Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI
†
In memoriam Duba Gyula
(1930-2024)
„Ars poeticám? Gondolom, két forrásból táplálkozik: egyik forrása az írói alkat természetes igénye, hogy megfogalmazza véleményét a világról, kifejezze önmagát, és így érvényesülve befolyásolja a közösségi tudatot a számára fontos kérdésekben. A másik forrás az a vágy, hogy tehetségemmel – ha van?! – gazdagítsam és fejlesszem a szlovákiai magyar írásbeliséget, segítsek kialakítani egy történetileg megalapozott és valóságlátásában korszerű nemzetiségi tudatot, egyszóval használjak a népcsoportnak, melyből származom. Úgy érzem, a kisebbségi-nemzetiségi létforma ma nagyon alkalmas arra, hogy elemzésével komoly, az egész emberiség mai fejlődésére jellemző problémákra és felismerésekre tapintsunk, mert az életfeltételek – erkölcs, tudat, anyagi lét – olyan drámai összetevőit tartalmazza, amelyek emberi fontosságuk miatt kiváló anyagot nyújtanak a művészi alkotómunkához.”
(Duba Gyula 1977. május 16-án kelt levele a szerzőhöz)
***
Az első alkotói korszak
Duba Gyula humoros prózák, rövid szatírák írójaként kezdte pályafutását az 1950-es évek első felében, derekán. Ez nemcsak a felvidéki magyar irodalomban akkor meglehetősen szokatlan hangvétel egyediségét, a látásmód új aspektusát jelentette, hanem azt is, hogy a valóság irodalmi áttételezése, a művészi igényű szövegformálás pályakezdőként eleve a sajátja volt. Humoros írásainak egyéni sajátossága pedig az volt, hogy nem megsemmisítő bírálatot mondott a tollhegyre tűzött témákról, inkább megértően, elnézően tréfálkozott. Nem volt elutasító a gyöngeségekkel és a gyönge emberekkel szemben, hanem történeteit leginkább a tanulságokra hegyezte ki. Írásaiban már ekkor megjelent a magasabb szempont: a nevettető történet magva és üzenete gyakran az ember önszemléletének, önértékelésének fogyatékossága volt, amit rendre a kívülálló nézőpontjából ábrázolt. Vagyis humoreszkjeit, szatíráit többnyire valamilyen tanulság levonásának ösztönzése céljával alkotta meg.
Ez az alkotói szándéka már utalt arra, hogy a humoros írások mellett egyre gyakrabban születő novelláiban jelentős szerepet kapott a jellemábrázolás elmélyítése. A humor, a szatíra jó iskolának bizonyult, éles szemű megfigyelővé vált, ugyanakkor kiszélesítette megfigyeléseinek terrénumát, szélesebb perspektívában szemlélte a világot, és meglátta az élet mélyebb és tragikusabb jelenségeinek összefüggéseit. Továbbá alkalmazni kezdte azt az írói módszert, hogy ugyanazt a helyzetet, emberi jelenséget kétféle szemszögből láttatja. Ilyen módon függött össze például a Szemez a feleségem című humoros írás — amely a nő ragyogni vágyásáról, föltűnni akarásáról szól — a Tükrök című novellával, amely a hasonló habitusú nőt a kisebbrendűségi érzéssel küszködő férfi szemszögéből ábrázolja. A kisebbrendűségi érzés, a gátlásosság legfőbb oka, hogy a faluról felnőttként városba került férfi esetlenül mozog új környezetében és társaságában. Ezen a ponton érkeztünk el Duba Gyula írásművészetének egyik, ha nem a legfontosabb motívumához, a magyar faluból a szlovák nagyvárosba került ember életmódváltásból fakadó problémájához. Erről maga az író így vallott: „Számomra a legfontosabb és legvonzóbb írói feladat generációm életútjának megírása. Képzeljünk el egy fiatalembert, a harmincon túl, de a negyvenen innen, aki érdekes módon, falu és város között, kissé légüres térben él. Bár értelmiségi ember, erkölcsét és valóságszemléletét a dél-szlovákiai magyar faluban szerezte.” Duba Gyula novellahősei az idegenségérzet komplexusát hordozzák, nehezen találják a helyüket, folyton korlátozva érzik magukat, részint generációs, részint nemzetiségi hovatartozásuk miatt. Az író úgy fogalmazta meg tömören ezt az életérzést: hősei falusiak és magyarok a szlovák nagyvárosban, Pozsonyban. Ezért is nevezte akkoriban Koncsol László írónkat a „kétlelkű emberek” ábrázolójának. E társadalmi eredetű, lélektani jelentőségű problémának volt hatásos kifejezője első novelláskötete, a Csillagtalan égen struccmadár (1963), valamint válogatott novelláinak gyűjteménye, az Angyal vagy madárijesztő (1975), amelyet a kritika a II. világháború utáni felvidéki magyar prózairodalom legjelentősebb novellásköteteként emlegetett. És ez a tematika jelent meg immár összegző, szintézisbe foglalt módon első nagyepikai alkotásában, a Szabadesés (1969) című regényében.
Ez a regény Duba Gyula első alkotói korszakának összefoglalása, novelláinak szintézisbe foglalása. Már a címe sokatmondó: jelzi a felvidéki magyar faluból a főiskolai hallgatóként Pozsonyba került fiatalember helyzetét, lelkiállapotát, életérzését. A már több novella főszereplőjeként megismert Morvai gondolkodását egyrészt a vidéken szocializálódott fiatalember alkata, másrészt történelmi eredőjű társadalmi helyzete határozza meg. A Szabadesés ugyan egy fiatalember bizonytalan létállapotáról szól, ám az író itt már szélesebb történeti és társadalmi kontextusba helyezte antihőse egyéni sorsát; ebben benne van a felvidéki magyarság megpróbáltatásainak története, a határváltozások, a magyar kisebbség kollektív jogfosztottsága, a mezőgazdaság kollektivizálása miatt szétzilálódott paraszttársadalom drámája – amelynek rendkívül pontos rajzát adja majd a Vajúdó parasztvilág (1974) című szociográfiájában.
A lényegében egyszereplős regény szerkezete hálózatszerű, a különböző életepizódok, a különféle indíttatású cselekményszálak összeadódnak, egymásba futnak, és együttes hatásuk új és újabb lökést ad Morvai illúzió- és talajvesztésének. A novellákból már ismerős főszereplő alakjában megszületett Duba Gyula sajátos hőstípusa, a szinte átléphetetlen keretek között küszködő, vergődő, a lehetőségeket kereső ember, aki tisztaságra, szabadságra, az élet teljességének elérésére vágyik, aki a maga eszméi, gondolkodásmódja szerint szeretne élni, ám rossz élményei, társadalmi helyzete és nemzetiségi hovatartozása miatt megalkuvásokra kényszerül. Vágyait, igényeit le kell szállítania, hogy aztán sok tapasztalás után belássa elképzelései megvalósíthatatlanságát. Lassan bele kell törődnie, hogy ő legföljebb A harmadik helyezett lehet, ahogy egy novellájának címe is jelzi. Vagy ahogyan a nemzedéktárs költő, Gál Sándor Észrevétlenül című versében írta:
„Otthoni sors, zárt világ sorsa,
Innen ellök a vágy, s az értelem,
Valamit akarsz, elindulsz motozva,
Kísér a gátlás, a dac, a félelem.”
A Szabadesés voltaképp az 1960-as években született novellák összegző betetőzése; témája a falusi származású főiskolás, majd kezdő újságíró pozsonyi megpróbáltatásainak sorozata. A könyv Morvai életepizódjaiból áll össze, és ezek az 1950-es és ’60-as évek fordulójára esnek, nagyjából az író életrajza kronológiájának megfelelően. Morvai tipikusan örökös helykereső alkat, aki körül szinte minden élettényező bizonytalan, sosem talál biztos kapaszkodókat. Duba Gyula úgy komponálta meg a regény cselekményének fordulatait, epizódjait, hogy azok tablóképpé álljanak össze, magát a mozaikos cselekményt a múló idő dinamizálja. Ez utóbbinak azért van jelentősége, mert az író későbbi munkásságában – mint látni fogjuk – igen nagy szerepe lesz az időnek, az objektív történeti időnek meg a szubjektív belső időérzékelésnek.
Duba Gyula 1970-es évek elején lezárult első alkotói korszakának szembetűnő vonása az élményközeliség, az életvalóság realista ábrázolása, élet és irodalom szétválaszthatatlansága. Mind novelláiban, mind első regényében, mind szociográfiai művében a tapasztalati valóság dominál, miközben az író nem mond le a plasztikusan kifejező szöveg megformálásának igényéről sem. E kérdéskör teoretikus megfogalmazását adta Valóság és életérzés (1972) című tanulmány- és esszékötetében. Végül is írónk a felvidéki magyarság 1945 után felnőtté vált kisebbségi magyar nemzedékének sorsában ábrázolta népe és generációja helyzetét, e helyzet személyes életutakban megmutatkozó valóságát és mindezek lelki lenyomatát. Ahogyan Görömbei András írta: „Az irodalmat az önismeret, az egyéni és nemzeti, nemzetiségi önismeret legfontosabb bázisának tekinti. Ez a korszerű szemlélet a legbonyolultabb kérdések megítélésében bizonyul iránytűjének”. E megállapítás visszautal egyfelől a pályakezdő szatíraíró ama vonására, hogy az emberi önértékelés, a reális önszemlélet vagy annak hiánya volt az egyik fő témája; másfelől előre vetíti azt a később bizonyosságot elnyerő tételt, miszerint Duba Gyula a kisebbségi humánum művészi igényű megjelenítője.
