Bánfai Zsolt: Levél önmagamhoz, Szobor (versek)
•
Levél önmagamhoz
Kezdhetném e sorokat csak úgy egyszerűen,
magam módján, vagy öregesen, kántorpéteresen,
ülve csendben a nyikorgó széken, tandorisan, petrimódra akár,
de ettől még semmi nem változna itt a kisszobában,
sem a tér, tárgyak, sem egy lélegzetvételnyi idő,
bár ez utóbbi nincs is, csak a helyzet,
a tettek, mi illő, de többnyire mi nem az, talán csak annyi, hogy
felkelnék és visszaragasztanám a szekrénytükörről
két napja lehullott, szépen pácolt, vékony díszléceket,
közben belenéznék a tükörbe, vagy nem, szembesülés lenne ez is,
a szem kisülne, mikor kiderül, vagy feltárul a múlt,
cselekmények sora, átélt, megtett, vagy éppen a meg nem tett dolgok
súlya, átélnék egy újabb mozgásgyakorlatot, mint a helikonban,
hol megjelent e címmel versem nemrég, illenék továbbá elszámolni
magammal, vagy csak egyszerűen az erkélyre kimenni,
cigarettázva tovább gondolkodni, rendbe szedni a múltat, kivasalni,
lobogjon, mint régi nemzeti érzelmű pirosfehérzöld masni,
megnézni, mekkorát nőtt házunk előtt éjjel a császárfa,
tart-e még az örvös galambok viadala,
de visszajönni inkább,
összeszedni mindent, mi lom, ócska kacat, avítt,
vagy a vécén ülve töprengeni, rácsodálkozni, hogy az ajtóra
akasztott naptárról egy emberfejnél nagyobb macskaszem néz
vissza, és bandzsít, de a vakhit sosem volt megoldás,
el nem bújtam, beálltam, vagy csak kiálltam, de bele is álltam,
mikor mibe kellett, nem éltem soha alkohollal, kábszerrel vagy altatókkal,
elkísért a szépség és a fájdalom, ezt persze ma is vállalom,
és hát felneveltem több osztálynyi gyereket,
s most rezignáltan ülök egy késő hajnalon,
mégis bízom benne, hogy levelem jó egészségben talál,
hogy ha eljő egyszer majd a halál, lesz mit mesélnem neki,
ki vizes, izzadt lepedőmet kötelekre teregeti,
s mint lebegő fehér ing, utoljára arra int, hogy ezzel
nincs vége semminek, elnyújtózom majd odakint,
vagy odaát, mint hegyek között a várrom,
és várom, mint egy lassan hűlő lábnyom a végkifejletet, azt
az istent, ki nem lefizethető, nem megkerülhető,
de nagy ritkán, néha-néha, jobb pillanataimban azért
mégiscsak: megismerhető.
Szobor
Egyszer azzal kezdtem, hogy még
nem öntöttek bronzba, és valóban: sosem
bújtam még bele szoborba, de ha meg is tenném,
belebújnék egy szoborba, nem akarnám,
nem vonzana, hogy kitöltsem a határokkal ölelt
teret, a formát, inkább feltalálnám a vég nélküli
kanócot, meggyújtanám, de előtte azért egy cigarettát,
meggyújtanám, hogy lássam, hogy bevilágítsam
gyertyafénnyel a sűrű, elnyúlt éjszakát,
inkább bejárnám, csak egy kicsit, hogy lássam,
szépen, lassan megnézzem, a fényemmel átkutassam
rejtekét a fejnek, bronz karokban hogy mi van,
lábszárban, és ha van: a szívben, mert ez
rejtély, a tüdőben, a májban, fehérre gyulladt
csontozatban már jártam és láttam, láttam egy-két
mozdulat nyomát, valamilyen esszenciát,
hideg pályaudvarra emlékeztettek a sötét járatok,
valami rendező volt, pályaudvar, vagy elhagyott
díszlet előadás után, kövek, székek, a rendező magánya,
színészek maradványa, kik nem találtak rá még soha
a sorsuk szabta karmára, az alkotásra, parancsra játszottak,
keltek, háltak, szeretkeztek, de nem mertek
kilépni ebből, rohadt testekből, pestisekből, bomló
szervek fészkeiből, de én most feltárom a szemet,
hogy látva lássatok, fülön át hogy meghalljatok:
kicsit várok még, hogy értsetek, hogy eljöjjetek,
ezt itt benn megnézzétek, mert közel van,
jön a nap, jön, mert úgy lesz, hogy a bronz rámdagad,
és hangomban, örömökben már nem lesz részetek,
mert elhalunk itt mind, mint kövek,
együtt, velem, veletek, vagy nélkülem.
Vagy nélkületek.
Illusztráció: fh. M. C. Escher
Ezek is érdekelhetik!
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
Hegedűs Gyöngyi: Kvantumseb →
