Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon
Az Oszmán Birodalom romjain 1923. október 29-én jött létre a Török Köztársaság, és már december 18-án Magyarország – elsőként – diplomáciai szerződést kötött a fiatal török állammal. A száz éves évforduló tiszteletére rendezett Magyar−Török Kulturális Évad alkalmából a múlt alkalommal az évszázados török regényirodalom magyarországi jelenlétéről szóltunk; ezúttal pedig a török novella útját, illetve magyar nyelvű megjelenését próbáljuk felrajzolni.
A török irodalom nálunk viszonylag korán megjelent, még pedig a messzi múltba visszanyúló magyar turkológiának köszönhetően. Magyarországon alakult a világ első turkológiai tanszéke Vámbéry Árminnal az élén, és a magyar turkológusok: Repiczky János, Vincze (Venetianer) Frigyes, Silberfeld Jakab, Erődi Harrach Béla, Mészáros Gyula, Thury József, Karácson Imre, Persian Ádám, Schneider Miklós, Pröhle Vilmos, Kúnos Ignác, Németh Gyula és mások a 19. század közepétől kezdődően, rendszerint gyűjtő- és kutatómunkájuk „melléktermékeként” közreadtak fordításokat, sőt irodalmi tárgyú tanulmányokkal is előálltak.
Ez az indulás valójában nem jelentett különösebb késést, hogy miért, arról szóljon a regény- és novellaíró Samim Kocagöz (1816-1993), akivel izmiri otthonában 1987-ben készítettem interjút a Magyar Rádió török nyelvű adása számára. A Kossuth Rádióban elhangzott magyar változatából idézek[1]: „Ha a mi régi irodalmunkról van szó, ezen csak a költészet érződik – próza nincsen. Egyetlen kivétel szerintem Evliya Çelebi (1611-1682), aki a mi regényírásunk atyja, mestere. Azt hiszem, Cervantes kortársa volt, illetve Cervantes valamivel későbbi: a 17. században vagyunk. Ha nálunk akkor lett volna regény, Evliya Çelebi nagy regényíró lett volna. Ő maga nem számította magát annak − fogalma sem volt a regényről természetesen (nevet), de regényhez, novellához közelítő, igen szép írásai vannak. (…) Nálunk a regény a 19. században kezdődött, az 1870-esévekben, Şemsettin Samival (1851-1904), ez azt jelenti, hogy regénynek, novellának csupán száz éves múltja van. Ennek a fele utánzás, hisz gondoljon csak bele, még nincs próza, nincs regény, nincs novella, így az természetszerűleg a francia, a nyugati irodalom másolásával kezdődik. Sőt emlékszem, hogy Ahmet Mithat Efendi (1844-1912) egyik adaptációjában vagy novellájában ezt írja: »Kimentem az utcára, és a felöltőmet, mint egy francia, a karomra vettem.« − még a szokások is egészen mások voltak. (…) A társadalmi fejlődés eredményeképp jöttünk mi, az 1940-es nemzedék, a Sabahattin Alik, Sait Faikok, Orhan Kemalok és hát a Samim Kocagözök. Ez olyan volt, mint egy robbanás, amely aztán továbbterjedt; jöttek Anatóliából az olyanok, mint Fakir Baykurt, Mahmut Makal és a többiek. Az egész török társadalmat átfogó politikát vetettünk fel. (…) A novellában igen erősek vagyunk, ezen a téren versenyezhetünk az amerikaikkal, az oroszokkal. Egy Orhan Kemal, egy Sait Faik (Abasıyanık) kétségtelenül felveszi velük a versenyt, például Steinbeckkel. Az amerikaikat utolértük, talán az egy Csehovnak nem érünk nyomába. Csehov egészen más. Csehovot sokan szeretik, de én Gorkijt is nagyon kedvelem, mert Gorkijban ott van az 1917-es forradalom előtti orosz társadalom teljessége és egész pszichológiája. Csehov a kisembereket, a középosztály figuráit tükrözi mesterien. A mi Memduh Şevket Esendalunk (1883-1952) hasonlít talán egy kicsit hozzá. (…) A mai generációban igen sok a tehetséges novellista, de mind a negyvenes nemzedék hatása alatt indultak. (…) Írónőink is vannak: Pınar Kür, Latife Tekin; nagyon szeretem Sevgi Soysalt, Nezihe Meriçet – ők olyan írók, akik kialakították a maguk sajátos arculatát….”
