Thomas Möhlmann versei
•
Szabó Palócz Attila
A szerzőről
Thomas Möhlmann holland költő 1975-ben született, jelenleg az Awater című költészeti folyóirat szerkesztője, valamint a Querido és a De Arbeiderspers nevű amszterdami kiadóknál versszerkesztőként tevékenykedik. Az Amszterdami Egyetemen modern holland irodalomból szerzett oklevelet. Hazájában eddig hat verseskötete jelent meg, és tizenhárom fontosabb antológiában szerepelt Hollandiában, Macedóniában, Argentínában, Kolumbiában és Angliában. Verseit tizenhárom nyelvre fordították le. Német nyelvű kötete a kölni Parasitenpresse kiadónál van előkészületben Ich war ein Hund címmel. Költészetét már középiskolás kora óta több rangos díjjal ismerték el. Legutóbbi kötete 2021-ben jelent meg Dankbaar lichaam. Een liefdesverhaal in gedichten (Hálás test. Egy szerelmi történet versekben) címmel.
A Régtől fogva kereste (Hij heeft lang gezocht), az Itt van ő, mögöttünk (Hij staat achter ons) és az Időbőségben (Hij heeft alle tijd) című versek egy belga folyóirat Kafka-számához készültek, és – a szerző bevallása szerint – elsősorban azon alapulnak, hogy sok Kafkát olvasott.
A Körös-körül alusznak az emberek (Overal slapen de mensen) című vers szövege nagyjából hatvan százalékban Franz Kafka remekbeszabott miniatűrje, az Éjszaka (Nachts) sorait variálja. Ezt igyekeztem érvényesíteni a magyar változatban is, aminek elkészítéséhez Tandori Dezső Kafka-fordítását használtam fel.
A Szimultán című vers az idei, marokkói, Öt kontinens költői című irodalmi fesztiválon született – és Marrákesben hangzott el élőben először –, afféle rögtönzésként, és tisztelgésként is egyben Sarah Ehsan, a németországi Karlsruhében élő iráni költőnő előtt.
•
Thomas Möhlmann
versei
Itt van ő, mögöttünk
Minden időben más néven, mindenki csak jön és megy, de mindaddig, amíg ő
mozdulatlan itt áll, mi nem bánkódunk, miért is kellene
aggódnunk miatta? Hiszen nem adja a helyét senki másnak
immár teljesen megszüntetett minden mozgást, de mindig több olyan
hely marad, ahová még nem jutottál el, mint ahol már jártál.
Van, aki a szekrényben tartja a hegymászó csizmáját, mások inkább
lerázzák lábujjukról a port és háromcsillagos szállást foglalnak. Úgy tűnhet, mintha
olykor csak akkor mozdulna meg, amikor már majdnem elalszunk. De ki léphetne a helyébe?
Akad itt bárki is, aki bekötné a cipőfűzőjét? Van, aki belegabalyodik a testbe,
s máris szeretne menten esernyővé változni, hogy messzire szálljon a szélben
mint egy rossz irányban elhajított bot. Megmozdult! De, hogy átadja a helyét:
egyáltalán nem. Minden eddiginél erősebben kötődik hozzánk
csak várja, hogy meglássa, minek nevezzük majd legközelebb. A lehetőségek
ott futnak a sínek mentén. Abban reménykedünk tán, hogy eltűnik az életünkből?
Régtől fogva kereste
Minden lépés egyszerre csökkenti és többszörözi a lehetőségeket
ám ezek nem azok a lehetőségek, amelyeket ő keres
több útnak kell még léteznie ezen az egyen kívül, s akárhányszor útra kel,
annak mindig egy másik útnak kell lennie. Ahogy az emberekhez szólt
mindig más és más neveken mutatkozott be, és afelől érdeklődött, hogy
tudják-e, hol vannak. A nyílt tengeren, a világnak köldökén,
a gondozott előkertek mellett az emberek: nem tudták.
Ahol a levegő oly ritka lett, hogy beleszédült, vagy ahol a légsűrűségtől
lélegezni sem tudott, ahol az emberek egymás lábujjain tapostak,
ahová épeszű ember soha nem merészkedett volna, s ahol mindenkinek
ott kellett lennie: az emberek nem tudták.
Körös-körül alusznak az emberek
Oda zuhant, ahol régebben álltak,
homlokát a karjára hajtva,
arccal a földnek, egyenletesen lélegezve.
A földön végigterülve
önkéntelenül befelé fordult,
meleg takarók és biztos tetők alatt
s megnyílt közben a világ, mint a tenyér,
míg az ujjak más ujjakban kerestek fogódzót,
más ujjak, más ujjak és a hal
álomba ringatja a tengert, hajók rakományát,
mint a rádió, az apa és a puha kendő,
apa, anya és az éjszaka fényei.
Miért figyeled még mindig? Miért kell
valakinek mindig virrasztania és jelen lennie?
Időbőségben
Odakünn a sofőr türelmesen várakozik, rád vagy rám?
Mindennek van egy másik oldala, amit nem tudunk elérni
Megígérem neked, hogy nem nyitok be az ajtón csengetés előtt
de amíg a kerékvágás változatlan, addig a csengő néma marad
csukva tartja kocsija ajtaját, s csak ül és ül a félhomályban
és cigarettára gyújt, amelynek első füstjét sóhaj nélkül engedi tova,
nem is lát, ahogy maga elé mered abban a laza felismerésben,
hogy közben nincs is mit tennünk, felállunk és elhúzzuk a függönyt
de csak egy kicsit. A te sofőröd? Az enyém? Közömbösebbnek kéne
lennünk, vagy még jobban pánikba esnünk. Közeledő léptek zaja,
elhaladnak mellettünk, majd elhalnak, hogy néhány utcával odébb
közeledjenek majd ismét, ott haladjanak, majd haljanak el,
és az utolsó slukk füstjének karikája is felszáll a mozdulatlan
kabinban az ajtónk előtt. Ez már az a másik oldal, ahol majd újra
találkozunk, akkor is, ha egyszer már megszólalt a csengő,
s akkor is, ha egyikünk megnyugtatóan biccent a másiknak.
Szimultán
Sarah Ehsannak
A lábujjaink közé folyt meleg homokban táncoltunk,
szél tépte a dűnéket, ahogy a hullámzásban egybeértek,
a diplomácia szőnyege alá omlik a kórház, mi pedig
ott ringatóztunk a Szahara hullámain, hazatérve vörös
köd borítja frissen mosott autónkat, dalt dúdol a pilóta,
ahogy a lánya születésnapját tervezi, miközben a csomagok
meglelik maguknak süvítő útjukat vissza földre,
a sistergő Aïcha Alexandra könyökébe markol,
színpadokra szólítanak bennünket bölcs szavakat várva
tőlünk, mi pedig a nyelv horpadt pingponglabdáival játszunk,
fonák és tenyeres, egy idegen, aki akár a barátunk is lehetne,
térdre ereszkedik az unokája földi maradványai mellett
Fordította: Szabó Palócz Attila
Illusztráció: ~Nachts… (szerzői s kafkai portréval)
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry →
