Molnár Gábor: Hál a holt
•
aranyfüst ezüst
sátrat áll a Nap,
s terpeszébe veszve
reszket a lélek,
majd magára ébred,
itt megint
a kint kegye int,
a tárt természet
Isten járta telje,
hogy mindene kevesét
ősmagához vissza,
hála hűs imává emelje
embertöredék,
hej, te,
gyáva gyomvirág,
Krisztus fohászt térdelt érted,
büszke csonkod csorba
hálát ád,
ha ád,
á, de hazug zugban
zúg a sok súgás,
szárnyatlan szó,
holt ricsaj,
nyálkás űr búgás
és jaj,
száraz szívet kapott,
de legalább enni,
anyja, apja bábság,
tört gyökerű semmi,
volt helyettük más,
fecske, barát, álom,
lomnyi eszmény
gyász keserű füstje,
s a vélve levés
kényelmesen ölő,
láng patájú üstje
hol a hála holt,
hál a holt,
ember sem maradt,
csak a poklaló károm,
egésztelenség,
vágyon, ágyon, páron,
bírhatatlan állat, virág,
költő száraz ág,
és nem vagyunk rá méltók,
hogy hajlékunkba jöjj,
te hajléktalan Isten,
hiába is teremtetted,
eladva a minden,
éden, álmom, szerelmem…
hanem csak egy szóval mondd,
s meggyógyul a lelkem!
Illusztráció: J. H. Füssli-festményrészlet (1796)
Ezek is érdekelhetik!
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
Hegedűs Gyöngyi: Kvantumseb →