A török novella forrásánál ott látjuk a folklór ősi elemeiből építkező, epikát drámával ötvöző meddah hagyományokat is, de a Samim Kocagöz által említett nyugati hatás szinte mindent elsodor. A török novella a kezdetekben alig felel meg nevének: előadásmódjában és tematikájában hátat fordít mindannak, ami török, műfajilag pedig inkább regényrészletet formáz. Az elbeszélés műfaját Ömer Seyfeddin (1884-1920) szabadítja fel a regény uralma alól, ő végre novellista szemmel nézi a világot, s nem kerülik el figyelmét az apró részletek sem; másrészről feltűnnek műveiben az oszmán kor utolsó évtizedeinek jellegzetes figurái is. Újabb jelentős lépéseket tesz ezen az úton Refik Halit Karay (1888-1965): ha utazó értelmiségiként, ha kívülállóként teszi is, felfedezi Anatóliát és lakóit az irodalmi ábrázolás számára.
Az önnön műfaji határait kereső novella első realista vonásai Sadri Ertemnél (1900-1943) jelentkeznek. Előtte kevés kivétellel csak a ritka, a rendkívüli érdekelte az írókat, ő azonban a mindennapi felmutatására törekedett, bizonyítandó, hogy ezek révén is lehet lényeges dolgokról szólni. Ugyanakkor F. Celalettin (1895-1975) újra visszanyúlva a meddah hagyományokhoz, a népi hangvételt és a monológtechnikát emelte át a novellába.
Memduh Şevket Esendal és Kenan Hulusi Koray (1906-1943) előtt a török novella cselekményt ír le, szigorúan az események kiindulópontjától a végkifejlet felé tartva; ők viszont lényegesnek tartották, hogy az előkészítő körülményekről is szóljanak, s ezzel az atmoszférateremtő, benyomásokat és asszociációkat megragadó novellatípus úttörőivé váltak. A helyszín, a környezet is Koraynál válik az elbeszélés jelentős tényezőjévé.
Mindezen törekvések révén a török novella az autonóm műfaji lét küszöbére érkezik. Ezt a küszöböt két egymástól igencsak különböző művész: Sabahattin Ali és Sait Faik Abasıyanık lépi át. Sabahattin Ali (1907-1948) ábrázolja először osztályszemlélettel a török falu, a török kis- és nagyvárosok valóságát. Módszere a tárgyilagos leírás: az olvasóra bízza, hogy véleményt alkosson. Sait Faik Abasıyanık (1906-1954) új technikai megoldásokat és új témákat vezet be. Szereti hőseit, a kisemmizetteket; meghittséggel közelít hozzájuk. A realizmus stafétabotját Orhan Kemal (1914-1970) veszi át, Sait Faik útját pedig az ötvenes, hatvanas nemzedék novellistái viszik tovább különböző új irányzatokhoz csatlakozva, például a francia egzisztencialisták nyomdokaiba lépve – anélkül, hogy formai és tartalmi újításaikkal különösebb feltűnést okoztak volna.
Szenzációként népballada-tömörségű és drámaiságú elbeszéléseivel egy fiatal író, a legértékesebb Sabahattin Ali-i és Sait Faik-i hagyományok szintézisét teremtő Bekir Yıldız (1933-1998) robbant be a hatvanas évek állóvizébe. Hozzá talán Osman Şahin (1938-) áll a legközelebb, miközben a ma már meggyökeresedett műfaj újabb képviselői lépnek fel: a tenger mítoszát megteremtő Halikarnas Balıkçısıtól a világhírű Yaşar Kemalon vagy a török szatíra örökifjú mesterén, Aziz Nesinen át a ritka tömörségű Ferit Edgüig, a ma és a holnap tehetségeiig. Közben a figyelemre méltó elbeszélésekkel jelentkező nők, Ayla Kutlu, Leyla Erbil, Erendiz Atasüz és mások kevernek egyéni színeket a török próza palettáján.
Az említett Aziz Nesin (1915-1995), az egyik legismertebb és legtöbbet fordított török író szerzői jogokból befolyt jövedelméből éveken keresztül adott ki vastag irodalmi évkönyveket, az elmúlt esztendő irodalmi életének sokoldalú bemutatásra. Az ő felkérésére foglaltuk össze Rubovszky Edittel az 1982-es évkönyv számára, mi olvasható magyarul a török irodalomból.[2] Akkor a kezdetektől 1981 végéig bezárólag 52 kötetet sikerült összeszámlálnunk. Sok ez vagy kevés? A nagy irodalmakból készült fordításokhoz képest elenyésző, ám azóta jócskán bővült a lista.