A nemzetiségi sorsregény és megújítása
Duba Gyula nagyepikájának pontos értelmezéséhez és életművének a felvidéki prózában elfoglalt helye kijelöléséhez ismerni kell a korabeli Csehszlovákia politikai, kultúrpolitikai viszonyait. A II. világháború utáni kollektív jogfosztottságot követő lassú és részleges újrakezdés 1963-ban ért fordulóponthoz, ebben az évben központi párthatározat ismerte el a magyarság 1945 és 1948 közötti diszkriminációjának embertelen, bűnös mivoltát. E beismerés nyomán az addig szinte megközelíthetetlen, elhallgatásra ítélt témakör, a magyarság megbélyegzése és üldöztetése egy csapásra a kisebbségi irodalom fő témái közé került. A kultúrpolitika „engedélye” teret nyitott az amúgy régóta feszítő, kibeszélő írói szándékok megvalósulása előtt; így teremtődött meg néhány esztendő alatt az úgynevezett nemzetiségi sorsregények sora, illetve ekkoriban alakult ki e regényvonulat fogalma, született meg a definíciója. E regény-fogalom legszembetűnőbb jegye a fölsűrűsödő történelem örvényében vergődő antihős sorsának bemutatása, a körülmények szorításában helyét kereső, menekülő, válságból válságba sodródó ember megpróbáltatásainak ábrázolása. A hatalom rendre kedvezőtlen döntéseihez folyton igazodni kényszerülő felvidéki magyar alig másfél, két évtized alatt megérte az első, polgári demokratikus Csehszlovák Köztársaság szétesését, a Felvidék Magyarországhoz való visszatérését, a világháború poklát, az újabb államfordulatot, a kollektív jogfosztottság drámai következményeit, a deportálást és a lakosságcserét, a kommunista hatalomátvételt, a mezőgazdaság kollektivizálását, a hagyományos magyar faluvilág fölbomlását. 1938 és az 1950-es évek dereka között eszmélkedő nemzedék – így Duba Gyula generációja – több tapasztalatot szerzett, több egzisztenciális és erkölcsi konfliktust élt át, mint szüleik és nagyszüleik együtt. E nemzedék tagjai az életben és az irodalomban egyaránt tipikus antihősök, akik beletörődni kényszerülnek a létezés szűkös behatároltságába, életstratégiájuk szinte kimerül a túlélés szándékában; mindenképp sérült személyiséggé, „kétlelkű” emberekké válnak. Sorsuk, a pályatárs Dobos László esszenciális kifejezésével: „bakatörténelem”. Emlékeik és jelen tapasztalataik összeadódásából meghasonlott, kisebbrendűségi érzéssel küszködő emberekké válnak.
A nemzetiségi sorsregény jellegzetesen lélektani nézőpontú, ám történelmi-társadalmi perspektívájú számvetés, amelynek előadásmódja így vagy úgy rokonságot tart a vallomással. E regénytípus mindazonáltal változatos műfaji, stiláris, esztétikai karaktert mutat: a lélektani realizmustól és a korrajztól a fanyar irónián át a vallomásos monológformáig vagy az idősíkokat váltogató, szociografikus megközelítésű epikáig. Valamennyi darabjára jellemző az egységes világlátás, amely az ábrázolt korszak és téma azonosságán túl a múltszemléletben, az erkölcsi tudatosságban, a felelősségérzetben, a közösségi értéktudatban, a tisztázás őszinte szándékában, a humanista elkötelezettségben és az emberi tanulságok megvonásában ragadható meg. Az egyetemes magyar irodalom horizontján is számottevően értékes művek reprezentálják e regényvonulatot, úgymint Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz (1963), Dávid Teréz: Kásahegy (1966), Dobos László: Messze voltak a csillagok (1963) és Földönfutók (1967), Mács József: Adósságtörlesztés (1968), Ordódy Katalin: A keskenyebb út (1971), Gál Sándor elbeszéléseinek sora, valamint Duba Gyula e korszakban született prózája.
A nemzetiségi tematikájú regények sorába Duba Gyula belépője a Szabadesés volt; következő regénye, az Ívnak a csukák (1977) a Vajúdó parasztvilág című szociográfiában bemutatott és mélyre tekintően elemzett kisebbségi faluvilág epikus ábrázolata, egyben e regényválfaj megújításának első próbája. Az irodalomtudomány korrajznak nevezi az olyan nagyepikai alkotásokat, amelyek programszerűen egy korszakot kívánnak reprezentálni a megfigyelés, az élmény és a képzelet eszközeinek szabad fölhasználásával. Duba Gyula tudatosan vállalta a korrajz megalkotását, amelynek időbeli kezdőpontja 1945 tavasza, a front átvonulása után az evakuált falu lakóinak visszatérése Füzesnyékre. A falusiak valami egészen kezdetleges módon, ősi paraszti ösztöneiknek engedelmeskedve próbálják újrakezdeni az életet. Nincs államrend, nincs közigazgatás, hiányoznak az igásállatok, mégis hozzálátnak a föld megműveléséhez. Szinte reménytelen helyzetük ellenére életteremtő munkába fognak. Ám a még oly csekély remények is hamarosan szertefoszlanak, mert rájuk tör az új korszak, az 1945 utáni embertelenség, a kisebbséget sújtó kollektív diszkrimináció megannyi intézkedése. Az író három kamaszfiú érésének, eszmélkedésének történetét egy történelmi lépésváltás keretében rajzolta meg. Ennek megfelelően bontakozik ki a cselekmény két vonulata, a fiúk, illetve a faluközösség története. A „nagytörténelem” eseményei viszont Füzesnyéktől messzi zajlanak, a falu népe pusztán elszenvedi a távolban hozott döntések következményeit. Ez a kényszerűen passzív helyzet határozza meg a regény fölépítését. Mivel a történelem szintjén a falu elszigetelődik, légüres térbe kerül, megnő a belső, lelki történések szerepe, visszaszorul az élet alakításának aktív formálása. A regény tehát két világot mutat be: a fiúk életén túl a faluközösség és a háttérben maradó, csak hatásaiban mutatkozó „nagytörténelem” itt és most érzékelhető vonásait. A két szféra kezdetben zavaros viszonyát és képét szintén két szálon mutatja be az író: a fiúk világképének formálódásában, illetve a társadalom pubertáskori zavaraiban. A „nagytörténelem” alakulása a műben csaknem láthatatlan, legalábbis homályban marad, csak következményeiben, drámai hatásaiban válik érzékelhetővé, hiszen végső soron a magyarság jogfosztását jelenti.
