André Maurois: Antoine de Saint-Exupéry
•
André Maurois
(J. E. Blanche-festményrészlet)
Repülőtiszt, forgalmi- és hadipilóta, esszéista és költő, Antoine de Saint-Exupéry, Vigny, Stendhal és Vauvenargues után Malraux, Jules Roy és néhány katona meg tengerész mellett, egyike hazánk azon ritka regényíróinak és filozófusainak, aki egyszersmind a tettek embere. Nemcsak csodálója a tevékeny embernek, mint Kipling; de mint Conrad, maga is részese volt mindannak, amiről írt. Tíz éven át repült, hol a Rio del Oro, hol az Andok hegyei fölött; eltévedt sivatagban, megmentették a homok urai; lezuhant az égből a Földközi tengerbe, majd Guatemala hegyei közé; a levegőben harcolt 1940-ben, aztán újra 1944-ben. Az Atlanti óceán déli részének meghódítói, Mermoz és Guillaumet voltak a barátai. Innen a hitelesség, mely ott cseng minden szavában: innen az élő sztoicizmus, mert a cselekvés hozza ki az emberből a legjobbat.
Mindazonáltal a szép Saint-Exupéry önmagáról című írás szerzője, Luc Estang joggal állítja, hogy a cselekvés Saint-Exupérynél sosem volt öncél. „A repülő nem cél, hanem eszköz. Az ember nem a repülőgépért kockáztatja az életét, mint ahogy a földműves sem az ekéjének dolgozik.” És Luc Estang hozzáteszi: „Ugyancsak nem azért, hogy barázdákat szántson, hanem hogy azokat bevesse. A repülés annyi a repülőnek, mint a szántás az ekének. Milyen vetés hoz gazdag aratást?” A válasz, azt hiszem, az életszabályok vetése, aminek a termése az ember. Hogy miért? Mert az ember semmit nem ért abból, amihez testileg nem járult hozzá. Innen az a szorongás, amit Saint-Exupérynél tapasztaltam, amikor 1943-ban többé nem engedték repülni. Bizony, elvesztette a kapcsolatát a földdel, mert eltiltották az égtől.
I. ÁLLOMÁSOK
Sok tanú elmesélte már ezt az oly rövid, ám teljes életet. Kezdetben volt Antoine de Saint-Exupéry, „erős, vidám, határozott” gyerek, aki 12 évesen kiagyal egy bicikli-repülőt, hogy ő majd azzal elszáll, a tömeg meg azt kiabálja: „Éljen Antoine de Saint-Exupéry!” Kirívó diák, akiben egy zseni lakik, de az iskolapad nem neki való hely. A családja Napkirálynak nevezi szőke hajkoronája miatt; társai pedig Holdszurkálónak, mivel az orra a csillagokat súrolja. De akkor ő már szuverén és szórakozott Kis Herceg, csöppnyi rémülettel bár, de épp kibontakozóban. Egész életében kötődni fog gyerekkorához, mindig elragadtatott és kíváncsi, aki sikerrel játssza a varázslót, hogy mindenki azt kiáltsa: „Éljen Antoine de Saint-Exupéry!” Így is lesz. Csakhogy az emberek inkább azt mondják: Saint-Ex, Antoine, vagy Tonio – mert ő része lesz mindazok életének, akik ismerik és olvassák.
Soha pilóta hivatása nem volt még ennyire bizonyított, soha nem volt nehezebb. A légi haderő csak tartalékosként fogadta be. Csak 27 éves, amikor a légiközlekedés forgalmi pilótája lesz, azt követően csapatvezető Marokkó függetlenségi harcának kellős közepén. „A kis hercegből nagyvezír lesz.” Kiadja könyvét a Déli futárgép-et és ezzel hozzákapcsolja az eget az irodalomhoz, ami nem gátolja abban, hogy hatékony és bátor pilóta maradjon, a Légiposta igazgatója Buenos Airesben, Mermoz és Guillaumet oldalán. Balesetei gyakoriak és súlyosak. Csoda, hogy túléli őket. 1931-ben feleségül veszi a spanyol író, Gomez Carillo özvegyét. A dél-amerikai Consuelo fantáziája elbűvöli a kis herceget. De a balesetek nem szűnnek, Saint-Ex hol darabokra szakad egy szörnyű zuhanás folytán, hol elvész a sivatagban egy kényszerleszállást követően. Ó, micsoda megpróbáltatás a sivatag kínzó szomjában újra megtalálni Az Emberek Földjét!
1939. Háború van. Dacára annak, hogy az orvosok, megannyi törés és agyrázkódás miatt, makacsul alkalmatlannak ítélik a repülésre, végül sikerül felvétetni magát a felderítők 2/33as csoportjába. A megszállás és a harcok után a csoportot Algírba küldik s ott leszerelik. Az év végén láttam Saint-Ex-et megérkezni New Yorkba. Ott írja meg Harci pilótájá-t, mely hatalmas sikert arat az Egyesült Államokban és a még megszállás alatti Franciaországban is. Szívből kötődöm hozzá és mint Léon-Paul Fargue, magam is vallom: „Nagyon szerettem és örökre siratom.” Lehetett őt nem szeretni? Egyszerre volt benne erő és gyengédség, intelligencia és megérzés. Kedvelt rítusokba és rejtélyekbe burkolózni. Vitathatatlan matematikai zsenialitása a játékosság gyerekes ízével párosult. A beszélgetést vagy uralta, vagy valami másik bolygóról álmodozott.
Voltam nála Long Islanden, a nagy házban, melyet Consueloval bérelt, mialatt a Kis Herceg-et írta. Éjszaka dolgozott. Vacsora után beszélt, mesélt, énekelt, kártyázott, aztán éjféltájt, amikor a többiek elmentek aludni, odaült az asztalához. Én elaludtam. Hajnali két óra tájban kiáltások ébresztettek a lépcső felől. „Consuelo!… Consuelo!… Éhes vagyok… Gyere, csinálj nekem egy rántottát.” Consuelo lejött. Felébredvén csatlakoztam hozzájuk, és Saint-Ex újra beszélt, és nagyon jól. Jóllakottan újra dolgozni kezdett. Megpróbáltunk aludni. Nem sokáig, mert két órával később a ház ismét harsány kiáltásoktól visszhangzott. „Consuelo! Unatkozom. Gyere, játsszunk egy sakkpartit.” Utána elolvasta nekünk, amit épp akkor írt, és Consuelo, ő maga is költő, leleményes epizódokat javallott.
