„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.)
•
E rövid, mindössze pár darabból álló levélváltásnak nagy és nagy horderejű előzménye van. Báthori Csaba Rilke-versfordításainak rövid időn belüli, 2022-ben és 2023-ban három kötetben való megjelentetése: a Csillagközi évek, a Tér és csillagok, illetve az Ezer láthatatlan több mint ezer (!) oldalt kitevő, az „érett” Rilke szinte valamennyi költeményét felölelő, az életmű kevéssé ismert zugaiba is bevilágító kiadása (a Napkút Kiadó gondozásában). A magyar fordításirodalom és a Rilke-recepció eleddig példátlan vállalkozása. Talán érthető, hogy ezek nyomán s Kácsor Zsolt Népszava-beli méltatásán (Báthori Csaba, a poeta doctus) is felbuzdulva az alábbi gratuláció szerzője ugyancsak nagy levegővétellel igyekezett őszinte elismerését tolmácsolni. Nem gondolhatta, hogy a levelében szinte véletlenszerűen megérintett húr, a 18. századi Johann Georg Hamann nyelvszemléletére való hivatkozás maga is ilyen nagyfokú elismerésben részesül. Mindez, így utólag tudnivaló és hangsúlyozandó, J. G. Hamann munkásságának és e munkásság korszakos, sőt korszakokon átívelő jelentőségének a visszaigazolása. Egy magánlevelezés részeként, de a téma és gondolat hangsúlyossága révén remélhetőleg a közbeszédre is tartozóan. Ilyen értelemben lehet érvényes itt Kenyeres Zoltánnak az ilyesféle levelezések jellemzésére tett lakonikus megjegyzése: „nyilvános magánlevelezés.” Igen, de ebben az esetben majdnem biztos, hogy valóban közérdekű!
Suhai Pál, szerkesztő
2023. szeptember 21.
Nézd, Palikám, mégsem kell meghalni egészen, hogy az ember valami „szép szó”-t halljon. Átküldöm neked Kácsor Zsolt himnuszát a szept. 9-i Népszavából (Szép szó-melléklet). Fogyaszd egészséggel,
ölelés,
Csaba
Alá még beírtam, amit köszönő levelemre válaszolt…. Hm. Mindjárt elütöm a hetvenet, ahogy Erdélyben mondják, de még ilyet nem pipáltam…
A cikk egyébként fent van a neten is.
*
Kácsor Zsolt: Báthori Csaba, a poeta doctus
Egy olvasó vallomásai 31.
Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó.
Báthori Csabától olvashatunk verseket, rövid prózákat, esszéket és műfordításokat is, méghozzá olyan mennyiségben, hogy attól az embernek szó szerint elakad a szava.
Hogy egészen aktuális legyek: a pár éve négy (!) vaskos kötetben megjelent Rilke-levelek után tavaly – Csillagközi évek címmel – kijött a Rilke verseit tartalmazó, háromkötetes (!) sorozatának első része, idén pedig a Napút [Napkút!] kiadásában már kapható a két folytatás is (Tér és csillagok; Ezer láthatatlan). Aki Rilkét magyarul szeretne olvasni, megteheti, szinte minden elérhető tőle, és ezt Báthori Csabának, a mai irodalmi élet poeta doctusának köszönhetjük.
Azért tartom poeta doctusnak, mert Báthori már-már extrém módon önreflexív szerző: ha az esszéit és a 2020-ban Szó szerint minden címmel megjelent önéletrajzi interjúkötetét elolvassák, meg fogják érteni, hogy mire gondolok. Nem ösztönös alkotó, hanem tudatosan építkező költő-író, aki el tudja helyezni és képes értelmezni csodálatosan gazdag életművét a nagy irodalmi egészben. Poeta doctus ő már csak a nyelvtudása miatt is, hiszen németül, angolul, franciául olvas rendszeresen (legalábbis én erről a három nyelvről tudok, amit napi szinten használ), de a versfordításai más nyelvekre is kiterjednek.
Az egyik legkedvesebb műfordítás-kötetem tőle a 2012-ben megjelent Kétszáz nyers vers, amely a nyugat-európai költészet legfontosabb, legismertebb műveiből ad válogatást a következő nyelveken: angol, francia, görög, német, latin, olasz, provanszál és spanyol. A kötetben az eredeti nyelven is elolvashatják a verseket, úgyhogy ez a mű kezdő (és haladó) műfordítóknak kötelező olvasmány, minden más olvasónak pedig erősen ajánlott.
