október 29th, 2024 |
0Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI
•
„Aki az egyik oldalon áll, az egyrészről hibás. Aki a másik oldalon,
másrészről hibás. Az pedig, aki középen áll, minden részről hibás”.
(Naplóbejegyzés)
– Rózsát szeretne? – kérdezte a vöröshajú virágáruslány, bizonyára megunta, hogy csak álldogál ott és nem vásárol semmit. – Fehéret?
– Miért pont rózsát?
– Mindenki rózsát vesz.
– Miért pont fehéret?
– Mindenki fehéret vesz. Patyolattiszták akarnak lenni.
– És másmilyent nem vesz senki?
A virágáruslány úgy pillantott rá, mintha kezdené már idegesíteni.
– Csak beszélgetni akar?..
Már régen felfigyelt rá, hogy az eladónők gyűlölik azokat, aki beszélgetnek velük, de nem vásárolnak semmit. Mintha megígérted volna, hogy feleségül veszed valamelyiküket – és mégsem vetted el.
A pályaudvari aluljáróban nem azért állt hosszan a virágbolt előtt, mintha azt mérlegelné, vegyen vagy ne vegyen virágot, hanem hogy még egyszer elgondolkozzon azon, amit csinál. Hogy ne nevettesse ki magát. Hát nem nevetséges: miután találkát beszélt meg egy kislánnyal, most egy nővel megy a találkozóra, aki ma már lehet, hogy valakinek a nagymamája.
– Ha maga férfi lenne és ötven éve nem látott volna egy nőt, milyen virágot választana neki?
A virágáruslány, aki még a húszat sem tölthette be, azt mondta: – Szalmavirágot[1].
Ilyen egy tréfát gondolt ki, maga sem tudva hogyan.
Szalmavirág – így hívták a vasútállomást, vagy nem is állomást, nem is megállóhelyet, hanem csak egy kitérőt, ahol ő és Ruta leszállt a vonatról. Milyen furcsa, hogy annak a kitérőnek a nevét az a virágárus lány mondta most neki, akinél Rutának vásárolt virágot. Annak a kislánynak, aki immár valakinek a nagymamája lehet…
Rózsát vett. Fehéret. És felment az aluljáróból, ki a peronra, mert azt beszélték meg, hogy ott találkoznak. Azon a peronon, ahonnan egy fél évszázaddal ezelőtt elindult a vonatuk Feodoszijába.
2
A hetvenes évek a Szovjetunióban. Valamiért a stagnálás korszakának nevezték el azt az időt, pedig jobb szovjet évek nem is voltak soha.
Nyár. Július, a nyári szabadságok legfőbb ideje. A pályaudvar, mint egy hangyaboly: pólós, panamakalapos férfiak zsineggel átkötözött bőröndöket cipelnek („Mi mindent gyömöszöltél már megint ebbe?..”), színes ruhás nők vászon és bőr szatyrokkal („Mása! Mása, hát nem megmondtam, hogy sehova el ne menj tőlem!..” – „De hát te mentél el mellőlem, mama!”) – kislányok és kisfiúk rövidnadrágban és panamasapkában („Papa, ez nem a mi vonatunk!” – „Hogyhogy nem a miénk? Nézd csak, az van ideírva, hogy Feodoszija”. – „Ez egy vagon, ami Feodoszijába megy. Nekünk pedig egy vonat kell.” – „Várj csak, azt akarod mondani, hogy ez a vasúti kocsi Feodoszijába megy, de a vonat nem?..”)
Végre kiderítették, hogy ez egy közvetlen kocsi, és hogy ez a vonat Poltava felé megy, nekik pedig arra kell felszállniuk, amelyik Kijeven keresztül közlekedik („Nem vagyok hülye, hogy Poltaván keresztül vegyek jegyet!”), felkapaszkodtak a cókmókjaikkal és a gyerekeikkel a fülkeosztás nélküli, fekvőhelyes „plackart” kocsi peronjára, átverekedték magukat a saját helyükre, elrakták a csomagjaikat („Mondtam, hogy ezt alulra tedd!”), és leültek: „Vedd elő a csirkét! Különben ki kell majd dobni, mert megbüdösödik…”
Óh, az a „spanyolfalakkal” részben osztott, de terem-elrendezésű „plackart” fekvőhelyes kocsi, a személyvonat, amiben két teljes nap az út Feodoszijáig!.. Keménytojás és sültcsirke szaga, uborka ropog a fogak alatt… „Na, igyunk egyet! Az ismeretségünkre!” – „Na ne, ne kezdj rögtön inni!” – „De hát ők is Feodoszijába mennek! Ahogy mi is!” – „Itt mindenki Feodoszijába megy!..” – „Nem, mi csak Dzsankojig megyünk ezzel. Jevpatorijába utazunk.” – „Na látod: ők Jevpatorijába mennek, Dzsankojon keresztül. Te meg csak beszélsz: Itt mindenki Feodoszijába megy! Mondja meg neki, Arkadzj Szaveljevics…”
Arkadzj Szaveljevics és Valerija Szjamjonauna a szomszéd fülkében utaznak Ruta lányukkal és Dzsankojban át kell szállniuk. Nekem rögtön a mesebeli virág jutott az eszembe, amelyik évente egyszer és csak egy éjszakára nyílik, vörösen lángolva, amikor Arkadzj Szaveljevics odaszólt neki: „Ruta, hozd ide a sót, ott van a mama táskájában, a kamillavirágosban…” – Ruta pedig meg sem mozdult: „Vegyétek elő magatok. A só: fehér halál.”
Ruta egészen fehér, falfehér volt. És csupa aranyszínű szeplő.
– A maguké hogy tanul? – kérdezte Valerija Szjamjonauna, amikor meghozta a sót, evvel kapcsolódva az asztaltársaság beszélgetésébe. A miénk szín ötössel járta ki a hetediket. Még a nemzetközi táborba is elküldték volna, Artekbe. De Arkadzj Szaveljevics iskolaigazgató. Habár nem abban az iskolában, ahova ő jár, de igazgató. Hát valaki megírta, hogy protekciós, azért. Ha tudnám, hogy ki volt az…
Artek! Minden szovjet úttörő álma! Én a hármasaimmal és az egy torna ötösömmel, csak álmomban láthatnám. Ruta pedig eljuthatott volna oda – és én úgy tekintettem rá, mint az elérhetetlen Gina Lollobrigidára a Királylány a feleségem című filmben, amit a mezőgazdasági gépállomás klubjában játszottak, ahol a kolhoz kombájnjait javították, és ahol a szüleim dolgoztak.
Ruta volt az idősebb. Ő hetedikes volt én pedig még csak ősszel mentem a hatodikba. Szóval semmi esélyem sem volt. Ezért aztán felmásztam az oldalsó felső polcra, arra a helyre, ahonnan látni lehetett a szomszédokat, és a Három testőr című könyv álcája mögül figyeltem folyton, ahogy Ruta a kamillavirágos szatyorban kutakodva időnként elővette Valerija Szjamjonauna piperetáskáját, berúzsozta az ajkát, púderezte az orrát – elvakítottak az aranyszínű szeplői.
– Klassz könyvet olvasol – dicsért meg Ruta a szomszéd vagon peronján, megkérte, hogy álljak ott vele amíg elszívja az apjától elcsent cigarettát. „Ha váratlanul az enyéim közül jönne valaki, azt mondod majd, hogy te cigizel. Megteszed?..”
Tűzbe mentem volna érte. Vagy mérget iszom. Az, hogy nem csak rúzsozza az ajkát, de ráadásul még dohányzik is, számomra elérhetetlen magasságokba emelte őt. Még annál is magasabbra, ahol Gina Lollobrigida állt.
– Melyik a kedvenc testőröd? Kire szeretnél hasonlítani? D’Artagnanra? Athosra? Aramisra?
Nekem is muszáj volt valamivel mély benyomást keltenem benne, ez egyszerűen elengedhetetlen volt, egyébként semmi esélyem, így ezt mondtam:
– Egyikre sem.
És eltaláltam! Szemmel láthatóan meglepődött.
– Még Porthosra sem? – valamiért azt szerette volna, hogy Porthosra hasonlítsak. – Vagy neked egyikük sem tetszik?
– Dehogynem, mindegyik. De egyikükre sem akarok hasonlítani. Csak önmagamra.
– Olyan szeretnél lenni, hogy valaki rád akarjon hasonlítani?
