthatom. Tehát megőrzöm a párbeszédet, ebben segíts kérlek.

– Értelek. Rendben.

– Az arc enyhén aszimmetrikus.

– Mint minden arc.

– Igen. Alig észrevehetően. A bal – nekem jobb – arc, halvány mosolyt küld, a jobb – nekem bal – szájszeglet, észrevehetetlenül lebiggyed. Azt akarom kinyögni, hogy ezen az arcon minden gyermeki sejtelmességbe olvad.

– Szóval nem tudod biztosan, hogy amit látsz, az ott van-e. Egyáltalán van lány a kép mögött? Aki mögötte van, így néz ki? Fiatal, helyes, hosszú vöröses szőke hajú…

– Ezek pillanatnyilag kérdésként színezik az élményt. Tehát maradjanak kérdések, nem jut eszembe választ adni. Pontosabban válaszok tömkelegével játszom, képzeletem ezer sorsot ír a kép mögé, és mind álomszerűen (t)enyésző.

– Mit látsz még az aszimmetrián kívül?

– Romantikát. Olyat, mely nem színészies, nem túljátszott, nem kimódolt, hanem elvágyódó, eszményiségbe kívánkozó, magát ott fönt, az angyalok birodalmában értelmező.

– Tudatos ez, szerinted?

– Gyermeki ösztönös. Angyali anélkül, hogy erről tudna.

– Szép ez a lány?

– Delejesen, amiben jelen van az erotika is, de inkább a révület hatása. Képes révülni. Szerelmi együttlétben ez a maradéktalanság érzetét hozza, amikor rajtad ül…

– Ne kalandozz el! Szűz, akiben az erotikus vágy gyermekisége hátteréből, gyermeki nyelven szól, miközben egy érett, ámbár tapasztalatlan lélekről van szó. Olyanról, aki alkata szerint lassan érő, és akit épp ebből következően szülei széltől is óvtak?

– Igen, és akiben van művészi vágy, ám ez a vágy önbizalomhiánnyal, sőt, önleértékeléssel párosul. Szóval, a szülői hatalom belsővé vált.

– És ebből szeretnéd felszabadítani? A nagy felszabadító szerep megint rád talált. Gratulálok!

– Ne röhögj! És ha ez a sorsom?

– A mid?

– Na jó. Ha olyan kérdés ez a szerep bennem, mely minduntalan felmerül, mert nem tudok rá adekvát választ adni?

– Így már inkább. Akkor itt valamit meg kellene élni, amit eleddig hasonló szituációkban nem sikerült.

– Az élet: kaland, melyben esély adatik, hogy a vágy hatalmas kötelékének szálai láthatóvá, megnevezhetővé váljanak.

– Ehhez korbács a kép, mely kívülről érkezik, de belülről izzíttatik fel. Az egekig, az ősmúltig, és egy lehetséges jövőszál elindításáig. Van abban valami szakrális, hogy a jövőt te alkotod meg. Itt és most. És felvetheted a kérdést: mit akarsz, miféle érzések alkossanak jövőt, mely jövő aztán otthona lesz más lelkeknek térben és időben…

A malomban, a malomban

Zsigmond feljegyzése az atyával folytatott beszélgetéséről, melyre egy elhagyatott malomban került sor

– A fájdalom nem szűnik meg, csak kéreg épül fölé. Két part, két kikötő, két rév között egy malom kattog a folyón. Ez a malom bennem van – kezdtem a gyónást.

– Nem értem – vetette közbe a szerzetes atya –, de ne törődj ezzel, folytasd, ahogy jól esik kiúszniuk lelked barlangtavából a szavaknak.

– Nem tudom, mit őröl a malom. Ha búzát, akkor nem tudom, ki vagy mi szállítja oda a folyó kellős közepére. Vagy inkább mágikus középvonalára. És azt se tudom, mi valójában az, amit búzaszemeknek látok. Álmodom. Nappal is. Tudom, hogy nem igaz a sivárság, mely napjaimat sorjázza, de nem tudom, hogyan nyithatom meg a kaput, melyen át az élet vize ráömlik, és elsodorja a malmot. Velem együtt.

– Nyugodj meg, fiam, juss el az életedig.

– Hát épp ez az, atyám, képtelen vagyok eljutni az életemig, holott élem, és reszketek, ha a halálra gondolok.

– Minek a halálra gondolni, ha egészséges és erős vagy?

– Kényszer ez, atyám. A halál is oly valami, mely tartalmat karcol a sivárságba. Áttetszővé vékonyítja a lét szövetét. Enélkül olyan tompaság nyomja mindenem mindenfelől, mintha párnákkal akarnának megfojtani.

– Neked nem gyónnod kellene, fiam, hanem élned.

– Várakozom.

– Ne várj, cselekedj, akár ha bűn, akárha megbánás tépi később lelked.

Ekkor felálltam a székről. A szék hátrabillent, majd vissza a helyére. Így zökken ki az idő, az egyszeri, a soha meg nem ismételhető, és tér vissza eredeti helyére. Ha nagyobb lendülettel pattanok fel, a szék hátra esik, és zajt csap. Esés után volnék magam is… évekig eröltettem a feltápászkodást. Nem akadt senki, aki helyretett volna. Fel–alá járkáltam a cellában, az atya némán figyelt. A létezés az, hogy adatik, ami adatik. Ha viszont akarsz valamit, akkor nem maradhatsz tétlen tükör. Az atya nem akart semmit, elfogadta a létezést olyannak, amilyennek számára adatott. Úgy próbált válaszolgatni a hozzá érkezőknek, ahogy a madár énekel. Beszélhet–e úgy az ember, e léthíd, ahogy a madár énekel? Erre nem volt válasz. Ami lehetségesként rejtőzik, arról nem tudjuk, hogy micsoda – utólagos értelmezésekkel hálóba foghatjuk.

– Szét fognak tépni az érzéseim.

– Akkor meghalsz.

– Élni akarok.

– Akkor ne félj.

– Nincs, aki megvédjen.

– Akkor megvéded magad vagy meghalsz.

Fejemben a szúrás, mint mérgezett nyílvessző, mint darázsfullánk, hatolt egyre mélyebbre. Próbáltam elfogadni a sorsom, hogy ezentúl életem végéig szenvedni fogok. De nem tudtam. Örülni akartam, mint minden gyermeki lélek.

A Élet smirglije

Zsigmond és Gusztáv második értelmezési kísérlete

– Hallgass meg, Gusztáv.

– Tizenkétezer per hatvan perc.

– Hülye vagy? Gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

– Ismerjük egymást…??

– Na jó, voltak közös dolgaink. Fociztunk, moziztunk, csajoztunk, túráztunk, dumáltunk.

– Önszántamból, puszta szórakoztatásomra nem akarlak meghallgatni, ezt – gondolom – megérted.

– Félsz az érzéseimtől, az álmaimtól?

– Te nem? Vagy nem ezért akarod, hogy meghallgassalak?

– Úgy hordozom az érzéseimet, mint hajlott öregasszony a rőzsét.

– Tedd le, Zsigmond.

– Hozzám van nőve, ez vagyok.

– Akkor nem jó alanyhoz fordulsz, Isten a te embered. Hehe!

– Járok az atyához is…

– Inkább ellenzem, mint javaslom, ha szakmailag kérdezel.

– Miért nem javaslod?

– Azért, mert keresztény – ha muszlim vagy buddhista volna még kevésbé javasolnám, hehe –, lehet tőlem bármilyen jó ember, polcolhatom bár Jézus tanítását az emberileg lehetséges legmagasabbra, ennek a kultúrának akkor is befellegzett, reformálhatatlan, s ha attól vársz gyógyulást, ami lejárt szavatosságú, bármilyen minőséget képviselt „annak előtte”, akkor…

– Gusztáv, ismersz, nekem muszáj találnom valakit, aki ért, aki hajlandó belém látni, aki kiszedi belőlem a titkaimat, a „lidérces fényt” napvilágra hozza…

– És miért? Miért kellene napvilágra hozni, ami sötétségben érvényes egyedül?

– Nem tudom, a belső feszülés okán így kell gondoljam. Miért feszítene belülről, ha nem akarna napvilágra kerülni? Vállalva azt is, hogy minősége mássá lesz, ha ez megtörténik.

– Paradigmaváltásról beszélsz? Melynek egyik ágense volnál?

– Most talán paradigmaváltás, máskor csak egy szár kileveleztetése.

– Miért nem virágoztatást mondtál?

– Elcsépelt. Romantikus.

– Mi bajod a romantikával?

– Túloz, szép eszméket önt a prózai valóságra. Agresszív, bár nem vallja be.

– Te is ilyen vagy, nem?

– Lelkem mélyén ez is ott lapul, ezzel is azonos vagyok. Valamelyest.

– És nem tudod a mértéket?

– A mértéket még csak–csak. Elrendezni nem tudom. De legfőképpen azt nem tudom, mit és hogyan kezdjek ezekkel a hatalmas érzésekkel.

– Kitaszít a világ?

– Kitaszít és befogad… Nem vagyok a helyemen.

– Nem vagy helyes?

– Kellene egy helyes nő. Aki lát. Akinek én vagyok a fény. Pontosabban az a valami, ami bennem fény, ami adatott, amit ki akar belőlem olvasni, szívni, mert neki táplálék, méz, és nemcsak neki, hanem annak a körnek is, aki majd e fény köré gyűlik.

– Melegedni? Mintha tábortűz égne lelkedben. Zsigmond, Zsigmond!

– Gyerekes vagyok?

– Ítéld meg magad.

– És ha az vagyok, ki lehet bírám?

– Magadban keresd.

– Az a nő! Az egyetlen, akit fogantatásomtól keresek minden nőben, akihez közeledtem, olykor sikeresebben, olykor kudarcosabban, de végül csalódva mindegyikben. Nem lettem senkinek se szent középpontja, annak se, aki ezt leginkább értette, mert nem lehettem, mert más sors adatott, már választottak, mire egymásba szerettünk.

– Fiatal bőrre vágysz?

– Szemét vagy!

– Ha leperkálod a tucatot, megmondhatod, milyen ne legyek.

– Vágyom a fiatalságra is.

– Mert egyre többet gondolsz a halálodra.

– Nem leszek mindig itt, Gusztáv, miközben szerelemmel szeretem az Életet. Ezzel a szorongó halál–érzéssel nem tudok megbarátkozni. Elnyomni se tudom, felszínre tör, mint a láva. Oly fájdalom fáj bennem az élettel kapcsolatban, hogy… Mit hasonlatozzak? Mihez hasonlítsam a hasonlíthatatlant?

– Inkább magadba zárod?

– Nem. De hamis minden kép itt.

– Mikor nem hamis?!

– Mindenkor hamis minden szó, de itt különösképpen.

– S mit számít az?! Hátha teljesen mindegy a valóság számára, hogy mennyire hamisan furakszik szövetébe egy–egy gondolat. Hátha csak az számít, szülessen meg, induljon útjára, a többit bízd a többiekre, a közegre, Istenre, a nagy elrendezőre, aki nem ugyanaz, bár van identitása, de nem ugyanaz az időben, és éppen azért nem, mert szól hozzád és te szólsz Hozzá.

– Ekkora felelősséget ne rakj rám.

– Miért ne? Nem bírod?

– Nem.

– De.

– Nem!

– De!

– Összeroskadok.

– De bírod.

– Nem akarom ezt az állapotot hosszú távon viselni.

– Voltak nálad sokkal szerencsétlenebbek. Katonák, akik a hazájukért harcoltak, elveszítették szeretteiket, külföldön kényszermunkatáborban éltek évtizedekig, és meghaltak elfeledetten, csontjaikat jeltelen gödörbe hajigálták. Mi értelme volt az életüknek?

– Én értelmet akarok! Valami bennem értelemért kiált, esedezik, rángat és tép.

– Ehhez kell a társ. Nem mondom, hogy nem értelek meg, Zsigmond.

– Igen, ehhez, hogy hordozzuk együtt a valamit, a „lidérces fényt”.

– Miért hordozná más, amit te kaptál? Nem menekülés ez?

– Nem. Mert épp az a lényeg, hogy valakivel eggyé válsz. Ez a találkozás, ez az eggyé válás része a valaminek, enélkül semmi, enélkül bennragad, és akkor másnak lesz majd feladata, hogy kihordja. Vajúdja, megszülje, felnevelje.