Amikor Béthouart tábornok eljött az Egyesült Államokba, hogy fegyvereket kapjon, Saint-Ex meg én megkértük, hadd lépjünk be az afrikai francia hadsereg szolgálatába. Néhány nappal előttem hagyta el New-Yorkot, és amikor leszálltam a repülőről Algírban, láttam, mennyire vár. Boldogtalannak tűnt. Ő, aki oly erősen érezte az emberek közötti egyesítő szálakat, ő, aki Franciaország sorsáért mindig felelősnek érezte magát, csupa megosztott franciára talált. Két vezérkar küzdött egymással. Ő pedig a parancsnokság tartalékosaként nem tudta, megengedik-e, hogy repüljön. Negyvennégy évesen, makacs kitartással kérte, hogy repülhessen egy P38-as, fiatal szíveknek való gyors géppel. Végül is megkapta, hála annak, hogy kérését Roosevelt elnök fia támogatta. Amíg várakozott, könyvén (vagy költeményén) dolgozott, melynek később Citadella lett a címe.
Mint előléptetett parancsnok, sikerült csatlakoznia a számára oly kedves és a Harci pilótájá-ból ismert 2/33-as csoporthoz, ám aggódó főnökei alkudoztak a feladatát illetően. Öt felszállást ígértek neki, mire ő kiharcolt még hármat. A nyolcadik felszállásból, a megszállt Franciaország felettiből, nem jött vissza. 8.30-kor szállt fel és 13.30-kor még nem tért vissza. Repülőrajbeli társai a tiszti étkezőben összegyűlve óráikat nézték. Nem volt csak egy órányi üzemanyaga. 14.30-kor többé semmi remény nem maradt. Hosszú ideig mindannyian szótlanok maradtak. Majd a csapat főnöke azt mondja az egyik pilótának: „Maga átveszi Saint-Exupéry parancsnok feladatát.” Mindez úgy végződött, mint egy Saint-Ex regény, s az ember szinte látta maga előtt, amint hőseinek egyikéhez hasonlóan, benzin és talán remény hiányában emelkedni kezd a csillagoktól övezett mennyei mezők felé.
II. A CSELEKVÉS TÖRVÉNYEI
A hősök világának törvényei változatlanok, mi pedig számíthatunk arra, hogy Saint-Exupéry műveiben éppúgy rájuk lelünk, mint ahogy Kipling elbeszéléseiben.
A cselekvés első törvénye a fegyelem. Miért tudott Indiában néhány ezer angol katona több millió embert kormányozni? Mert jobban voltak felfegyverezve? Az nem lett volna elég. Az Indiában állomásozó brit hadsereg sokáig hatalmában tartotta ezt a hatalmas országot, írja Kipling, mivel a nép megosztott volt Indiában, miközben a brit hadseregben a katona a káplárnak, a káplár az őrmesternek, az őrmester az őrnagynak engedelmeskedett, és így tovább a főparancsnokig, aki az Alkirálynak engedelmeskedett. Ami igaz egy hadseregre, ugyanúgy igaz minden csoportos cselekedetre. A légiposta pilótának, akire a postát bízták, az olyan dolog, ami a gondolatainál, szerelmeinél, az életénél is fontosabb a világon: ez pedig a posta.
A fegyelem megköveteli, hogy az alárendelt tisztelje a főnökét; s azt is, hogy a főnök méltó legyen a tiszteletre, és ő maga is tisztelje a törvényt. Szörnyű mesterség főnöknek lenni. „Ó, Uram, hatalmas voltam és magányos”, mondta de Vigny Mózese. Rivière. Az éjszakai repülés pilótáinak főnöke bezárkózik önként vállalt magányába. Mogorva gyöngédséggel szereti az embereit. Hogyan is lehetne nyíltan a barátjuk, amikor az a kötelessége, hogy kemény, követelő és könyörtelen legyen? Kínos neki büntetni, olykor jogtalan is a büntetés, hiszen tudja, hogy az alárendelt nem tehetett másként. De egyedül a szigorú fegyelem védi meg a többi pilóta életét, na meg a szolgálati szabályokat. „A szabályzati előírás”, írja Saint-Exupéry, „hasonló egy vallási ceremóniához, mely abszurdnak tűnik bár, de mégis formálja az embereket.” Néha kell, hogy meghaljon valaki, hogy ezáltal mások, megmeneküljenek. A főnöké a szörnyű felelősség, amikor kiválasztja az áldozatot, és ha az ráadásul egy barát, a főnöknek sajnos nincs joga tétovázni, sőt még ahhoz sincs joga, hogy látni engedje aggodalmát. „Szeressétek, akiket kormányoztok, anélkül, hogy megmondanátok nekik.”
Mit ad még a parancsnok az embereinek engedelmességükért cserébe? „Útbaigazításokat” ad nekik; ő az számukra, ami egy világítótorony a bevetés éjszakáján. Szelleméből szilárd fényhasábok áramlanak, melynek sugarai irányítják a pilótát. Az élet vihar, az élet dzsungel; az ember elvész, ha nem harcol a hullámokkal vagy az indák elburjánzásával. A parancsnok, megfeszített akarattól szüntelenül ösztökélve, legyőzi a dzsungelt. Aki engedelmeskedik, jogosnak találja a parancsnok szigorát, ha ez a keménység szilárd és erős védőpáncélt ad életének. „Az emberek azért szeretik a munkájukat, mert kemény vagyok” – mondja Rivière.
Mit ad még a főnök azoknak, akiknek parancsol? A győzelmet, a nagyságot, a tartósságot. Látván a hegyen az inkák egyik templomát, amely egyedül élte túl a letűnt civilizációkat, Rivière azt kérdezi magától: „Milyen szigor és milyen különös szeretet nevében kötelezte és lelkesítette az egykori népvezér ezen a hegyen az embereket e templom felépítésére, hogy azáltal halhatatlanságukat megalkossák?” Amire néhány Jóakaratú Ember bizonyára azt felelné: „Nem lett volna jobb nem megépíteni ezt a templomot, hogy senkinek ne kelljen miatta szenvedni”? De az ember nemes állat és jobban szereti a nagyságot a kényelemnél, jobban, mint a boldogságot. A cselekvés rendjének megfelelően nem is a vezénylés, hanem a végrehajtók közti heroikus világ törvénye vezérli a barátságot. A közös veszély, a közös áldozat, a közös technika kötelékei hozzák létre és táplálják a barátságot.