– Igen. Hogy rám…
Kinyitotta a peron ajtaját és kidobta a csikket, ami a rázkódás és a szél hatására szikrákat szórt, amit tudott, eltaposott ezekből, majd megfordult: „Hogy hívnak?” – „Makszim”. És az ingatag, hol jobbra, hol balra elmozduló fémlapokon, amelyeken az egyik vagonból a másikba lehet átmenni, megcsókolt. Kirúzsozott, karamellaillatú volt az ajka…
Azóta is, ahányszor csak egy kívánatos nő csókol, akit szeretek, mindig úgy tűnik, mintha az ajka karamellaillatú lenne, és úgy érzem magam, mintha a lábam alatt folyton billegő, minden irányban mozgó fémlapok lennének…
– Mi a csudát fognak abban a Jevpatorijában csinálni? Hiszen az egy gyermeküdülő! Jöjjenek velünk Feodoszijába! Ott emberi módon kipihenjük magunkat! – győzködte a papám Arkadzj Szaveljevicset, újra meg újra vodkát töltve neki, amit az, egyik kupicát a másik után, bedöntött, azonban kötélnek nem állt, folyton a felesége irányába bólogatott: „Valerija Szjamjonauna ukrán, a szülei Dzsankojban laknak. Már elég idősek, arra kérnek, hogy maradjunk ott velük. A házuk nagy, az öregeknek már nincs elég erejük, hogy rendben tartsák, szóval lehet, hogy ott is maradunk. Mennyivel lenne Dzsankoj rosszabb, mint Minszk? Semennyivel. Pláne, mivel a Krím már régen ukrán föld…” – mondta Arkadzj Szaveljevics, áttérve ily módon a nyaralásról szóló beszélgetésről egy olyan esemény megtárgyalására, ami még az előtt történt, mielőtt mi Rutával egyáltalán világra jöttünk volna, és amelynek sem a mi, sem a kupénk, vagy az egész vasúti kocsink, de az egész vonatunk számára sem volt semmi jelentősége, de Arkadzj Szaveljevics számára valamiért fontos volt, és immár ittasan arról faggatta a papámat, hogy őszerinte helyes volt-e, vagy helytelen a Krímet átadni Ukrajnának? Apámnak, csakúgy, mint az egész vonatnak édesmindegy volt, hogy ez helyes vagy helytelen, Arkadzj Szaveljevicset pedig ez feldühítette, folyton a papámba kötött ezért, amíg Valerija Szjamjonauna rá nem szólt: „Na nyughass már! Nem mindegy, hogy kié a Krím, ha egyszer szovjet!”
„De tényleg… hát nem mindegy, ha egyszer Artek, ahogy Artek volt, úgy Artek is maradt?” – én is így gondoltam, attól féltem, hogy a szüleim összevesznek Ruta szüleivel, és akkor többé nem is látjuk majd egymást Rutával, pedig annyira szerettem volna vele menni Feodoszijába, amennyire talán soha semmit nem kívántam egész életemben. Persze ha nem számítjuk, hogy mennyire szerettem volna azt a cirkuszi lovacska játékot, akit egy színesre festett kiskocsi elé fogtak be, amelyen egy fekete cipős, zöld nadrágos, sárga mellényes és piros kalapos bohóc ült, a lovacska pedig, ha felhúzták, csak galoppozott körbe-körbe, felváltva a mellső, illetve a hátsó lábait emelve a magasba.
– A születésnapomra nem vették meg nekem, mert drága volt, de amikor eljött Valerik születésnapja, a papám hazahozta a boltból azt a lovacskát, hogy én ajándékozzam oda Valeriknek – meséltem el Rutának a vasúti kocsi peronján. – Találd ki, hogy miért?
– Azért, mert Valerik a papád főnökének volt a fia?
Hányadszor lepett már meg Ruta!
– Honnan tudod?
– Nem csak ezt, én mindent jobban tudok nálad.
Neki még az is jól állt, ahogyan dicsekedett.
– Igen, a papám főnöke volt. Mindenkinek ő volt a főnöke, Leningrádból helyezték ide, igazgatónak a mi mezőgazdasági gépállomásunkra.
– A ti micsodátokra?..
Ruta nem mindent tudott jobban nálam – mekkora élvezettel magyaráztam el neki:
– A gépállomásunkra, ahol a kolhoz traktorjait, kombájnjait javították…
– Miért, a kolhoztagok nem tudták saját maguk megszerelni ezeket?
Váratlanul ért a kérdés, sosem gondoltam erre.
– Bizonyára nem tudták. Ha képesek lettek volna rá, akkor nem lett volna gépállomás.
Ruta furcsán nézett rám:
– Aha. Na, mondd tovább.
– A papám a gépállomáson volt mérnök, Leanyid Leanyidavics pedig…
– Milyen Leanyid Leanyidavics?
– Pataseuszki. Valerik apja. Ő volt az igazgató. És engem meghívtak az igazgató fiának a születésnapjára. Liljával, a főkönyvelő lányával együtt. Aki egy lombfűrészt hozott, én pedig azt a lovacskát. Valerik fogta a lombfűrészt és lefűrészelte a lovacska mellső lábait. „No, meglátjuk – mondta –, hogyan fog a hátsó lábán ugrálni”. Az apjától kapott egy pofont, én pedig egész éjjel nem aludtam. Sajnáltam és bántott, hogy a lovacska nem a megfelelő kezekbe került.
– Sírtál? – kérdezte Ruta, és én azt mondtam, hogy nem, pedig tényleg sírtam.
– Másnap reggel pedig, amint a papám elment dolgozni, rohantam Valerikhez. Azt mondtam neki, hogy nem ismeri a mi szokásainkat, márpedig errefelé úgy szokás, hogy ha valakinek nem tetszik az ajándék, amit kapott, akkor visszaadja annak, aki ajándékozta. Valerik nem akarta visszaadni a lovacskát, mivel, úgymond, tönkrement. Akkor azt mondtam, hogy az itteni szokások szerint, amelyeket ő nem ismer, ha valaki azért tesz tönkre valamit, hogy ne kelljen visszaadni, azt párbajra hívják ki – és az ajándék a győztesé lesz. Valerik nem akart verekedni, de Lilja, akit én rávettem, hogy legyen őellene, azt mondta, hogy a mi szokásaink szerint, amelyeket ő nem ismer, ha valaki nem vállalja, hogy megverekedjen, akkor ki kell nyalja a kihívója fenekét.
– Hű, de jól találta ki, ügyes ez a Lilja – dicsérte meg Ruta azt a kislányt, akit pedig nem is ismert. – Egy ilyennel szívesen barátkoznék… Na és mi lett ebből? Kinyalta?
– Egyszer megnyalta…
– Hogyhogy megnyalta?
– Hát én letérdeltem, és ő megnyalta. Egyetlenegyszer. Lilja azt mondta, hogy egyszer nem számít. Ő viszont többet nem nyalta, inkább beleegyezett a párbajba. Fegyvernemeket én javasoltam, hogy válasszon. Pisztoly, nyíl, dárda…
– Volt pisztolyotok?
– Olyan saját készítésű… Egy vascsőbe gyufáról lekapart ként szórtunk, erre toltuk rá a lövedéket, a ként pedig a cső másik, eltömött végén levő kis lyukon keresztül gyújtottuk meg – a golyó úgy repült ki a csőből, hogy átütötte a kerítésdeszkát. Ezért Valerik nem ment bele, hogy pisztollyal párbajozzunk, a dárdát választotta. Mogyoróbotok voltak ezek, amelyeknek a végére a gépállomás kovácsműhelyében készített csúcsot csavaroztunk. A szabályok értelmében, mivel én voltam, aki párbajra hívtam, Valerik hajította a dárdáját elsőnek. Nem felém hajította, hanem az oldalt álló hársfát célozta meg. Én sem terveztem, hogy őt célzom meg, de az utolsó pillanatban eldöntöttem, hogy ráijesztek, és a lábához dobtam. Hiszen ő lefűrészelte annak a lovacskának a lábát, most pedig ott áll terpeszállásban, hogy szükség esetén félre tudjon ugorni. De elkésett, a dárda pedig egy kicsit magasabban repült, mint ahogy én céloztam. És eltalálta a… szóval lecsípett egy darabot…
Kellemetlenül éreztem magam, nem tudtam, hogyan mondjam ezt el, Ruta pedig, bár értette, hogy miről kellemetlen beszélnem, csak meresztette a szemét és ezt kérdezte: „Hol találta el?.. Miből csípett le?.. – Aztán egyszer csak azt követelte: – Mutasd meg!”