– Mindenki a ragacsos álmot keresi, az áldott mézet, mit rákenhet a másikra, hogy azért rajonghasson, azt nyalogathassa. Mindenki rajongani akar, és körülrajongva lenni.

– Zajongva.

– Hazugságot, illúziót, mázat akarsz?

– Nem. Azt az álmot akarom, melyről nem lehet megtudni, hogy való–e. Mert nincs az a valóság, mellyel összevethető, hogy eldöntsd illúzió–e, hamis tudat–e.

– Szerelmet akarsz. Igazit. És azt állítod, nem vagy romantikus…(??)

– Azt, mert miközben valóban szerelmet akarok, semmiféle nagyítást, torzítást, szépítést nem ismerek el. Felismerem azonnal az efféle szándékot, mint az ördög mesterkedését, és leleplezem, és kinevetem magam, és a társamat is kinevetném, vagy inkább be–nevetném önmaga egy belsőbb ajtaján. Nevetés nélkül nincs se út, se hatalom, se dicsőség. Nem indulsz el belső várad felé, nem lesz mágnesességed, nem lesz erőd a lépcsőkhöz, és nem érsz célt, nem lesz csiga a körkörösségből.

– Azért nem jutsz a világban sehova, azért pattansz le mindenhonnan és mindenkiről, mert emelkedned kell? Liftben állsz?

– Ez egy értelmezés. A rosszindulatúak szerint mindez azért van, mert gyáva vagyok.

– Nem te döntöd el, Zsigmond, hogy melyik vagy? Nem egy szentnek nevezhető döntési pillanat az, mely meghatároz? Végtére ki más dönthetne itt, mint aki vagy, bár épp e döntéssel leszel Aki. Nincs Egy a lélek mélyén, pontosabban az Egy már mindig is Kettő. És ha már Kettő, akkor Három is, mert e Kettő Viszonyban van egymással, és a Viszony is valami.

– Mikor két gyermek keresztesen fogja egymás kezét, szétfeszülnek centrifugálisan és pörögnek.

– Válaszd ezt a hasonlatot. Vagy mást. Magadat alkotod.

– Nem találhatom meg Őt, ha nem Én keresem. Nem találhat rám, ha nem Én vagyok, aki vagyok itt és most. Ezért kell, ezért muszáj horzsolódnom, ami szent szenvedés, és nem más, mint csiszolódás az élet smirglije által.

– Szobrászvésőt is mondhattál volna.

– Romantikusan… Miközben, az is lehet, egyszerűen lereszel az élet, mint egy pannónia sajtdarabot.

– És megesznek a gyerekek reggelire.

– És akkor csak az marad, hogy minőségi kaját adtam nekik.

– Amit éppúgy kikakilnak, mint bármi egyebet.

– Finom íz lehettem éhes szájakban.

– Tizenöt másodpercig. Szétázó szardarab a lefolyóban.

– És ezt csak én tudom.

– Meglehet.

– Majd utólag, ha meghaltam, felfedeznek…

– Tizenkétezerért ezt a hitet támogatnám!

Moldvai táncház

Meg nem esett párbeszéd Zsigmond és Fanni között

– Eljönne velem táncházba, ha hívnám?

– Próbálja ki!

– Moldvaira.

– Miért pont moldvaira?

– Mert azt elég jól tudom.

– És ha én ügyetlen vagyok a táncban? És ha csalódást okozok? Kukába dobhatja a jól felépített képét.

– Ha a képet akarnám szeretni, őt hívnám táncolni. De az ő válasza kiszámítható, a magáé nem.

– Kiszámíthatatlanságra vágyik?

– Ön nem?

– Én kérdeztem előbb!

– Akkor válaszoljon is előbb!

– És a kötelező előzékenység?

– Egy feminizmussal fertőzött korban??

– Lehet, megfontolnám a hívását, ha hívna… de még csak puhatolózik.

– Nem akarok túl hamar elköteleződni és a visszautasítást is utálom.

– Egy táncház visszautasítása vagy elfogadása mióta olyan súlyú történés, amilyennek megélni vélné?

– Egy művész legyen nárcisztikus és túlérzékeny, különben nem művész, és nincs művészies szexepilje.

– Ön most kinyilatkoztat?

– Csak Önnek, és csak játékból. Mert vagy együtt játszik velem, vagy hiába hívom kétszemélyes együttesembe.

– Nem érzi a mosolyt a hangomban?

– Nem. Azt gondolom, Ön túl van fegyelmezve, ha nem volna, értene és nevetne. Nem Halak jegyű véletlenül?

– Ördöge van!

– Most játszik velem?

– Igen, de bevallom. Nem jött még el az ideje a feltárulkozásnak.

– És eljön majd?

– Ha nem hagyjuk abba idő előtt, kiderülhet, miért kezdtük el. Tán mert belénk van varrva egy kis levélke, afféle idegen világbeli, avagy miként a régiek mondták, „transzcendens”, azaz túlhajló üzenet. És bár erről nem tudtunk, mielőtt belekezdtünk volna, most már oly erős a vágy mindkettőnkben, hogy nem szeretnénk abbahagyni.

– Jöjjön el velem táncházba, kérem.

– Meséljen előbb arról, milyen az a tánc, ahová hív.

– Milyen? Ősi. Egyszerű lépések, változatos formák. Rituális jelleg. Elemi, de nem ösztönös, hanem kulturális. A kultúrába hív az ösztön felől, miközben a kaput az ösztön felé tárva hagyja.

– Elmegyek, de ez nem kötelezi egyikőnket sem semmire. Sem érzelmi kötődésre, sem távoli célok rögzítésére. Az is lehet, oly élményben lesz része valamelyikőnknek, mely a kapcsolatot megszakítja.

– Kockázat nélkül csak a négy fal visszhangozná szavainkat. És az unalom fonná éjszakáink szövetének szálait.

A Szűz

Fanni és Zsófi első beszélgetése az esemény kapcsán telefonon

– Zsófi, beszélhetünk most? Nem zavarlak?

– Mondd, mi nyomaszt!

– Ha elárulom Zsigmondnak, hogy szűz vagyok harminc évesen, kinevet szerinted?

– Miért nevetne ki, Fanni?

– Elmagyarázhatom, mért van ez így, de nem fogja elhinni.

– Miért ne hinné el?

– Nem értheti meg egy férfi, mit jelent várni arra, akinek egy életen át társa szeretnék lenni. Nem értheti meg, hogy itt olyan érzésekről van szó, melyekről, ha akarnék, se tudnék értelmesen beszélni. Azt fogja hinni, gátlásos vagyok, azt fogja hinni, elfojtásokkal küszködöm, azt fogja hinni, tudat alatt hárítom az erotikát.

– És nem?

– Nem tudom biztosan. Félek, ha felszabadítom Eroszt az életreszólóság igénye alól, akkor meghamisítom a szerelmet, akkor széthasad az, ami bennem egy. Ez a világba–lépés kísértése.

– Hogyan lehet úgy világba fűzni valamit a lélekből, hogy az ne sérüljön?

– Nem akarok aggszűzen meghalni, még akkor se, ha teljes értékű életet élhetek így is. Van erről tapasztalatom. Megküzdöttem a megküzdenivalóimat. Volt olyan udvarlóm, akivel lefekhettem volna, mert szerettem és ő is szeretett engem… mégsem éreztem az életreszólóság szenvedélyét.

– Miért olyan fontos ez?

– Azt kockáztattam, hogy elszalasztom a lehetőséget egy jó párkapcsolatra, és nem lesz más, épp mert a tökéletesről nem tudok lemondani. A maradéktalanságról, mely a totális önátadás alfája és omegája. Attól tartottam, hogy ha lefekszem Jánossal, akkor beszennyezem a tökéletesség és maradéktalanság ideáját. Nem tudom, hol lakik ez az idea, nem tudom, hogyan kerültem kapcsolatba vele, nem értem, miért részeltetett abban, hogy agyam áramköreibe költözött. Talán ez egyfajta kiválasztottság…

– Lehet így értelmezni, és akkor rákapcsolod az idegrendszered a vallásos hagyomány hatalmas áramkörére. Lehet, eleve rá vagy kapcsolva, csak eddig gyengén fogtad az adást?

– Mindenki rá van kapcsolva. Hiszek ebben, bár bizonyítani nem tudom, és igen, lehet, hogy tévedek, és a világ sokkal kegyetlenebb annál, mint amit extatikusan várok tőle. Én azonban ott vagyok, ahol, olyan érzésekkel, amilyenekkel, és most attól tartok, megérkezett az, akire harminc éve várok tudattalan. Ettől szorongok.

– Mitől pontosan?

– Attól, hogy túl nagy az elvárás magammal szemben, és nem fogok megfelelni. Attól, hogy túl erős az idea bennem, és Zsigmond nem fog megfelelni. Attól, hogy mégsem ő, csak már oly erős a hiány, hogy elvakít.

– Van időd dönteni?

– Van, úgy érzem, de nem látok bele Zsigmond gubancaiba. Nekem várnom kell még, hogy az idea az idők során rátapadt tapasztalataimtól, érzéseimtől, félelmeimtől megtisztuljon, mint Aladin poros bányászlámpája.

– Barlangba készülsz?

– Barlangból ébred a lelkem, hol eddig csupa árnykép kerített. Titokzatos erő feszíti hátrafelé a fejem, térít el eddigi életem sziluettjeitől, és kényszerít arra, hogy a fény felé fordítsam hunyorgó szemem.

– Mit látsz a fényben?

– Csak fényt. És egyre inkább. És egyre kevésbé mást. És riaszt, hogy eltűnik a világ, ahol eddig éltem, és vissza akarok szaladni a gyerekszobámba, mintha anyám karjai közé szaladnék, de anyám közben eltűnt, csak az árnyak lobognak, imbolyognak, és egyre kísértetiesebben, egyre nyirkosabban.

– Nincs visszaút?

– Ha van, akkor sem találom.

– Lehet, nem akarsz visszatérni?

– Nem tudok. És ebből, lehet, az következik, nem is akarok, de aki itt ezt nem akarja, az egy belsőbb én, egy ismeretlenebb én, aki mégis én vagyok, és mégis ismeretlen. Egyesülnöm kellene vele, de nem tudom, ez miképpen lehetséges. Harccal? Összeszövődéssel? Alámerüléssel? Ráömléssel?

– Nem mindegy a metafora?

– Nem. Mert a metafora segít abban, hogy a történés valóban megtörténjen, segít abban, hogy az történjen meg, aminek meg kell történnie, és úgy, ahogy meg kell történnie, és nem előbb és nem később.

– Zavar, hogy szűz vagy még?

– Igen. De csak a felszínen. Lelkem mélye nyugodt, mint a sír.

– És Zsigmond lelke mélye?

– Talán az is. Sokszor úgy tűnik, kimozdíthatatlanul eltökélt, néha mintha felidegesítené a helyzet, de ez enyhe fodrozódás, hamar átsuhan rajta. Csak áll, és mintha sugározna valamit, mint egy csillag. Kimeríthetetlenül. Amikor ezt felismertem, akkor ijedtem meg igazán. A lehetőség aranykapuját érzem olyan közel, hogy szinte csak kettőt kell lépjek. Ujjbeggyel már meg is érinthetem.

– Félsz lefeküdni vele?

– Nem! És mégsem érzem, hogy eljött már az ideje. „Mit tegyek?” kérdezgetem magamtól. Azt válaszolom, hogy maradok ott, ahol vagyok, és választom az érlelődést. És bízom abban, hogy Zsigmond nem menekül el, hogy biztosítja számomra azt az óvó és ihlető közeget, melyet eddig is biztosított, és akkor tovább folyhat az érlelődés mindaddig, amíg egyszercsak éretten lehullok az ágról.

– Zsigmond ölébe?

– Vagy egy elfelejtett tárnába lámpástul.

– Khm. És vajon épp akkorra érik meg ő is?

– Hát… Tudhatom ezt? De legalább egyikőnk legyen érett, nem? Lehet, ő már készen áll, nem tudom, sokszor beszél úgy, mintha ez volna a helyzet, máskor meg, mintha azt sugallná, épp az én elzárkózásom érleli őt is… Isten tudja, mi az igazság.

– A rejtőzködő elzárkózó szemérmes Isten? A feltárulni, lelepleződni vágyó szemérmetlen?