„Ilyen az az erkölcs, melyre Mermoz és mások tanítottak bennünket. Egy mesterség nagysága mindenekelőtt talán az, hogy egyesíti az embereket. Egyetlen valódi fényűzés létezik csupán, az emberi kapcsolatok pompája”. Az anyagi javakért dolgozni? Micsoda csalás! Az ember így csak hamu aprópénzt halmoz. És nem szerez semmit, amiért érdemes élni. „Ha emlékeim között keresem azokat, akik maradandó hajlandóságot hagytak bennem, ha számot vetek az órákkal, amelyek számítottak, akkor biztosan azokra lelek, melyeket semmiféle kincs nem nyújthatott volna”. A gazdag embernek asztaltársai vannak vagy parazitái, a hatalmasnak udvaroncai, de a cselekvés emberének társai, akik egyben a barátai.
„Ugyanazt a könnyed lelkesedést éreztük, amit egy jól előkészített ünnep alkalmával. Pedig végtelenül szegények voltunk. Szél, homok és csillagok. A Trappisták kemény életmódja. De azon a rosszul megvilágított terítőn, hat vagy hét ember, kinek többé semmije nem volt ezen a földön, ha csak nem az emlékei, egy láthatatlan gazdagságon osztozott… Végre találkoztunk egymással. Hosszú ideig kutyagolunk egymás mellett, bezárva saját csendünkbe, netán váltunk egymással néhány semmitmondó szót. De, íme, a veszély órája. Kölcsönösen támogatjuk egymást. Felfedezzük, hogy ugyanahhoz a közösséghez tartozunk. A lelkiismeret felfedezése révén kitágulunk egymás felé. Széles mosollyal egymásra nézünk. Olyan kiszabadított fogolyhoz hasonlítunk, aki elbűvölve áll a végtelen tenger láttán…”
Egyesülve más emberekkel egy repülőrajban, egy hadseregben, egy üzemben vagy egy csapatban az ember magára talál, elfeledve önmagát. „Testvéreinkhez kötődni egy közös cél érdekében, mely rajtunk kívül áll: csakis akkor lélegzünk és a tapasztalat megmutatja nekünk, hogy szeretni, az nem egymást nézni, hanem együtt nézni ugyanabba az irányba. Bajtárs csak az, aki ugyanabban a kötelékben egyesül ugyanazon csúcs felé…” Mivel a bajtársak bíznak benne, ő pedig méltó akar lenni erre a bizalomra, egy csapatban az ember végtelenül több az embernél.
S legyen bár távol a csapattól, szívében magával viszi az egyetértés és helyeslés szükségességét. Eltévedve a hóban, kimerülten, Guillaumet le akar feküdni, hogy meghaljon: „De a bajtársak azt hiszik, megyek; mind bízik bennem. Egy szemét vagyok, ha nem megyek.” Máskülönben, ennek a barátságnak, bajtársiasságnak is megvan a maga időtartama: „Amikor egy bajtárs meghal, még a halála is olybá tűnik, mint egy a szakmával velejáró esemény.” Pedig hát, egyetlen új barát sem tudja pótolni az elveszett bajtársat. „Az ember nem szerez magának régi bajtársakat.”
Mi a nő szerepe ebben a heroikus világban? Kipling művében a nő vagy úgy bukkan fel, mint társ a veszélyben és munkában (Éhségben), vagy mint kísértés, ami elvonja az embert a foglalkozásától (A Gadsby-k története). Saint-Exupéry regényeiben olykor látni egy-egy pilóta-feleséget a háttérben, szelídek, szeretők, akik belenyugodtak az örökös várakozásba egy férfi után, kire minden nap leselkedik a halál. Volt idő, amikor a cselekvő ember idealizálta a nőt, akitől el volt választva. Így keltették életre a keresztes háborúk a „szépség asszonyait”, a „tisztességes nőt”, a szép mozdulatok dalát. Ám ha megfigyeljük Saint-Exupéry hőseit, úgy tűnik, hogy a pilótának kevesebb ideje van egy távollévőről álmodozni, mint a katonának vagy a tengerésznek. Nála a foglalkozás veszélye azonnali, s egyúttal tartósabb. Egy motor, ha leáll, már itt is a halál. Egy repülés a nagy magasságban, egy eldugult oxigénvezeték, és a pilóta örökre elalszik. Mit jelentenek ilyen férfi számára a városok és az asszonyok? Leszállásokat. Egy megpillantott lányka egy pillanatra meghatja komoly szépségével (Harci pilóta). De hát. Fel kell szállni.
A pilóta minden más cselekvő embertől különbözik, mert az ő világa különösen absztrakt. Onnan fentről nézve a föld kiürül. Tízből kilenc órán át óceánok, sivatagok vagy dzsungelek fölött röpül. Marrakech és Dakar között az ember a bolygó fölött alig kötődik valamihez. Dakar és Brazília között, semmi. És még Brazíliában is csak lagúna és őserdő, ahová az ember soha nem hatol be. A légi utazó számára, se éghajlatnak, se évszaknak nincs értelme. Tavaszból télbe megy át, hogy néhány óra múlva visszatérjen a nyárba. Számára az élet valóban egy álom. Őrület és hirtelen változások vannak benne. Saint-Exupéry elmeséli, hogy amikor először szállt le afrikai földön, ott nem töltött több időt harminc másodpercnél. Várta egy másik repülőgép a sajátját, egyetlen jeladásra annak a közelében kellett letennie, amikor leszállt az égből. „Indul a postával Franciaországba”, mondta a főnöke. Azon nyomban indult újra. Hogy lehetne az ő Afrikája, a szpáhik vagy a lövöldözők földje? A pilóta számára a sok város pusztán tábor a repüléshez, terep a leszálláshoz. Menjen bár Melbourne-be vagy Tchoung-Kingbe, Kalkuttába vagy New Yorkba, Tuniszba vagy Rióba, kifutópályákat lát, hangárokat, benzintartályt, homokot, letaposott földet, s talán a távolban néhány fát.
