P. Gábor Mózes: A rejtőzködő
•
Élete első 38 évében Jézus éppúgy kerülte a föltűnést, mint föltámadása után, ezért nem eshetett nehezére a rejtőzködés már Jeruzsálemben sem. Csak annak fedte föl magát, akinek akarta, mert „aki megkapta a világosságot, azt nem fogják látni, nem lehet őt megragadni sem, és az ilyet nem is háborgathatja senki, még ha a világban él is” (Fp 134). Az ÚSz történetileg értékelhető legutolsó tudósítása Jézusról Pállal való damaszkuszi találkozása, bár a Jelenések könyvének nehezen értelmezhető látomásai előtt találunk egy sor, szellemében Jézusnak tulajdonítható üzenetet, amelyet az utolsó élő apostolnak, Jánosnak kellett továbbítania a hét kis-ázsiai gyülekezet vezetőinek (hírnökének/angyalának). A levelekből nemcsak az derül ki, hogy Jézust rendszeresen és részletesen tájékoztatta János a közösségek életéről és gondjairól, hanem az is, hogy Jézus többször említi szándékát mielőbbi visszatérésére/eljövetelére, valamint a gyülekezetvezetők számonkérésére. A thiatírai egyházra pl. kíméletből addig „nem rak más terhet, amíg el nem jön” (2,25). A filadelfiaiaknak is határozottan megígéri, hogy „hamarosan eljön” (3,11). A szardesziek képviselőjét kitartásra és „virrasztásra” ösztönzi, mert úgy fog „eljönni, mint a tolvaj éjjel” (vö. Lk 12,39/Mt 24,43), így hívei „nem fogják tudni, hogy mely órában érkezik meg” (3,3).
Még érdekesebb és konkrétabb a laodíkeai vezetőnek küldött üzenet, amelyet ma is gyakran idézünk mint ösztönösen jézusinak érzett kijelentést. A Mester nemcsak beképzeltnek és lelkileg közömbösnek tartja a címzettet, hanem szigorúan meg is fenyegeti: „kivetlek szájamból” (kiköplek/kiközösítelek). Súlyosabb ez a szardeszinek küldött figyelmeztetésnél, mégis barátságos befejezéssel zárul: „Nézd, az ajtóban állok, és zörgetek. Aki meghallja szavam és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele vacsorálok, ő meg velem” (3,20kk). Meglepetésünket az okozza, hogy nem a számonkérő, büntető és kitaszító isteni hatalom jelenik meg az üzenet végén, amint az előzmények alapján várnánk, hanem a szelíd, választási lehetőséget adó Mester hangját halljuk, aki egyedül és éjjel kopog be ahhoz, akit már ismer és akiről föltételezi, hogy fölismeri „szavát és kinyitja ajtaját”. Nyilvános működése idején még bárkit meghívhatott tanítványai közé, mindenki előtt nyitva állt követésének az útja, de ebben a kései szituációban magányosan, az esti vacsoraidő után kér bebocsátást annál, aki fölismerheti hangját (és tanítását), így tudhatja, hogy aki őt fogadja be, az Istent is befogadja (Mk 9,37par). Aligha tévedünk, ha ebben a helyzetben az üldözött és rejtőzködő Jézust ismerjük föl, aki már befejezte küldetését, de még „az utolsó simításokat” végzi művén. Már túl van a szenvedésen, amint az apostolok közül utoljára életben maradt közvetítő, János is („testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban” a Jel 1,9 szerint), és olyan jutalmat tud ígérni követőinek, amilyent a világ nem adhat. Ez a rejtett uralkodás egy döntő erkölcsi győzelem eredménye minden Jézussal ellenséges rágalom, ijesztés vagy hagyományokkal manipuláló etnikai illúzió fölött. Az ígéret a már említett „egyesült királyságra” vonatkozik: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én királyi székemen, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő királyi székén. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” (3,21-22) A misztikus királyság közvetítése ezután tehát a Lélek műve, illetve a neki engedelmes, lelki fogékonyság ajándéka.
Mind a hét „levélben” közös, hogy szóbeli üzenetként érkeztek („így szól, aki…”), mielőtt János leírná és továbbítaná azokat a címzetteknek (1,11). A két- vagy többszöri átadás miatt a memorizált tartalom így bővülhetett, és főleg a küldő személye, szellemi és fizikai tulajdonságai változhattak meg a hallgatók igényei szerint, hiszen nemcsak a puszta ténnyel elégedtek meg, hogy Jézus él valahol Keleten, hanem az is érdekelte őket, hogy milyenné vált az eltelt évtizedek alatt. A keleti fantáziával fokozott, szimbolikus túlzásokkal kiszínezett leírás mögött megsejtjük az idős tanítvány fiatalkori emlékeit, szeretetének idealizálását, de azért a szintén idős Mester néhány reális fizikai vonását is. Az „ember fiához hasonló bokáig érő ruhába volt öltözve. Feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme mint a lobogó tűz, hangja mint a nagy vizek zúgása, …arca pedig olyan volt, mint a teljes fényében ragyogó nap”. (1,12-16, vö. a szinoptikusok leírását az ún. színeváltozásról) Az ősz Mester erőteljes megjelenése érthetően sokáig táplálta az őt visszavárók reményeit a kora-keresztény századok alatt, bár a krisztológiai fejlemények egyre emberfölöttibbé növelték konkrét alakját.
Kis-ázsiai görög hagyomány szerint Efezusban János és a gyülekezet gondoskodott Máriáról, amíg Jézus üzenetei megérkeztek, de ekkor Mária a fiához akart menni minden áron, idős kora ellenére is. Hogy távozása ne tűnjék föl ellenséges zsidó környezetüknek, halálhírét keltették, sőt el is temették, mert a helyi hagyományok tudnak üres sírjáról. De arról is, hogy Tamás a még élő tanítványok közül a messzi Indiából túl későn érkezett Efezusba, ezért ragaszkodott a sír kinyitásához. (Ez a konspiráció teljességét jelzi.) Mivel a sírt üresen találták, azt a „kinyilatkoztatást” kapták, hogy Mária „fölment” a fiához. Az ikonokon Mária halottas ágyát az apostolok veszik körül, a háttérben pedig Jézus áll, anyjának fehér, csecsemőszerűnek ábrázolt lelkével. A magyarázat hasonlít Lk mennybemenetelről írt legendájához, de azt is föltételezhetjük, hogy János üzenetközvetítőjével, de nem Tamással, Mária eljuthatott testileg fiához, mert sírját Indiában tartották számon. Egyébként az idős Jánost ábrázoló ortodox ikonok nemcsak egy kopaszodó, ősz-szakállú férfit ábrázolnak, hanem azt is jelzik, hogy valamilyen titkot őrzött. Mutatóujját a szájára teszi, hogy hallgatást parancsoljon a beavatottaknak. Mivel az utókor nem értette sem ezt a gesztust, sem a titkot, az ikonokon úgy tűnik, mintha János az ujját szopná. Íme, a történelmi hagyomány továbbélésének és eltorzulásának egyik látványos esete.
A kánonból kimaradt apokrif töredékekben még kereshetünk további adatokat a rejtőzködő Mester életéről. Ezek nagy része későbbi, meghatározott csoportok érdekeit kifejező, legendákká színezett elbeszélés, mint lényegükben a kanonikus szövegek is, de kisebb részben a kanonikus evangéliumoknál korábbi logion-gyűjtemények. Az utóbbiak nem fejlődtek epikus keretbe foglalt evangéliumokká, de nem is értelmezték át őket az apostoli kerygma szellemében, hanem nagy valószínűséggel a Mester elhangzott szavait őrzik több-kevesebb pontossággal. Különösen értékesek azok a „lebegő” logionok, amelyek sehogy nem illettek bele a kanonikus szövegekbe, és később a kora-keresztény apokrif irodalomban bukkantak elő. Miután „eretnekgyanúsaknak” ítélte őket „az Egyház”, az első apologéták műveiben is találkozunk velük, akik kipellengérezték áthagyományozó közegüket. „A kövek, amelyeket az építők elvetnek, (gyakran) lesznek a szeglet fejévé.” Ami pedig a kora-keresztény legendákat illeti, alaposabb elemzéssel ezek is helyes nyomra tudják vezetni a figyelmes kutatót. Az egyre dúsabban burjánzó mítoszok között így igazi meglepetéseket is találunk.