De Báthori nemcsak a mai magyar műfordítók elitjébe tartozik (ahová én Baranyi Ferencet is sorolom a remek Dante-fordításai miatt), költőnek is elsőrangú. Tíz éve jelent meg az Elemi szonettek című kötete, amelyből képet kaphatunk arról, hogy részint milyen roppant nyelvi erővel, szókészlettel, kifejezőerővel bír, részint pedig milyen briliáns formaművész (igaz, ez utóbbiról bizonyságot adtak a Babits-átiratai is, ezt szintén ajánlom figyelmükbe).
Az Elemi szonettek című kötetéből Az erdő című verse az egyik kedvencem, ezt idemásolom, hadd szerezzek önöknek erre a hétvégére nem kicsi örömöt vele. „Mit tett velem ma reggel ez az erdő? / Egymás közt álltak, vigyáztak a fák. / Csak fény volt köztük, de még nem világ, / s úgy tűnt, mindenkié ez az esendő // földfolt: kutyáké, zsenge csecsemőké, / tántorgó méheké, kis mozdulatlan / köveké, törzseké, részeg rajokban / zúgó legyeké: mindé, mindörökké. // Alig lépdeltem. Ők, a fák se léptek. / Álltak és vártak a zöldek, a kékek / reszkető selyme és árnya alatt, // és remélték, hogy mindenki megáll / és megmenti majd ez a pillanat, / ha nem moccan és magára talál.”
Csak fény volt köztük, de még nem világ… A versnek számomra ez az egyik legelgondolkodtatóbb sora, nehéz innen nem a filozófiába, azon belül az ontológiába és a metafizikába lépni tovább. S ez a filozófiai átlényegülés mennyire jellemző Báthori költészetére! Hiszen ez a poeta doctus a helyet, a teret, az időt keresi, elemzi, kutatja „elemi” erővel szinte minden versében. Mármint azt a helyet, teret és időt, ahol az ember és a világ egymásra talál; ahol az ember a világban elhelyezhető; ahonnan az ember egyszerre lát önmagába és kifelé, a világegyetembe; ahonnan a világ „teremti” az embert. Ezt a teremtő pontot akarja a Báthori-vers megragadni, ezt az első és végső pontot, ahol a gondolat elgondolja saját magát. Egyes filozófusok sok-sok évszázaddal ezelőtt a „mozdulatlan mozgató” kifejezést használták a világot működtető, magasabb szintű „szellemi rendszer” leírására, leegyszerűsítve a világ teremtőjére; Báthorinál is azt érzem, mintha egy láthatatlan, de valóságos rend és emberfölötti, természetfölötti szellemiség jeleit vélné felfedezni a jelenségvilág mögött. Holott a szó szoros értelmében nem vallásos költő, inkább azt mondanám: a gondolkodása transzcendens és metafizikai. Sokkal pontosabban ezt ő maga így fogalmazta meg A hangsúly keresése című esszékötetében Novalis munkássága kapcsán: „Tapasztalataink elmondását tanácsos vertikális szemléletben elmondani: egész életünk a fenti bizonytalan és a lenti végesség közötti ingadozás.” Ugyanebből a kötetéből származik a gondolat: „Az életnek jelentést kölcsönző pillanat, úgy tűnik, nem az élet belsejében van, hanem a peremén, hely és idő üres tejútján. A perem a középpont, a zuhanás az emelkedés, a senkiség a valakiség első vagy utolsó stádiuma.”
S végezetül még egy idézet, mert a befejezésnek Báthorihoz méltónak kell lennie. Részlet az Így vagy úgy című versből: „végül mondja majd el / valaki, akit a nagyvizen átvisz / a révész, hogy az emberekkel // azt érdemes, ami az emberen túl / van, lassan megbeszélni, / a resztlit hagyni zümmögni, bolondul / hízni, halmozni, hűlni.”
*
2023. szeptember 22.