Mit mutassak meg? Hisz nem nekem csípte le…
Eszembe jutott, hogy Lilja, amikor Valerik a lába közé kapott, szintén rátámadt: „Mutasd!”
Mi van ott olyan érdekes, amit ezek látni akarnak?
– De hát nem is volt ott mit nézni. Egy egész picikét szakított le. Amikor begyógyult, már nem is lehetett semmit látni. A mamája pedig mekkora patáliát csapott: „Ha egy kicsit magasabban éri, hát gyerektelen marad!..”
Engem emiatt kirúgtak az iskolából. A papám pedig…
De már nem akartam elmondani, hogyan vert el a papám.
– A papád?
– Semmi. Dühös volt, hogy kirúgtak.
Ruta végigszívott még egy cigit, amit az apjától lopott.
– Akkor te nem is tanulsz?
– De igen. Kirúgtak, hanem aztán…
Rutát nem érdekelte, hogy mi volt aztán, az övemnél fogott meg.
– Mutasd meg, hogy hol! Érdekel. Na, Makszim…
Nem tudom, miért csináltam ezt, de megtettem. Megmutattam: „Hát itt… Erről az oldalról”.
Annyira érdekelte, hogy még a csikket sem tudta időben kidobni, nekem pedig nem sikerült elég gyorsan eldugni azt, amit megmutattam neki, amikor kinyílott a peron ajtaja – a pityókos Arkadzj Szaveljevicsnek szottyant kedve egy cigarettára…
– Szó se lehet semmiféle tengerről! Semmi üdülőhely! – rikácsolta tele az egész vagont Valerija Szjamjonauna, miközben csak pofozta Rutát jobbról-balról. – A kurva! Te szégyentelen! Dzsankojba vele a veteményeskertbe! Vagy föl egy vonatra és irány haza!.. Beviszem a rendőrségre! – Ruta pedig, amikor mindenki elaludt, összeszorított szájjal súgta a fülembe: „Micsoda egy apa? Vén besúgó! Az anyám pedig… láttad? Hogy mászott a képembe! És mi mindennek nevezett! Mindenki előtt!.. Én bizony nem fogok velük élni. Megölöm őket, de élni nem fogok velük!..”
Éjjel kivezetett a peronra.
– Vissza nem küldenek bennünket, elveszne a beutaló, márpedig ezekért a beutalókért akár a bőrükből is kibújnának, még ha gyermekbeutalók is, olcsók, viszont élni sem hagynak, folyvást csak nevelni fognak. Figyelj, szálljunk le a vonatról.
Az én mamám nem perelt az egész vagon hallatára, mint Rutáé, a papám is csöndben maradt, de a hallgatása ugyanolyan nehéz volt, mint akkor, amikor kirúgtak az iskolából, és én bizony jól emlékeztem, hogy mi következett az után a hallgatás után…
Persze féltem attól, ami majd jön, ha a papám már eleget hallgatott, de még jobban megijedtem attól, hogy mi lesz vele, mi lesz a mamámmal, amikor felébrednek és én nem leszek sehol. Sem az ágy, sem az asztal alatt, még a szekrényben vagy a bőröndben sem, ahol otthon kerestek, amikor kicsi voltam, egyfolytában hívogatva: „Makszim!.. Hová lettél?.. Kisfiam!.. Makszimka, hol vagy?.. Apjuk, nem láttad Makszimkát? Lehet, hogy míg mi aludtunk, kiszaladt az utcára?..” – hangosan becsapják a bejárati ajtót, mintha kimennének az utcára, én pedig kiugrom a ládából, boldogan, hiszen nem találtak meg: „Itt vagyok!..”
– Ruta, ezt nem lehet. Anélkül, hogy megmondanánk…
– Mit nem mondva meg?
– Hogy leszállunk. Felébrednek – és mi nem vagyunk sehol.
– De hát leszünk valahol!
– Hol leszünk, ha leszállunk?
– Magunknál! Csak jobb ez, mintha valakinél lennénk. Akár a szüleinknél is.
– De hát szeretnek bennünket!
– Ki mondta ezt neked?
– Anyukám. Meg a papám is…
Nem emlékeztem olyanra, hogy apám ilyet mondott volna. De azt hallottam, amikor ivászat közben elmesélte barátainak, mennyire boldog volt, amikor bement a szülészetre és megtudta, hogy fia van. Nem pedig valamiféle lánya.
– Hiszen nekem is azt mondják, hogy szeretnek. De hogyan? Mit is tettünk mi olyat, ami miatt be kellene vinni bennünket a rendőrségre? Vagy Dzsankojba a veteményeskertbe!..
Az igazat megvallva, én is úgy éreztem, hogy sem én, sem Ruta nem csináltunk semmi olyat, hogy bevigyenek a rendőrségre. Vagy hogy „Semmiféle üdülőhelyről szó se lehet, vonatra tenni őket és irány haza!”. – „Mi mindig hibásak vagyunk az ő szemükben, mert a szülők egyszerűen nem szeretik, nem tudják szeretni a gyerekeiket” – Ruta megérezte, hogy habozni kezdtem, és elmagyarázta, hogy ilyen szülők mellett nem maradhatunk. – „Miért nem tudnak szeretni?..” – „Hát mert a gyerekek kiebrudalják őket az életből!” – „Hogyhogy kiebrudalják?” – „Egyszerűen. Megszülettem és elfoglalom az életben anyám helyét. Ő pedig – nyekk! Te megszülettél és elfoglalod az apád helyét. Ő pedig – nyekk! Ezért ordibál velem a mamám. Téged pedig ver az apád.”
Nem mondtam neki, hogy ver a papám. Valahonnan saját maga is tudta.
A papámmal a kapcsolatom nem volt egyszerű, de sohasem gondoltam, hogy én kiszorítom őt az életből, hogy elfoglaljam a helyét, és hogy emiatt ő nem szeret engem. Ott van ő a saját helyén, én pedig az enyémen. Még a vonaton is, pláne az életben, ahol annyi a hely, hogy bármennyit is foglalsz el – az egészet nem fogod tudni. És egyáltalán nem azért, mintha Ruta valamit elmagyarázott vagy valamiről meggyőzött volna, de beleegyeztem, hogy szálljunk le a vonatról. Bármibe belementem volna, akár abba is, hogy kisiklatom ezt a vonatot, hogy ott halljak meg Rutával együtt. Hogy szülőkkel együtt vagy nélkülük, az nekem mindegy volt. Ott álltam azokon az ingó, minden irányban mozgó hídszerű fémlapokon, két vagon között – és Rutával csókolóztunk.
Csendben szálltunk le, senki sem vette észre. A vonatunk sokáig állt a kitérőben, az ellenvonatot engedte át, a hálókocsikalauz kinyitotta az ajtókat, hogy kiszellőztesse a dohányfüsttől bűzlő peront, maga pedig leült reggelizni… Amikor a vonat elindult, azt gondoltuk, hogy a szüleink közül valaki meghúzza a vészféket, de nem húzta meg senki.
Ruta hosszasan nézett a vonat után… Egészen addig, amíg el nem tűnt a kanyar mögött.
– Ugye megmondtam, hogy nem szeretnek. Te pedig nem hittél nekem.
– Még alszanak.
– Akkor álmukban sem szeretnek.
A nap már felkelt, alatta megláttunk egy lapos, földszintes kis házat, ami leginkább egy garázsnak vagy raktárnak tűnhetett, bár a bejáratánál lévő néhány padból ítélve ez volt az állomás, mögötte volt a pályaőr bódéja, ami mögött egy kis tavacska, még messzebb, egy erdős domboldal alatt egy valaha kimeszelt, mostanra hulló vakolatú háromszintes épület, melynek bejárata fölött egy kopott, kifakult tábla hirdette: Szalmavirág szanatórium.
– Kascsejek[2] szanatóriuma – mondta Ruta. – Gyere, nézzük meg.
Ruta senkitől és semmitől sem félt.