A tisztázás érdekében le kell mondanunk Lukácsnak az egyház kialakulásáról szóló legendás történeteiről, amelyek nem kívánnak tudni Jézus húsvét utáni, csaknem másfél éves galileai jelenlétéről, hanem Péterre, majd különösen Pálra fordítják a reflektorfényt, aki nyugatra és a birodalom fővárosába viszi az általa deformált kereszténységet. Pedig Palesztinától keletre is nyíltak perspektívák. A galileai apostoloknak éppen arámi anyanyelvük tette lehetővé, hogy az akkori Közel-Kelet lingua francája révén működhessenek akár Indiáig. Ez az apróság értelmetlenné teszi a pünkösdi „nyelvek csodáját”, ismét Lukács tollából, egyébként pedig Jézus főleg azért találkozott Galileában tanítványaival, hogy átminősítse, betöltse őket Szentlélekkel. Mivel a Csel-en kívül nincs más forrásunk, amely megerősítené a Lélek viharos alászállását az első keresztény pünkösdkor, az elbeszélés talán csak abból a szempontból érdekes, hogy elmondja, honnan érkeztek zarándokok az ünnepre. Jöttek a „pártusok, médek, elamiták földjéről, és egyéb mezopotámiaiak, arabok, kis-ázsiaiak, egyiptomiak, más észak-afrikaiak, krétaiak és bevándorolt rómaiak (zsidók és prozeliták/áttértek)”, tehát túlnyomórészt keletiek, akik elsősorban a Közel-Keletre tértek vissza a jeruzsálemi hírekkel és a judaista összetartozás tudatával. Amikor azonban az apostolok, majd később a „kis” Jakab a szent városban terjeszteni kezdik az apostoli kerygmát Jézus haláláról és föltámadásáról, az új közösség a zarándokok révén egyúttal missziós központtá is válik, egyelőre a zsidóságon belül. A tanítványok tanítása azonban apokaliptikus jelleget kap. A kozmikus katasztrófák után beköszönt a dies irae (a harag napja), a rettenetes utolsó ítélet. Pál az athéni areiopagoszon arról beszél, hogy Isten „kiválasztott egy napot, amelyen igazságos ítéletet tart majd a világ fölött egy arra rendelt férfi (Jézus) által, akiről mindenkinek bizonyítékot nyújtott azzal, hogy föltámasztotta halottaiból” (Csel 17,31). Péter viszont pünkösdi beszédét azzal zárja, hogy a világvégi katasztrófa idején „aki segítségül hívja az Úr (Jézus) nevét, az üdvözül.” (Csel 2,17-21) Erre a krisztológiai alapra épül a kereszténység, legalábbis görög-római formájában. De mi volt keleten, Szíriától Indiáig? Mit tudhatunk Jézusról damaszkuszi tartózkodása után?
Komolyan kell vennünk azokat a tudósításokat, hogy Jézus hosszú éveket, a Pisztisz Szofia 1 szerint föltámadása után tizenegy évet töltött tanítványaival, hogy velük beszélgetve, fölkészítse őket küldetésükre. Mivel egyesek közülük már Jeruzsálemben, ill. Palesztinában és környékén működtek ez idő alatt, bizonyára a többieket, a lemaradtakat igyekezett betölteni Lélekkel. Kb. 44-ig megtiltotta nekik, hogy Izraelen kívül másokkal is foglalkozzanak, és hogy a legaktívabbak Jeruzsálemből távozzanak (Euszébiosz, ET V.18,14). „Ha valaki Izraelből bűnbánatot akar tartani, – mondta – és nevem által Istenben akar hinni, akkor bűnei megbocsáttatnak. Tizenkét év múlva menjetek ki a világba, hogy senki se mondja: Mi nem hallottunk” erről (Kérygma Petru/Alex. Kelemen, Strom VI.5,43). Erre a fordulatra azonban valójában a palesztinai hangulat megváltozása adott okot Heródes Agrippa idejében (41-44), aki Gaius (Caligula) és Claudius császár bizalmából ismét egyesíti Palesztinát a rómaiak és saját uralma alatt. Hogy kedvében járjon júdeai híveinek (Csel 12,1-3), Jézus követőit megpróbálta visszakényszeríteni a judaizmusba, ezért „megölette Jakabot, János bátyját fegyverrel (karddal), …és elfogatta Pétert is, hogy húsvét után a nép elé vezettesse”. De mielőtt megtagadtatták volna vele Jézust, vagy kivégezték volna Jakabhoz hasonlóan, Pétert valaki (az Úr angyala/Jézus hírnöke vagy híve) kiszabadította börtönéből. Ezután egy másik Jakab, Jézus testvére maradt a jeruzsálemi közösség élén, mert ő ragaszkodott leginkább a hagyományos vallási formákhoz, így általános tisztelet övezte. Péter viszont „elment más helyekre” (Csel 12,17). Lukács nem mondhatja meg mennybemeneteli koncepciója miatt, hogy hová, de minden bizonnyal Jézus és tanítványai körébe, mert ekkor dönt úgy Jézus, hogy ha Izrael nem képes befogadni tanítását, akkor tanítványai menjenek el minden emberhez, nehogy újabb nyilvános megjelenésekor bárki azt mondhassa, hogy nem hallott róla.