– Aki az érlelődést és ihletődést, a riadalmat és szorongást, az ideát és a véletleneket adja, mert az adakozás a lényege. De a formát is elvárja, a mértéket, a szabályt, az illést, a tartást, az uralmat. Néha azt hiszem, csak Ő van. Néha azt, megszentel mindent a világon, amit a szent gyönyörűség szemüvegén keresztül nézek.

Elég lennél

Zsigmond el nem küldött költői levele Fannihoz

Azért írok erre a papírra és nem arra, mert ez ég.
Gyorsan kell írjak, hogy befejezhessem, mire a láng eléri a lap alját.
Ha késlekedem, írnom kell még akkor is, mikor az egész karom ég.
Anyámról írok, ezért az égető sietség.
Halott karja ölel, mint gyerekkoromban az élő – nincs különbség.
Ebben nincs, az ölelésben. A következményben annál inkább.
Azt hiszed, a szeretet nem tud ölni?
Megcsalod magad, ha ilyenkor átnevezed az érzést.
A halál felé közeledem, lángol a táj körülöttem, és ő ölel, és épp
emiatt nincs menekvés.
Ki ölelne ki ebből?!
Nem vállalja senki, mert mindenki csak saját fojtásából szabadulhat. És mindenki egyedül van. És az egész világ lángban áll. A tűzoltók gyulladtak fel elsőképpen.
Körmölök rendületlen, szenesednek az ujjaim, ha nem írom ezt le, nincs reménye senkinek, ha képes vagyok leírni, talán van. Talán.
Egyedül az égő papír ad fényt az íráshoz.
Egyedül a tűz mágiája tartja a lelket bennem.
Lépdelek a halál felé. Anyám ölel. Fáj.
Szabadulnék, ha szabadna bármit is felejtenem.

Téged szemeltelek ki, mert a kártya elém vetett.
Riadt vagy és tanácstalan.
Tiltakozol a szépség ellen. Tiltakozol a szerelem ellen. Tiltakozol az érintés ellen. Tiltakozol a szembe nézés ellen…
Tiltakozol, de nem mozdulsz.
Nézed, ahogy magamban mormolok és körmölök az égő papíron.
Egész testedben remegsz az iszonyattól.
Pedig nem tudsz semmit. Szűz vagy. És mindent tisztán látsz. Túl tisztán.
Anyád védőernyőt bocsátott köréd, mintha őrangyalod volna. Mintha.
Nem tudod, hogy félsz. Nem tudod, hogy élni akarsz. Nem tudod, hogy ugrani és zuhanni akarsz.
Én tudom, de nem mondhatom meg.
Megmondhatnám… és ugyan mit érnék? Tiltakoznál. Ha megszólalsz, mindig tiltakozol.
Mégsem mozdulsz. Innen tudom, hogy az istenek küldtek.
Felnézek rád, a láng a körmömig hatol.
Belül minden sejtem eszeveszetten ordít. Néma maradok.
Félek, hogy elillansz, mint egy álom.
Tudom, hogy álmodom. Azért kellesz, hogy láthassam az álmot.
Féltelek, mert azt hiszed, kihasznállak vagy hogy nem vagy érdekes.
Le akarom szaggatni rólad az álmot, de minduntalan visszakúszik meztelen testedre.
A megváltás: a halál pillanata. Közeledünk.
Nem hiszem, hogy felismered a helyzetet. Nem hiszem, hogy átlátsz a képeken. Nem hiszem, de mint kisgyermek, rajongok érted.
Minden halott anyám miatt történik így.
De egy halottal nem tudom megbeszélni, hogy hagyja abba, amit csinál! Élővel is reménytelen. Főleg ha jót akar, és hisz a jóban.
Elég a papír.
Elég a táj.
Elég lennél, ha lefejtenénk az ölelés karjait.
Állsz és nem mozdulsz.

Kapj fel, mint a szél

Fanni tudatalatti lázbeszéde, melyet ébredés után azonnal elfelejtett

Zsigmond, drágám, édesem. Rohanok hozzád, rohanj felém, kapj el a tér közepén, kapj fel, mint a szél, szoríts magadhoz, forogj velem, túrj bele a hajamba, érezzem a tenyered a testemen, fogj át, mindenhol érezni akarom, hogy tartasz, mindenhol, érteeeeed?!

Nem akarok anyámmal élni, anyám szeret, anyám óv, anyám okos és számító, anyám tudja, mi a jó, anyám finom, nyálas szeretetpókhálót font körém, anyám egy szeretetpók, pfúj, szeretem anyámat, anyám jó, kedves, figyelmes, mindenki szereti anyámat, én is, nem szült testvért nekem, nem tudtam külön kört alkotni, csak az a kör volt mindig, melyben anyám és apám is benne volt, csak hozzájuk tudtam menekülni, a testvéremhez nem, mert nem volt testvérem, én voltam a család végállomása, el akarom hagyni anyámat, de lebénul a lábam, nem tudok lépni, édes, drága Zsigmond, te vagy az én varázsszavam, bűvölj át a pókhálószálakon, szoríts erősen, ne higgy nekem, ne higgy óvatosságomnak, ez nem az én óvatosságom, ez anyám ölelő karja, aki szeret, aki nem engedi, hogy más úgy szeressen, tudod no, érzékien, aki féltékeny mindenkire, aki feltűnik, nem szól, eljátssza, hogy örül, hogy van valakim, de a szeme nem hazudik.

Gyűlölök minden meghasonlást, itt kezdődnek a betegségek, a hasadékokon átáramlanak a vírusok, gyenge vagyok, Zsigmond, mióta megszerettelek, egyre csak gyengülök, mert felszakadt a védőburkom, felszakítottam miattad, hogy beengedhesselek anyám ajtaján, anyám lakásába, jaj!, mintha anyámhoz engednélek, mintha hozzá akarnál nyúlni, mikor felém nyújtod a karod, nem, nem akarom!, menj el, távozz, ne kísérts!, nem akarom feldúlni életem rendjét, félek, félek!

„Olyan mint egy gyermek! Harminc éves vénkisasszony! Micsoda szégyen! Micsoda gyávaság! Anyja szoknyáján ül, nézzék, csak tán nem szopni is akar! Hahaaaa! Jól megszopta, jól megszopta! Szopni akar, igen, tudjuk, előttünk nincsenek titkai! Nézd a szende szűzet, kurva lakik e bájos maszk mögött! Alig várja, hogy hátra döntsék, hogy végigszántsák a seggétől a pofájáig, hogy belehemperegjen az iszapba!”

Zsigmond, vigyél el táncolni, forgass izzadtra, forgass ki béklyóimból, hiába tiltakoznék, kapj az öledbe, ha arcodba csapok, tűrd!, kérlek szépen, nagyon kérlek, tarts a karodban, mintha apám volnál, tarts erősen, nehéz vagyok? elbírsz szegénykém? ne hagyj ebben a rabságban! már nagyon unom, tudod, hányszor próbáltam elindulni? saját életet kezdeni? és tudod hányszor rettentett vissza a magány, az üresség és a bűntudat? pedig ezek nem én vagyok, ezek az anyám belémtorzított pókhálószálai, vigyél magaddal! akárhová, hajléktalanszállóra, nem érdekel, csak légy velem, és kezdjünk el felépíteni egy új életet, egy szabad életet, egy tisztult életet, teremtsünk egy bázist, ahol csak mi vagyunk, ahol beszélgetünk, főzünk, takarítunk, falat festünk, szerelmeskedünk a magunk törvényei szerint, gyermeket akaroooook! Zsigmond, úristen! kimondtam, soha nem mertem kimondani, nem érdekel az anyagi helyzetünk, nem akarok számolgatni, nem érdekel semmi, csak legyen egy közös babánk, akire vigyázunk, akinek énekelünk, akiért aggódunk, úristen, de szép! akibe szerelmesek vagyunk, s ez az egekig lobbantja amúgy sem lanyha szerelmünk, látni akarom magunkat, Téged és engem, és a mi közös szerelmünk, látni akarom pufók arcocskáján magunkat!

Majd beteg lesz anyám, de csak ritkán látogatom, azért lesz beteg, hogy vele legyek és ne Veled, de én Hozzád tartozom, a gyerekünkhöz tartozom, nem anyámhoz, elvágtam a pókhálószálakat, nem vagyok többé a rabja, nincs hatalma fölöttem, szabad vagyok, úristen, de jó! köszönöm, köszönöm! nem megyek fel hozzá, csak ritkán, és nem maradok soká, és ő se jöjjön, csak ha hívjuk, persze, hívjuk, mert szeretem, és ne nézzen úgy rám, mintha megcsaltam volna, és ne sértődjön meg valami apróságon minduntalan, és ne akarja, hogy folyton róla beszéljünk, mintha ő lenne a fontos probléma, és ne sértődjön meg ezen se, és találjon magának társaságot, és ne én legyek az egyetlen barátnője, ne velem akarjon megbeszélni mindent.

„Nézd a buját, hogy nyomatja magát azzal a vén fasszal! Ennek mindegy ki, csak feldöfködjék?! Nézd a szendét, hogy riszálja magát, kilóg a fél segge, a fél csöcse! Már ha az csöcs, hahaaaa! Nincs az még tizenhat se, általános iskolában a helye, aszt itt löki a derekát az első bránernek, ki megjátszotta a rajongó zsenit. Csak az kell neki, hogy felnézhessen a megmentőjére. Apapótlék kell az ilyennek, nem belevaló jópasi. A jópasik az ilyen fapinákat észre se veszik! Most meg hogy nyomja, nézd, azt a kétségbeesett kutyaúristenit, ez már döfi, még sikolt is hozzá, hogy a szomszédok is hallják! Nincs ennek lelke, csak teste, de az is milyen, kispórolták belőle a nőt!”

Zsigmond, édesem, nagyon jó veled, maradj még, ne siess, ez nagyon jó, nagyon jóóóóó, még közelebb, közelebb, ahhhhh, húúúúú, kicsit fáj, várj, így, jaj, neeee, de igen, nagyon, ez nagyon, hogy lehet valami ennyire… ne siess, jó? lassan, még lassabban, körözve, most, ott a legjobb, honnan tudod, úristen, úristen, Zsigmond, ezt ne, neeeee… deeee, csak nagyon jó, túl jóóóó…

Csobban a hologram

Zsigmond verse Fannihoz, melyről senki se tudja, kihez íródott

Zengő hullámzás visszhangja a szívben.
Napra tett napok, szétázott könyvlapok pergetése.
Süllyedés elárvult virágaim ágyásába.
Vizenyősödő látás. Ez van.

Elromlott az adagolóm?
Túljárattam a motort?
Generálozni kellett volna hónapokkal ezelőtt?
Őrizni a lágy siklást titkolással, színészkedéssel?

Barlangi csónakos riadalma lüktet idegeimben.
Lesz oly szakasz, hol merülni kell.
Nem mértem ki a hosszt, mert mérhetetlen.
Fékezzem magam? Forduljak? Visz az ár.

A sugárzó arckép mind delejesebb.
Hozzám ért szavak festődnek vonásaira, dombjaira.
Valaki átnéz a remegő lét szemcsés állagán.
Miként víztükörbe evező, csobban a hologram, semmibe merül.

Voltál-e egyáltalán…?
A nyomolvasó tanácstalan, a jelek kétértelműek.
Felbukkansz-e újra, felszínre vet-e kéretlen örvény?
Tompa reménytelenség taván holdhíd reszket.

Elveszítelek?
Hisz meg se nyertelek…
Valamit a hangomban feledtél.
Nem, hogy visszajöjj érte?

Nyomulás és hárítás

Részlet Zsigmond és Fanni regényes méretű facebookos levelezéséből

– Elmehetnénk moldvai táncházba.

– Nem tudok táncolni.

– Én tudok. És szeretek tanítani.

– Bénáznék, elrontanám az élvezeted.

– Miért bénáznál? Könnyűek a lépések. És ha engem ez nem zavarna?

– Biztosan zavarna. Legfeljebb nem mondanád. Vagy annyira akarnád, hogy táncoljunk, hogy elfojtanád a rossz érzéseidet.

– Jó, lehet. De most tegyük fel, hogy nem zavarna, adjunk esélyt ennek, hátha így lesz, tegyük próbára a valóságot!

– Rosszul érezném magam, hogy bénázom. Mindenki rosszul érzi magát, ha bénázik. Te is, kedves Zsigmond.

– Én nem mindig. Tehát nem mindenki és nem mindig.