Kinyílt az állomás bejárati ajtaja, kilépett rajta egy vasutas egyenruhát viselő férfi, és meglátott bennünket: „Hát ti honnan kerültetek ide?” – „Onnan” – Ruta a „Szalmavirág” feliratú ütött-kopott házra mutatott, mire a vasutas arrafelé fordult: „Ja… Cseszikkel vagytok?” – „Cseszikkel” – „Itt van még?” – „Itt” – „Holnap utazik?” – „Holnap” – „Mondjátok meg neki, hogy vegyen jegyet. Jegy nélkül nem mehet” – „Rendben, megmondjuk. Ő maga is úgy gondolta, hogy vesz jegyet” – „Aha, vesz. Miből? Kutyaütővel játszott és minden pénzét elvesztette” – „Nem mindet. Tegnap nyert” – „Kutyaütő ellen?” – „Mért, ki más ellen… Ki más ellen lehet itt nyerni. Maga ellen?” – „Engem bizony nem győzöl le – mondta a vasutas, vékony volt, mint egy fiatal tölgyfa, ránézésre azt hihette az ember, hogy ő Kascsej, mégpedig már régóta nyugdíjban. – Kutyaütő! Alszol, Kutyaütő? – indult el a szemafor mellett lévő bódé felé. – Ki járja be a pályát, he? Ez a kissrác ezzel a kis csajjal? Azt mondják, hogy tegnap Cseszik behúzott téged…”
– Gyerünk! – Ruta nem akarta megvárni, míg Kutyaütő felébredvén megkérdezi: „Miféle kölykök?” – a vasutassal folytatott beszélgetésével akkora meglepetést okozott nekem, mint soha, egyetlen színésznő, semmilyen filmben sem, ráadásul még arról sem feledkezett meg, hogy eldicsekedjen a tettével. – Na, láttad milyen voltam!.. Most már tudjuk, hogy hárman vannak. Cseszik, Kutyaütő és Kascsej. Ketten itt dolgoznak. Bizonyára Kascsej a főnök. Kutyaütő a pályaőr. Cseszikkel még foglalkozni kell.
Amikor valahol a felkelő nap mögött eltűnt a vonatunk utolsó vagonja, rettegni kezdtem. Már nem csak amiatt estem pánikba, hogy mi lesz a szüleimmel, amikor felébrednek. Világos, hogy mi fog történni: Feodoszijában egyenesen a rendőrségre fognak futni. De vajon velünk, énvelem mi lesz ennél a kitérőnél, ahol nincsen semmi, csak egy állomás, ami inkább egy garázsra hasonlít, meg egy ütöttkopott épület, és ahol nem lakik senki Kascsejen és bizonyos Kutyaütőn és Csesziken kívül? Reszkettem, amint csak erre gondoltam, közben Ruta pedig úgy viselkedett, mintha nem is véletlenül került volna ide az ismeretlen vasúti kitérőhöz, ahol azt sem tudni, mit lehetne csinálni, hanem direkt utazott volna éppen ide, hogy Cseszikkel, Kutyaütővel és Kascsejjel foglalkozzon. Egy kislány, egy gyerek – felnőtt emberekkel.
Mint kiderült, Cseszik nem volt felnőtt. Vagy nem egészen felnőtt. Olyan cigányos kinézetű fiatal srác volt, épp csak túl az általános iskolán.
Az elhagyatott, belülről teljesen tönkrezúzott, volt szanatóriumépület három szintjén Cseszik élt egyedül. Nem valami barátságosan fogadott: „Kik vagytok? Hol vannak a szüleitek? Hogyhogy egyedül vagytok?..” – de aztán, amikor meghallgatta Ruta szomorú elbeszélését arról, hogyan szöktünk meg, mindegy hová, csak el a szülőktől, akik kínoztak bennünket, megenyhült. „Olyan gyógyvizet fedeztek itt fel, ami mindent meggyógyított, fel is építették egy szanatórium első épületét – mesélte életem eme leghosszabb napjának estéjén, miközben a tóból kifogott halat ettük vacsorára –, és elfogyott az a víz. Kascsej azt mondja… – jé! az állomásfőnököt ő is Kascsejnak hívja –, hogy földrengés volt, és nem jött föl több olyan csodás gyógyvíz. Átfolyt a tengerbe, mondja, egy tavat hagyva maga mögött. De annak a vize egyáltalán nem gyógyvíz.”
Cseszik a Szalmavirág vasúti kitérőnél lévő elhagyatott szanatóriumban élt, a megfelelő időpontra várva, hogy egy vonatot kisiklasson. Ezt az után vallotta be nekünk, hogy a kitérőhöz kijött két motorosrendőr, akik bennünket kerestek, Kascsej pedig, akit egy kisfiúról és egy kislányról kérdeztek, az ütött-kopott épületre mutatott: „Voltak ott valamiféle gyerekek”. Én megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megláttam azokat a rendőröket, de Ruta megkérte Csesziket, hogy mutasson egy helyet, ahol el lehet bújni, Cseszik pedig lekísért bennünket az alagsorba, ahol a kazán mögött egy olyan pici kamra volt, hogy alig fértünk el benne ketten. A bejáratát csaknem a plafonig eltorlaszolta egy szénkupac, az egyik rendőr – mert ketten voltak – fel is mászott arra a kupacra, ami kezdett szétszóródni, akkora port verve fel, hogy a rendőr köhögött és tüsszögött tőle: „Na ne, a fenébe az egésszel!..” A másik csak legyintett – és már indultak is a motorjukkal oda, ahonnan az imént jöttek.
Cseszik tizenhét éves volt, mint kiderült, nem is fejezte be az iskolát: az utolsó évben kizárták és egy munkatáborba csukták. De megszökött és most arra vonatra várt, amellyel az iskolájának az igazgatója fog hazautazni, mikor letöltötte a szabadságát. Volt egy aknája, amit egy katonai szerelvényen kapott egy üveg vodkáért, úgymond, hogy a tóban evvel fogjon sok halat. Már az odafelé úton, amikor az igazgató még csak ment a szabadságára, akkor is készen állt, hogy a vonat alá helyezze azt az aknát, de Kutyaütő kártyán elnyerte tőle, és ő csak nemrég nyerte vissza. „Úgyhogy a visszaúton Áesznek kampec.” Meg akartam kérdezni Csesziktől, honnan fogja tudni, hogy mikor utazik majd az az Áesz, de Ruta megelőzött a saját kérdésével:
– Mit mondtál, kinek lesz kampec?..
– Az iskola igazgatójának. Arkadzj Szaveljevics Uljanovnak, ő mi Leninünk[3] – köpött undorral egy hegyeset Cseszik, ebben nagyon ügyes volt. – Egy pár kesztyű miatt kaptak el, amit úgymond én loptam el a tanáriból. Az én padomban találták meg. Az utolsó órára Lenin a körzeti megbízottal együtt bejött az osztályunkba. Előre tudta, hogy hol az a kesztyű. Egyik tanár sem mondta, hogy az övé lenne. Én már szerepeltem a rendőrségi nyilvántartásban, így aztán mindenki pontosan tudta, hogy engem le fognak ültetni, ha akárcsak egyvalaki azt mondja, hogy elloptam valamit. Az a kurva Lenin dugta a padomba. A lányának csaptam a szelet, ezért dugta a padomba, hogy engem csukjanak le. Előtte talán ötször is elkapott: „Hagyd békén a lányomat, ő nem egy bűnözőhöz való. És hát kitalálta, hogyan érje el, hogy tűnjek el a lánya mellől. A körzeti megbízott pedig, ugyanolyan gazember, mint ő, még azt se kérdezte meg, hogyan került a tanáriba az igazgató kesztyűje, ha egyszer neki saját irodája van?.. Nem volt neki elég a külön, személyes iroda, hát lesz majd külön, személyes sírja!
Csesziknek még a foga is csikorgott, annyira dühös volt az iskolaigazgatóra.
– Nem személyes lesz az a sír – mondta Ruta. – Egy „plackart” típusú vagonban 54 hely van. Megnéztem, amikor idefelé jöttünk. Egy vasúti szerelvény 15 vagonból áll, tehát összesen…
Cseszik meg sem várta, hogy hány utasa van egy vonatnak, megint megcsikorgatta a fogát:
– Úgy kell nekik!
Ez a Cseszik az egész világra volt dühös. Valami igazgató miatt.
– Nem egy valamilyen igazgató az, aki miatt – mondta Ruta másnap, ahogy reggel elvezetett a kitérőtől kábé két kilométernyire, ahol a vonat elég éles kanyart kellett vegyen, és ebben a kanyarban akarta Cseszik elhelyezni azt az aknát. – Elfelejtetted, hogy hívják a papámat? Arkadzj Szaveljevics. A vezetékneve pedig belaruszul Uljanau. És iskolaigazgató.