Paradoxon, de igaz, az író úgy ragaszkodik a történeti hűséghez, hogy nem szól a „nagytörténelem” messzi zajló fejleményeiről, csak a faluközösségre nehezedő hatásáról. A külvilágból csak lassan, szórványosan szivárognak le Füzesnyékre az életet alakító, romboló tényezők. A lassú folyású cselekmény, a tétova szereplők tájékozatlansága, a redundáns szerkesztésmód hűen tükrözi az élet fokozatos szétzilálódásának folyamatát, a hagyományos faluvilág erózióját. Hiszen a csehországi deportálás, a Magyarországra való áttelepítés a paraszti lét alapját, a földet húzza ki az emberek lába alól. Ettől kezdve minden viszonylagossá válik Füzesnyék lakóinak életében. Ami igazán fontossá teszi e regényt az író pályáján és a nemzetiségi sorsregény megújulásának folyamatában, az Duba Gyula sajátos időkezelése. Az idő múlása a fiúk életének alakulásában és a faluközösség sorsában mutatkozik meg, ám a külvilágban zajló folyamatokról és a „nagytörténelem” sorsalakító tényezőiről alig-alig esik szó
Az 1970-es évek elejétől, közepétől a felvidéki magyar regény legkarakteresebb vonulatának alakulásában változások váltak megfigyelhetővé. Az írók immár nem érték be a múlt elbeszélésével, a magyarságot ért sérelmek kibeszélésével, a történelmi súlyú, ám személyes megpróbáltatások őszinte föltárásával, a bűnösök és áldozatok megnevezésével, egyszóval a múlttal való szembenézéssel. Többre, másra vállalkoztak. Jellemző módon éppen Duba Gyula fogalmazta meg a változás lényegét, foglalta össze teoretikus igénnyel az új típusú sorsregény szemléleti és prózapoétikai jellemvonásait Vallomás a regényről című, szubjektív regénytannak nevezhető esszéjében. Röviden úgy foglalható össze a Duba által leírt változás lényege, hogy a nemzetiségi sorsregény korábban sodródó, vergődő hőse immár nem éri be a puszta megmaradás vágyával, tudatos életprogram alakítója lesz. Nemcsak elszenvedője a történelemnek, hanem adottságaitól, lehetőségeitől függően sorsának alakítója akar lenni. Nem egyszerűen menekülő antihős, túlélni akaró ember, de reálisan fölméri helyzetét és a maga erejét, és eszerint alakítja ki életstratégiáját. Az akarati tényező megjelenése magával hozza a vallomásos hangoltság dominanciájának megszűnését. Az újfajta hős élete, sorsának alakulása nem pusztán a külső körülményektől, de a belső tulajdonságoktól, hajlamoktól, képességektől is függ. Vagyis erőteljes szerephez jut a főszereplők emberi minősége, képességeinek összessége. Az átélt élményeknek, a múlt emlékeinek jelentősége halványulni látszik, és erősödnek a jelen időben való aktív részvétel vonásai. És nemcsak a múltról tolódik el a hangsúly a jelenre és a jövő alakításának tervére, de az írói hangsúly is változik: a primer élményfölidézéstől az artisztikusabb szövegformálás irányába tolódik el az ábrázoló figyelem. Az írók a formai elvekkel, az esztétikai hatástényezőkkel egyre tudatosabban bánnak. A lételmélet és az esztétika, az élettények sora és az elbeszélés módja legalább is egyenrangú lesz. Ettől kezdve a személyiség tehát nem pusztán sodródó antihős, hanem valódi főszereplő lesz, akinek tudatában megjelenik az időnek egy jóval szélesebb értelmű, absztraktabb fölfogása: a szubjektív idő.
Az új típusú sorsregény elbeszélője nemcsak arról beszél, mi történt az alakjaival, de arról is, hogy az írói koncepció szerinti szubjektív időben a változások, az életfolyamatok variációi miképp nyilvánulnak meg. Az új sorsregény egyik lényegi vonása, hogy a múlt eseményeinek megörökítése mellett – és egyre inkább helyett – a szerző próbája az lesz, hogy képes-e megalkotni a felvidéki magyarság történelmi tapasztalatainak sorsképletét, létformája summázatát. Az író arra törekszik, hogy megfogalmazza a kisebbségi vétetésű humanizmus európai érvényű képletét. A múlt szerepe némileg zsugorodik, és a történelem – a szubjektív idő formájában – belsővé válik. Most már nem annyira a múlt sorsformáló szerepéről van szó, de az életfölfogás, a gondolkodásmód, az életstratégia jelent alakító erejéről. Duba Gyula a történelem emberi tanulságainak modellértékű, paradigmatikus megjelenítését jelölte meg méltó írói feladatnak.