A valóság az ő számára máshol van. Emberi valóság a repülős csapat; a repülős bajtársak; a természet valóságát ő a repülőn keresztül ismeri. Úgy ismeri, mint a földműves: „A föld többre tanít minket minden könyvnél. Mert ellenáll. Az ember akkor ismeri meg magát, amikor akadályhoz méri magát. De ahhoz, hogy ezt elérje, szerszámokra van szüksége. Egy gyalura, vagy ekére. A földműves munkája során apránként csikar ki egy-egy titkot a természettől, és az az igazság, amit felderít, egyetemes. Ugyanígy a repülő, a légvonalak eszköze, az összes régi problémával szembesíti az embert.” A tengert, a vízáramlatokat, viharok előjeleit s elmúltát a tengerész érti és ismeri, mert neki meg kell védenie a fából vagy acélból készült hajóját. A pilóta megtanulja vallatni a felhőket, légi utak zökkenőit s lenn a földön az akadályokat. Figyeljék meg, hogyan írja le az öreg pilóta Spanyolországot a bajtársának Az ember földjében, akinek először kell ott átrepülnie. Nincs szó se városokról, se lényekről, de szó van egy patakról, mely fenyegetően behorpaszt egy rétet, három fáról, melyek zavarják a leszállást, egy veszélyesen megriadt birkanyájról. És olvassák el újra, mivé lesz fentről nézve 1940-ben a visszavonulás. „Tehát végeláthatatlan, szűnni nem akaró, sziruptól fekete utakat repülök át.” Pilóta ember számára emberfolyamról beszélni nem költői kép, hanem egyszerű és igaz leírása annak, amit lát. Az előadásnak semmi értelme, hacsak nem egy mesterségen keresztül nézve. Egy pilóta csillagképek és kontinensek léptéke szerint él. Mit is tudhatna a világról egy bürokrata?
Öreg bürokrata, aki itt bajtársam vagy, téged soha senki nem szöktetett meg, s te ezért nem vagy felelős. Megalkottad békédet, cementtel megvakítva, miként a termeszek teszik minden kijárattal a fény felé. Belehemperegtél polgárias biztonságodba, szokásaidba, életed fullasztó szertartásaiba: elbástyáztad magad a széltől, az apály-dagálytól és a csillagoktól. Te nem akarod nagy problémákkal izgatni magad, épp elég nehezen sikerült elfeledned emberi mivoltodat. Te nem vagy egy bolygó planéta lakója, nem teszel fel magadnak megválaszolhatatlan kérdéseket: te egy toulouse-i kispolgár vagy. Téged senki nem ragadott vállon amikor még ideje lett volna. Most már az agyag, amiből formáltak, kiszáradt, megkeményedett, és senki sem lenne képes felébreszteni a benned szunnyadó zenészt, a költőt vagy a csillagászt, aki talán még ott van benned… Én már nem panaszkodom az esőviharokra. A mesterség varázsa egy olyan világot tár fel előttem, ahol két órán belül fekete sárkányokkal és kék villámokkal koronázott hajzattal szembesülök, vagy ha leszáll az éj, felszabadultan a csillagok között olvasom utamat…
A tett embere költő a szó legszorosabb értelmében, mert ő az, „aki tesz, aki alkot”. Nagyon szerettem Saint-Ex-et hallgatni (már az emberről beszélek, nem az íróról), ahogy elmond egy eseményt. Néha barátok között is hosszú ideig szótlan maradt. Aztán hirtelen, mivel olyan téma került szóba, amit szívén viselt, beszállt, és azon nyomban tűzbe jött. Stratégiai vagy akár politikai témákat tárgyalván, leegyszerűsítette azokat, mivel ő fölülről látta a dolgokat. A tudomány embereként beszélt, a szavak és az érvelés messzemenő pontosságával. De ugyanakkor költőként. Az ő hangján újjászületnek a lények és a dolgok. Szabad mondatok rövidre vágva, soha nem szónokian, akár egy gesztus, ami helyére teszi a gondolatot. A képek újak és spontánok, gyakran magából a foglalkozásból fakadók. Elbűvölve hallgatja az egész csoport, egészen addig a percig, amíg befejezvén költeményét, vagy az előadását, Saint-Ex visszazuhan némaságába, lejátszik egy kártyapartit vagy elénekel egy dalt. Mert a hősies cselekedetnek az is törvénye, hogy formálja azokat, akik nehezen hajtanak fejet a világi és társadalmi konvenciók előtt.
IV. AZ ÉLETMŰ
Regények? Alig. A fiktív részek terjedelme műről műre csökken. Inkább esszék történetekről, emberekről, a földről, az életről. A nyersanyag szinte mindig a repülés területe. Nem arra vágyva, hogy a levegő specialistájának tűnjön, hanem őszinteségből. Így gondolkozik és él a szerző. Miért ne a pilóta foglalkozásán keresztül írná le nekünk a világot, amikor ő éppen azon keresztül kapcsolódik a világhoz?
A Déli futárgép a legregényesebb írása. Jacques Bernis, a Légiposta pilótája, visszatér Párizsba, ahol újra találkozik gyermekkori barátnőjével, Geneviève Herpin-nel. A nőnek középszerű ember a férje, a fia meghalt; szereti Bernis-t, beleegyezik, hogy megszökjön vele. De Bernis hirtelen rájön, hogy ők nem egymásnak lettek teremtve. Mit keres? Egy „kincset”, ami az igazság, a „vezérszót”. Először azt hitte, megtalálja egy nőben. Bukás. Később azt remélte, megtalálja a Notre Dame-ban, mint Claudel, ahová betért, mert túlságosan boldogtalan volt; de ebben a reményben is csalatkozott. A válasz talán a foglalkozásban van, Bernis bátran és kitartóan hordja a postát Dakartól egészen a Rio del Oro-ig. Egy napon a szerző megtalálja Bernis holttestét, arab golyók végeztek vele. De a posta megmentve. Időben fog megérkezni Dakarba.
Az Éjszakai repülés Saint-Exupéry életének délamerikai periódusához tartozik. Hogy a Patagóniából, Chiléből és Paraguayból jövő posta időben eljusson Buenos Airesbe, elengedhetetlen, hogy a Légiposta pilótái éjszaka repüljenek át a hatalmas hegyláncokon. Ha rájuk tör egy vihar, vagy eltévesztik az utat, az maga a halálos ítélet. De Rivière, a főnök tudja, hogy ezt a veszélyt vállalni kell. Vele, az ellenőreinek egyikével, Robineau-val és az egyik pilóta, Fabien feleségével követjük három repülőgép útját egy vihar közepette. Az egyik gép, Fabiené eltéved a viharban. Úgy tűnik az egész Kordillerák bezár előtte. A pilóta, kinek csak félórányi üzemanyaga van, tudja, hogy a helyzet reménytelen. Így hát, ekkor felemelkedik a csillagok közé, ahol nem lesz más élet, csak az övé. A csodálatos kincsek hódítója, Fabien meghal. A fiatal nő, a meggyújtott lámpa, az oly nagy szeretettel elkészített vacsora hiába várja. Mindazonáltal Rivière, aki a maga módján szintén szerette Fabient, hidegen, reménytelenül azzal foglalja el magát, hogy útnak indítsa az Európai postát. Rivière hallgatja a tengerentúli repülőt „éledni, dübörögni és elhalni”, mint egy csillagok közt masírozó hadsereg félelmetes lépteit, és így tűnődik az ablak előtt:
„Győzelem… Vereség… E szavaknak nincs értelme… A győzelem legyengít egy népet, a vereség fölébreszt egy másikat a kábultságából… Az esemény, ami történik, egyedül az számít. Öt percen belül rádión riasztották a repülőtereket. Tizenöt kilométeres körzetben az élet lüktetése minden problémát megoldott. Most már orgonaének az emelkedő repülő. És Rivière, lassú léptekkel visszatér a munkájához a titkárnők közé, akik kerülik kemény tekintetét. A Nagy Rivière, a Győzedelmes Rivière, aki így viseli el nehéz győzelmét.”