Ekkorra már fölkészültebbnek tarthatta apostolait küldetésükre, hiszen a legfontosabb parancsolatok igehelyein túl 24 misztériumba (nem hirdethető alapigazságba) vezette be őket (Pisztisz Szofia 1). A pogányokat pedig elsősorban arra kellett rávezetniük, hogy csak „egy Isten van”, és a Jézus iránti bizalom (hit) alapján kell „a jövőt kinyilatkoztatni, hogy akik hallják és hiszik, megmeneküljenek” a testi-lelki veszélyektől, vagyis üdvözüljenek (Kérygma Petrou). A jövő kinyilatkoztatásába beletartozhattak a zsidó háború várható szörnyűségei mellett az olyan általános erkölcsi megpróbáltatások, mint a meghasonlások, gyűlölködések, üldöztetések is (Mk 13par), de vitatható, hogy a korai kereszténység apokaliptikus várakozása, egy kozmikus katasztrófa jövendölése Jézustól származhat-e. Visszatérésének az ígérete a közeli jövőre vonatkozott, és csak tanítványai működését szándékozott megítélni az együttes folytatás és beteljesítés reményében.
A pogányok között végzett misszió indítékait csak Jézus teljes sorsának ismeretében érthetjük meg. 12 éves korában még engedelmes volt szüleinek, de megkeresztelkedése istenfiúvá minősítette, így nem térhetett vissza családja körébe, addigi foglalkozásához. Saját küldetése mesterének, Jánosnak az elfogatása után kezdődött, és mivel Názáretben nem hallgattak rá („senki sem próféta a maga hazájában és családjában”), tovább kellett lépnie Galilea, majd Izrael egésze felé. Nyilvános működése így csak Jeruzsálemben fejeződhetett be, ahol a vallási vezetés halálra ítélte. Küldetését azonban galileai tanítványai fölkészítésével továbbadja egy addigiaknál magasabb szinten: kiléphettek a judaizmus keretei közül a világ minden népe felé (ld. Mt befejezését). Ennek első jeleként Péter 44-ben valahol Szíriában találkozott Jézussal, mert hamarosan az antióchiai gyülekezetben bukkan föl, amely egyenesen Pétert tartja alapítójának. Ez viszont azt jelenti, hogy még Pál működése előtt részt vett az ottani görögök térítésében. Egyrészt volt ehhez némi tapasztalata Cornelius háza népével kapcsolatban, másrészt Jézus is erre hatalmazta föl, ugyanis korábban csak zsidóknak hirdethették mindenütt az ő tanítását. Az antióchiai vegyes gyülekezet ezután olyan gyorsan növekedett, hogy hamarosan ide vándoroltak Jeruzsálemből a kora-keresztény próféták (hierarchiát megelőző karizmatikusok), és az antióchiai tanítványok kezdik anyagilag támogatni a fokozatosan elszigetelődő és elszegényedő jeruzsálemi testvéreket. Ami pedig egy új korszak kezdetét jelzi: az antióchiai tanítványokat nevezték először keresztényeknek, vagyis krisztus-hívőknek (Csel 11,19-29).