Kedves Csaba! Hál’ Istennek nem kell (még meghalni egészen), csak éppen egy kicsit mindig. Ami pedig Kácsor „himnuszát” illeti: ünnep, s hogy részesülhettem belőle: öröm. Köszönet érte a hírhozónak. Amilyen rövid, annyira sokirányú és lényeges csomópontokat megragadó KZs vallomása (a poeta doctus esszéíróról, műfordítóról és költőről). Hármat említ és én is itt, de ez a három (mint ahogy a keresztény teológiában többnyire) nálad, benned Egy. Én legalábbis ezt látom oly sokféle megnyilvánulásodban: vers- és fordításköteteid tudós kommentárjaiban, költői tapasztalataidat mindjárt ki is nyilvánító, az olvasót előzékenyen megvilágosító okfejtéseidben. S persze vice versa: látom a tudományt, a mesterséget, a mesterséget is a versek felföldjén tett költői barangolásaidban. (Nem a sporthegymászók szöges cipőire gondolok, nem is az otthoni, kényelmes papucsra, hanem a jó masszív túrabakancsokra, de amelyeket a csúcsok felé Hermész-szárnyak röpítenek.) Én itt most mégsem verset tűzök tollhegyre, hanem – magam is versfordítóként, de hozzád tanulmányúton – a Kétszáz nyers versben [Napkút, 2012] olvashatókhoz fűzök idézeteket (már régen szóba akartam hozni, most megragadom az alkalmat). Az 572. oldalon írod: „valószínű, hogy a művészetben nem létezik két idegen nyelvű megnyilatkozásnak olyan képzelt szellemi metszőpontja, amelyben a kettő kölcsönös fénytörésben eggyé válna.” S még a látszólag legpontosabbról (ha nem is leghívebbről), a nyersfordításról is némi szkepszissel állítod: „A munka során kiderült, hogy a nyersfordítás is csupán az egyenértékűség ígéretével kecsegtető kudarc; a pontosság legfiatalabb látszatvilága; észrevétlen eltávolodás a szövegtől.” Persze a fordító reményen túli tapasztalata is megszólal ugyanakkor: „Viszont egy bizonyos fordítói érettségi kor után ez a visszhang-kutató forma a lehetséges világirodalmi azonosulás egyik becsületes változata.”
„Egyik”: ezek szerint lehetséges másféle. Mint ahogy létezik is ilyen, legalábbis régi és gyakran kézbe vett olvasmányom, Kocziszky Éva Hamann-könyve (J. G. Hamann és a modernitás kritikája, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000) szerint. Ő, Kocziszky Walter Benjaminnal példálózva jut el a „mágus”, Hamann felfogásáig (e tárgyra vonatkozó talányos mondatainak értelméig). A „másféle” itt, mindjárt kiderül, persze nem Hamanné, hanem Benjaminé. A tiédet Hamannéhoz tartónak vélem. (Előre bocsátom.) Benjamin szerint (az őt interpretáló Kocziszky szerint /!/) „»az egyetlen igazi nyelv«, amibe a fordító a nyelveket a fordítás révén sikertelenül integrálni szeretné, analóg az »egyetemes történelem« eszméjével, melyet utolsó jegyzeteiben az »egyetemes nyelv« ideájával egy messianisztikus világban helyez el. »A messianisztikus világ mindenoldalú, integrális aktualitás világa. Csak ebben létezik univerzális történelem. Amit ma így neveznek, az még csak egyfajta eszperantó. Nem felelhet meg neki ugyanis addig semmi, amíg nincs elegyengetve az a zűrzavar, amely a Bábeli toronytól ered.« […] A nyelv »helyreállításának« e misztikus és ugyanakkor marxi utópiája nem kevesebbet remél, mintsem hogy az emberi nyelvek integrációja, történelmi összegyűjtése [?] során kiindulva helyreállítható a kinyilatkoztatás nyelve, sőt a nyelv maga ismét kinyilatkoztatássá válhat. Hamann ezzel szemben azért tudja igenelni a nyelvek – a természetes és az egyéni nyelvek – pluralitását, mert éppen az újban, a sokban véli felfedezni az igazi, isteni, az eredendő értelmet, s nem valamely ideális ősállapothoz [értsd: a bűnbeesés előtti »ádámi« nyelvhez] való visszatérésben vagy annak jövőbeli restitúciójában.” (112–113.) S hogy miért (nem), ennek Hamann sajátos Bábel-olvasata a magyarázata: „A nyelv összezavarása olyan történet, olyan jelenség, folytonos csoda, és példázat, amely által Isten még most is beszél hozzánk.” (110.) A közkeletű vélekedéssel szemben (Bábel, a bábeli állapot: a többnyelvűség) tehát legalább annyira isteni ajándék, mint büntetés. Nincs másunk, mint a nyelvek e sokféleségében feltáruló – feltárható – világ. Universalia ante rem? Én inkább a mérsékelt realistákkal tartok: universalia in re.
És most még a Kocziszky-eszmefuttatás kiindulópontjául szolgáló rejtélyes Hamann-szöveget is bepötyögöm, hogy lásd, kedves Csaba, miből lett (lesz) a cserebogár – minden igazi költő és megszólalás nagyobb dicsőségére: „Beszélni annyi, mint fordítani – angyalnyelvről embernyelvre, azaz gondolatokat szavakra – tárgyakat nevekre – képeket jelekre. Ezek pedig költőiek vagy kyriologikusak [tulajdonképpeni jelentésük szerint valók], történetiek vagy szimbolikusak vagy hieroglyfikusak, valamint filozofikusak vagy karakteresek lehetnek. A fordításnak ez a válfaja (értsd a beszéd maga) minden másnál jobban hasonlít a kárpitok visszájára.” (103.) Erről nekem (a kárpitokról) pedig Rilke, a II/4-es orpheusi szonett („O dieses ist das Tier, das es nicht gibt…” „Íme az állat, amely nem létezik…”– ), a Malte-regény és a Cluny Múzeumban őrzött hat falikárpit jut eszembe, de itt megállok. Nem csigázlak tovább. Inkább örülök és gratulálok, kedves Csaba, e méltó elismeréshez. Barátsággal ölellek is: Pali
2023. szeptember 24.
Kedves Palikám, köszönöm komoly alapokhoz visszaigazodó leveled, – én a két küldemény között ugyan nem látok lényeges különbséget, de hát azt már amúgy is megszoktam, hogy „izomból” (aus dem Stehgreif) odavetett soraidban is több kakaó van, mint mások vasárnap reggeli, pihent ésszel és „reggeli nyállal” (így említik a friss hajnali szellemi-lelki állapotot a Gyimesben, nem egyszer hallottam) megaprított darabjaiban.
Érdekes, hogy Hamannt hozod szóba, akinek mágikus létét még a hűvösebb, de irracionális lengésekre mégiscsak fogékony Goethének is volt módja magasztalni, nagy szó ez. Én ezt a Herder-i-Hamann-i vonalat nagyon sokáig tanulmányoztam a weimari klasszikusoknál, főként a rabiátus, a teológiai „Dünkel”-t [gőgöt, hübriszt] sem megvető Herder műveiben és leveleiben. Ő volt Hamann nagykövete, mondhatnám, Weimarban, és kettejük levélváltásai a leggazdagabb határ-tágításra hívogatják a mai barangolót. Én Hamann zsenijét elég régen ámulgattam, a Sokratische Denkwürdigkeiten [Szókratészi nevezetességek] egyik kedvenc olvasmányom, és a Levelezés több vaskos kötetes kiadását külön kijegyzeteltem. Most felütöm az 5. kötetet, s nézd, arról ír, hogy „azt nem tudni, mi hiányzik nekünk, nagyobb betegség /mint más testi bajok/, és megtámadja a lelket”. Lehet, hogy Rilke is ezt a betegségünket gyógyíthatná. („Ich kann freilich nicht wie unser Freund Krankheit anführen, aber Hypochondrie und selbst nicht zu wissen, was uns fehlt, ist ein grösserer Übel als Krankheit, und greift die Seele an.”) [Én persze nem hivatkozhatom betegségre, mint a barátunk, de a hipochondria és az, hogy nem is tudjuk, mi a bajunk, nagyobb rossz, mint a betegség maga, s ez a lelket támadja meg.] Néha, persze, vannak ijesztő kiszólásai (Ich bin nicht imstande, Menschen zu sehen…) [Képtelen vagyok az embereket látni]; és mi tűrés-tagadás, Kanttal, városának felvilágosult zseni-professzorával szembeni – egy életen át tartó – kötekedései, általában: felvilágosodás-kritikája nem mindig meggyőző. De még tévelygéseinek alagútjában is fel-felvillannak olyan démoni fénypászmák, vakító ötlet-üstökösök, amelyeket mindig szívesen meglatolgatna az ember a tudós beképzeltségek mai hemzsegése közben. A bábeli gondolat lenyűgöző, és érintkezik az én szkepszisemmel is (Borges is beszélt erről nagyon okosan): minthogy anyanyelvi közlésmódunk is fordítás, minden kijelentésünk átvétel és átültetés és megfoghatatlan megközelítése a Tudás csücskeinek (gondolj Rilke Shawl-Sál-misztikájára [ilyen című versei misztikájára]).
Szóval köszönöm leveled nagyon: magas ösvényekre vezet, ahogy írod (Petőfi és Arany és Schöpflin szavával): felföldre. És ezekről beszélgetni már maga is más világ, még akkor is, ha értelmünk csikordulásait hallgatjuk közben.
Ölellek, testvérem, barátom, élj öregesen is magasan (ahogy én is igyekszem tenni…).
Csaba
2023. szeptember 24.
Kedves Csaba! Hamann-nak, hogy visszaigazoltad, kiváltképpen örülök. Milyen jó is ilyen testvériségre lelni ebben a különben apátlan-anyátlan világban. Örülök annak is, hogy – még éppen elutazás előtt – elcsíphettem leveledet: különben hálátlannak tekinthettél volna a válasz elmaradása miatt. (Ilyennek pedig nem szeretnélek kitenni téged.) Örömmel, baráti öleléssel: Pali
Illusztráció: levélfa83
Ezek is érdekelhetik!
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