Igen sűrűn kezdtem el pislogni, egy-egy váratlan eseménynél előfordul ez velem, az iskolában még a gúnynevem is az volt, hogy Pislogó. Mikor megnyugodott a szempillám, feltettem neki, mint egy hülye, a kérdést: „Akkor Cseszik neked tette a szépet?..” – mire Ruta elmondta, hogy van egy nővére. „Idősebb nálam. És ő ugyanabba az iskolába járt, ahova Cseszik. Én egy másikba – a zeneiskolába. Anyám nagyon szerette volna, hogy játsszak neki a pianínónkon. Az volt a mániája, hogy akkor kulturált család leszünk. Te is láttad azt a kultúrát. Az egész vagon hallatára: «Te kurva! Szégyentelen»! A nővérem már elvégezte az iskolát, készül a felvételijére, a tanárképzőbe. Ezért maradt otthon és nem jött velünk. A színművészetire akart menni, színésznek, de apa rákiabált: «Nem! Tanárnő leszel! Mint én!..» Az a szar Lenin!”
Én a papámra sose mondtam volna, hogy szar Lenin. Akármilyen is volt.
– Hát mit fogsz most csinálni evvel a Cseszikkel? És az aknájával?.. – kérdeztem Rutát, és még gyorsabban pislogtam, amikor válaszolt:
– Semmit. A családunkban legfeljebb ha egyvalakit szeretek, a nővéremet, de a szüleim őt otthon hagyták.
– Mit mászkáltok itt? – vágott elénk a visszafelé úton Kutyaütő, versztányira éreztük az alkoholszagát. – A hűtőkocsikat keresitek? Ma éjjel állnak majd itt a kitérőben. Mintegy négy órán át. Szóval telezabálhatjátok magatokat.
„Telezabálni magunkat” ez azt jelenti, hogy a hűtőkocsikból élelmiszert lopni. A Szalmavirág kitérőben semmiféle ennivaló nem volt, mi pedig annyira éhesek voltunk, az élelmiszer-szállító vagonokból loptunk. Konzerveket, száraztésztát, gabonát, kekszet… Csesziknek volt álkulcsa és plombafogója, ügyesen fel tudta törni a plombákat, majd a zárakat újra le is plombálta. Az új plombák egyáltalán nem hasonlítottak azokra, amiket leszedtünk, és folyton azt vártuk, hogy mikor kapnak el bennünket, de senki még csak nem is keresett. Cseszik azt mondta: „Ilyen ez az ország. Nem csak mi lopunk. Hanem mindenki. Hogy is kaphatnának el mindenkit?”
Kutyaütő bódéjánál álltunk, aki egyszer csak, furcsán pillantva Rutára, megkérdezte: „Ne menjünk be énhozzám? Van ám cukorkám…” – hirtelen őrülten kezdett forogni a szeme, elkapta Rutát a karjánál és behúzta a bódéba. „Eressz!” – kiabált Ruta. – „Engedj el, Kutyaütő!..” – én meg kővé váltan álltam ott, és amikor Ruta már engem szólított a bódéból: „Makszim!..”, még csak egy lépést se tettem az ajtó felé, annyira megrémített Kutyaütő őrült tekintete, és csak amikor Ruta már nem hívott, hanem sikoltozott: „Makszim! Makszim!..”, akkor szaladtam az állomásfőnökhöz, hogy „Kascsej bácsi! Kascsej bácsi…”
Kacsej aludt. A kiabálásomra ébredt: „Mióta vagyok én neked Kascsej?..” – „Ott… ott Kutyaütő! Rutát! Bevonszolta a bódéjába!..” – „Hát aztán… – Kascsej átfordult a másik oldalára. – Fiatalság – bolondság”.
Az asztalon ételmaradék volt, alatta pedig két üres vodkásüveg állt. Aha, ezért bűzlött Kutyaütő versztányira az alkoholtól.
Kirohantam az állomás elé, onnan futva a szanatóriumhoz: „Cseszik! Cseszik!..” Ő már futott velem szembe. Lendületből ugrott be a bódéba, ahonnan Kutyaütő kihajította, maga pedig kifelé jövet húzta épp meg a nadrágszíját. A háta mögött megjelent Ruta is, összeszaggatott ruhában…
Kutyaütő, a Csesziknél kétszer annyira idős és kétszer annyire erős, körülbelül harminc éves meglett férfi, gatyája egyik zsebéből cigarettát vett ki, a másikból gyufát, már sercentette is a doboz oldalán, de rágyújtania nem sikerült: Cseszik rávetette magát – sosem láttam ilyet, hogy valaki ennyire kétségbeesetten verekedett volna.
– Mi van, mit csinálsz?.. Kicsoda ő neked?.. – védekezett Kutyaütő, részegségében erőtlenül, Cseszik pedig újból és újból nekiugrott, ütötte és verte, amíg Kutyaütő el nem esett, de már csupa vér volt, Ruta pedig odalépett hozzá és győzedelmesen, mintha ő maga verte volna véresre, leköpte.
– Ő mit… Ő… Mit csinált veled?.. – faggatta Cseszik Rutát a „szanatóriumunkba” menet, és úgy nézett rá, mintha nem akarta volna hallani a választ. Ruta hallgatott, csak köpködött folyton, hol jobbra, hol balra, úgy köpködött, mintha Kutyaütő vérével lenne tele a szája, aztán egyszer csak megállt, de nem Cseszikkel szemben, hanem énelőttem, széttárta a karját: „Ennyi!..” – és ugyanúgy leköpött, mint az elébb Kutyaütőt. Amikor pedig Cseszik megkérdezte: „Mit tudott volna tenni egy ekkora férfi ellen?” – ezt válaszolta, miközben szakadt ruháját visszahúzta a vállára: „Nem tudom. Meg se próbálta… Sz-szar-házi!”
3
Mindmáig emlékszem, hogyan mondta ezt, hogy „Sz-szar-házi!”. És hogyan köpött le. De ha emlékszem erre, akkor miért állok itt fehér rózsacsokorral a kezemben a minszki pályaudvar peronján, amelyik egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy fél évszázaddal ezelőtt, amikor innen indult az a vonat Kijeven keresztül Feodoszijába. Amikor itt sombrerós kislányok és panamasapkás kisfiúk rohangáltak fel s alá.
Azt, hogy ötven év múlva találkozunk, még mielőtt leszálltunk volna a kitérőben a vonatról, akkor beszéltük meg. A vagon peronján, leszállás előtt. És Ruta találta ki, hogy a vasúti pályaudvar peronján találkozzunk Minszkben, azon a napon és abban az órában, amikor a vonatunk indult. „Így van értelme – mondta. – Másképp pedig nincs”.
– Akkor miért nem hatvan év múlva? – kérdeztem. – Hatvan év múlva még érdekesebb lesz.
Erre ő azt válaszolta, hogy hatvan év múlva lehet, hogy már nem leszünk emberek. – Tessék, nézd csak meg a szüleinket. Mi van bennük emberi?
Nem láttam én a szüleinkben semmi olyat, ami ne lett volna emberi. És nem akartam olyan sokáig várni. Egy örökkévalóságig, mert az ötven év számomra ennyinek tűnt. Én még azt sem tudtam elképzelni, hogy Rutától akár egyetlen napra el kelljen búcsúznom, pláne nem egy örökkévalóságnyira. De azt válaszolta, hogy mivel az ismeretlenbe megyünk, tehát nem lehet tudni, mi lesz velünk. Lehet, hogy eltévedünk, elveszünk a nagyvilágban, de azt tudni fogjuk, hogy ötven év múlva megint előkerülünk. „Így legalább egyvalamit fogunk tudni abból, ami még vár ránk” – érintette meg karamellás ajkával az orcámat, én pedig megpróbáltam lerövidíteni a távolságot, találkozni, mint a testőrök történetében, húsz év múlva, de nem jutott rá időm, hogy meggyőzzem őt: a vonat megállt a kitérőben…
Húsz évvel később eljöttem a minszki pályaudvar peronjára. Arra gondoltam: hátha?..
Ruta nem jött el.
Ilyen dolgok nem esnek véletlenül.
Az egyetem után a pénzügyminisztériumban dolgoztam. A mindenfelé szálldogáló papírpor közepette ültem, de a munka nem volt poros, nem fárasztott ki. Ez alatt az idő alatt megszűnt a Szovjetunió és vele együtt a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság is, megszületett a Belarusz Köztársaság, a munkám azonban nem változott. Ahogy a papírpor is megmaradt.