Péter a 60-as évek elején már Rómában tűnik föl tolmácsával, Márkkal együtt, és amikor Néró üldözni kezdi a keresztényeket, először menekülni próbál a városból. A 180 körül írt Péter cselekedetei (35,6) szerint azonban visszafordult a Via Appiáról, mert szembetalálkozott Jézussal. Péter ugyanis megkérdezte a Mestert: „Hová mész, uram?” (Quo vadis, Domine? – innen Sienkiewicz regényének a címe), amire Jézus így válaszolt: „Rómába, hogy újra keresztre feszítsenek.” Az apostol nem hagyhatta, hogy Jézus föladja magát, hanem magába szállt, és azonnal visszatért a városba, hogy ő vállalja a vértanúságot. Jézus természetesen nem ment vele, mivel ez a találkozó nem Róma előtt történt, és nem is 64-ben. Annyiban azonban hitelesek mind Péter visszaemlékezései, mind Jézus szavai, hogy kész volt újra a keresztre menni, mert élete végéig fenyegette ez a lehetőség, főleg a Római Birodalom területén. A római legendává lett történet reálisan kb. húsz évvel korábban és Szíriában eshetett meg, bár Péter bizonyára Rómában mesélte el halála előtt, és annak magyarázatául, miért nem menekül el üldözői elől. A történet érdekessége, hogy nem tartja magát Lukács mennybemeneteli koncepciójához, vagyis Péter nem látomásban találkozik Jézussal, mint úgymond Pál Damaszkusz előtt, hanem hús-vér valójában. Ezt fejezték ki később a római keresztények, amikor egy kis templomot építettek a találkozó vélt helyszínére, és abban Jézus lábnyomát őrzik kőbe vésve. Még két helyen emlékeznek meg ilyen módon Jézus utolsó megjelenéséről: az egyik a Jeruzsálem melletti Olajfák-hegyén épült Mennybemenetel-kápolna, mintha onnan emelkedett volna föl az égbe. A másik (összesen harmadik) azonban messze keleten, a kasmiri Srinagárban található. Hogy egy újabb legendáról vagy valós helyszínről van-e szó, azt ismét Szíria felől ítélhetjük meg.
Már említettük, hogy Pál 35 körül találkozott Jézussal Damaszkusz előtt, és az esemény jelentőségét az fejezi ki, hogy háromszor kap említést a Csel-ben (9; 22; 26). 44 körül azonban Jézus végez apostolai tanításával, és különböző feladatokkal, ill. különböző irányba küldi őket az eredeti örömhír terjesztésére. Ezután kerül Péter Antióchiába, ahol a helyi hagyomány még a század végén is azt tartja, amit az antióchiai Ignátiosz szmirnaiakhoz írott levelében találunk: „Tudom és hiszem, hogy (Jézus) a föltámadás után is testben van” (3), vagyis még él valahol. De hol? 44 és 57 között már nincs a Római birodalom területén, hanem az észak-szíriai Edesszában tűnik föl (ma Urfa/DK-Törökország), amely akkoriban a kis Oszroéné királyság fővárosa volt. V. Abgár (9-46 között uralkodott itt) Jézus és a kereszténység támogatójaként vált ismertté, bár a görög-római világban legendának tartották, hogy Jézus meggyógyította volna a leprában szenvedő királyt valamelyik apostola és arcképe/leple közvetítésével. Euszébiosz (ET I.13) azonban hivatalos szír dokumentumok alapján komolyan vette az erről szóló történetet. A bizánci egyházi naptár (Ménológion) augusztus 16-án említést tesz egy ünnepről, amelyen Jézus Krisztus edesszai képének átviteléről emlékeztek meg Konstantinápolyban. Azt is tudjuk, hogy Jézus egyik apostola, Tamás szintén Edesszában kezdi meg működését, mert logion-gyűjteményét (Tamás evangéliumát) itt ismerték meg először. A ma már jelentéktelenné vált török kisváros az ókorban fontos, közvetítő, kereskedelmi szerepet játszott Kelet és Nyugat között. Itt találkozott a Mezopotámiából és a perzsáktól nyugatra és északra vezető út (az ún. selyemút), innen lehetett figyelemmel kísérni a legjobban minden keleten és nyugaton zajló eseményt. Ha Jézus személyesen nem is lehetett jelen 52-ben (?) a jeruzsálemi „apostoli zsinaton” (Csel 15), az ő szellemében döntöttek a körülmetélkedés elhagyásáról a pogányságból megtérők esetében (vö. Tm 53). A körülmetélkedést ekkor váltja föl a mindenkire vonatkozó új beavatási rítus, a keresztség.