A novella soha nem tartozott a könnyen ki- és eladható műfajok közé, ráadásul a szocialista Magyarország könyvkiadói számára nem volt prioritás egy NATO-ország irodalmának propagálása. Eleinte inkább folyóiratok lapjain és különböző antológiákban bukkanhatunk egy-egy török novellára. Csak példaként utaljunk itt az Európa Kiadó Égtájak c. elbeszélésgyűjteményeire. Bekir Yıldız Bedrana c. novellája az 1981-es kötetben jelent meg Rubovszky Edit fordításában; illetve a Rakéta Regényújságra, amely röviddel meggyilkoltatása után hozta le Ümit Kaftancıoğlu Testvérviszály című elbeszélését. (Kardeş Kavgası, ford. Tasnádi Edit, 1978. VII. évf. 28.)
Szigetvár történelmi múltja indokolhatja, hogy egy 16 oldalas önálló kiadványként jelentették meg Ömer Seyfeddin A hősi halott, aki nem hagyta a fejét című elbeszélését.[3]
Nem csodálható, hogy a baloldali íróknak volt megjelenési esélye, így Sabahattin Alinak egyszerre két kemény társadalomkritikájú novellaválogatása[4] is megjelent, igaz, az egyik Pozsonyban; illetve kiadtak két humoros Aziz Nesin kötetet.[5]
Az ideológiai enyhülés aztán lehetőséget teremtett egy antológia megjelentetésére. A Rubovszky Edit válogatta, Török elbeszélők[6] címmel megjelent ötszáz oldalas kötet átfogó képet nyújt a kezdetektől az akkori derékhad munkásságáig. Huszonhét elbeszélő közel félszáz írása képet ad a születő török novella útkereséséről. A szerkesztő Karig Sárát idézem: „Memduh Şevket Esendaltól, aki most lenne 90 éves, az ötven éves Oktay Akbalig – majdnem hetven esztendő elbeszéléseiből válogatott a kötet összeállítója. A közölt elbeszélések nem csupán a török irodalom jeles képviselőit mutatják be, hanem arra is törekednek, hogy felrajzolják a hetven esztendő egy-egy jellegzetes momentumát is.
Ez a világ talán már semmit sem mutat meg a törökökről olykor még bennünk élő regényes képből. Mintha nyomtalanul eltűntek volna a szultánok, vezírek, pasák palotái, mintha végleg kihunyt volna a hatalmas oszmán birodalom ragyogása. De ha a huszadik század török elbeszélői megfosztották is a török élet ábrázolását a romantika hazug, egzotikus díszeitől, és az elénk táruló élet a dolgozó nép nyomorúságát, a szegények kegyetlen sorsát mutatja, mégis tele van ez a világ különös sorsok fényével. S bár a huszadik századi török irodalom témáiban és problémáiban a harmincas évek magyar irodalmát idézi, és a török írók egyéni sorsában is sok a rokon vonás az elnyomás éveiben dolgozó magyar írók életével, mégis több írásukat áthatja az életöröm, életet adó munka, az egyszerű, tiszta élet, a szerelem költészete.”
A kor hangja szól a korabeli kritikákból. Fábián László az Élet és Irodalomban[7] így értékel: „A nyomor, a létezés kegyetlenségei, az elnyomás, a börtön fenyegetései, a kulturálatlanság veszélyei elemi erejű drámákat sejtetnek úgyszólván minden írásból. Azokból is, amelyek nem annyira a művészi elemzés, mint inkább a reprodukálás termékei, de mert ezeknek is megrázó a valóságanyaga, az olvasó nem intézheti el őket esztétikai elmarasztalással. Különösen a magyar olvasó, aki mintha a mi egykori falukutatóink vádoló, szenvedélyes írásaira hallana itt késve csendülő, távoli rímeket.”