A pénzügyminisztérium a központi Kormányépületben volt. Amikor az egyik kormány helyett jött egy másik, fekete öltönyös emberek jelentek meg, akiket az új kormány küldött, és azt mondták, hogy söpörjünk el innen. „De por se maradjon ám itt utánatok!” Három nap múlva visszajöttek: „Még mindig itt vagytok?” A miniszterünk próbálta elmagyarázni nekik, hogy nem tudunk ilyen gyorsan más helyre költözni, mire ők: „Hát akkor segítünk!” És kidobtak bennünket az utcára az asztalainkkal és a hálózatból kivagdosott számítógépeinkkel együtt, amelyeken volt az ország pénzügyi helyzetére vonatkozó összes adat.
Valamiért szükségük volt a mi szobáinkra. Senki sem mondta meg, hogy miért. Az új kormány egyáltalán nem magyarázott el semmit senkinek. De mivel a mi szobáink a Kormány központi épületében voltak, hát az jött ki, hogy értésünkre adták: nem vagytok ti a kormány.
Egyik egyetemista kori barátom, a miniszterhelyettes, emiatt le is mondott. Kiemelkedő szakember volt, pénzügyi zseninek mondták, és mindenki azt hitte, hogy a lemondását nem fogják elfogadni, meg akarják majd győzni, hogy maradjon. Bizonyára ő maga is erre számított, de elszámolta magát. „Nem akarsz velünk lenni? – kérdezték. – Akkor menj a!..”
Pontosan így mondták.
Ekkor merült fel bennem először a gondolat: „Valami nem stimmel ezzel az új kormánnyal”. De csak úgy átfutott rajtam. Felmerült és eltűnt. És engem neveztek ki a barátom helyére. Persze nem vállaltam el azonnal. Mégiscsak a barátom volt. Elmentem hozzá. Ittunk egyet és beszélgettünk. Azt mondta: „Fogadd el. Mert egyébként kineveznek valami szarházit.”
Mielőtt kineveztek volna, először behívattak a KGB-be. Egy beszélgetésre. Azt mondták, hogy a jelölésemet jóváhagyták. Az okmányokat már előkészítették az elnök számára (Belaruszban addigra már volt államelnök), de… De ha nem csak miniszterhelyettes akarok lenni, hanem miniszter, ami az általuk előkészített okmányok nélkül lehetetlen, akkor még egy papírt alá kell írnom…
Aláírtam. Nem azért, hogy miniszter legyek, hanem hogy aznap, amikor majd Rutával találkozom, aki kíváncsi volt, hogy mi lesz belőlem, elmondhassam neki, hogy mi lettem.
Amikor megerőszakolta, Kutyaütő megijedt, hogy feljelentést tesz a rendőrségen. Ezért ő tett feljelentést, hogy Ruta, én és Cseszik fel akartuk robbantani a vonatot egy aknával. Ő pedig elvette tőlünk. És hogy mi, úgymond, összeverekedtünk vele, mikor elvette az aknát. Ezért vannak Rután azok a véraláfutások.
Ezt Kascsej elmondta Csesziknek. Cseszik pedig figyelmeztetett, hogy ha nem akarunk a fiatalkorúak átnevelő táborába kerülni, akkor el kell tűnnünk onnan.
Két napig, amíg a Szalmavirág kitérő környékén bolyongtunk, mert nem tudtuk, hová menjünk, Ruta egy szót sem szólt hozzám. A harmadik napon pedig, amikor a bokrok mögött, amelyek között bújtunk el, megjelentek a rendőrök, megkérdeztem, hogy találkozunk-e ötven év múlva, ahogy megbeszéltük? Azt felelte, hogy találkozzunk, mert ő kíváncsi, hogy mi lesz belőlem?..
„Ruta, miniszter lett belőlem.”
Kutyaütőt még akkor sem jelentette fel, amikor elkaptak bennünket. Nem tudom, miért. Talán nem akarta, hogy a szülei megtudják. De az orvos, aki megvizsgálta, mindent leírt. Kutyaütőt bíróság elé állították, Csesziket visszavitték a munkatáborba, Ruta szülei pedig, mivel féltek a pletykáktól, nem jöttek vissza Minszkbe. Ott maradtak Dzsankojban.
Én húsz évvel később elmentem Dzsankojba. Megtaláltam a házat, ahol a családjuk lakott. De már új lakói voltak, elmondták, hogy az öreg, a házigazda meghalt, a fiatalabbak pedig elutaztak. Hogy hova, azt nem tudta senki. „Csöndesen élték életüket. Mintha valamit titkolnának.”
Dzsankojból menet nem tehettem, hogy ne szálljak le a Szalmavirágnál. Nem változott ott semmi – még Kascsej is élt. Csak már nem volt állomásfőnök, egyszerűen ott lakott a kitérőn, hiszen nem is volt más helye, ahol ellehetett volna. Elmondta, hogy Cseszik tíz évet ült a vasúton tervezett diverzió miatt, a szabadulása után pedig feleségül vette Rutát. És hogy Kascsej mindezt honnan tudja? Hát itt volt a lakodalmuk. Tíz éve, hogy ideutaztak, vendégeket is hoztak, és itt tartották meg a lakodalmukat.
Minszkbe jövet direkt „plackart” vagonba vettem jegyet, ugyanarra az oldalsó felső polcra másztam fel, amelyen annak idején is feküdtem, igaz, Feodoszijába nem jutottam el, és onnan figyeltem, ahogy a két egymás melletti fülkében az utasok kirakták az asztalra az üvegeket és hozzájuk az ennivalót, és egymás szavába vágva mesélték, hogy hol nyaraltak és mi minden történt velük, közben engem pedig olyan álomba ringatott a vonat, amiben úgy láttam, mintha Arkadzj Szaveljevics és Valerija Szjamjonauna lennének azok, Jevpatorijából hazafelé magyarázták az én szüleimnek, hogy milyen jó dolog egy gyermeküdülőhelyen pihenni, ahol a gyerekeket nem fenyegeti semmiféle veszély, az én anyukám pedig azt kérdezi: „Igen? Akkor miért nem védték meg Ruta lányukat?..” Arkadzj Szaveljevics és Valerija Szjamjonauna magába roskadva hallgat – nekem pedig ekkor jut eszembe, hogy Cseszik, azért, hogy soha többé ne találkozhassak Rutával, aláaknázta a síneket a Kutyaütő bódéja mögötti kanyarban! Rohanok is a peronra, hogy meghúzzam a vészféket, nehogy a vonat ráfusson az aknára, de a hálókocsi-kalauznő, aki ott dohányzik a két vagon között, azon a himbálózó vashídon, ahol Ruta is cigarettázott, azt mondja, hogy a vészféket az odafelé úton kellett volna megrántani, most pedig, amikor visszafelé megyünk, már késő…
Valószínűleg találkozni is késő már … ötven év múlva. A visszaúton. A szinte üres pályaudvaron.
Órára néztem: a vonatunk indulásáig, amelyik Feodoszijába ment, még egy negyedóra volt hátra. De a vágány mellett nem lökdösődtek madzaggal átkötött bőröndöket cipelő emberek, vászon- vagy bőrtáskás utasok, senki sem kereste a maga vagonját: a minszki személypályaudvarra nem toltak be vonatot. Ukrajnában háború volt, déli irányban egyáltalán nem közlekedtek a vonatok, sem Kijeven, sem Poltaván keresztül.
Liljának, a kicsi koromból ismert kislánynak, akit feleségül vettem, miután megtudtam, hogy Ruta férjhez ment, rokonai voltak Ukrajnában. Nővérének a családja, akinek a férje ukrán. Három gyerekük volt. A férj bevonult és a fronton harcolt, Harkovban leégett a házuk, Lilja nővére a gyerekekkel idegen embereknél tengődött valahogy, Lilja pedig nem tudott elmenni hozzá, hogy segítsen neki. Hogyan és miben segíthetne, azt maga sem tudta, számára a lényeg az volt, hogy eljusson odáig, de a háború kezdetétől Belaruszból Harkovba csak tankok jártak.
Mikor Liljával összeházasodtunk, rá akartam beszélni, hogy tartsuk a lakodalmat a Szalmavirág kitérőben. Nem sikerült. Ismerte Ruta történetét és azt mondta: „Ha elégtételt akarsz venni, válassz más fegyvernemet. És más segédet.”