– Utálom, amikor sarokba szorítanak…

– Jó, hagyjuk. Bocs, nem akartalak beszorítani. Ha nincs kedved táncolni, nem erőltetem. Menjünk akkor moziba.

– És mit nézzünk meg? Csak ne valami romantikus szerelmest!

– Keresek valami mélyértelmű művészfilmet.

– Azoktól mindig depressziós leszek.

– Akkor valami vidám hülyéskedőset.

– Valami híg löttyöt?

– Na jó, válassz te!

– Én nem akarok moziba menni, a te ötleted volt.

– Mit akarsz?

– Semmit.

– Hagyjalak békén?

– …

– Nincs válasz?

–  …

– Tudod, jó veled beszélgetni facebookon keresztül. Drága Fanni.

– Ezt a műfajt én is megszerettem.

– De még jobb volna személyesen.

– Miért gondolod?

– Mert akkor látnánk is egymást.

– És az mire volna jó? Lehet, nem tetszenék neked. Oda lenne a varázsom, amit a fényképem keltett fel benned.

– Vagy felfokozódna…

– Még rosszabb…

– Pontosabban értenénk egymást.

– Én így is pontosan értelek, te nem?

– Deeee, ám akkor más csatornák is megnyílnának.

– Nagyobb felületen érintkeznénk.

– Igen!

– Pont ettől tartok. A nagyobb felület, személyesebb kapcsolatot eredményezne, de nem hiszem, hogy az neked jó volna, mert akkor benned mindenféle ösztönvezérelte rosszaságok is megszületnének, megzavarnák a beszélgetést, én hárítanék veszettül, ezzel megbántanálak, te nyomulnál, megsértődnél, így elveszítenénk ezt a facebookos lehetőséget is.

– Attól nem tartasz, hogy így is elveszítjük előbb-utóbb?

– Mindannyian Isten kezében vagyunk. Ha a jót elfogadtam, elfogadom a veszteséget is. Mindent Tőle kapunk, hát joga van vissza is venni.

– Ha eljönnél hozzám, közel lennénk, egymás szemébe néznénk, megszűnne minden, csak az volna, a két szem nyitotta folyosó, és semmi más.

– Ne beszélj így! Ez túl költői. Miért nem mesélsz inkább arról, hogy telt a napod?

– Hallanánk egymás hangját, hangmagasságát, hangszínét, a dinamikai változásokat, a hangsúlyokat, a tempót és tempóváltozásokat, a lejtést és emelkedést, az érzelmi töltéseket.

– Kikkel találkoztál?

– És te csak mesélnél, mesélnél és mesélnél órákig bármiről, ami vonz vagy idegesít, ami örömet szerző vagy szívbe nyilalló, megfognám a kezed, miközben nézném vonásaid játékát.

– És közben elnyomnál egy ásítást…

– Ha elálmosodnánk, közösen vacsorát készítenénk, nevetnénk poénokon, önmagunkon, ágyba bújnánk.

– Jaj, a férfiak mindig ide lyukadnak ki!

– Átölelnélek, mellemre hajtanád a fejed, így mondanád tovább, ami a szívedet nyomja, és én hallgatnálak, miközben simogatnálak. Mennyire más volna így a beszélgetés!

– Miért gondolod, hogy le akarok feküdni veled? Ez a kapcsolat számomra barátság. Semmiféle erotikus vágyat nem érzek irántad. Semmiféle olyan célom nincs, hogy majdan közös gyermekeinket terelgessük kéz-a-kézben. Nem hiszek ebben a romantikus lehetőségben, bár kedves és okos, érzékeny és figyelmes vagy… mégsem érzek semmi párkapcsolati izét.

– Olyan személyes érzéseket, történeteket osztottál már meg velem, melyeket csak bensőséges kapcsolatban oszt meg az ember.

– Ez igaz. Én sem értem, miért van ez, de veled lehet ilyenekről beszélgetni. És ez nagyon jó! Senki mással az ismerőseim közül. Ezért fájna, ha elveszítenélek. De az zsarolás részedről, hogy feküdjek le veled, ha fenn akarom tartani a levelezést.

– Nem akarlak zsarolni, csak ismerem magam. Ösztönlény vagyok, s ha tudom is ideig–óráig fékezni, mederbe terelni vagy épp átszellemíteni a bennem nyomuló őserőt, akkor, hidd el, ezt nem kis teljesítmény árán teszem. Van ennek a működésmódnak határa, az ösztön egy ponton túl kegyetlenül megtépáz.

– Értem. Nem tehetek róla. Te ilyen vagy. Én meg amolyan. De hidd el, nekem meg igen rosszul esne, ha frusztrálnám azt, akit egyébként szeretek…

– Nem fér a fejembe, miért volna rossz, ha egymáshoz simulva feküdnénk és simogatnálak. Fájna?

– Nem.

– Nem kellene, hogy rám nézz, nem kellene semmi többletet belegondolni ebbe a helyzetbe, épp csak lennénk a téridő egy árva szeleteként, és ezt a szent állapotot megtöltenénk valami egészen egyszerű és természetes jóval.

– Hú, de filozofikusan nyomod! Nagyon érzéki…

– Miért volna rossz, sőt, miért ne lehetne jó az neked, ha szépen, óvatosan lefejteném rólad a ruháid, és meztelenül simulnék hozzád.

– Miért volna jó neked egy riadt, hűvös testet nyomorgatni?

– Ha hátulról megcsókolnám a nyakad, végignyalogatnám a vállad, karjaimmal átölelnélek, köröznék finoman a melleden, bimbóidon. Lekúsznék a hasadra, hasad alá, végigcsúsznék combjaidon. Miért volna ez rossz?

– Nem érted?! Ha én ezt nem tudom akarni, akkor olyan, minta megerőszakolnál!

– Nem lennék erőszakos, nem kívánnám, hogy viszonozz bármit is.

– Ugyan már, ne gyerekeskedj! És ha egyszer ezt kibírnád is, legközelebb már többre vágynál, az ösztön már csak ilyen, nem éri be félmegoldásokkal.

– És mi lenne, ha félretennél minden efféle aggályt…

– Az nem én lennék.

– És biztos, hogy ilyen akarsz maradni? Nem lehetséges, hogy szíved kilencvenkilencedik szobájában, benned is egy árva gyermek kuksol, aki szeretne végre kimászni onnan, sütkérezni a fényben, aki szeretné, ha ő lenne az élet középpontja valakinek a tekintetében, aki benne gyönyörködik?

– Igen, ez lehetséges. De benned nem bízom, Zsigmond, kedves. Ne haragudj! Ha át is adnám magam, félek, elhagynál, és akkor iszonyatos lenne a csalódásom. Attól tartok, bele is rokkannék. Apám elvesztése után, nem kockáztathatok, remélem, ezt megérted. Csoda, hogy épp bőrrel átvészeltem.

– Nem kell, hogy bízz bennem, drága Fanni. Épp ez a lényeg! Én sem tudom, mi rejlik a kapcsolatunk mélyrétegeiben. Úton vagyunk. Szerintem most elég, ha katalizátorszerepet játszunk egymás számára, hisz mindketten egyedül vagyunk, mindketten szenvedünk ettől, mindketten vágyunk arra, hogy valaki ránk gondoljon napi szinten, meghallgasson, hogy valaki számára mi legyünk a szent középpont. Addig, ameddig. Mert így vagy könnyebben megtaláljuk az igazit vagy – és ezt se zárjuk ki! – esetleg idővel az derül ki, megtaláltuk már.

– Én ezt itt és most veled nem tudom bevállalni, bár nem is zárom ki, hogy egyszer talán valaminek a hatására megváltoznak az érzéseim.

Angyallány

Zsigmond hártyafakasztó sorslevele Fannihoz, tusakodások és reszketések közt átküldve, átremegtetve, ámde az éterben elakadva valahol, valamikor

Kedves Illanóm!

Nekem végül is mindegy. Nem az én egyetlen életem, melyet majdan, annak idején visszaadok, és soha többé nem kapok meg újra. Nem én tékozlok, hisz én vállaltam, hogy belépek azokon az ajtókon, melyeket az élet elém tárt. Vállaltam, bár féltem, és egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy be kell lépjek, mégis oly erő taszított, melynek ellenállni volt nehezebb. A racionalitás, a mérlegelő belátás, a helyzet józan megítélése megbukott, bár joga soha el nem töröltetett az érvényesüléshez.

Ki tud olvasni jelekből? Ki mer olvasni? Ki engedi, hogy a lelkében ébredező erők viharrá tornyosuljanak? Inkább a langyos víz, a szűkös keretek, melyek megvédenek, és el is altatnak, inkább a magyarázatok, az önigazolások, a kivetítések, miközben lelked mélye lázad, és tudja és tudja, ez nem az az élet, melyet Isten rendelt, hanem az, melyet Te választottál. Jogod van hozzá? Jogod van hozzá. Tiéd lehet, légy vele boldog!

Egykének lenni a lehető legrosszabb gyermeki indulóhelyzet. A lélek nem tanulja meg zsigeri szintekig, hogy társas lény. Nem válik benne ösztönszerűvé a társasság, a kiegyensúlyozás, az alárendelődés és fölérendelődés természetessége, az elfogadás, az önérvényesítés, a másikon való átgázolás természetessége, és az ez ellen lehetséges ellenszerek sem válnak ösztönszerűekké, ismeretlenek maradnak. A testvérhiány egyben kiszolgáltatja a mit sem sejtő lelket a szülők kivetítéseinek, rátelepedéseinek, ráolvasásainak, nincs hova meneküljön, nincs hova hárítson, nincs kivel megosszon, és nincs kinek segítségével megtisztuljon. Az egyke magányos és önző, vagy megítéli ezt a karakterét, akkor viszont bűnös – ezáltal megfosztódik a természetesség esélyétől. Az egyke átkozott helyzet, melyből kitartó lelki munkával, leginkább egy hű, egy ellene és melléje egyaránt szegülő társ segítségével tud kiszabadulni. De akar-e? Ez a legelső kérdés. Könnyebb megideologizálni azt, amiben vagy, mint ki akarni szakadni belőle. Mert az első történés mindenkor az, hogy az álságos rend megrendül, és csak remélni lehet, hogy az új rend valamikor, majdan felépül. Ám a káosznál mindenféle rend jobb. De jobb–e valóban?

Angyallány… nem igaz, sajnos, bár szép kép. Nem igaz mindaddig, amíg nem tudod valamiféle reális okkal, céllal, ténnyel igazolni. Amíg nem kötelez semmire, amíg nem ad felelősséget, nem igaz, addig csak egy ballaszt, egy szalag, mely lóg rajtad, egy szép és idegen semmiség. Mi a dolgod a világban? Föltetted már ezt a kérdést? Megérezted-e az Élet súlyos ítéletét magadon, aki bár kaptad az életet, nem adod tovább, kiszállsz azokból a szálakból, melyek az időtlen idők homályából összesodortak Téged, amik épp ilyennek akartak? Megakasztod a továbbfonódást? Mi ez, ha nem a legnagyobb bűn? A Küldő ellen! És közben megítélsz másokat? Naneeeee! Hát nem az vagy-e, aki más szemében a szálkát is, magadéban a gerendát se? És itt nincs olyan válasz, hogy nem tehetek róla, mert nincs lehetetlen csak tehetetlen, akármilyen keményen hangzik is ez. Aki nem tudatosítja hárításait, melyeket a szülők sulykoltak belé, az ártatlan nem lehet. Ki tiltja meg, hogy elindulj a hárítások eredetének felkutatása és feloldása felé? Senki. Sőt, inkább minden erre biztat, és mégsem teszel semmit. Lehet kiszakadni az élet folyondárjából, terméketlenné teheti magát egy–egy lélek Isten országáért, de akkor látszódjon az a tevékenység, melyet ezen szent eszméért folytat. Ám ilyen nincs!

Nem sportolsz, nem folytatsz művészi tevékenységet, nem vagy karitatív, nem szülsz gyermeket, nem rendelődsz alá valakinek, aki ezt teszi… Önző vagy, csak magad számítasz magad szemében, senki más, igazi egyke, még ha szenvedsz is ettől, bár a szenvedést is hárítod. Az angyalság színtiszta kivetítés: annak jele, hogy szent gubancot varrtak beléd, de nem bontod ki ezt a tehetséget. Az angyal számodra gyermeki állapot, és annak halvány sejtelme, hogy nem indultál el hivatásod felé, vagy elindultál, de iszonyúan le vagy maradva magad mögött. Dühös vagyok? Dühös a sorsod, aki Te vagy! Mert nem különbözünk sorsunktól, csak amit sorsunknak nevezünk, az egy belsőbb, megközelíthetetlenebb és hatalmasabb én–állapotunk.