Edesszából azonban Jézusnak és követőinek 57-ben távozniuk kellett, mert V. Abgár második fia, VI. Manu került a trónra, aki visszatért a pogány hitre, és rosszindulatot mutatott a keresztények iránt. Merre mehetett tovább Jézus? A Rómaival rivális, hanyatló Pártus birodalom túszként használhatta volna saját érdekében a „római” menekült(ek)et, ezért a szintén apokrif Tamás cselekedetei szerint Jézus „egyszer éjszaka megjelent Tamásnak, és így szólt hozzá: Ne félj, Tamás, indulj el Indiába, és hirdesd ott az igét, mert veled van az én kegyelmem. De ő nem engedelmeskedett, csak ezt hajtogatta: Küldjél máshová, ahová csak akarsz, mert az indusokhoz nem megyek. Így beszélt és ezt fontolgatta Tamás, ám abban az időben történetesen ott járt a városban egy kereskedő Indiából, név szerint Habbán. Gundaforasz király küldte őt, és azt a megbízatást kapta, hogy keressen neki egy ácsot, és vigye el hozzá. Az úr megpillantotta a kereskedőt, amint délben a piacon ténfergett, és megszólította: Akarsz egy ácsot venni? Az így felelt: Igen. Az úr ezt mondta neki: Van egy ács szolgám, és el akarom adni. Ezt mondta és messziről megmutatta neki Tamást, majd rögtön elkészítették az adásvételi szerződést: ’Én, Jézus, az ács Józsefnek a fia, elismerem, hogy Júdás nevű szolgámat eladtam neked, Habbánnak, Gundaforasz indus király kereskedőjének.’ A szerződés megkötése után az Üdvözítő fogta a Tamásnak is nevezett Júdást, és odavitte őt Habbánhoz, a kereskedőhöz. Amikor megnézte őt Habbán, megkérdezte tőle: Az urad ez az ember? Az apostol így válaszolt: Igen, az én uram. Ezt mondta neki: Megvettelek tőle. Az apostol hallgatott. Másnap hajnalban az apostol e szavakkal imádkozott és könyörgött az úrhoz: „Elmegyek, uram Jézus, oda, ahová akarod. Legyen meg a te akaratod.” Elindult hát Habbánhoz, a kereskedőhöz, és nem vitt magával semmit, csak a vételárát. Az úr ugyanis azt neki adta, mondván: Ahová csak mész, kegyelmemmel együtt legyen veled az árad is.” (1-3) Tamás így bármikor, szó szerint megválthatta magát.
A történet folytatása, hogy Jézus szintén velük megy, és hol föltűnve, hol eltűnve tesz csodákat, gyógyításokat. Ha ezekben van is legendás elem, a lényeget megerősíti, hogy az akkori ÉNy-Indiában (a mai Pakisztánban és Afganisztánban) valóban élt egy Gundaforasz nevű király, ugyanaz, mint Gondofernész a párthus Gandharában. A történészek szerint legalább 26 évig uralkodott 19-től 45-ig, és Jézus ekkor nyugaton ismeretlen tanításait jegyezték föl Indiában, jóval az európai gyarmatosítás előtt (pl. Fatehpur Sikriban). A növekvő földrajzi távolságok ellenére sem szakadt meg teljesen a szétszóródott tanítványok kapcsolata a Mesterrel. A legutolsó, vele összefüggésbe hozható időpont 66, a zsidó háború kitörése előtti év. Ekkor a jeruzsálemi egyház vezetői „kinyilatkoztatás útján olyan jóslatot kaptak, hogy hagyják el a várost, és költözzenek Perea egyik városába, melyet Pellának neveznek” a Jordánon túl. „A Jeruzsálemből kivonult krisztushívők engedelmeskedtek a parancsnak, és itt telepedtek le”, így nem pusztultak el a szent várossal együtt (Euszébiosz, ET III.5,3). Epifániosz ehhez azt teszi hozzá, hogy „a jövendölést egy angyal/hírnök hozta” (De mensuribus 15), másutt azonban még konkrétabban közli: „a kivonulás Krisztus parancsára történt” (Haer. 29,7,8). A zsidóság és a kereszténység szakítása gyorsuló ütemben ment végbe 62 (a „kis” Jakab, Jézus öccse megkövezése) és 70 (a város és a templom lerombolása) között. Ezután a szétszóródó judaizmus szellemileg még jobban bezárkózott hagyományai és zsinagógái közé, míg Jézus küldetést kapott tanítványai, mint az eleve nyitott „galileizmus” képviselői tovább nyitottak a pogányság felé. A templom lerombolása tovább mélyítette a szakadékot a születő kereszténység és a zsidóság között, amint az ekkor megfogalmazott 18-as zsinagógai imádságból kiderül. A farizeusok 12.-ik mondata átok a nazarénusoknak nevezett keresztényekre és más eretnekekre (minim), amit a soát/vészkorszakot túlélő zsidók többnyire kihagynak a liturgikus szövegből.