Az újfajta nemzetiségi sorsregényben megszűnik a kétpólusú időkezelés, azaz múlt és jelen szembesítése, de megjelenik a harmadik idődimenzió: a belső idő. A prózaíró nemcsak föllebbez a történelmi igazsághoz vagy az egyetemes humanizmus eszméjéhez, de hőse alkata, képességei, szándékai szerint alakítja a cselekményt. Nem egyszerűen generációs vagy kisebbségi élettapasztalatokat rögzít, hanem a létezés általánosabb törvényszerűségeit, emberi fölismeréseit próbálja megfogalmazni, és a lehetséges magatartásokat modellezni. Az új regényhős nem a menekülésben keresi a kiutat, hanem mérlegeli az egyéni érvényesülés lehetőségeit is. Ilyenképpen korábban elképzelhetetlen vállalkozásokba fog, kalandokba bocsátkozik. Az ábrázolásmód újabb lényegi sajátossága, hogy az elbeszélő többé nem a mindentudó író, hanem olyan hiteles krónikás, aki maga is pusztán annyit tud, amennyit szereplői tudhattak az adott időben, a maguk koráról, helyzetéről. Vagyis az itt és most bemutatására koncentrálódik az alkotói figyelem. Ennek az újabb regényvonulatnak emblematikus alkotásai: Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa (1975), Dobos László: Egy szál ingben (1976) és Hólepedő (1979), Gál Sándor Fekete ménes (1981) című kötetében összegyűjtött novellái, valamint Duba Gyula Aszály (1989) című regénye.
Az Aszályban az író a hősének tudatában tükrözteti a történelmi és társadalmi változások motívumait és tanulságait. Az írónak egyszerre kell szorosra vonnia, erősen koncentrálnia, illetve az absztrakció felé tágítania az ábrázolás körét, miközben a főszereplő tudat- és érzésvilágára összpontosít. Ezért kulcsfontosságú a főhős személyének kiválasztása, aki ebben az esetben is egy serdülő fiú, Kisgál. A történelmi korfordulóban, a II. világháború utáni kritikus években maga is a testi, lelki változások korában van. A történet elején még tutajt ácsol, hogy fölfedező útra induljon a tengerekre, a végén a sorsát tudatosan alakítani szándékozó, a közösségből határozott életcéllal kiváló fiatalember lesz. Kisgál ugyanis a cselekmény kezdete és vége közt eltelő szubjektív időben fölismeri, hogy hagyományos, falusi életforma és értékrend többé nem használható, új csapást kell vágnia a maga és nemzedéke számára. De nem a messzi, egzotikus tájak felé, hanem a kelet-közép-európai lét sűrűjében.
Kisgál tudatában már kevésbé a múlt és a jelen szembesül, de érvényesül a szubjektív idő sajátos dimenziója is. A fölsűrűsödő történelmi tények izgalmas torlódása a kamaszfiú tudatában lassan vonuló, olykor kontúrok nélküli állóképekké válnak, szinte életképekké szelídülnek. A valós élettények nem a maguk dinamikájával jelennek meg a regényben, hanem a saját környezetét fölfedező szubjektum szükségszerűen torzító, szelektáló beállításában. Duba Gyula tehát nem azt írta meg – miképp a hagyományos sorsregény koncepciója sugallaná –, hogy mi történt a faluban, mi történt a magyar közösséggel, hanem azt, hogy a történések miképp jelennek meg a főszereplő tudatában. Az író azt szemlélteti, Kisgál kezdetben milyen keveset fog föl a világból, milyen keveset ért meg a körülötte zajló eseményekből, az élet- és sorsalakító tényezőkből. A valóságos történelem és a személyes élmény elválása indokolja az objektív és szubjektív idő egymás melletti alkalmazását. Ráadásul az epikai értelemben teherbíró belső idő szimbólumot is hordoz, miközben lassan, szélesen hömpölyög, olykor késleltetve jelzi a valóság jelenségeit. A történés valódi, 1938 és 1948 közötti időkerete ebben a belső tudatfolyamban sokkal lassabb, szétfolyóbb lesz, mint a valóságos időben. Ráadásul Kisgál tudatában az évszázadokra visszanyúló családtörténet ugyanolyan fontos lesz, mint a maga életének jelenkori időkerete. A külső idő ugyanis meglehetősen ellenséges, és folyton kétségessé teszi a család ősisége által megszentelt múltidőt. Íme, a modellértékű paradoxon: a jelenben pergő idő eseményhordaléka semmisíti meg vagy teszi kétségessé a családtörténet hordozta múltbeli értékeket, az örökölt eszmék igaz voltát, az ősi szerzett jogokat. A belsőleg átélt, otthonos idő, és a külső, ártó hatalmú idő olyannyira más természetűek, hogy a családtörténet és a kisebbségi lét végzetes konfliktusba kerül. Duba Gyula ezzel létfilozófiai közelítést adott epikájának, így rajzolva ki a társadalmi tényezők és sajátosságok, valamint a faluközösség személyesebb habitusának szembenállását a saját történelmével.
A régebbi nemzetiségi sorsregény vallomásos hangoltságú, szociografikus hitelű, históriai ihletésű elbeszélő modorát az esszészerűség váltotta föl. Az író szinte távol tartja magát a regényes megoldásoktól, voltaképp esszéregényben gondolkodik, számos értekező, magyarázó betétet illeszt a szövegébe, hogy előadhassa történelmi, helytörténeti, néprajzi, szociálpszichológiai, erkölcsi és lélektani okfejtéseit. Ebből következik az Aszály második paradoxona: az idődimenziókból földerengő kiismerhetetlenségek, áttekinthetetlen összefüggések, irracionális fordulatok éppenséggel tényirodalmi eszközökkel ábrázoltatnak. A lét feladványai, a kamasz fejében fölsejlő, derengő gondolatok voltaképp tényirodalmi eszközökkel jelennek meg.