Erószról sem tudsz jóformán semmit, alig találkoztatok. Miért vonzódsz valakihez, aki épp az, akit magadban elfojtasz? Nem épp az iszonyúan hiányzó ellensúlyt keresed, nehogy eltűnj az angyali felhők között? Miért nincs egyensúlyod a biciklin? Nem azért, mert nem kaphatsz lendületet egyedül, mert egyedül féloldalas vagy? Miért van tériszonyod? Nem azért, mert magasabban kellene lenned annál, mint amennyire bátor voltál mind ez ideig felemelkedni? Miért egyszerűsíted le a szerelmet párkapcsolatra, miért nem látod meg benne a teremtő és kimeríthetetlen erőforrást, ihletődést, szenvedélyt, mely elröpíthet olyan élményekig, melyek egy életre elég forrást biztosítanak? Miért nem látod, hogy élet nélküli életet élsz, hogy gyermek maradtál, és félő, így éled le az egész életed, hisz meg van minden ideologizálva, s az isteneid csak nevetnek nyomorodon?

Nem akarom Rád tukmálni magam, hisz lehet, katalizátorszereplő vagyok; ám ezt számtalanszor éreztem már, hát meg vagyok vele békélve, még ha lázadozom is ellene. Nem érzem azt, hogy épp Te kellesz nekem, bár nem zárom ki. Ha a hárításaid igazak, akkor ilyen értelemben nem lesz közünk egymáshoz; de valami közünk mégiscsak van, ez biztos, és lehet, Neked ez a történet jóval katartikusabb, mint nekem. Feltéve, ha belemész. Ha vállalod azokat az érzelmeket, melyek egy ilyen belépés révén keltődnek, ha vállalod azokat a lelki konfliktusokat, melyek kemények ugyan, mégis esélyt adnak, hogy megérleljenek egy valóban angyali hívás számára.

Kéretlened

Mágikus lét–erőtörvények hálójában

Zsófi, az asztrológiába mélyedt barátnő, kielemzi Fanni lelkét

– Hat rád a Szűz lét–erőtörvény, ám éned lényegét a Mérleg lét-erőtörvény formálja. Ha gondolkozol, mérlegelni szeretsz a legjobban, ha cselekszel hirtelen megindulni szeretsz, sokszor, de nem nagy energiával, ha érzel, érzékeny, művészies, beleérző, együttérző vagy, ha akarsz, akkor komolyan és kitartóan akarod, amit akarsz.

– Nagyjából megáll, de mi akkor ez a szüzesség?

– Másodlagos, tanult, beépült identitás, akit, ha uralsz, életed többletévé teszel, ám ha ő ural, meghasonlasz önmagaddal. Édesapád fizikus, aki a tudomány kedvéért majdnem terméketlenné tette magát, aztán nagy sokára lettél te, a lánya, aki e sorsképletet átírtad. A fizikusság talán a legtisztább Szűz élethivatás: egyszerre szellemi és anyagi. Az anyagot szeretné megérteni, fogalmakkal, matematikailag leírt törvényekkel kutatja az okok rendszerét, a nagy elméleti rendszert, mellyel az anyag lényege, szerkezete, működése leírható.

– Miért baj ez nekem?

– Az, hogy baj-e vagy jó, rajtad áll. Nehézség, mellyel megküzdened sorsszerű feladat, ez adatott, ennek gyermeke lettél. Ámde alapmeghatározásod nem az, hogy valakinek a gyermeke vagy, hanem az, Akivé születtél, Aki a saját erőtörvényét az adott keretek között kibontja.

– Mit nevezel Szűz típusú nehézségnek, melyek a Szűz jegy hatásának jelei rajtam?

– Szűz vagy. Angyalnak, azaz olyan lénynek látnak sokan – és ezt te vállalod! –, aki szellemi, azaz földi lényét átszellemítette. Nagyon lassan és nagyon kis lépésekkel közelítesz férfiakhoz, hárítod őket, ezzel elnyomod a természet fajfenntartó ösztönét magadban, energiáját valamilyen szellemi célra fordítod-e téren nem vagy jó, ebből is látszik, nem vagy lelked mélyén Szűz. Szeretsz klisékben gondolkodni. Ám ezeket folyton érzékennyé teszed a tapasztalt valósághoz kapcsolódva – ez utóbbi vonásod megint csak nem Szűz, ám a klisék vissza–visszatérnek és belédmerevednek, ettől szenvedsz.

– Folytasd, sok minden stimmel, kíváncsi lettem, mit hozol ki ebből a megközelítésből…

– Minden lány apját keresi a párkapcsolatban. Te is. De egy Szűz karakter tudásával rád telepedne, nyomasztana, ahogy apád is. Vonzódsz és hárítasz szinte egyszerre. Olyan férfi lenne neked megfelelő, akiben a Szűz karaktervonás másodlagos, mint benned. Olyan, aki szereti a szellemi dolgokat, a fogalmak tisztaságát, a logikus gondolkodást, a rendszert, de ezt valamilyen hozzád szóló módon vagy közös ügynek alárendelve működteti, aki nem merevedik bele a gondolkodásba.

– Zsigmond ilyen, azt hiszem.

– A Szűz képes másodlagos világot teremteni, szinte abban élni, onnan erőt meríteni, szépséget sugározni.

– A művészet lehet efféle világ?

– A tudomány inkább, vagy egy tudatosan megkonstruált hatáscentrikus képvilág. A művészet külön téma, de igen, másodlagosan hatásos a Szűz jelenlét ott is.

– A művészethez erőst vonzódunk mindketten.

– Akkor hajrá!

– Mégis félek. Zsigmond csélcsap. Nem tudom elhinni, hogy komolyan veszi ezt a kapcsolatot. Bár azt állítja. Mégis mintha mindig játszana, nem ígér semmit, nem kötelezi el magát. Hogyan bízzak benne?

– Ne haragudj, hogy felnevettem, de ez egy tipikus Szűz válasz az adott párkapcsolati helyzetben. A Szűz ugyanis az a lét-erőtörvény, mely az élőket arra hajtja, hogy a lehető legjobbak legyenek. A lehető legjobbat válasszák. Ne elégedjenek meg kompromisszumokkal. Mindent vagy semmit játszanak. Inkább kívül maradnak az érzéki tapasztaláson, csak ne kelljen valami nem elég jóval találkozniuk. A magas mérce, mellyel a legnagyobbra várnak, terméketlenné teszi őket. Létező életstratégia ez, Jézus szerint is vannak, akik a mennyek országáért terméketlenné teszik magukat.

– De én ezt nem akarom. Családot szeretnék, gyermekeket, férjet.

– Mert nem vagy Szűz! De úgy tűnik, a Szűz erőtörvénnyel való intenzív küzdelem vihet el egyedül igazi karakteredhez.

– Mit csináljak? Engedjek Zsigmond nyomulásának, mely csábít, jól esik, de nyomaszt is?

– A küzdelem nem a tudatból való kizárást jelenti. Pontosabban jelentheti ezt is, ám akkor a mélyből később váratlan előtör úgyis. Nem lehet itt bölcsebb nálad senki, és Te épp azt a választ, azt a parancsot adod magadnak, mely a belső küzdelmedet jól tükrözi. A cél a Szűz túlhatalmának megszüntetése, eredeti karakterednek felerősítése révén, a cél a Szűzség integrálása, helyének és határainak kijelölése. Lehetsz angyali, de le kell szállnod a földre, és át kell adnod magad az életnek. Nem szabad félned, ha erre kívülről, például Zsigmond felől nem érkezik ok. Kérdezd csak meg magadtól: mitől is félek pontosan? Miért is félek attól? Miért is jó nekem, ha hagyom, hogy a félelem vezéreljen? Mi baj eshet velem, ha nem a félelemre, hanem a vágyra hallgatok?

– Nem tudok másképp vagy erősebben vágyakozni, mint ahogy vágyakozom.

– Tudsz. Akarsz-e? Vágysz-e erősebben és másként vágyakozni? Racionális-e az ok, mellyel a vágyat magadban visszatartod, mellyel nem engeded, hogy itt és most a vágy határozza meg a sorsod következő lépését? Mit veszíthetsz? És mit veszíthetsz, ha nem lazítasz a gyeplőn, ha a Szűz fennhatóságát nem repeszted meg?

– Zsigmondot…

– A helyzet még szabad, de a frontvonal közeledik. A folyamatnak saját görbéje, saját logikája kezd lenni. Az én egy rendszer, a másik, a te is egy rendszer, de a kapcsolat maga is entitás, létező, csak szellemi-lelki, mint egy tér, egy mező. Aki ezt meglátja, az képes kérdéseket feltenni magához a kapcsolathoz is. És a kapcsolat válaszolni fog. Létrejön a kapcsolat a Kapcsolattal.

– Különösen hangzik… Sokszor álmodtam arról, hogy idegen civilizációból érkeznek hozzám, mert épp velem akarják felvenni a kapcsolatot a földlakók közül, de én soha nem értettem ezt, és mindig rettenetesen féltem.

– A szerelem sorsprovokátor. Nemcsak értelmezi a korábbi élet rejtélyeit, át is színez, át is ír minden fontos eseményt, érzést, gondolatot.

– Nem vagyok szerelmes.

– Nem is leszel, amíg a Szűz dominál és nem a te legszemélyesebb karakteredből támadó vágy és célra tartás. A szerelem akkor születik meg, amikor megszülöd. A Szűz hálóján keresztül megszülni őt a lehető legnehezebb, de a lehető legmélyebben szép is. Hajrá Fanni, szurkolok neked! Most mennem kell, gyere el egy hét múlva!

– Köszi… Zsófi.

Ágyba vele

Zsigmond és az ősmagyar Bulcsú épületes beszélgetése Fanniról a Hovatovább nevű hangulatkarbantartó egység legsötétebb és legfüstösebb zugolyában

– Térj magadhoz, Zsigó, aggszűzzel ne kokettálj!

– Fiatal, basszus, harminc éves.

– Aggszűz az, ha én mondom! Bele van írva a sorskönyvébe. Gyáva a szexhez, gyáva ahhoz, hogy valami totálisan bizonytalanba és bizsergetőbe ugorjon.

– Ugyan, Bulesz, egyszerűn csak nem akar.

– Nem akar, az anyja picsáját nem, te segghülye. Él a mutterja nyakán, totálisan behálózva, fasztalan, megjelenik az éterből egy jóképű, jófej, érzéki–érzékeny művészpasi, akivel akár csak úgy, az örömért lehetne örömködni, és húzza a száját. Halottból nem lesz énekes, én mondom, öregem. Próbálkoznod hasztalan!

– Vannak szexmentes életformák is…

– Hogyne lennének, te totálhülye, az aberráltaknak fenntartva, az ájtatos manóknak, a gyáváknak, a félkegyelműeknek, haha, lehet választani, baaazmeeeg! Figyelj, ez a nő, ha akarná, akárkit ágyába döntene, ha akarná, érted, olyan gyönyörökben részeltetne téged és magát, amilyent elképzelni se tudsz! De ez a nő, ez a szexbomba, egy gyáva szar! Fél a sorsától, érted, amit neki rajzolt a Jóisten, kétségbeesetten menekül, és már annyira jutott, hogy azt se tudja, menekül, érted, haver?! Igyunk, bazmeg.

– Honnan veszed ezt a zagyvaságot?

– Zagyvaság az anyád picsája! Hát te azt hiszed, most jöttem le a falvédőről? Itt a képe, itt vannak a levelek, amiket írt, itt vagy te, akit ezer éve ismerlek. Totál nem az vagy, aki senkikbe habarodsz bele, mimózám! Mit kezdenél te senkikkel? Elhagynád másnap. De nem, az összes nődet a szívedben hordod nehezékül és belső szívsavnak, gratulálok, de mindegy, ilyen vagy, neked meg ez rajzoltatott a kutyaúristenedet! Az egy szexbomba, hallooood, csak hagyta magát kelepcébe csalni, rajta ülnek az ősei, mindegy élnek–e még. Ben-ne ül-nek raj-ta, érted, mintha lidércek volnának.