Az Emberek Földje szépséges esszégyűjtemény, melyeknek némelyike elbeszélés formát ölt. Az első a Pireneusok fölötti utazás leírása, az idősebbektől kapott beavatásról, az utazásról és a harcokról a „három elemi istenséggel: a hegyekkel, a tengerrel és az égi viharral”. A bajtársak portréja: Mermoz-é, aki eltűnt az óceánban, Guillaumet-é, akit kitartása mentett meg az Andoknál. Esszé a „repülőről és a bolygóról”, mennyei tájakról, oázisról, leszállásról a sivatagban a mórok között és elbeszélés arról a napról, melyen Líbia homokjában akár egy madárlép ragasztóban elveszve, az író kis híján szomjan halt. De a tárgy nem fontos; ami számít, hogy aki oly magasról látja az emberek földjét, tudja: „egyedül a Szellem képes arra, hogy ráfúj az agyagra, embert teremteni”. Húsz év alatt túlságosan sok író beszélt nekünk az emberek gyengeségeiről. S íme, végre valaki, aki a nagyságról beszél. „Tudod azt, amit én megtettem,” mondta Guillomet, „egyetlen állat sem tette volna meg”.
Végül A harci pilóta az a könyv, melyet Saint-Exupéry 1940-ben írt, a rövid hadjáratot – és vereséget – követően… A németek franciaországi előrenyomulása idején Saint-Exupéry kapitánya és csapata parancsot kapnak főnöküktől, Alias őrnagytól egy felderítő repülésre az Arras felett. Minden eshetőség megvan ahhoz, hogy meghaljanak. Méghozzá hasztalan halállal, mert olyan információt kérnek tőlük, amit sosem tudnak majd továbbadni. Az utak eltorlaszolva, a telefonok nem működnek, a vezérkar elköltözött. Alias őrnagy, aki a parancsot kiadta, maga is tudja, hogy a parancs abszurd. De mit lehet erre mondani? Ki kíván panaszt tenni? Az ember azt feleli: „Igen, Parancsnok Úr… Rendben, Parancsnok Úr…” és indul a haszontalan küldetésbe.
A könyv a pilóta meditálása, mialatt Arras felé repül, aztán vissza a lövedékek és az ellenség vadászai között. Nagyon szép elmélkedés. “Rendben, Parancsnok Úr…” Miért küldi el a parancsnok egy haszontalan halálba az embereit, akik a barátai? Miért engedelmeskedik ezer meg ezer fiatalember, hogy meghaljon, egy már eleve veszett csatában? Mert érzik, hogy ezzel a reménytelen harccal fenntartják a katonai fegyelmet és Franciaország egységét. Jól tudják, hogy néhány pillanat alatt, egy két gesztus révén, néhány élet feláldozásával, nem válnak vesztesből győztessé. De azt is tudják, hogy a vereség utat mutathat a feltámadás felé. Miért harcolnak hát? Reménytelenségből? Ó, nem:
„Létezik egy magasabbrendű igazság annál, mint amit az értelem annak nevez. Valami, ami áthat és kormányoz bennünket, amit elszenvedünk, anélkül, hogy felfognánk, mi az. Egy fának nincs beszéde. Mi fák vagyunk. Léteznek igazságok, melyek nyilvánvalók, de megfogalmazhatatlanok. Nem azért halok meg, hogy az inváziónak útját álljam, hisz nincsen hajlék, ahol meghúzódhatnék azokkal, akiket szeretek. Nem azért halok meg, hogy megmentsem a becsületet, amit nem fogadok el a játék tétjének: viszont vádolom a bírákat. Nem is a reménytelenségbe halok bele. És ezalatt Dutertre, aki a térképet nézi, épp kiszámítva, hogy Arras ott van, valahol a 175-nél, érzem, hogy 30 másodpercen belül azt mondja majd nekem: – Irány 175, Kapitány… És én majd elfogadom.”
Így meditált egy francia pilóta a lángokban álló Arras felett a halálra várva. És mindaddig, amíg ilyen embereknek ilyen gondolatai lesznek, s azt ilyen szép nyelven fejezik ki, a francia civilizáció nem fog elpusztulni. „Rendben, Parancsnok…” Saint-Ex és bajtársai nem fognak semmi mást mondani. Holnap sem fogunk semmit mondani. A tanúk számára mi vesztesek leszünk. A veszteseknek hallgatniuk kell. Mint a vetőmagnak.”