Az író végső soron a közösség sorsára kiható választások dilemmáját egyszemélyessé redukálja, az egyéni sors fókuszába helyezi. Az Aszály tehát nem regényszerű regény, hanem az objektív és szubjektív idő kettős medrébe helyezett, helyzetrajz jellegű epizódok, novellisztikus részletek, gondolatmenetek lassú sodrú sorozata, ebbe ékelődnek az esszébetétek, tűnődések, amelyek reflexiói, fejtegetései alátámasztják az epikusabb részek mondandóját. E kétféle beszédmód komplex alkalmazásával válik lehetővé, hogy az író egytelen főszereplő köré épített regényszerkezetben mutassa föl a felvidéki magyarság sorsának esszenciáját, létének XX. századi képletét.
Az urbánus regények
Duba Gyula nemcsak az 1960-as évek első felében kiformálódott nemzetiségi sorsregény megújítója, de annak városi témájú, urbánus válfajának is úttörője volt. Korai novelláitól, illetve az első regény, a Szabadesés megírásától fogva jelen volt írói világában a nagyváros, Pozsony. Ám a Szabadesésben még a vidékről a fővárosba került Morvai helykeresését ábrázolta, viszont az 1980-as évek elejétől megalkotta par excellence városi regényeinek sorát, ennek kimagaslóan fontos darabjai A macska fél az üvegtől (1985) és a Sólyomvadászat (1994). E művek az első regényével együtt — a cselekményidő és a főszereplők életkorának folyamatosságában — trilógiát alkotnak.
A macska fél az üvegtől főszereplője a már középkorúvá idősödött férfi, talán a Szabadesés főiskolásának idősebb alakváltozata. Megállapodott, tűrhető karriert befutott, családos ember, akinek jó állása van, szép felesége, jól tanuló serdülő lánya, és Pozsony történelmi városmagjában laknak egy tágas, polgári lakásban. Érzékelhető, hogy a vidéki származású férfi annak idején „benősült” a jómódú polgári famíliába. Látszólag rendben, kiszámítottan csordogál a család élete, ám, hogy ez a megállapodottság mennyire viszonylagos, ingatag, azt egy banális eset teszi láthatóvá: egy késő őszi napon elromlik a bérház központi fűtését adó kazánja. A fűtés és a melegvíz hiánya egy nap alatt fölborítja a család életének megszokott rendjét. A konfliktus abból keletkezik, hogy a feleség – a régi magyar polgárcsalád rátarti leszármazottja – az ügyek intézésében tétova, gyámoltalan, halogató férjét kárhoztatja, hogy nem „intézkedik”. Úgy érzi, ez az ember nem igazi támasza; arra a megállapításra jut, hogy egy pipogya alakhoz ment férjhez. A férfi is érzi a maga gyámoltalanságát, de azzal érvel maga előtt, hogy nem gyáva, „csak másként látja a dolgokat”. Ahelyett, hogy kézbe venné a dolgokat, elmenekül otthonról. Járja a várost, szinte újra fölfedezi a maga számára, aztán büfékben, sörözőkben, talponállókban időzik, csak ne kelljen a felesége panaszait hallgatni.
A regény szerkezete szigorúbban komponált, mint a Szabadesésé; lineáris vonalvezetésű, néhány emlékidézést leszámítva egy idősíkban és néhány nap alatt játszódik a cselekménye. Az első konfliktus a feleség és a férj között alakul ki a férfi tétovasága miatt; aztán a főszereplő konfliktusba kerül hivatali főnökével, a politikai hatalommal, de még a kocsmából ismerős különc társaság tagjaival is. A városban erre-arra imbolygó főszereplő alól lassan kicsúszik a talaj, végül már élet és halál kérdésével is szembe kerül, miután kocsijával elüt egy fiút. A néhány késő őszi nap alatt a férfi élete csaknem végzetesen összeomlik, házassága tönkremegy, a felesége válni akar, a lánya előtt elveszíti a tekintélyét, megfeneklik a karrierje, a gázolás miatt akár börtönbe is kerülhet. Emlékei és jelenkori álmai is cserben hagyják, még italozó, züllött ismerősei is keresztülnéznek rajta. A férfinak rá kell döbbennie, hogy rendezettnek, biztonságosnak hitt élete az első próbatétel alkalmával megroggyan. Nem marad más hátra, mint az álmodozó séták Pozsonyban.
A regény címét egy állat-metafora adja; nem először, elegendő itt az Ívnak a csukákra gondolni. A szerencsétlen házimacska a külvárosi kocsmák törzsvendégének számító Terebélyes Berta holtteste mellől szabadulna a bezárt lakásból. Ott nyávog az ablakban, szeretne kitörni, de fél az üvegtől, mert érzi, a szilánkok halálra sebezhetik. Mintha az ablak mögött keservesen nyávogó, idegesen forgolódó macska, a kitörni akaró, de mindig visszahőkölő, magát elszánni nem tudó állat jelképezné a főszereplő tehetetlenségét.
A már konszolidált életű férfinak rá kell döbbennie, hogy visszatért a múlt, a Szabadesés Morvaiához hasonlóan ő is magyar a szlovák fővárosban, falusi származék polgári feleségével szemben, tétovább még serdülő lányánál is, kiszolgáltatottja a politikai hatalomnak és a feletteseinek, de még a kültelki lumpenek társasága sem fogadja be. Egyedül marad, magányos sétáló, bolyong a városban, különös ábrándjaihoz és emlékeihez menekül – újból menekülő ember lesz. A lélektani realizmussal megalkotott regény végén, a záró képben helyreáll a családi béke, a kazánt megjavították, újra meleg van a lakásban. Az összeboruló férj és feleség az ablakból figyeli a hideg eső áztatta utcán a kóbor macskát, mint a nyomorú létezés megtestesítőjét.
