Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek)
•
Holt költők társasága
I.
Kétezer évvel az ókor után mit akarhat a költő?
Nincs csoda oly, mit az őseinek nem adott meg a végzet.
Hát csak a szót szaporítja, de ósdi babérokat ölt ő,
S vélt diadalt arat így, ha feszíti a dicsteli érzet.
Dallama hősi Homér ütemét ha idézi a múltból,
Vagy ha mit ír, az a thébai mondavilág mai tükre,
Körbekeringi a doh szaga: untat a kor fia korhol,
S rajta a fals ambrózia illata érzik örökre.
II.
Balassi szellemében
Vagy ha Isten szent nevében
kél sora, és könny szemében
—–Jézus kínjai fölött,
ki Pilátus előtt állott,
s most már glóriásan áldott,
—–ím, az emberek között,
Azt ma itt e talmi század
csendre inti, nincs alázat
—–megtisztelni múlt becsét.
Így ha tolla szólni percen,
elmerengve áll a percen,
—–s száján némító pecsét.
III.
Kosztolányi igézetében
Kinőtt szokás a rím, bizony tudom jól,
akár a vers az ifjú hódolótól
levendulával őrzött zsebkendő alatt.
Dezső, a könnyes óda régen elmaradt!
S te fenn, a mennyben borzadó szemekkel
mitőlünk egyre távolabb menekszel
az égi hangköröknek bágyadt színpadán.
De énekem, Didém, te értenéd talán.
IV.
A posztmodernek hangján
A vers ne ringatózzon hullám-lüktetéssel!
A vers nem tenger.
Ne idézzen madárdalos pagonyt
a szél friss illatával!
Unt örök.
Ismerjük rogyásig.
A vers üssön pofán!
Fordítson ki magzatot anyaméhből,
ültessen fát gallyal lefelé!
Gyújtson fényt a kőben!
Szedje részeire az egészet,
ejtse elénk a fragmentumokat!
Nem baj, ha végleg torzó marad.
Hántson le formát, értelmet egyaránt!
Ne tükrözzön, teremtsen újat!
Csinálja úgy,
ahogy azelőtt még senki soha.
Romboljon világot!
Építsen valóságot!
Hasson!
Hasson!
Ha sírjukban fordulnak meg
a világirodalom
nagy öregjei,
akkor
is!
…
S Didém, te mégis, sorvadó fülekkel,
ki hozzánk már csak verseddel tülekszel,
ülvén a holt poéták légi trónusán,
a dallamot, ha szól, te értenéd csupán.
Az Idő tetején
Mottó: … amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.
Babits Mihály
A táj a végtelen pillanat itt fenn, a dombtetőn.
Lábam alatt a Duna fodrozó pikkelyein
szilánkokra törik, majd újra összezár a múlt:
a gyerekkor nyílik egésszé.
Innen a szomszédos Szobra látni,
ahol az Idő kezdődött,
amikor eszmélkedésem peremén
megjelent a fény.
Az öböllé szélesedő folyó kanyarulatában
mesekönyv-lapozgató kislányképzeletemből
hófehér kastélyt emelt a valóság.
Pilismarót lávatűz edzette kúpjait
szelíd macskahátakká simították az évmilliók.
Kezem alá gömbölyödik a táj.
A folyó ezüst kígyója ernyedten tekergőzik –
Ádám és Éva nincs sehol.
Az Édenkert fái bőven teremnek,
gyümölcseit még nem dézsmálta meg
az első emberpár.
Isten akaratából
kaktuszvirág és sivatagi rózsa szelídül
a szőlősorok közé,
kiemelve a térből e földi pagonyt.
A Teremtő kertje ez
az ötödik napon.
Most poharak koccanásának villáma
reszketteti meg a levegőt.
S míg a pezsgő ibolya illatú buborékjai
bizsergetik nyelvbimbóimat,
időtlenné nemesedik a pillanat.
És a szemközti hegyek hajlatán
önfeledt kacagással lebukfencezik egy kisfiú,
aki még nem is sejti,
hogy hét évtizeddel később önmagával
néz majd farkasszemet
a zebegényi domboldal mediterrán teraszán,
hogy visszaálmodja
a gyerekkor elveszett Paradicsomát,
amire egy kőlányka vigyáz.
Arca éppen olyan, mint az angyaloké
az imádságos könyvben őrzött
szentképeken.
Asszony a síneken
A sínek közt egy asszony áll a csendben.
Az útvesztőben elszakadt a szál,
de ösztönével még utat talál
a cél felé. Körötte szél se lebben.
A csend hártyáján rést hasít a mozdony.
A megváltásra Istené a jog.
Egy másodperc csupán, de fájni fog,
s örökbe ékelődik* így a horgony.
Az őszi fény ezer szilánkra pattan.
A masiniszta fenn az alkonyatban
ez ellen többé semmit nem tehet.
A rémület idegbe markol immár.
Szemét lehunyva roppanásnyi kínt vár…
A pillanat rég elvégeztetett.
*Az „örökbe ékelődik” kifejezést Oláh Tamás költőtől kölcsönöztem
Illusztráció: Fd.: ‘The Death of Chatterton by Henry Wallis, Tate version’
Ezek is érdekelhetik!
Toldalagi Pál: Csöndes éj →
Baka Györgyi: Áldott születés →
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