Elképesztő, hogy léteznek kritikusok, akik azt gondolják, ez a szép könyv kishitű. Nem ismerek senkit, aki jobban bízott Franciaország jövőjében:
„Vereség… Győzelem… (ismételte Rivière után). Nem boldogulok ezekkel a fogalmakkal. Vannak győzelmek, melyek fölemelnek és vannak, amik lealacsonyítanak. Vereségek, melyek ölnek és vereségek, melyek felébresztenek. Az élet nem az állapotok, hanem az erőfeszítések által fejezhető ki. Az egyetlen győzelem, amit én nem vonnék kétségbe, az az elvetett mag erejében rejlik. Az elvetett mag a fekete földben, az győzedelmes. De az időt le kell pergetni, hogy tanúi legyünk, hogyan győzedelmeskedik az idő a búzában…”
A francia magok ki fognak csírázni. Ki is csíráztak azóta, hogy A harci pilóta megíródott, és közeleg már az új aratás. De Franciaország, mely szenvedett és türelmesen várja az új tavaszt, hálás marad Saint-Exupérynek, aki őt sohasem tagadta meg:
„Mivel közülük való vagyok, soha nem fogom megtagadni az enyéimet, bármit is tegyenek. Soha nem fogok mások előtt ellenük prédikálni. Ha lehet védelmembe veszem őket. Ha szégyent hoznak rám, bezárom azt a szégyent a szívembe, és hallgatni fogok. Bármit gondoljak is róluk, nem leszek soha a vád tanúja… Ílymódon soha nem pártolok el a vereségtől, ami oly gyakran megaláz. Francia vagyok. Franciaország Renoirokat, Pascalokat, Pasteur-öket, Guillaumet-ket és Hoche-okat formált. Formált kontárokat, politikusokat és csalókat is. De számomra túl kényelmesnek tűnik egyesekkel hangosan közösséget vállalni és minden rokonságot tagadni másokkal. A vereség megoszt. A vereség szétveri azt, ami egy volt. Halállal fenyeget: nem járulok hozzá ehhez a megosztáshoz azzal, hogy a szerencsétlenség felelősségét az enyéimből azokra hárítsam, akik másként gondolkoznak, mint én. Semmi haszna nem lehet eme bíró nélküli pernek. Mindannyiunkat legyőztek…”
Elfogadni, mind magunk mind másokra nézve a vereségért való felelősséget, az nem kishitűség, hanem méltányosság. Egységet tanácsolni a franciáknak, ami lehetővé teszi a jövőbeni nagyságot, az nem kishitűség, hanem hazaszeretet. Az ő Harci pilótája kétségtelenül megmarad a francia irodalom történetében, és ugyanolyan fontos mű, mint a Szolgaság és katonai nagyság[1] könyve.
Természetesen nem fogom megpróbálni „megmagyarázni” A kis herceg-et. Ez a felnőttekhez szóló gyerekkönyv tele van szimbólumokkal, melyek azért szépek, mert egyszerre tűnnek kristálytisztának és homályosnak. Egy művészi alkotás leglényegesebb erénye az, hogy jelentése önmagából adódik, absztrakt fogalmakra való hivatkozás nélkül. Egy katedrálist nem kritizálunk, nem jegyzetelünk a csillagos égboltozatra. Én hiszem, hogy A kis herceg a gyerek Tónió egyik megtestesülése. De miként az Alice a csodák országában egyszerre volt kislányoknak szóló mese és a viktoriánus világ szatírája, A kis herceg a maga melankolikus költészetével, egy egész filozófiát zár magába. A királynak csak akkor engedelmeskednek, ha olyasmit parancsol, ami így is úgy is meg fog történni; a lámpagyújtogatót azért tisztelik, mert mással foglalkozik, mint önmagával; a businessman-t kigúnyolják, mert azt hiszi, hogy a csillagokat vagy a virágokat „birtokolni lehet”; a róka hagyja magát megszelídíteni, azért, hogy olyan lépések neszét is megismerhesse, melyek minden mástól különböznek. „Az ember csak olyasmit ismerhet, amit megszelídíthet”, mondja a róka. „Az emberek mindenféle kész dolgokat vásárolnak a kereskedőnél. De mivel kereskedő-barát nem létezik, az embereknek nincsenek többé barátaik.” A kis herceg egy olyan bölcs és gyöngéd hősnek a műve, akinek voltak barátai.
Most beszélnünk kell a Citadelláról. Posztumusz mű, melyre vonatkozóan Saint-Ex sok jegyzetet hagyott, de már sem megszerkeszteni, sem csiszolni rajta nem volt ideje. Így pedig nehéz minden megítélés. Bizonyos, hogy a szerző nagy fontosságot tulajdonított a Citadellának. Summa, üzenet, végrendelet. Georges Pélissier, aki Algírban Saint-Ex bizalmasa volt, állítja, ebben a műben kell keresni Exupéry gondolkodásának a lényegét; tőle tudjuk, hogy egy első vázlat Berber Úr címen jelent meg. Saint-Ex egy ideig ezt a prózai költeményt A Kaidnak akarta nevezni, majd visszatért eredeti ötletéhez, a Citadellához. Léon Werth, egy másik barát írja: „A Citadella érkőzet, ásványi ősanyag, mégpedig a legszembeötlőbb módon. Diktafonba odavetett szavak, jegyzetek, elbeszélt jegyzetek, széljegyzetek… a Citadella egy improvizáció”.
Mások tartózkodóbbnak mutatkoztak. Luc Estang, ki annyira csodálja az Éjszakai repülés és Az emberek földje Saint-Exét, beismeri ellenkezését ezzel a „keleti partriárhális-hercegi igézéssel”. És ez az éneklő igézés több-száz oldalon át tart. Kíméletlen homok pergés. „Az ember összegyűjt belőle egy marokkal: szép ragyogó aranyszemcsék, ámde az egész rögvest egyhangúságba vész, ami az olvasót is elnyeli. A figyelem elfolyik; az unalom elnyomja a csodálatot.” Ez igaz. Maga a mű természete is veszélyes. Mindig van valami mesterséges, korunk nyugati embere számára, ha Jób könyvének a hangja szól. Az Evangélium példabeszédei fennköltek, ám rövidek és rejtélyesek, míg a Citadella hosszú és didaktikus. Természetesen, van a Zarathoustra és Lamennais-től az Egy hívő beszédei; bizonyosan maradandó A harci pilóta filozófiája, de ott hiányzik a konkrét támasz.
Mégis az aranyszemcsék, melyek ebből az olvasmányból fennmaradnak a rostán, mind színarany. A téma felettébb Saint-Exupéry-s. A sivatag öreg hercege, ki megosztja velünk bölcsességét és tapasztalatát, egy nomád volt. Azután rájön, hogy az ember nem lel békére, csak ha felépíti saját citadelláját. Az embernek szüksége van egy otthonra, egy területre, vidékre, amit szeressen. Egy halom tégla és a kövek, az semmi, onnan hiányzik az építész lelke. A citadella mindenekelőtt az ember szívében van. Emlékekből és rítusokból áll. Fontos hűnek lenni hozzá „mert nem szépítgetek egy templomot, ha minden pillanatban újat kezdek”. Ha az ember ledönti a falakat, hogy biztosítsa magának a szabadságot, többé nem más, mint egy „lebontott erődítmény”. S máris elkezdődik a sehonnaiság félelme. „Az én birtokom igazán valami egészen más dolog, mint ezek a birkák, mezők, otthonok és hegyek, éppen az, ami mindezeket uralja és összekapcsolja.”