– Bolondul szólsz, de ez most nem hülyeség!

– Te vagy a bolond, hogy közbevágsz, mikor az idősebb szent beszédbe fogott, mert az ihlet galambszara homlokára huppant! A csaj kapaszkodik az anyjába, mer’ azt hiszi, ez ő, ez a kapaszkodás, amit szeretetnek, meg hálának hisz, ily rafinált az ügy. Ki nem szeded onnan, ha ő nem akarja! És nem tudja akarni! Látszatra akarja, elhatározza, aztán elbukik, ezek az aggszűzek mind ilyenek. Volt effélével dolgom. Lerohantam, kiszaggattam, vért köptem, megadta magát, belém csimpaszkodott, aztán eltelt pár hónap, és azt hittem, megbolondulok: mindent olyanná akart alakítani, amilyen az otthona volt, a berendezést, a kapcsolatait, egyszerűen újraalkotta a gyerekkorát, az anyját és az apját. Ő uralkodott, én meg mellékszereplővé váltam saját életemben, pfúj. Az ilyen nem tud mást, csak uralkodni, én mondom, bazmeg.

– Szelíd lélek, érzékeny, mindig bocsánatot kér, ha megbánt.

– Jaj, csak ezt ne! Menekülj, Zsigó, ebbe a minutába, de rögvest-azonnal! A legnehezebben kivédhető szurka, ha valaki mindenért bocsánatot kér, ő lesz az áldozat, és mint ilyen, mindent elér. Vagy tudod, mit? Na, ez az, bazmeg, most figyelj az öregre! Légy erőszakos, az imponál, bár tiltakozik, szard le. Vidd ágyba, légy vele jó, de ne kezdj el kötődni. Aztán hagyd ott a francba, feléje se nézz, de mondd el, miért. Ha mégis tud akarni, megkeres. Lehet, évek múlva, ha akkorra érik be a szilva… Nehogy reménykedj, az istenre kérlek, élj, mintha szakítottál volna!

– Micsoda, Bulesz? Ez egy lelki agyrém! Teljesen meghibbantál!

– Neeeeem. Az kell neki, hát add meg, de totálkeményen, baszki! Kapjon egy olyan dús–felkavaró–keverő élményt, amelytől egy életre nem tér mostani totál lebénult magához vissza. Rángasd ki erővel! Ez az egyetlen esélye, hidd meg. Különben a fokozatos leépülés és besavanyodás vár rá. Persze, ezt nem látja, azt hiszi, lehet úgy élni, ahogy él. Lehet, naná, mindent lehet. Csak épp nem érdemes, igaz–e?

– Nabasszus, inkább igyunk, haver! Kösz a szózatot.

A szent mostban élünk

Zsigmond és az atya bölcselkedései a szentély melletti cellában

– A szent mostban élünk, fiam. Mindenkor csak ez van.

– Atyám, a múltja és a jövője? Mindenki emlékszik önre, hogyan élt tíz éve, húsz éve, jó erőben van, él még ugyanennyit!

– A szent mostban élünk, fiam, ne feledd e tanítást, bár jól mondod, emlékezünk a múltra és hárítjuk a múltat, és nem tagadhatom, hogy a múltam formál, hogy folytonos vagyok korábbi önmagammal, hogy keretet szab mostomnak a múltam, és épp e kerethez képest viszonyítom magam, hozzá képest igazodom, feszítek vagy szakítok. És igen, a jövő is itt van velem a szent mostban, mert bár kevesebb van előttem, mint mögöttem, még ma is, most is vágyódom erre, arra, sőt, bizonyos értelemben sokkal inkább, mint korábbi éneim tették, ha helyes az összehasonlítás, bár nem ellenőrizhető ez sem, mint az élet legfontosabb állításai, és igen, félek ettől-attól, szorongok a haláltól, mely lezárja majd a téridőt, rám csukja a szent most fénykönyvét.

– Lángokban áll a világ! A tűzoltók hergelik a tüzet. Készül a világégés, atyám!

– A világ: világosság, azaz fény, s a fény eredete tűz, fiam. Megnyílik és kihuny mértékre. Ezt élem, ezt éli minden lelkes lény, de leginkább az ember, aki rálát önmagára, miközben a világ testébe féregként férkőzik.

– Én is furakszom, atyám, törekszem erőst, mert hajt a vágy ostora, nem hagy nyugodni, míg ön, atyám, nyugodtnak látszik, szinte egykedvűnek, mintha nem lenne dolga már a világban, mintha nem lennének céljai.

– Sokszor hiszem, hogy kihunyt belőlem az a fajta akarat, mely benned még hegyes dárda, mely arra sarkall, hogy önmagad lehetőségeit megéld, hisz túl vagyok dús és tartalmas, iszonyatos és gyötrelmes élményeimen. Mióta elértem a kort, hogy magam kezébe vegyem a gyeplőt, döntöttem irányokról számtalan esetben, döntöttem kapcsolatokról, kapcsolatok intenzitásáról, kötődésekről, szakadásokról, voltam olyan helyzetben is, hogy két szék között a pad alá gyömöszölődtem, és arra eszméltem, zuhanok, ám e zuhanás közben angyalok gyűltek körém, és lágy szavaikkal fenntartottak, míg egy partra nem érhettem. Lásd, ezt is megéltem, s ha nem hullok alá akkoron, angyalokkal sem ismerkedem. Innen tudom, fiam, igaz a bölcsesség: nincs jó és rossz, csak fájdalmas és örömteli, csak morálisan elítélendő és dicsérendő, míg az abszolút rossz és jó nem létezik, mert ott vagy mindenkor te, ott vagyok én, akit ezek az érzések elérnek az élményben, és ez a te, és ez az én dönthet, akarhat, vágyódhat, szerethet, küzdhet, ficánkolhat… egyszóval élhet tovább úgy ahogy, és fordíthatja jóra a rosszat, rosszra a jót, pontosabban közreműködhet ebben, mert nem mellékes, hogy ki vagy, hogy kivé teszed magad.

 – Atyám, ön nemcsak nyugodtnak látszik, hatása is békességes. Ön nem az a típusú bölcs, aki elmenekül az élet elől a könyvek és meditációk világába. Ön bevállalós típus, ez tetszik nekem.

– A lélek mélyén fény lakik, de nincs fény árnyék nélkül. Aki a foganást választja, a fényt választja, de tudnia kell, nem választhatja a fényt árnyék nélkül. Ez az egyetlen élet adatott, nem adatik több, ez az én nagy-nagy szentsége, erre nem gondol az átlagos, ezt mismásolja el a vallásos. Ebből is láthatod, fiam, ezzel a tudattal az emberi fajta nem bír élni, pedig ez a színtiszta igazság, minden egyéb képzelgés vagy hamisítás vagy vakság. A fény a lélek mélyén mindenkor fény, és ezért, aki hisz, ebben a fényben hisz, még ha nincsenek is pontos fogalmai, gondolatai és következtetései erről. Ez az a fény, mely míg rám nem csukódik az utolsó könyvlap, világít, őriz, regenerál, egyszóval önmagammá tesz, ha hagyom és segítem ebben. Ez az a fény, mely úgy az enyém, hogy kaptam, hisz nem én hoztam létre, én csak megélem, úgy az enyém, hogy nem lehet elvenni tőlem, tehát nem birtokom.

– Egyszerre birtoklom és magam vagyok, aki én, hisz dönthetek felőle. Én is döntéshelyzetben vagyok, atyám. Újra megkísértett a szerelem, és nem tudom, van–e dolgom még ezzel az érzéssel, ezzel az ösztön-kötődéssel. És miközben azt mondom, nem tudom, azt érzem, akármit gondolok erről, lelkem még nem nyugodott meg, mint az Ön lelke, atyám, lelkem még akarja ezt, akar még eltéphetetlenül kötődni, akar még eggyé válni, akar még a létbe fénymagokat bocsátani. Mintha még az a fény, aki olyan bennem, velem, mint egy isten vagy mint az Isten, még akarna tőlem valamit, még egy dobásra várna, vágyódna szinte könnyes szemmel, hogy vállaljam be, ahogy Ön is bevállalt sok mindent az életben, atyám, mert nyilván Önt is hajtotta ez a fénymag, ez a szentek szentjéből eredő követelés, mely ellen hiába tiltakozom, rám talál. Hiába kergetném el, én magam vagyok, akit kergetek balgán, bár nem akarnám már. Mit tegyek, atyám?

– Pontosan érzed, fiam. A nyugtalanság nem rossz vagy jó, hanem jel. Annak jele, hogy még élned kell. Ám ez az élet, mely eléd fekszik, mint egy tágas síkság, nem lesz lényegileg más, mint eddigi kísérleteid. Téved az, aki azt hiszi, karakterét megváltoztathatja! Minden tudatos, akaratos megváltoztatási kísérlet mélységes identitászavarhoz vezet előbb vagy utóbb. Aki erre az útra tér, számolhat zavarokkal, kísértésekkel, agressziókkal, érthetetlen szenvedésekkel, sőt, balesetekkel is. Ahogy eddig éltél, az vagy te, és az leszel ezután is. Annyi változhat, hogy a bölcsesség eróziós erői az éleket legömbölyítik, az amplitúdót megcsökkentik valamelyest, a dallamokat cizelláltabbá írják, az akkordfűzéseket izgalmasabbá, sejtelmesebbé formálják. Érted? Nem vagy zenész, hát tudd, ezeket a lelki folyamatokat a zene érzi és fejezi ki leginkább. Hallgass zenét, a legnagyobbakét, hatolj a zene szövetébe, tanulj figyelni a mellékdallamokra, a dinamikákra, a tempóbeli változásokra, a ritmikákra, a színekre, a hangszerelésekre, a kompozíciós folyamatokra. És közben ne feledd: ez az élet maga, tele feszültséggel és oldással, vágyódással, dühvel és simogatással, ez az élet, ami a zene.

– A költészet is ez, atyám. Amikor mondom a verset, átélem a legérzékenyebb léthangulatokat… Most mégis elrévedtem azon, amit mondott, hiszen a vers nemcsak értelem, nemcsak érzelem, nemcsak tapasztalat, hanem zene is, sőt, meglehet épp a zene az a léthullámzást lekövető varázsszőnyeg, melyre ezek a lelki tartalmak ráülhetnek és ráhullámozhatnak.

– Lásd, fiam, nincs már más célom, csak az, hogy mások céljait életre segítsem. Bába és orvos lettem. S ha nem lenne gyógyításra szoruló lélek, nem lenne dolgom a világban, s meglehet, sorsom könyve rám csukódott volna jóval korábban. Amíg vagy, amíg szükségét érzed, hogy eljöjj hozzám, addig élek. Amíg hírül adod, hogy él a világtól elvonulva egy rongyruhás szerzetes, akihez érdemes betérni, mert tanítást hordoz túlcsorduló szíve, aki meghallgat és figyel rád, ahogy szüleidtől remélted volna, de nem kaphattad meg, addig élek, addig fenntart a fény – míg fenntarthat a létezés felszínén –, majd alámerít fonák oldalára. Ámen

– Ámen.

Bűbáj

Zsigmond Manyóka erdőszéli kunyhójába látogat felüdvülés gyanánt

– Manyóka…

– Igen?

– Beengedsz?

– Ha gyengéden nyitod rám a kertajtót…

– Óvatosan hatolok át határkerítéseden.

– Szavakban nem hiszek, tétkerülők! Hanem érzem – jól érzem? –, átjutottál az első meredélyen.

– Manyóka, édes, maradnék nálad itt bent, ha lehet, melegedni szépen, kemencéd tüzénél reszketésem gyöngyül.

– Reszketsz látom. Kemencém melege, mint sál meztelen nyakam, melegíti derekad, te derekas legény.

– Jó nálad csak lenni is, jó tudni, hogy itt minek sietni.

– Hozzám akkor jő emberfia, ha megcsömörlött a sietéstől, s arra kezd vágyni, hogy az óramutatót megakassza. Ne mozdulj, gyermekem, csak amennyit a létezés megkíván.

– Úgy érzem, mintha hagyma volnék, s rétegeim, mit rám pakolt az élet, mit magamra mázoltam, mint színész maszkjait, most szép egyenként mintha leolvasztaná kemencéd melege.