Az esküvő után nem a Szalmavirág kitérőbe mentünk el, hanem abba a faluba, ahol a gyerekkorunkban éltünk. Nem volt ott már semmilyen gépállomás, néhány ház maradt csak, azokban is idegen emberek laktak. Bementünk az egyikbe, abba, amelyik annak idején az enyém volt. Megkérdezték: „Kicsodák maguk?” Mondtam, hogy kisgyerekkoromban itt laktam, de abban a házban, ami valaha a miénk volt, csak megrándították a vállukat: „Na és? Akkor mi van?..”
Én nem tudtam, hogy ebből mi következik, de Lilja tudta. „Akkor pedig az van – mondta a házigazdáéknak –, hogy nyalják ki a seggét.”
Amilyen gyerekkorában volt, ugyanolyan maradt felnőttnek is.
Nem változunk. Vagy ha mégis, hát csak külsőleg. Őszülünk, ráncaink lesznek. De belül egy cseppet sem.
És egyáltalán semmi sem változik. Ugyanaz az ország, ha másképp is hívják. Ugyanaz a nép. Ugyanaz a hatalom, még ha úgy is tesz, mintha más lenne.
Pavel, a barátom, aki miniszterhelyettes volt, a kérdésre, hogy miért van ez így, nem kutatott bonyolult válaszok után. Ezt mondta: „Egyszerű. Ez van itt elvetve”.
Itt ez van elvetve. És az, hogy valaha volt itt egy gépállomás, most pedig nincs, mit sem változtat a dolgon.
Lilja nem akart bemenni az egykori házába.
A ház mögött folyt el a patak, a túlparton pedig egy lövészállás volt. Első világháborús német lövészárkok. Gyerekkorunkban ott játszottunk. Bemásztunk és Lilja már kezdte is: “Emlékszel?..”
Nem emlékeztem sem Valerik Pataseuszkira, sem arra a cirkuszi lovacskára, sem a párbajunkra, amit a lovacska miatt vívtunk. Egyetlenegy emlékem volt csupán: Ruta. A vonat, ami Feodoszijába ment és az a karamella-illatú csók ott, a két vagon közötti vaslap-hídon. A Szalmavirág szanatórium, Kascsej, Cseszik, Kutyaütő…
Lilja nem emlékezett a Feodoszijába menő vonatra. Meséltem neki, tudott róla, de nem emlékezett rá.
Ez után, a gyerekkorunkba vezető lakodalmi utazásunk után eszébe jutott, hogyan szerettük egymást abban a lövészárokban. Azt mondta, hogy csak ott, egyetlenegyszer érezte magát olyan nőnek a szerelemben, akinek teljesültek a szerelmi álmai. Csak ott és csak egyszer – aztán már soha többé. És megkérdezte: „Érted, hogy miről beszélek?..”
Nem értettem, miről beszél, de azt mondtam, hogy értem. Valahogy már a kezdetektől simán megszoktuk, hogy hazudjunk egymásnak – és hogy könnyen el is higgyük a hazugságot. Ez mentett meg bennünket a családi veszekedésektől, ezért is éltük le csaknem a fél életet együtt. A gyerekkori emlékek bázisán.
Amikor megkezdődött a háború, engem berendeltek abba a hivatalba, ahol jóváhagyták a miniszterhelyettesi kinevezésemet. Azt gondoltam, hogy esetleg… Talán, ahogy megígérték: „Ha akar miniszter lenni…” De nem. Mint kiderült, Pavel barátom, a volt miniszterhelyettes, az utcát járta egy ilyen plakáttal: „Nemet mondunk a háborúra!”. És Pavel nem csak velem barátkozik, hanem a mostani miniszterrel is, akinek én is barátja vagyok. Szóval, hogy mi a véleményem a volt barátomról, meg a jelenlegiről?
Megpróbáltam kibújni valahogy. Elkezdtem magyarázni, hogy a fél életünket a Szovjetunióban éltük le, ahol a „Nemet a háborúra!” és a „Világbékét!” jelszavakat nap mint nap olvashattuk az összes újságban, és hogy a barátaim bizonyára mindmáig ezek között élnek. Sőt, nem is csak ők, sokan képtelenek megérteni, úgy oroszok, mint ukránok vagy akár belaruszok is, és ezt is olvashatta az ember minden újságban, hogyan lehet, hogy az egyik testvér…
A „megtámadta” szót már nem jutott időm kimondani, mert közbevágtak: „Hát maga érti? Akkor írja szépen le azt, amit ért, az egyik barátjáról is, meg a másikról is”.
Nem írtam semmi ilyesmit… Nem a nép ellenségei és nem is kémek… Azt, ami azon a három lapon szerepelt róluk, akár ők is írhatták volna énrólam. Hogy amikor Oroszország elvette a Krím félszigetet, ezt még meg tudtuk érteni, mert sosem tűnt a Krím számunkra ukránnak. Sőt, orosznak sem, hanem szovjetnek. Annak a helynek, ahol az Artek úttörőtábor volt. És amikor Oroszország átvett mindent, ami szovjet volt, elfogadhatónak tartottuk, hogy a Krímet is átveszi az úttörőtáborral együtt. „De nem az egész Ukrajnát, mondták nekem ők” – így írtam le.
Néhány héttel később tanácskozást tartottak az államelnöknél. És nem a minisztert hívták meg rá, hanem engem. A helyettest.
A tanácskozást megelőző napon felhívott Pavel. „Gyere fel hozzám. Iszunk egyet. És beszélgetünk.”
Elmentem hozzá.
„Emlékszel – kérdezte, miután ittunk egyet –, hogy én segítettelek munkához a minisztériumban, egyébként mehettél volna Aktyubinszkba?” – „Emlékszem.” – „Emlékszel, hogy amikor megnősültél, én segítettelek lakáshoz? Ráadásul a belvárosban, másként egy alvóvárosi házgyári ház egyszobás lakásában lakhattál volna?” – „Emlékszem.” – „Emlékszel, hogy amikor a miniszter nevében hamisítottál egy levelet, hogy ingyenes kölcsönt kapjál a hétvégi telkedre, azt a dolgot én mismásoltam el, egyébként kirúgtak volna a minisztériumból és feketelistára kerültél volna?” – „Emlékszem.” – „Jó, hogy emlékszel ezekre. Akkor a többi dologra, amit érdekedben tettem, már nem foglak emlékeztetni. Már csak egy dolgot akarok kérdezni tőled: Ugye tudod, hogy mindabból, amid van, nélkülem lehet, hogy semmid sem lenne?” – „Tudom” – „Akkor azt mondd meg nekem, szörnyű lenne, elveszítened mindazt, ami úgy is alakulhatott volna, hogy nem a tiéd?” – „Micsoda?.. Mire mondod ezt?..” – „Várj… Először válaszolj: borzasztó lenne, vagy nem?.. Hiszen ha lehetne úgy is, hogy mindez nem a tiéd, akkor mi történne, ha elveszne?..”
Pavel azelőtt soha nem emlékeztetett arra, hogyan és miben segített nekem. Még csak nem is említette. Erre most így hirtelen… És ekkor egyszer csak rájöttem, hogy miért is mondja mindezt. Még hamarabb is értettem meg, minthogy odaadta nekem azt három papírlapot, a legelsőn felül ez állt: „Belarusz gazdasági veszteségeinek összegzése, amelyek Oroszország Ukrajnában viselt hadműveletében való részvétel miatt érni fogják”.
Ezt a háborút minálunk, ahogy Oroszországban is, „különleges hadműveletnek” nevezték. Aki háborúnak mondta, azt leültették. És Pavel sem mondta háborúnak a számításaiban. Megijedt. Nekem pedig ezt mondta:
– Lehetőséged nyílik, hogy az állami vezetés számára elmagyarázd, számokkal is bemutasd egy olyan politikai döntésnek a kártékonyságát, amely az Oroszországgal való katonai együttműködést tűzi célul. Ha nem is állítja ez le a háborút, legalább azt tudhatod majd, hogy te mindent megtettél ennek érdekében. Hogy a háború minket ne érjen el. Ennek érdekében az embernek akár mindenét is érdemes feláldoznia, amije csak van.
– Az életét is? – kérdeztem.
Ő pedig bólintott: – Lehetne úgy is, hogy az embernek az sincsen.
Persze, lehetne, hogy nincsen. De hát az élet, az nem egy lakás. Az életet nem ő adta nekem.
A múltkor, amikor találkoztunk, azt mondta, hogy Belaruszt az Isten adta nekünk. A háború pedig elveheti tőlünk. És hogy nem hagyhatjuk, hogy elvegye. Bármi áron meg kell akadályozni.