A citadella és az otthon a kapcsolódások csomóján nyugszik. „A rítusok azt jelentik az időnek, amit a lakás a térnek.” Jó, hogy az idő maga is egy építmény, és hogy az ember ünneptől ünnepig halad, évfordulótól évfordulóig, és szürettől szüretig. Már August Comte és Alain is a szertartások és a megemlékezések mellett kardoskodott, melyek nélkül nincs társadalom. „Visszaállítom a hierarchiákat” mondja a Sivatag Ura. „A ma igazságtalanságából megalkotom a holnap igazságát. Így nemesítem meg birodalmamat.” Saint-Ex, mint Valéry, áldja a kényszerűségeket. Mert ha a korlátokat eltörlik és elfelejtik, az ember visszaváltozik vadállattá. „Az oktalan fecsegő” felrója a cédrusnak, hogy mennyire nem pálma, mindent egyenlősítene és a káosz felé tendál. „Ám az élet szembeszegül a rendetlenséggel és a természetes lejtőkkel.”
Ugyanaz a szigor a szerelemben. „Házasságba zárom a nőt és elrendelem, hogy a hűtlen feleséget megkövezzék.” Pedig nyilván érti, hogy a nő izgató, aki arra a gyötrelemre ítéltetett, hogy gyöngéd legyen és hívása az egész éjszakának szól. De hiába cserélgeti őket, egyetlen férfi sincs, aki teljesen boldoggá tegye. Mi értelme elfogadni a házastársak cseréjét. „Én csak azt mentem meg, aki a beteljesülését a saját határain belül találja meg. Azt mentem meg, aki csöppet sem szereti a szerelmet, ám a szerelem igen különös arcot ölt magára.” A nő szívében is ott kell lennie a citadellának.
Ki parancsol így? A Sivatag Ura. És ki parancsol a Sivatag Urának? Ki diktálja neki eme korlátok és kötelékek tiszteletét? „Én makacsul felszálltam Isten felé, hogy a dolgok értelméről kérdezzem. Ám a hegycsúcson csak egy súlyos fekete gránittömböt találtam, az volt Isten.” És kérve kéri Istent, hogy oktassa őt. Ám a gránittömb áthatolhatatlan marad. És annak is kell maradnia. Egy isten, ki engedi magát megérinteni, többé nem isten. „Még akkor sem, ha enged az imának. És így életemben először sejteni kezdtem, hogy az ima nagysága abban van, hogy nincs megválaszolva, és hogy ebben a cserében sehol nincs a kereskedés csúfsága. Elsajátítani az imát, az annyit tesz, mint elsajátítani a csendet. A szeretet csak akkor kezdődik, amikor többé nem várnak adományt. A szeretet mindenekelőtt az ima gyakorlása, az ima pedig a csend gyakorlása.” És talán ez a misztikus hősiesség utolsó szava.
V. A FILOZÓFIA
Néhányan azt akarták volna, hogy Saint-Exupéry megelégedjen azzal, hogy regényíró, égi utazó, azt mondták: „Miért akar minden áron filozofálni, ha egyszer nem filozófus”? Ami engem illet, nekem tetszik, hogy Saint-Exupéry filozofál.
„A kezünkkel kell gondolkozni”, írta egykor Denis de Rougemont. A pilóta a testével és a szerszámaival gondolkozik. A legszebb alak, akit Saint-Exupéry lefestett, még Rivière-nél is szebb, egy olyan egyszerűen bátor ember, akinek bátor tetteit nevetséges lenne elmesélni:
„Hochedé, egy régi altiszt, röviddel ezelőtt léptették elő alhadnaggyá. Nem vitás, hogy közepes műveltséggel rendelkezik. Nem lenne képes felvilágosítással szolgálni önmagáról. De épületes, napra kész. A kötelesség szóban, ha Hochedéről van szó, nincs dagályosság. Nagyon jó volna úgy engedelmeskedni a kötelességnek, ahogy Hochedé engedelmeskedik. Hochedé előtt felrovom magamnak kis kudarcaimat, hanyagságaimat, lustaságaimat és mindenek felett, ha olykor előfordul, a szkepticizmusomat. Ez nem az erény jele, hanem a jó értelembe vett irigységé. Szeretnék úgy létezni, ahogyan Hochedé. Egy fa, jól és szépen megalapozva a gyökerein. Nagyon szép Hochedé állandósága. Hochedé nem tudna csalódást okozni…”
A bátorság nem születhet jól szerkesztett beszédből, hanem olyan intuícióból, amiből cselekvés lesz. A bátorság tény. A fa tény. A táj tény. Szétbonthatnánk ezeket a fogalmakat analízis révén, de hiábavaló volna, és csak gyengítenénk őket vele. Hochedé nem azért önkéntes mert… Ő természetesen önkéntes.
Az okoskodó intelligencia iránt Saint-Exupéry csak megvetést érez. Semmi hite az ideológiákban. Szívesen mondaná, mint Alain: „Számomra minden bizonyíték egyenesen szégyenletes”. Hogyan tartalmazhatnák absztrakt szavak az igazságot az emberről? „Az igazság egyáltalán nem az, ami kimutatható. Ha a narancsfák ezen a földön és nem egy másikon eresztenek erős gyökereket és hordozzák gyümölcseiket, akkor ez a föld itt a narancsfák igazsága. Ha ez a vallás, ha ez a kultúra, ha ez az értékrendszer, ha ez a cselekvésforma és nem megannyi más segíti elő az emberben a teljességet, felszabadítván benne egy olyan nagy urat, akiről nem tudott, akkor ez az értékrendszer, ez a kultúra, ez a cselekvésforma az ember igazsága. Hogy miért? Mert, hogy boldogul, hogy rendre számot vessen az élettel.”
Kinek van igaza? A Jobb vagy a Bal oldalnak? Ennek a pártnak vagy annak? Ne várjanak választ Saint-Exupérytől ilyen hiábavaló kérdésekre. Számára nyomorúságosnak tűnnek az ilyen marakodások. Ami számít az az, ami az embert önmaga fölé emeli. De, ami fölemeli az egyiket, lealacsonyítja a másikat. Minden mozgalomnak, Péguy szerint, megvannak a misztikusai és a politikusai.