– Leolvaszt az, angyalom, minden felesleget, mit bőrödön hordasz, csak légy türelemmel, hisz ezért jöttél, tudom én, ne félj.

– Nem félek… azazhogy, félek, sajnos.

– Mint minden halandó. Sejtettem én. Ezért a kemencém, és ezért mondom, ne félj. Lidérc ül hasadon, én ne látnám? De gyöngyül ő is, átváltozik lassan, hisz ő is én vagyok, a te hűséges titkod.

– Jaj, Manyóka, mért ilyen jó tenálad, és ha ilyen jó, mért nem maradok itt mindétig? Mért, hogy új és új kalandokba vágok azzal az erővel, mit réveden elnyelek?

– Ne ficeregj annyit! Kit érdekel most a világ? Kit érdekelnek filozófiák? Itt csücsülsz a létezés padkáján, újjászületést remélve, és még mindig gondozol?! Mindjárt pofádra mázolom bűbájam első kencéjét, mint anyamacska frissen szült kölkeire nyálát.

– Mindent tudsz arról, mi férfinak fájó seb lehet, balzsamod hegeim bizsergeti, oly lágyan éget csiklandása a szernek! Ezért imádlak istennőmként.

– Semmid se ép, gyermekem, tudd meg, ahol te sérülsz, onnan mindened sérül, s míg átjárom összes zegzugod, az idő elcsigázva vánszorog, miként ősöreg tapasztalás.

– Tapaszd bőrömre gyógyító tapaszod, Manyóka, ujjaiddal kend sebes tagjaimba gyógyító bűbájad, áraszd mindenemre a lét erejét, te, aki kapuőrré szegődtél, hogy itt, e földön legyen felnyílása az isteni üdvnek.

– Ficeregsz, te gyermek, mint mindig, de hat már a harmat. Az édes nedű forrása felfakadt lelkedben, forrásba lendült a kemence lágy melegétől, kiben szinte benne vagy, mintha rituális lapáttal béraktak volna.

– Ujjaid, tenyered lágysága, bizsergő finomsága, jaj, másféle reszketéssé formálta reszketésem, megébredt a gyönyör forrása, és mi gyötör, épp abból fakasztott harmatot.

– Nyelvem lassan ejti ki, mint pók hálójának szálát, a szavakat, lassan araszol, megnevezvén minden fájó porcikád, minden hajlatod és domborulatod.

– Istenek hegyére csúsznak, araszolnak nyelved hegyéról a mondatok.

– Érzem, közelítek ama szent hely felé. Hívő nyála csordul csak úgy, mint az enyém ilyenkor. Boszorkányos, mágikus idők legendáznak, inkvizítorokkal, izzó vallatással, mellbimbó szaggatással… de rémálommá foszlad a legyőzetett és kiherélt történelem, így csordul ajkamról a manna gyötrött hegyed kráterébe, Istenem.

– Bűnös vagyok, Manyóka, drága, mert elhagylak mindig, s van képem lábaid elé vetni magam, szoknyád mögé bújdokolni ezredszerre is. Bűnös vagyok, mert olyasmit hajkurászom, amire nem kaptam se megbízatást, se engedélyt, olyasmit kaparok ki magamnak a létezés bányájából, mit nem szánt emberi gyöngy–adománynak az Atya.

– Amit kikaparsz, a tiéd, az Atya épp oly féltőn megbocsátó, mint én, épp úgy veled poroszkál, mint én, csak ő szellemi, én meg testi természet vagyok.

– Testi vagy, ó, igen szép, ó, igen jó.

– Érzed már az oldódást. Érzem én is ajkamon, nyelvem és szájpadlatom között az édességest, az életet, mely örök folyondár, örök gyöngyfonat. Finoman énekelem egyetlen sorsod egyetlen dalát, finoman köröznek a hangok, a hullámzások lényeged körül, te szent, isteni gyermek, aki lelked mélyvilágában kuksolsz, hogy egy életnyi idő is kevés erőssé nyalogatni.

– Mint kölykeit óvó anyamacska, olyan vagy velem. Érzem, bevonsz kéjes bűverőddel, nem hagysz érintetlen egyetlen négyzetmillimétert se, ne legyek sebezhető. És mégis megsebeznek majd, jól tudom.

– Ne beszélj annyit! Szádra égő csipkebokromat ültetem, derekadra fonataim fonom, karjaimmal hónod alá nyúlok, kiszaggatott szárnyaid üszkös helyét tenyeremmel betapasztom.

– Olyan ez most, mint mikor nem tudja az árva lény, szívében eszeveszett fájdalom vagy eszeveszett gyönyör ég.

– A tűz a kandallóban magasabb fokozatra lobbant, hevíti a mágikus kettős fonat, mit rávetettem, a kettő így egy, keringő, táncoló fonatként, sehogy máshogy, és ezt csak az tudja, aki éli.

– Ezért vagy Te, Manyóka, hogy soha ne feledjem, s a világ kapujából szétsugarazzam, miként hajad sugárzik combom tövén.

– Hol jársz, ahol a madár se? Miféle fellegek gőzébe temetted arcodat? Miféle révülettel hatolsz egyre beljebb a létezés elérhetetlen szentélye felé? Mivel idézed a húsoltárt, hogy köréd szervesüljön szárnyas percek alatt? Ki vagy te, hogy aki közeledbe ér, menthetetlen megnyílik hatalmad távlatától?

– Hullámzom varázsszőnyegeden Manyóka, nem bírok nem hullámozni. Tengerré lettél, édes tengerré, kit a lét ostoroz.

– Együtt hullámzunk, édes. Már nem az vagyok, akihez érkeztél, már nem az a szebb napokat megélt, magányos mesemondó, kiből úgy süt a pajzán humor és csalafintaság, mint kemencéből a parázs zimankóban, már nem az az ében hajú, csontos, bozontos boszorka vagyok, ki felmén a hegyre máglyát rakni. Már én te lettem, drága Zsigmond, már gyermekemnek se szólítlak, lásd, hanem igaz neveden, hisz menyasszonyod a mennyek felé úszva egy ritmusra tempóz veled.

– Nem számít más, csak az áldott Nap fénye.

– Csak az égi lovas, aki lettél.

– Az egyetlen igaz szépsége gyönyörűség az énnek, jóvá tesz, nagyon jóvá.

– Isten jojója. Aláereszkedik, felemelkedik, nincs helye, nem-helye van.

– Menhelye benned dudorász: „Akit szeretsz, kapd be.”

– Odázhatatlan csábító kettős pattantyú, forgó-kerengő. Nyelvek íze, ízek nyelve, beszélve és némán egyként csigavonalaz.

– Mintha táncolnánk, úgy ringunk, tenyerem derekadon, így tartlak ingó–bingó egyensúlyban.

– Mintha hintáznánk, tenyerem vállaidon, támasztom a mélyből érkezőt, az iránytalant irányba fogom.

– Egyre lassul az idő tiktakja. Szinte már áll, oly intenzív.

– Meredten áll révületében, ki ismer, ki lát, hogy Isten jojója se siesse el kegyelmét, az édest, a drágát. Itt köröz egyre lassulva, mint erejét veszített kisbolygó az áldott Nap körül, itt remeg a közelség lucskos melegében, mint túlhevüléstől felrobbant rovar szárnya a magasságos magasságból.

– Kemencém, ouhh.

– Lapátom, húúáá.

– Ágyásom, jauhh.

– Nárciszom, jóóaah.

– Szeretlek, szerelem, ááiiijjj.

– Könyörülj, irgalom, neeééjjj.

– Az egyetlen, a szent moooooost,

– amikor képes vaaaaaaagy!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

– MOST JÓ

– A VÉG VÉGE

„Ha a forgalmi helyzet indokolja”

Zsigmond sokadik el nem küldött, mesebeli betétet is tartalmazó levele Fannihoz, melyet „véletlen” elől hagy, és a lány megtalálja… és…lesz, ami lesz

Drága Tünemény!

Amíg nem tiltod meg, hogy szeresselek, amíg elviseled, hogy levelekkel nyaggassalak, melyek alig titkoltan utalnak bolond érzelmeimre, amíg megtiszteled ki tudja honnan eredő, s milyen célzattal támadó vágyaimat azzal, hogy reagálsz rájuk úgy, ahogy éppen érzéseid diktálják, addig jó nekem, vagy legalábbis jobb, mintha nem is volnál, vagy volnál, de rideg úrnőként néma várba zárba.

Mit akar a bolond érzés? Miért íratott szívembe? Tanácstalanul állok önmagam sorsának ilyetén fordulata előtt, hisz semmilyen ész érv nem szól mellette, sem érte. Miért érzem lázasnak magam? Miért újra a hiány fullánkja torkomban? Miért a vizenyősödő tekintet? Mi ez már megint? Forduljak pszichológushoz, operálná ki lelkemből a „méh–mérget”? De jaj, miket beszélek, hogy merem káromolni azt, mi meglehet, az emberi faj legszentebb adománya?! Meglehet… Bizonyíték nincs. Ha így döntök, így lesz. Döntésem avatja szenté az érzést, melytől hiába próbálok szabadulni, énem megrontása nélkül erre képtelen vagyok.

Vállalok mindent azért, hogy ezen különös érzést érezhessem, hogy a megnyílt lélekfolyosó két végén a csapóajtók nyitva maradhassanak. Habár viszonzatlan ezen érzés, mi osztályrészemül adatott, mégis kincset ér, mert általa az életigenlés arannyá, drága selyemmé, érzelmessé, irányossá, vizenyőssé, dús-tartalmassá változik lelkemben. Olyanféle hangulatúvá, amilyen az anyaméh élménye volt, melyre ilymódon emlékezem, hisz másféle emlékezés azokra az időkre nem is lehetséges, csak ilyen, hogy a lélek kezdete, ősmúltja felnyílik elzártságának barlangmélyéből, és átjárja, átreszketteti a felszíni világot.

Midőn ezt írom, anyám és apám ágyán fekszem. Ama díványon, abban a szobában, ahol lelkem – szülőim fonatából, kéretlen – saját, önálló én-fonatot nyert. Áldassék a szent éj! Valamikor, réges-régen, mikor még ebben a lakásban éltem gyermekként, megállt szívem életórája. Megakasztotta valami a kismutatót, a nagy keringett tovább. Egy riadalom talán… Azóta tizenegy-és-fél éves lélekkel éldegélek, és hiába próbálom átlépni e mágikus-dermesztő határt, önerőből képtelen vagyok rá, s ha más segítségét kérem, vagy meg sem érti, miről dünnyögök, vagy ha megérti, pszichológushoz küld, vagy ha megérti és segíteni is próbál, mint Manyóka, Gusztáv vagy Bulcsú, csak időlegesen taszigál át a túlsó oldalra, ahonnan hamarost visszacsúszok. Lehet, már így maradok örökre, lehet, eljön értem a megváltó, aki a bénító mágiát feloldja, nem tudom.

Lehet, azért támad fel újra és újra a szerelem iránti vágy, mert az igaz és szenvedélyes szerelem belém tetováltattatott, épp e gyerekkori mágia révén, és ezt vetítem ki áldozataimra időről időre. Lehet, egyszer benő a fejem lágya, és sikerül megértenem a szerelem számomravalóságát. Lehet, ha túljutok a határvonalon, elveszítem anyaméhszerű érzeteimet. Lehet, átváltozom, és akinek révén az igaz szenvedély elért és megváltódtam, nem ismer rám, és akkor, lehet, felkiált, „de hisz ez nem is az a lélek! én nem őbelé…” Ám lehet, ha tüzetesebben megvizsgál, így folytatja, „viszont mintha hétszerte szebb volna…”

Békák vagyunk, elvarázsolt királyfiak és elátkozott királyleányok, akik immár annyira békák, hogy inkább békaszerelmesre várunk, s mikor végtére megérkezik a megváltó királyfi vagy királylány, fejvesztve menekülünk a fürdőszobába a vécé mögé. Vagy beszéljek csak a magam nevében, hisz önfelismerését senki sem háríthatja másra, mivelhogy ellentmondana az ön-felismerés fogalmának.

Én vagyok az, aki e feltételes megállóban várakozik, épp itt, épp most, szívem csordultig telt érzésekkel, vágyakkal, mintha (egy) isten kelyhe volnék, kibe folyamatosan ömlik az égi áldás, mintha dézsából öntenék, bőrig ázva, szétcsorgó pocsolyát árasztva magam köré, melynek tükrében mesebeli árnyak derengenek.

