Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek)
•
Az ősök hagyatéka
Nagy-Pénzlik,
Som-hegy
Fia garast sem találsz a régi
pénzveremben, hiába lopóztál
eddig a tilosban, jártad iskoláid,
ítéletnapig állhatsz a töbörben,
csak tüdőgyulladást kapsz, hörgésed
visszhangozzák a hegy belei.
Oda hullanak a kitagadottak,
bemossa őket az erdő hordaléka,
hogy kísértetté váljanak, s egy nap,
kimászva a lukból tátott szájukon
keresztül ürítsék a mocskot élőre
és holtra, felmondva a leckét és
az örökséget visszaadva kamatostul.
Fekete kövek
Öregkerülő-hegyi sz(em)elvény
Felmegyünk a szikla tetejére? Nem tudom.
Szerinted esőben jó ötlet lehet? Hogyha
egyszer itt vagyunk… Ki tudja, eljövünk-e
még? Fekete kövek csillognak a vízben.
Miért feketék? Azt mesélik, történt valami
a hegy tövében. A tudósok nem találják a
törésvonalat, és nem értik, mért ilyen a táj.
Az idő megkavarodott. Egybefolyt múlt,
jelen s jövő? Talán e kövek okozták a bajt.
Hagyjuk őket itt, és irány a domb! Tetején
a pogány istenek ültek lakomát. Honnét tudod?
Mondják, a sok áldozat miatt lett Oltár a neve.
Patanyomok fénylenek a sárban. Nem hallom
a lovakat, biztos messze járnak. Vagy körbe-
körbe mennek, mint a szellemek… Öregek és
magasak a fák. S alattuk mély a szakadék.
A térkép itt keresztet jelöl, de nem lelem sehol.
Nem látod te sem? Nem én. Egy kőre gyász-
szalagot kötöttek itt. A mécses kialudt. Lezuhant
vagy leugrott valaki? Jól vigyázz, hogy el ne
csússz! A meglazult kövek mind lehullanak.
Elállt az eső. Jobb, ha indulunk. Meg kell lelnünk
még a magyarázatot! De előbb a kiutat, minél
hamarabb! A levegő itt fent fojtogat. Ha átkelünk
a patakon, fent a hegyen megszárítkozunk –
– s a völgybe visszanézve megkönnyebbülünk.
Kisasszony-áldozat
Religio paganorum –
Bakonybél, Szent-kút
Kedves Kisasszony, magunkra hagytál
a sötétben, nem világít alakod a sziklaodúban.
Művirág az áldozat, biztos nem teszik neked,
ám zsebeink üresek, és panaszba fordul az imánk.
A hegyek fölött árva csillag ég, a lombok deresek,
ránk fenik fogukat az éj dúvadjai, vonj magadhoz
közelebb! Az erdő vén apostola, a néma szarvas-
szelídítő – elfeledtük nevét – kérve kér, essen meg
rajtunk a szíved! Lelketlen kosok, szörnyű démonok
üldöznek az úton, kérünk, légy irgalmasabb!
Kiasszony, megértjük, ha eltaszítasz, haszontalan,
görcs lelkek vagyunk: lármázva az éjszakában
miféle más sorsra számítunk? Inkább lebukunk
a tó jeges hullámaiba, s a hínárok között ábrándos
halak bámulják majd mozdulatlan arcunk.
A víz tükrözze mosolyod hajnalhasadáskor!
Ördögfióka
Ördög-lik,
Kőris-hegy
Átok ördögfiókának lenni,
szűk skatulyából nyálkás
üregbe zuhanni, a hegy bél-
rendszerében elakadni valahol
egy jéghideg járatban, tenger-
szint fölött hatszázhúsz méterrel,
de még a hullámok zajában,
mely visszhangzik a fülben
és a nyirkos falakon. A bejáratot
döggel takarták el, hogy kitörni
eszembe se jusson. Hónom alá
súgok, hogy lidércem ébredjen
s kiszabadítson innen. Hatalmasat
füttyent, a boltozat megnyílik,
s az erdő indáin felkapaszkodom.
Ököllel csapnak az arcomba s
derékszíjjal vernek. A fák alatt
asszonyok is sírnak, ha nem fáj
eléggé az ütleg, legyen mitől
összezavarodnom. Kétrét görnyedve
az éjjeli erdőben, a bükkfák gyökerei
közt nincsen hova bújnom. Ha akad
egy parányi rés a repedt kéregben,
utolsó leheletemet, mint szerencsétlen
férget, oda valahogy beszuszakolom.
Illusztráció: Komlóssy F.-festményrészlet (1851)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