„Az, aki nem sejtette a magában szunnyadó ismeretlent, ám akár csak egyetlen egyszer ráérzett annak felébredésére, például Barcelonában, az anarchisták pincéjében az áldozat, az összetartás és egy merev igazságszolgáltatás folytán, az nem ismer majd többé más igazságot, csak az anarchisták igazságát. És az, aki csak egyszer is védelmére kelt egy kis csoport rémülten térdelő apácának Spanyol ország monostoraiban, az az egyházért fog meghalni…”
Mi az igazság? Az igazság se nem tan, se nem dogma. Az ember nem éri el azzal, hogy egy szektához, iskolához vagy párthoz csatlakozik. „Az igazság az ember számára az, ami őt Emberré teszi…”
„Hogy megértsük az embert és az ember szükségleteit, hogy ismerjük mi az, ami lényeges benne, nem szabad szembeállítani az igazságotok evidenciáit, egyiket a másikkal. Igen, igazatok van. Mindőtöknek igaza van. A logika mindent bebizonyít. Még annak is igaza van, aki a világot ért csapásokért a púposokat okolja. Ha hadat üzenünk a púposoknak, gyorsan megtanulunk majd lelkesedni. Megbosszuljuk a púposok bűneit. És biztos, hogy a púposok is követnek el bűncselekményeket… Mi haszna ideológiákról vitatkozni. Ha minden bebizonyítható, úgy minden szembe is állítható és az ilyen vitatkozások kétségbe ejtik az emberi üdvösséget. Márpedig az ember, köröttünk mindenütt ugyanazokat a szükségleteket mutatja. Azt akarjuk, hogy megmentsenek bennünket. Az, aki egy kapavágást ejt, értelmet akar adni a kapavágásának. És a fegyenc kapavágása, ami a fegyencet megszégyeníti, csöppet sem ugyanaz, mint a geológus kapavágása, ami őt növeli. A fegyencség ott lakik, ahol a kapavágásokat ejtik. Nem anyagi az ő borzalma. A kényszermunka ott van, ahol a kapavágásoknak semmi értelme: mert nem kötik össze az emberek közösségével.”
Aki ezt a teljesen viszonylagos igazságot megformálta, nem vonhatja felelősségre a többieket azért, mert más a hitük. Ha mindünk igazsága az, ami naggyá tesz, akkor ön és én, akik nem ugyanahhoz a rendhez tartozunk, közeledhetünk egymáshoz a nagyság iránti közös vonzalmon át, a szeretet iránti közös szeretetünk által. Az intelligencia csak annyit ér amennyiben a szeretet szolgálatában áll.
„Túl sokáig tévedtünk az intelligencia szerepét illetően. Elhanyagoltuk az ember leglényegét. Azt hittük, hogy az alacsonyrendű lelkek virtuozitása segítheti nemes ügyek győzelmét, hogy az ügyes egoizmus áldozatkészséget is fakaszthat, hogy a szív szárazsága a viták szelével megalapozhatja a testvériséget vagy a szeretetet. Elhanyagoltuk a Lényeget. A cédrus magja, akár tetszik akár nem, cédrussá lesz. A szeder magja szeder lesz. Ezentúl vissza fogom utasítani, hogy az embert olyan képletek alapján ítéljem meg, amik igazolják döntéseit…”
Amit minden ember esetében fontos megkérdezni az nem az, hogy: „Milyen a nézete? Mi a címkéje? Melyik párthoz kötődik?” Amit kérdezni kell az az: „Milyen ember?” Milyen ember, és nem miféle. Ami számít, az a csoportba, egy országba, egy civilizációba integrált ember. A franciák azt írták emlékműveik homlokzatára: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Igazuk volt; szép jelszó ez. Azzal a feltétellel, teszi hozzá Saint-Exupéry, hogy megértjük, az emberek nem lehetnek szabadok, egyenlőek, és testvérek, csak valakiként vagy valamilyen ügyben.
„Mit jelent megmenteni? Ha megmentek a sivatagban egy embert, aki semmit nem érez, annak mit jelenthet a szabadság? Szabadsága csak annak van, aki tart valahová. Megmenteni ezt az embert azt jelentené, megtanítani a szomjúságra és utat mutatni egy kút felé. Íme, egyedül ez volna olyan javaslat, aminek valami jelentősége van. Egy követ megszabadítani, az semmit sem jelent. Mert a kő, ha egyszer szabad, semerre se tart.”
Ugyanígy „a katona és a parancsnok egyenlő egy nemzeten belül”. A hívők egyenlőek voltak Istenben.
„Kifejezésre juttatva Istent, egyenlőek voltak jogaikban. Szolgálva Istent, egyenlőek voltak kötelességeikben. Megértem, hogy az Istenen alapuló egyenlőség sem ellentmondást, sem összevisszaságot nem vont magával. A demagógia akkor jelentkezik, amikor közös mérce hiányában, az egyenlőség elve elkorcsosítja a személyiség elvét. Akkor a katona megtagadja a kapitány üdvözlését, mert a katona, a kapitányt üdvözölve, az egyént tisztelné és nem a Nemzetet…”
És végül a testvériség:
„Megértem az emberi testvériség eredetét. Az emberek Istenben voltak testvérek. Az ember nem lehet testvér valakivel, csak valamiben. Ha nincs kötelék, amely egyesít, az emberek csak egymás mellé állítva és nem összekapcsolva vannak. Egész röviden: nem lehetünk testvérek. A bajtársaim és én testvérek vagyunk a 2/33-as csoportban; franciák Franciaországban.”
Összegezzük: a cselekvő élet veszélyes; a halál mindig egészen közel, az abszolút igazság nem létezik; ám az áldozat embereket formál, akik a világ urai lesznek, merthogy saját maguk urai. Ez a pilóta szigorú filozófiája. A különös az, hogy ebből optimizmust tud levonni. A megállapodott írók azért saját levükben fövő pesszimisták, mert magányosak. A cselekvő ember nem ismer egoizmust, mert ő magát csak egy csoport részeként ismeri. A harcos elnézi az emberek kicsinyességét, mert ő a célt látja. Akik együtt dolgoznak, akik együtt felelősek valamiért, felülemelkednek a gyűlöleten.
Saint-Exupéry leckéje ma is él. „Halottnak látszom majd, ami nem lesz igaz” mondja a Kis Herceg. És azt is mondja: „Amikor majd megvigasztalódsz (az ember mindig megvigasztalódik), örülni fogsz, hogy ismertél engem. Te mindig a barátom leszel.”
Mi örülünk, hogy ismerhettük őt; és mi mindig a barátai leszünk.
Fordította: Hendi Péter
[1] Alfred de Vigny
Illusztráció: Le Petit Prince
Ezek is érdekelhetik!
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
Thomas Möhlmann versei →