Van olyan kritikusi vélekedés, miszerint Duba Gyula e regénye letérés nagyepikai munkásságának pályaívéről, és az író lemond a felvidéki magyarság sorsát összegző vagy lényegét fölmutató nagyregény megalkotásának koncepciójáról. Szerintem inkább arról van szó, hogy az író kísérletet tett a nemzetiségi sorsregény ismételt megújítására, a faluról a fővárosba került regényhősök sorsának továbbgondolására.
Ugyancsak állat-metafora jelenik meg a Sólyomvadászat (1994) címében. A rendszerváltozást követő esztendőkben, nagyjából az előző regény helyszínén, Pozsony patinás belvárosában játszódik a történet. Egy nap a Vigadó tetején megjelenik egy méltóságteljes sólyompár, itt raknak fészket, innen uralják a környék madárvilágát. Az ősi magyar totemállatként is fölfogható madarak minden mozdulatát figyeli a nyugdíjas újságíró, a beszédes nevű Vazallus Lázár, aki talán A macska fél az üvegtől főszereplőjének idős alakváltozata. Egykor, a pártállami időkben ismert közéleti szereplő volt, aki együttműködött a csehszlovák állambiztonsági szervekkel. Nyugalmasnak látszó életét földúlja, hogy egy cseh nyelvű lap közölni kezdi az egykori ügynökök névsorát, és már csak idő kérdése, mikor kerülnek sorra a V kezdőbetűjű besúgók.
Ez a regény sokkalta metaforikusabb az előzőnél, ahol a macska volt a városi lét idegenségének jelképe, itt a sólyompár. A méltóságteljes madarakat egyre mániákusabban figyelő Vazallus Lázár növekvő szorongása, összekuszálódott, irracionális és magyarázatra szoruló élete a múltbeli vétségekre utal, a morális eltévelyedés mába érő erővonalait sejteti. És itt, e ponton mutatható ki összefüggés az Aszály és a Sólyomvadászat között. Az előbbiben szereplő Gál család egyik XVI. századi őse, Gál Boldizsár protestáns prédikátor az inkvizíció fenyegetésére katolizált; Vazallus Lázár meg úgy érzi, hogy azért kell bűnhődnie, mert édesapja 1946-ban a hatalom nyomására megtagadta magyarságát és reszlovakizált. Szlováknak vallotta magát, hogy szülőföldjén maradhasson, ne deportálják Csehországba, vagy ne telepítsék át a lakosságcsere keretében Magyarországra. A Gál ős a hitét, a Vazallus-felmenő a nemzetiségét tagadta meg. A hitbeli és a nemzeti önazonosságot megtagadni — bármilyen fenyegetés vagy kényszer hatására is – olyan bűn, ami átszármazik az utódokra is. Olyan bűn, ami nemcsak bemocskolja a család nevét, de szerencsétlenné teszi a fiakat is. Vazallus Lázár az apja árulásával mentegeti magát, ezzel magyarázza szorongatott helyzetét, holott maga is megalkuvó volt. A ’68-as prágai tavasz letörése után, 1970-ben, engedve a hatósági zsarolásnak – hogy tudniillik a fia nem tanulhat tovább – aláírta az ügynöki beszervezésre vonatkozó nyilatkozatot.
A rendszerváltozás után fölidézett hajdani évtizedek realista képe és a főszereplő folyton új színekkel gazdagodó lélekrajza, mániájának súlyosbodása fokozatosan átúszik a madárvilág metaforikus képébe. A szabadon szárnyaló, méltóságteljes sólyompár fölemelő látványának ellenpontja Vazallus Lázár lakóházának mocskos padlása. Itt tengődnek a galambok nyomorultul, egymás hegyén-hátán, a guanóban tapicskolva, a csupasz fiókák és az elhullott madarak tetemei között. E naturalista módon leírt helyről figyeli a szorongó és mániákusan viselkedő Vazallus Lázár az égbolt uraiként viselkedő sólymokat. A férfi perspektíváját a messzi kék égbolt képezi le, a maga létét a galambmocskos padlás. Tudja, hamarosan az ő neve is megjelenik az ügynöklistában, a felesége már régebben elhagyta, a fia – akiért a súlyos erkölcsi áldozatot hozta – szintén elfordult tőle. A mind mániákusabban viselkedő, a guanóban tébláboló, távcsővel leselkedő Vazallus képtelen elviselni a szabadon szárnyaló sólyompár látványát, elhatározza, hogy elpusztítja őket.
A metaforikus képvilágú regény az erkölcsi válaszutak, magatartási modellek váltakozó esélyeinek történelmi távlatba helyezett képe. A realista módon ábrázolt cselekménymozzanatok szinte észrevétlenül metaforikus jelentéstöbblettel telítődnek, többrétűvé mélyülnek. Az író – rá jellemzően – ráérősen fejti ki a történések múltbeli okait, amelyek az idősíkok változtatásával és a redundáns fölidézés módszerével válnak plasztikussá, konkréttá, egyben jelképi erejűvé. Valószerűség és jelképiség olyan összetett ábrázolásmódban mutatkozik meg, amelyben az élet rejtettebb erővonalai is láthatóvá válnak. A taszító galamb- és a fenséges sólyom-szimbolika szembeállításával mutat rá az író, miféle kényszerek hatására romlik el nemzedékek élete. A felvidéki magyar sors metaforikus képeiben magatartásmódokat, életlehetőségeket és modelleket mutat föl Duba Gyula. Egészen pontosan azt, miért nem lehet sólyomként élni, miért kell galambként vegetálni. Miért nem lehet a kelet-közép-európai égbolton szárnyalni, és miért kell a homályos, piszkos padláson botladozni.
A nyugdíjas Vazallus Lázár már otthon van a nagyvárosban, itt élte le élete java részét. Ismeri Pozsonyt, a nevezetes helyeket, a műemléképületeket, érzelmi viszonya van a város számos pontjához, még a rejtett zugokat is ismeri, épp úgy, mint A macska fél az üvegtől bolyongó főszereplője. Vazallus Lázárt már nem a falusi múltból eredő gátlásossága, hanem az ősök és a maga árulásának árnyéka kíséri. Már nincsenek nosztalgikus vonzalmai a faluvilág iránt, de a városért se rajong. A tudata meg lassan beszűkül, mániákussá válik, végül csak a bérház padlása és a Vigadó teteje lesz számára fontos, hogy a szabadság zenitjén szárnyaló madarakat gyűlölje.
Mint említettem, a Szabadesés főiskolása és kezdő újságírója, A macska fél az üvegtől megállapodottnak látszó, ám ingatag élethelyzetű hőse, valamint a Sólyomvadászat nyugdíjasa, illetve a köréjük szőtt történetek sora történelmi kronológiát és a hősök életkorát tekintve trilógiát alkot. És abban a tekintetben is összetartozik a három regény, hogy mindhárom főszereplő élete, pályája roppant ingatag, a múltnak, a körülményeknek kitett. Az első regény antihősét még az életformaváltásból adódó helykeresés köti le; a második regény férfiának élete egy csekély próbatétel súlya alatt meginog; a harmadik regény főalakjának személyisége pedig a múlt és jelen összejátszása miatt mániákussá torzul.
Megfigyelhető, hogy amíg a Duba-féle megújult nemzetiségi sorsregény epizódokból hálózatos szerkezetben épül föl, különböző idősíkú eredők és a főhős tudatműködése határozzák meg, addig az urbánus regények tempósabb, koncentráltabb cselekményűek, lineáris szerkezetűek, egyszerűbben szólva: regényszerűbbek. Nem maga az emlékezés művelete és megannyi témája jelenik meg a cselekményben, hanem a múltbeli események számos jelenkori következménye.
***
Duba Gyula nemcsak megújította az 1960-as évektől megjelent nemzetiségi sorsregények vonulatát, de többrétűvé és személyessé mélyítette, sőt megalkotta annak urbánus változatát, éspedig a realista valóságábrázolástól a metaforikusság irányába, a kollektív emlékezettől a személyes memória és lélekműködés érzékeltetése felé tolva el plasztikus ábrázolásmódját. Mindezzel az 1990-es években új perspektívát nyitott a felvidéki magyar regényirodalom előtt.
A tanulmányban említett Duba Gyula-kötetek könyvészete
Angyal vagy madárijesztő? (Vál. Koncsol László, utószó Csanda Sándor). Bratislava, 1975. Madách Kiadó, 397 p.
Aszály. Bratislava, 1989. Madách Kiadó, 349. p.
Csillagtalan égen struccmadár. Bratislava, 1963. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 196 p.
Európai magány. Novellák, esszék. Bratislava, 1987. Madách Kiadó, 286 p.
Ívnak a csukák. Bratislava, 1977. Madách Kiadó, 468 p.
A macska fél az üvegtől. Bratislava, 1985. Madách Kiadó, 275 p.
Sólyomvadászat. Pozsony, 1994. Madách – Posonium, 128 p.
Szabadesés. Bratislava, 1969. Madách Kiadó, 347 p.
Vajúdó parasztvilág. Jelentés a Garam mentéről. Bratislava, 1974. Madách Kiadó, 229 p.
Valóság és életérzés. Bratislava, 1972. Madách Kiadó, 257 p.
Felhasznált irodalom
Duba Gyula: Vallomás a regényről. In: Európai magány. Bratislava, 1987. Madách Kiadó, 60-115. p.
Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980. Budapest, 1982. Akadémiai Kiadó, 268-302. p.
Márkus Béla: Duba Gyula élete és műve. Pozsony, 2011. Madách-Posonium, 256 p.
Mezey László Miklós: Az idő és a történelem a szlovákiai magyar sorsregényben. = Árgus, 2003. 2. sz. 49-53. p.
Mezey László Miklós: Duba Gyula és Pozsony. Az író alteregói és a nagyváros. In: Tér(v)iszonyok és térképzetek. (Szerk. Bíró Csilla és Visy Beatrix). Budapest, 2014. Bibliotheca Nationalis Hungariae – Gondolat Kiadó, 63-82. p.
Mezey László Miklós: A szlovákiai magyar sorsregény két változata. = Hitel, 2005. 7. sz. 81-92. p.
Szeberényi Zoltán: Duba Gyula. Dunaszerdahely, 1997. Nap Kiadó, 167 p.
Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában I. köt. Pozsony, 2000. AB-ART Kiadó, 246-254. p.
Illusztráció: in memoriam
Ezek is érdekelhetik!
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