Élete utolsó évtizedeiben tehát a rejtőzködés határozta meg Jézus egyre spirituálisabb kapcsolatát tanítványaival. Míg rövid nyilvános működése alatt gyakran tömegek vették körül, és Izrael hitének monoteista dinamikáját fokozta közvetítők nélküli, személyes kapcsolattá az Atyával, addig visszavonulása után tanítványai egyéni helytállását akarta megalapozni. Minden kollektivitás nélküli, egyéni misztikába vezette be őket, amint arról pl. Tm számos logionja tanúskodik (4, 15, 16, 23, 30, 62, 75 stb.). Sajnos, a szinoptikusok, János és főleg Pál teológiája mögött alig maradt nyoma az Ú.Sz-ben ennek a hagyománynak, ami a későbbi kereszténység nagy veszteségének tekinthető (Gerd Theissen). Ugyanez vonatkozik a többi zsidó-keresztény evangélium-töredékre vagy a Didachéra is, amelyekben még élt a Jézus példájára visszanyúló vándor-karizmatikusság radikalizmusa. Ma már nehezen érthető Tm sok vitát kiváltó 42. logionja: „Legyetek továbbmenők!”, mert nem ismerjük úgy Jézus magányos vándorlásainak az évtizedeit, mint az iszlám e vonatkozásban teljesebb hagyománya. A nevezetes fatehpuri föliratok szerint: „A világ híd; menjetek át azon, de ne telepedjetek meg rajta.” „A világ egy nagy ház, vedd ezt figyelembe, és ne építs hozzá.” A kőművesre, ácsra utaló szavak mögött magát a galileai Mestert sejthetjük.
Bizonyára élete utolsó évtizedeiben is tanított a Mester, és csak mi lennénk szegényebbek, ha nem ismernénk meg ebből az időszakból fönnmaradt szavait. Ezek tanulsága, hogy Jézus követőinek nem kell betagolódniuk társadalmi környezetükbe, aminek a vége csak az elvilágiasodás lehet, hanem egy minden korra érvényes exodussal, Jézus „gyalázatát is hordozva” (vö. Zsid 13,13-14), kell keresnünk maradandó, örök helyünket Isten uralmában. Kevesebbel nem érheti be a vándor-karizmatikus, aki természetesen nem kilométerekben, hanem szüntelen belső tájékozódásban közelíti meg célját. Neki ígéri meg Jézus időtől és tértől független segítségét Tm (P.Oxy.1 szerinti) eredeti megfogalmazásában: „Ahol (hárman) vannak, azok istentelenek, de bárhol van valaki egyedül, én mondom, hogy azzal én magam vagyok együtt.” Ilyen személyes vagy személytelenül spirituális kapcsolatban igaz tehát másképpen fönnmaradt ígérete: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). A kérdés csupán az, hogyan töltődik föl valaki Lélekkel, világosodik meg istenélményre, vagyis kerül be a Mennyek Országába.
Jézus rejtőzködése az egykori Párthus Birodalom területén is hagyott bizonyos nyomokat, amelyeket később a helyi muszlim tradíció őrzött meg. Az iszlám általában nagyra értékeli Jézust mint Mohamed legnagyobb elődét, amint a kereszténység is igyekezett magába integrálni az előfutárnak tartott Keresztelő János mozgalmát. A Koránon kívül számos muszlim író idézi Jézus keleten ismert, de nyugaton ismeretlen tanításait, amelyeket a Minden Jézusról c. gyűjteményem közöl. Nem kevésbé érdekesek azok a legendák is, amelyek a magányosan vagy egy-két tanítvány kíséretében vándorló, magát föl nem fedő Mesterről szólnak. A vele találkozók gyakran csak távozása után ismerik föl személyét vagy hatását. A nincstelen vándort nagy aszkétának és csodatevőnek mutatják be, akire hasonlítanak a későbbi szufi misztikusok, valamint a siita irányzat rejtőzködő imámja. Az utóbbi állandó spirituális kapcsolatban áll híveivel, segíti és védelmezi őket, amíg egyszer a nyilvánosság elé lép és győzelemre viszi ügyét.
Illusztráció: P. Lorenzetti
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: A betlehemi jászol* →
Toldi Éva: Jászol és Kereszt →
Pécsi Sándor: DÉRKRISTÁLYSÓHAJ* →