– Mondja, öregapám, szokott itt villamos járni?

– Szokott, szokott, nem látja a táblát, szemcsés flótás komám?!

– Látom én: „ha a forgalmi helyzet indokolja” – ez van ráírva.

– Nohát, akkor tudja.

– Mit tudok?

– Hogy a természetfilozófiai karakterű forgalmi helyzet metalogikai generálfüggvénye a felelős azért, mikor jár erre villamos. Nem egyértelmű? Mily értelmetlenek és műveletlenek a mai fiatalok!

– És ki dönti el, helyzet van-e?

– Ki? Ki? Hát a forgalom!

– A forgalom?

– Nem ezt mondtam volna?

– A forgalom valamiféle metafizikai entitás?

– A végső valóság, mely mindenre válasz, ám akihez tilos kérdést intézni.

– Ki tiltja?

– A hit.

– És a hitet ki képviseli? Merthogy ő tilthat egyedül.

– Azt hiszi?

– Mégis megkérdezném…

– Az jelentős veszélyeket rejtene!

– Miféléket?

– Ki tudhassa?

– Rám zuhanna egy repülő csészealj?

– Hát…

– Összeomlana a rendszervezérlés?

– Jönne egy gigantikus lény, gigantikus szájakkal, gigantikus fogakkal, gigantikus nyakakkal és torkokkal és gyomrokkal.

– Huhhh. És elemésztene. Kéjesen magáévá tenne?

– Megpróbálná.

– Aztán kiköpne?

– Vagy nem.

– És ha megküzdenénk?

– …

– Vagy ha hátára pattannék és parancsba adnám az útirányt?

– …

Ó, szent Forgalom, te mindeneket igazgató és elrendező, lásd, itt állok feltételes megállódban, és nem tudom, mely feltétel az, melynek teljesülése esetén kezdene működni ez a helyszín, ahol ím, gyökeret vert a lábam, mert valamely mágikus hatalom kehellyé változtatott, és ömleni kezdett belém a mennyei zápor, hogy ím, a folyamatos túlcsordulás állapota rajtam, s nem tudom, betegség–e vagy isteni megszállottság, csak azt tudom, olyan, mintha bevizeltem volna, hisz akkora tócsában állok már, mint egy kisebbfajta tó; egyetlen szentséges Forgalom, mindenek kormányozója és terelgetője, a nagy Rendszer eszméje és célja, kinek mindenki eszköze, de aki senkinek eszköze nem lehet – az enyém se, természetesen! –, szólítlak mégis, idézlek, válaszolj, kérlek, az Isten szerelmére – akiről csak sejtjük, kicsoda –, meddig kell még itt állanom, mikor méltóztatol úgy alakulni, hogy ide jármű érkezzék, és én arra fölszállhassak, majd továbbhaladhassak ama úton, azon cél felé, hová haladnom kötelesség, belső kényszer szent vezérlésed szerént, hová feltehetőleg már rég meg kellett volna érkeznem, hol minden bizonnyal már türelmetlenül várnak azon férfiak, asszonyok és gyermekek seregei, kik szükségét érzik néhány cseppnyi, égi eredetű folyadéknak, melyet villamosodon zötykölődve számukra megmenteni majd átnyújtani szent hivatásom, és ők hinni fogják, amit állítok, hogy ez bizony az, amire várnak, bár sokan kételkednek és jelet kívánnak majd, de ők nem érdekesek, mert ők semmiféle jelnek nem hinnének úgysem, akik meg nyitottak, úgyis látnak és hallanak és bőrükön éreznek és nyelvükön ízlelnek és orrukkal szagolnak.

Lásd, drága Fanni, mire ragadtat az érzés, melynek méh-fullánkját torkomba mélyesztetted akaratlan, hogy tán kihúzni sem mered már, mert kiszakadna bensőd a fullánkkal együtt, hát inkább itt maradsz velem, mellettem, körülöttem, hogy kéretlen és semmiképpen sem vágyva tanúja légy annak a történésnek, mely ihletésed révén velem a szent mostban megesik.

Kannád

A tanács

Az atya elnökletével Gusztáv, Zsófi, Bulcsú és Manyóka megvitatják a kialakult helyzetet és elbúcsúznak tanúiktól, Tőletek

– Kimondhatjuk-e, hogy Zsigmond és Fanni története bejárta ama görbét, melyet itt és most bejárhatott? Hogy körbejárták azokat a lehetőségcsírákat, melyek az adott létvizenyőben számukra keletkeztek, kifejlesztették annyira, amennyire tudták, kaptak annyit ebből az életeseményből, amennyit kaphattak? Hogy vége? Legalábbis egyelőre. Hogy ha folytatnák a kommunikációt, már csak kígyóként saját farkukat harapdálnák, önnön levükben főnének, roncsolnák ama szépséget és termékenységet, mely részükre ebben a létnyílásban feltárult, sőt, lelkeikbe nyilazódott? Gusztáv?

– A kép ereje elérte azt a szintet, mely kívánatos számukra. A kialakulás olyan volt, amilyen a Dinka Szerelem Könyvben írva vagyon: véletlen avagy esetleges kezdet, a lány lép először, benne keltődik érdeklődés, a férfi ráharap a horogra. Ez a harapás felér egy termékenységi rítusba való berángatódással. Innentől kezdve látszólag Zsigmond irányított, valójában a mágikus kép, Fanni leányképe, mely felébresztette hibernálódott, azaz tetszhalott állapotából Zsigmond animáját. Ennek következménye a megnövekedett művészi-filozofikus aktivitás – mely köztünk szólva globális érdek is. Mi is anyagot, azaz szert kaptunk: szert tettünk anyagra, hogy megébredjünk, és esély teremtődjön a világba, azaz az emberi lelkekbe való plántálódásunkra.

– Zsófi?

– Fanni csaknem reménytelen eset. Oly mértékben elásta önmagát, oly vastag acélpáncélt növesztett, hogy eredeti énje csak mint egyre gyengülő sugárzás hat kifelé. Nincs tudatában annak, ki ő. Ezen évtizedes hiány, melyet az okoz, hogy fél igazi önmaga lenni, reaktív teremtő erővé vált: szőni kezdte a szűz–halak tengely pókhálózatát, mely fokról–fokra átvette az uralmat fölötte. Amikor előre lépett mérleg-kos módjára, a szűz-halak másnap megvastagította a páncélt, felerősítette az ellenérveket és ellenérzéseket. Ma már ott tart, hogy képtelen Zsigmond számára való termékenyítő hatását befogadni, kezdetben azért jobb volt a helyzet. Mára a szűz-halak elnyomás, a problémázás, az elfojtott félelem, az álbeleérzés végtelensége kezdeményez és kormányoz.

– Bulcsú?

– A helyzet nem lenne reménytelen, ha Zsigmond keményebben odatenné magát. Fanni páncélját nemes egyszerűséggel át kellene törni. Nem egyszer, nem kétszer, hanem százötvenszer. Egyedül ez adna esélyt arra, hogy a lányban a szerelem – mint természeti ösztön – mélyen fekvő energiái végre felszínre törjenek, hogy végre önmaga lényege felől építsen fel egy személyiséget, hogy végre termékennyé váljon mindenféle értelemben. De Zsigmond erre alkalmatlan, túlzottan gyámoltalan és sértődékeny. Az ő sugárzása folytonos, hosszan tartó, melegítő, fénylő, és bár ez elvben képes megolvasztani a páncélt… mindazáltal hiú remény, mert ekkora türelem, alázat és várakozás nincs Zsigmondban.

– Manyóka?

– Fannit úgy kell szeretni, mint egy öt éves kislányt. Atyaian. Nagyon sok öleléssel szóban és tettben egyaránt, de csak azon a módon, ahogyan ő azt igényli. Játékosan kikerülgetvén a maga köré font acélsodrony rácsait, kedvesen, elfogadón mosolyogni fel nem ismert előítéletein, közel maradni hozzá, finoman simogatni, nem foglalkozni hárításaival, kérdezgetni, figyelni rá. Fanni tudja, amit egy nőnek tudnia kell, de nem tudja önmagából kibontani. Zsigmond alkalmas erre, és nekünk az a dolgunk, hogy még alkalmasabbá tegyük. Ne feledjétek, a szerelmi érzés megmentése és egy lélek megváltása a tét. Zsigmond már rendben van, bár még lábadozik, de elindult és halad előre, arra, amerre szerintünk is kell. Fanni azonban egy helyben topog, lassan hervad. Kapaszkodik Zsigmondba, de nem meri erősen megragadni, nem érzékeli, hogy ilyen lehetősége nem lesz több az életben.

– Atya?

– A megtermékenyítő rítus elvégeztetett. A vajúdás időszaka következik. A sorsok gombolyaga bogozódni kezdett, a fény munkához látott. Az idő ráér, hisz végtelen. A halál azonban sürgetőleg hat. Az Isten lehetőséget kapott, hogy teremtsen. A lélek bele van szőve az életbe és a kultúrába. Az ember a kultúra, a történelem révén ostromolja az öröklétet. Ugyan hiába, ám az egyedek ehhez a küzdelemhez hozzájárulhatnak. Bizonyos lelkek akkor rendeződnek, ha céljuk túlmutat életidejükön. Az istenek hatalmas lélek-láncolatokat látnak. A láncszemek lehetnek gyöngyszemek. Zsigmond és Fanni gyöngyszem. A gyöngy kagylóban születik hosszú szenvedés gerjesztő hatása révén. Az üzenet művészies-filozofikus-szent. Az üzenet az ősi maghoz való visszatérést kívánja. A lélekben rejtőző ősmag csak sejthető, érezhető, a tudatos megragadás elől elzárt. Akármiként alakul e szép pár kettős fonata, az Isten jól jár, a történelmi emberi sors nem különben. Esélyt kapnak sokan. Sokak esélye egy új, az elrongyolódottnál élhetőbb társas-politikai-vallási képlettel terhes. Új történelmi időintervallummal. A Kegyelem beköszönt általuk. A többi nem rájuk tartozik.

– Áldassék a Teremtő Hatalom!

– Köszönöm a szakszerű és tömör helyzetértelmezéseket! A véletlen horga jelentős értéke az emberi létezésnek, mely a lelkek kifinomult érzékenysége folytán keletkező-alakuló hálózat csomózódása a hibahatáron belül. Férfi és nő lelke ily módon is termékenyíti egymást. A kép a szerelem képe, férfi-és-nő ősi képe, a teljesség maga, kettős-egy-három, a legerősebb mágia: a mi Istenünk. Ennek van egyedül megváltó hatalma, ez képes egyedül a lélekmag szabadságáért hosszútávon magnetizálni és rongyolódni. A kép, a képesség a lényeg, s ha Fanni nem kér belőle, lelke rajta. A lehetőség kapuján levő kilincset darab ideig még bízvást megragadhatja és lenyomhatja, nem lesz kulcs benne. Majd a kapu végleg bezárul, mint oly sokszor a világtörténelemben. Nagy érték egy véletlen–kapu, de nem abszolút. Az is feladat, hogy a lélek megtanuljon várakozni egy következő felnyílásra, mely esélyes ugyan, de nem bizonyos, helye és ideje pedig végletesen esetleges: „megjelenek, amiként megjelenek”. Úgy sejtem, múlás, múlatás közelít, az egyén és az élet mámorba olvadása, mi is halványodunk kissé, hisz minket is a véletlen-kapu serkentett életképességre, és bár jó volt, sőt, reménykeltő, ám a remény vászna lassan-lassan kifakult mégis. Erőnek erejével fordítjuk el fejünket Fanni és Zsigmond kettősének felhevült képéről, engedjük őket az örök homály óceánjába hullani, könnyeinket morzsolgatjuk, közben újra a lebegő szárnyalás szabadságát gyakoroljuk, s a koncentrációt a véletlen esélyének növelésére, és a létrejöhető új lét–hálócsomók különös sugárzásának észlelésére.

– Köszönjük a festést, a mázolás-maszatolást, a táncot, a játékot, a fájdalmat, a reményt, a vágyakozást, a verseket, a teremtést, az értelmezéseket, a döntéshelyzetet, az aggódást… a lehetőséget, hogy létet kaptunk figyelmetek által!

Illusztráció: ~Körkörös („fejrakó” fenakisztoszkóppal + állatövvel)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →

Virginia Sol: Lélekkapcsok →

Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →

Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →