Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«)
•
Sztanó László
„Ahogy kölcsönadom, mintegy rászabom”
Amikor nagyon régen lefordítottam Neruda szerelmes versét a Száz szerelmes szonett c. kötetből, nem tudtam, hogy létezik már magyar változata (Somlyó György fordította le az egész ciklust, Magyar Helikon, 1973). Azután többször is megesett velem ilyesmi. Nem zavar. Ha tudnám sem lenne szempont annak a kiválasztásában, mit fordítok. (De nem olvasnám el előre.) Számomra a versfordítás nem csak nyelvi és nem elsősorban filológiai munka, hanem újraalkotás. Verseim foganásakor sem foglalkozom vele, és a legkevésbé sem nézek utána, ki, mikor, hogyan írt arról, ami kikívánkozik belőlem. Ahogyan nem írok verset adott témára vagy eszmére, adott stílusban vagy formában, egy-két kivétellel fordítani sem fordítok „megrendelésre”. Ez még csak nem is értékrend, csupán személyes hozzáállás. (Tervezett fordításból is születhet remekmű, például Szabó Lőrinc Shakespeare-szonettjei, vagy ahogyan Babits Mihály, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc „felosztották” egymás között Baudelaire-t.) Végképp nem láthattam előre akkor, hogy sok évvel később megírom a magam százegyedik, százkettedik… százhetedik szonettjét. Nerudát hallva, de a magam ritmusában, a magam érzéseivel.
Ahogy kölcsönadom, mintegy rászabom a más nyelvű versre saját nyelvemet, avagy a nyelvemet az eredetihez próbálom hajlítani, azaz megkísérlem összeilleszteni a kettőt, nem pusztán fordítástechnikai kérdés. Mások versei óhatatlanul hatnak rám, a költőre. Fordításuk még sokkal inkább. Igazolt, neurológiailag is megmagyarázható, hogy az érzések, azaz a megfogalmazhatatlan kimondására tett erőfeszítés azok tudattalan, zsigeri hatását világosabbá, adott esetben ellenőrizhetőbbé teszi a tudat számára.
Mások versbe formált érzései bennem csakis saját érzést kelthetnek. Ugyanazt érezni, mint a költő, puszta illúzió. A közös kultúra adhat közvetítő közeget, mint a játékban, ahol egy sor ember a szomszédja fülébe súg gyorsan valamit, az úgy adja tovább azonnal, ahogy hallotta. A sor elején és a sor végén azonos nyelvű, értelmes hangsorok hangoznak el, de szinte biztosan különböző jelentésűek. A fordítás a megszólaltatott eszmék, érzések, élmények asszimilálása és újbóli megszólaltatása. Nem csupán érzékelésük, megérzésük, hanem értelem- és érzelemtulajdonítás is. Tehát több szintű hatás, akkor is ha a végeredmény ugyanúgy nem hű lenyomata az eredetinek, sem belső tartalmát, sem annak megformálását tekintve.
Mi is hát, ami annyira én vagyok Neruda versében, amit első olvasáskor még csak lehetőségként éreztem, a magam szerelmes szonettjei megírásakor már valóságnak? „Ha meghalok … még egyszer meghalok.” Ez így talán erős. Nem is ez az az érzés. Talán inkább ez: „Ha nem leszek többé számodra…” Vagy Petri György szavaival:
Szótlanul nézlek és nem érzek semmit,
várok most is, mint annyi éven át,
lassú órák a maradékot mentik,
de már nem vagy egy te és a világ.
(…)
Szeretlek akaratlan akarattal,
kényszereimben te voltál a szép,
csupa szerelem, csupa csillogás, dal,
már hiányommal hadd legyek tiéd.
Még az sem világos, ki mondja, kinek: én Neked, vagy Te nekem. Jó lenne azt hinni, hogy mi egymásnak, de ha igazán belefeledkezik az ember a szerelembe, még ebben sem lehet biztos. Arra ébredek, hogy nem vagy itt többé, és én nem hallottam, mik voltak utolsó szavaid hozzám. Te hallottad az enyéimet? És mégis… Ez a „mégis” a vers. Egyetlen saját Neruda-szonettemben sem sejlik fel. Nem tudtam volna ennél jobban megírni.
Pablo Neruda
XCIV
Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel
rázd fel haragját fagynak és sápadásnak,
déltől délig emeld örök érvényű tekinteted,
fénytől fényig érjen gitár-ajkaid zengése.
Nem akarom, hogy remegjen lépted, nevetésed,
nem akarom, hogy meghaljon örökségem: az öröm,
ne kopogtass bordámon, nem vagyok jelen.
Élj hiányomban, mint egy palotában.
Hiszen a távollét oly óriás palota,
a falakon keresztül jutsz majd termeibe,
s a semmire függeszted a képeket.
Hiszen a távollét oly áttetsző palota,
élet nélkül is látlak majd, ahogy élsz,
s ha szenvedsz, szerelmem, még egyszer meghalok.
Fordította: Sztanó László
XCIV
Si muero sobrevíveme con tanta fuerza pura
que despiertes la furia del pálido y del frío,
de sur a sur levanta tus ojos indelebles,
de sol a sol que suene tu boca de guitarra.
No quiero que vacilen tu risa ni tus pasos,
no quiero que se muera mi herencia de alegría,
no llames a mi pecho, estoy ausente.
Vive en mi ausencia como en una casa.
Es una casa tan grande la ausencia
que pasarás en ella a través de los muros
y colgarás los cuadros en el aire.
Es una casa tan transparente la ausencia
que yo sin vida te veré vivir
y si sufres, mi amor, me moriré otra vez.
Illusztráció: Serenata Matinae (Mario Carreño)
Ezek is érdekelhetik!
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