A Magyar Nemzet kritikusa így összegez: „Eleddig ismeretlen vagy legalábbis nagyon kevéssé ismert világra, küzdő, szenvedő, boldogságra törekvő, nyomorgatóit hol még tűrő, hol már velük szembeszálló egyszerű emberek világára nyit ablakot a Török elbeszélők kötete. S egy erejét próbálgató, nagy jövőjű irodalomra, amely szolidáris népével, s tehetségét sorsa jobbítására kívánja szentelni.” [8]
A mintegy folyatásképpen, Van, akit sólyom karmol meg címmel megjelent elbeszélés-válogatás[9], éppen úgy, ahogy a harminc évvel korábbi antológia, elsősorban az éppen aktuális középgeneráción alapul. Csala Bertalan történeti kontextusba helyezi ezt a körképet „A török irodalomban, sajátos, iszlámhatás alatt végbement fejlődése miatt, csak az 1860-as évektől jelenik meg a próza mint olyan. Emiatt az első novellák erőteljesen nyugati romantikus vagy realista beütést mutatnak. És éppen ettől olyan érdekes a török novellairodalom. Egy nagyon régi és kifinomult kultúra viszonylagosan új kifejeződése ez. Emiatt nagyon könnyen közel hozhat hozzánk távoli dolgokat.” [10]
Szénási Zsófia így látja a novellák által tükrözött török világot: „A Tasnádi Edit válogatásában és fordításában közölt novellák szinte mindegyike az ember kiszolgáltatottságát járja körül. A tengerész és a hajósember kiszolgáltatottságát az elemekkel szemben, a szolgák alárendeltségét uraikkal szemben, a gyerekek védtelenségét a felnőttekkel szemben vagy a börtönélet viszontagságait. Megrázó például a börtönben felcseperedő kisgyerek története, akit egy asszony egy napra eltávozásra kivisz a városba. A boldogulásért küzdő emberek élete gyakran keserves véget ér: nem ritka a gyilkosság, az öldöklés sem.”[11]
A két antológia között jelent meg Bekir Yıldız novelláskötete az Európa Modern Könyvtár sorozatában Sírok virág nélkül [12] címmel. Talán a népszerű sorozat is hozzájárult a kritikusok figyelméhez. Mit lát meg például a költő, író Kukorelly Endre? „Mi is ez a témakör, mi tehát az az anyag, amivel a szerző dolgozik? A mozdulatlanság. A mozdulatlanságból való, embert és kultúrát szétziláló, tűrhetetlen hirtelenségű kiszakadás. Nem egyszerűen csak a hagyományos életmódnak, hanem a társadalmi struktúra egészének megváltozása. És ez nem történhet meg nagy tragédiák nélkül. Egy sajátos, ám magaskultúra, az eleven, a megtartó, de visszahúzó erejű tradíciók, a régi fájdalma felbomlása. Az új előkészítetlen, árvízszerű betörése. Az »agák világában« uralkodó kegyetlen törvények, az ősi szokásjog anarchisztikus továbbélése. Az ebből a rendkívül kötött, ám mégis otthonos, mert megszokott életformából kiszakadók merőben más körülmények közé, vendégmunkásnak, Európa közepébe, a legjobban fejlett ipari társadalomba kerülése. Különleges intenzitású, »helyzeti energiájú« maga az írói nyersanyag tehát. És nagyon kényes, csínján kell bánni vele, hisz túlzásokra csábít, túl sok van benne, inkább vissza kell fogni, mint rátenni. Bekir Yıldız, a kortárs török próza középnemzedékének talán legjelesebbje, többnyire megoldja ezt a kényes írói feladatot.” [13]
Magánkiadásban, év nélkül jelent meg Puskás László és Mányoki János 28 török novella című antológiája, hogy a számoknál maradjunk, 11 novellista írásaival. A szó legjobb értelmében amatőr fordítók klasszikus szerzőktől válogattak, akiket életrajzuk és munkásságuk rövid ismertetésével be is mutatnak. A kötetben szereplő Onat Kutlar életét egy isztambuli szállodában felrobbantott bomba oltotta ki. A tragédia dátuma, 1995 segít valamelyest a kötet megjelenésének időbeli elhelyezésében. „Ahogy a tengerben nemcsak bohókás, de vannak, ijesztő szörnyek is, úgy a novellák között is találhatunk humoros, vidám elbeszéléseket, de rémisztő, tragikus történeteket is. Akárcsak az életben” − ajánlják a kötetet a fordítók.[14]
Az idén jelent meg egy újabb vaskos kötet Azon a régi tengeren címmel; 52 török elbeszélés − tudósít az alcíme; szerkesztette, fordította és jegyzetekkel ellátta Mányoki János [15], aki előszavában rögzíti, hogy a novellák nem képeznek antológiát, hiszen „az alkalomszerűség és a véletlen jegyében gyűlt” anyagról van szó. A legkorábbi író az 1886-ban született Halikarnas Balıkçısı, a legfiatalabb az 1936-os születésű Ferit Edgü, tehát a kötet gyakorlatilag a korábbi antológiákból megismert korai, illetve középnemzedék novellistáinak arcára rajzol fel újabb vonásokat.
Két megjegyzéssel zárom:
Mányoki János remek stílusérzékkel megáldott, kitűnő fordító. Nagy kár, hogy ez a magánkiadásban megjelent tartalmas kötet nem kerül terjesztésre.
Itt az idő, hogy a legfiatalabb török elbeszélők is megszólaljanak magyarul. Kedves kiadók és műfordítók: hic Rhodus, hic salta, vagy ahogy ugyanezt a törökök mondják: işte hendek, işte deve! (‘itt az árok, itt a teve’) − tessék nekiugorni!
Jegyzetek
[1]Élő világirodalom − Törökország, ‘Hagyomány és újítás, Tasnádi Edit előadása. Közreműködik Papp János és Szabó Gyula, rendező Gál Ernő, MR. Kossuth Rádió, 1988. február 25. 15.00
[2]Edit Rubovszky − Edit Tasnádi: Macaristan’da Türk Edebiyatı, in: Nesin Vakfı Edebiyat Yıllığı, İstanbul, 1982.
[3]Ford. Garabán Miklós, Szigetvár, 1977.
[4]A malom. Ford. Kemény Ferenc, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1953.; Mocsárláz. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, Pozsony, 1953.
[5]Fordítások és ferdítések. Humoros elbeszélések. Ford. Fehér Gézáné, Gerics Tamás stb., Európa Kiadó, Budapest, 1965.; Azok a csodálatos mai gyerekek. Ford. Necil Togay és Paál Sebestyén, Móra Kiadó, Budapest, 1981.
[6]Török elbeszélők. Antológia, válogatta, az utószót és a jegyzeteket írta Rubovszky Edit. Ford. Árpád Imre, Brodszky Erzsébet, Bányai Dobos Éva, Horváth Anna, Karig Sára, Katona Magda, Kelemen András, Martony Tamás, Oláh Éva, Paál Sebestyén, Rubovszky Edit és Tasnádi Edit, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974.
[7]Atatürk szeme: Török elbeszélők, Európa, 542 o. (Élet és Irodalom, 1974. március 11.)
[8]Ablak ismeretlen világra − Török elbeszélők (Magyar Nemzet, 1974. április 21.)
[9]Van, akit sólyom karmol meg − modern török elbeszélések (Nagyvilág Könyvek; válogatta, fordította, az életrajzi jegyzeteket és az utószót írta Tasnádi Edit, Budapest, 2004.)
[10]Csala Bertalan: Van, akit sólyom karmol meg − modern török elbeszélések (Szépirodalmi Figyelő 2005/3.)
[11]Sz. Zs.: Kiszolgáltatva (Könyvhét, IX. évf. 1-2., 2005. január)
[12]Bekir Yıldız: Sírok virág nélkül (Elbeszélések, válogatta és az utószót írta Tasnádi Edit, fordította Rubovszky Edit és Tasnádi Edit, Európa Könyvkiadó, Modern Könyvtár 533, Budapest, 1986)
[13]Bekir Yıldız: A panaszkodó meg én − Sírok virág nélkül (Magyar Napló, 1970. aug. 30). További recenziók: Forgács Iván: Sírok virág nélkül (Népszabadság, 1986. júl. 8.); Székely András: Sírok virág nélkül (Új Tükör, 1986. jún. 29); Raj Tamás: Sírok virág nélkül (Magyar Nemzet, 1986. júl. 7.); Molnár (Gabriella): Török irodalom − Sírok virág nélkül (Esti Hírlap, 1986. jún. 23.); név nélkül: Sírok virág nélkül (Európa és Árkádia Könyvek, 1986/ 1. félév)
[14] 28 török novella (Fordította Puskás László és Mányoki János, Kucsák Könyvkötészet és Nyomda, Vác, év nélkül)
[15] Azon a régi tengeren − 52 török elbeszélés (szerkesztette, fordította és jegyzetekkel ellátta Mányoki János, Rózsadomb Contact Kft, 2024.)
Illusztráció: fh. egy kötetcímlap, egy évadlogó
Ezek is érdekelhetik!
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