De miért nekem?
Pavel nacionalista volt. Még a minisztériumban is belaruszul beszélt. „Az Isten adta nekünk a nyelvünket.”
Az Isten adta Belaruszt, az Isten adta a nyelvet… De mit neked a nyelv, ha pénzügyes vagy? A rubel, akár oroszul van e-betű nélkül ráírva, hogy rublj, vagy e-vel belaruszul, hogy rubelj, így is, úgy száz kopejka.
Odaadta nekem a számításait. Én átvettem. Nem lehetett nem átvennem. „Ígérd meg, hogy megteszed.” Megígértem. Mert barátok vagyunk. Mert nem lehetett nem megígérnem. Másnap felhívott a felesége. „Makszim, ma reggel Pavelt… – és csak sírt és sírt. – Csinálj valamit, Makszim!..”
Letartóztatták!.. Akkor biztosan megfigyelték!.. Látták, mikor én… És bizonyára hallották is!..
Az elnöki tanácskozáson engem kérdeztek az ország pénzügyi helyzetéről. És értésemre adták, hogy mit akarnak tőlem hallani: „Egyesek bepánikoltak és államcsődről hadoválnak”. Én azt válaszoltam, hogy a pénzügyi helyzet bonyolult, de stabil. Erre bólogattak: „Igen. A helyzet bonyolult. De az a fő, hogy stabil.”
Pavel papírjait nem vittem magammal a tanácskozásra. Hátha megmotoznak. De az összes számítását tudtam kívülről. És emlékeztem a végkövetkeztetésére: pénzügyi csőd!
Ha Pavelt nem tartóztatták volna le… Ha… Akkor talán…
Marina, a felesége minden nap telefonált. Napjában többször is. Mintha nem értette volna…
Én sem értettem. Csakhogy én mást nem értettem. „Miért. Mi volt az oka? Az a plakát, hogy «Nemet mondunk a háborúra!»? A legjobb pénzügyi szakembert a pénzügyileg legnehezebb helyzetben?.. Vagy azért, mert pánikot keltett? Az államcsőd miatt? Az összeomlás miatt?.. De hát senkinek sem mondta ezt, csak nekem…”
Vagy Luxemburg miatt tartóztatták le? És az állásából is ezért túrták ki?..
A luxemburgi pénzügyi fórumra azzal küldtek ki bennünket, hogy bulizzunk ki kölcsönt a Nemzetközi Valutaalaptól. Én annak megfelelően szólaltam fel, ahogy megmondták nekem. Hogy nálunk stabilitás van és a kölcsönre fejlesztésekhez van szükségünk. Pavel pedig bekapcsolódott a világ pénzügyi instabilitásáról szóló vitába. Hogy úgymond, a pénzügyi gondok, mint minden műszaki is, a humanitárius problémákból erednek. Az erkölcs és a kultúra problémáiból, ami az egész világon hanyatlóban van. Annyira belebonyolódott az erkölcs és a kultúra kérdéseibe, hogy a német, aki a vitát vezette, mintegy viccből rászólt: „Úgy tűnik, hogy ön nem a megfelelő fórumra jött el” – mire ő, teljesen komolyan: „Ha ön így gondolja, akkor pontosan ön tévesztett fórumot”. Az a német pedig a pénzügyi alap végrehajtó tanácsának az egyik igazgatója, amelyiktől a kölcsönt kértük.
Hazatérésünk után engem hívattak be és tőlem kérdezték, hogy miért nem kapunk kölcsönt? Nem Pavelt hívatták és kérdezték, hanem engem. Ebből rögtön ki is derült, hogy mindenről tudnak. Volt ott valaki, aki figyelt. Így tehát nem találhattam ki semmit, muszáj volt elmondanom, hogy mi és hogyan történt.
Miközben ezt elmondtam, láttam, hogyan vadul el a tekintete a „hatalom főnökének”, ahogy Pavel hívta az államelnököt. Ugyanilyen vadul nézett Kutyaütő, mikor Rutát rángatta befelé a bódéjába. És ezzel az arckifejezéssel kérdezték hirtelen meg tőlem: „Készen állsz arra, hogy ne magadat szolgáld, hanem az államot? Becsületesen szolgáld! Csakis az államot! Mindenféle vita nélkül, akár itt, akár külföldön?”
Lehetetlen volt nem megérteni, hogy kit kell érteni az állam alatt. Őt magát. Húztak befelé az állami bódéba, hogy megerőszakoljanak, de mit tehettem volna? Mit válaszoltam volna? Hogy erre nem vagyok kész? Vagy azt mondani, hogy igen, készen állok, és felolvasni Pavel számításait arról, hogy a pénzügyi összeomlás elkerülhetetlen?
És hol lennék én akkor?
Ki vagyok én a „hatalom főnökéhez” képest?
Ha ez meg tudná állítani a háborút, akkor talán…
– Maga Makszim?.. – kérdezte Ruta hangja a hátam mögül, ebbe úgy beleremegtem, még a rózsát is kiejtettem kezemből, ahogy hirtelen, mintha a vállamnál fogva rántottak volna hátra, megfordultam a hangjára, Ruta pedig elkapta a virágot, csak nem a kislány, de nem is egy nagymama, hanem egy fiatal lány, olyan huszonöt éves lehetett. – Rutával van randevúja?.. Én a lánya vagyok.
Ezt nem lett volna muszáj mondania.
Nem egyszer és nem százszor próbáltam magam elé képzelni, hogy milyen lett Ruta, amikor a női kivirágzás korába lépett. Még egy olyan babát is vásároltam a kislányomnak, ami hasonlított az én elképzelésemre, és amikor a lányom vele játszott, mindig az a karamella illatú csók jutott az eszembe ott, a feodoszijai vonat két vagonja között, a hibálózó vaslap-hídon. De még álmaimban sem volt Ruta olyan szép, mint az a fagyantaszínű hajú és búzavirágkék szemű fiatal nő, aki a hátam mögül visszhangozta egész addigi életem lényegét: „Maga Makszim?.. Rutával van randevúja?..”
Ahogy hátrafordultam, nemcsak Rutát láttam meg. Visszapillantottam a saját sorsomra, egy másik életbe tértem vissza, abba, amilyet leélhettem volna! És olyan keserű lett a szívemben minden, úgy égetett…
– Igen, Makszim vagyok… Maga pedig…
– A lánya vagyok. Lilja.
– Hogyan?
Nem értette, hogy miről kérdezem.
– A lánya. Anyukám kért…
– Maga Lilja? De miért?
Meglepte a kérdés, csak megvonta a vállát.
– Nem tudom. Ezt a nevet adták nekem. Anyukám azt mondta, hogy az apám…
– Hát az apját hogy hívják?
Búzavirág-kék szeme hirtelen elsötétült.
– Vjacseszlav… – vetett rám csak egyetlen gyors pillantást avval a sötét búzavirággal. – Cseszik… De nem hívják, hanem hívták. Rögtön a háború elején megölték. Kijevtől nem messze laktunk, az oroszok betörtek a házunkba. Anyukámat megerőszakolták. Megöregedve is ugyanolyan vonzó volt, mint fiatal korában. Ha együtt voltunk valahol, mindenki azt hitte, hogy testvérek vagyunk. Apámat gépfegyverrel kényszerítették, amikor… Hogy a szeme láttára… De ő rájuk vetette magát… Amikor ezek elmentek, anyám csupa vér volt, apám vére…
Itt elcsuklott a hangja…
– Mindez nélkülem történt, én Kijevben voltam. Anyukám küldött el a nagynénémhez. A nővéréhez. Mintha előre megérezte volna… De hát ő maga is elmehetett volna… Sőt, az apukám is… De ők azt mondták: mit tennének velünk az oroszok? Hiszen a mieink ők is… Oroszok, nem németek… Én is így gondoltam, nem is akartam elutazni…
Megint elhallgatott egy időre.
– Akkor mentem vissza, amikor az oroszokat elzavarták, és csaknem egy fél évig anyukámat ápoltam. Apa halálába belebetegedett. Nagyon beteg volt. Ugyanannyira, mint amilyen nagyon szerette. A saját szüleit nem nagyon szerette, de még a nővérét sem annyira – minden szeretete az egy Csesziknek jutott. Lázálmaiban is őt látta… Úgy értettem, hogy egyszer már történt vele az életben valami ahhoz hasonló, amit akkor élt át, mikor bejöttek az oroszok. Az utolsó éjszakán pedig, mert éjjel halt meg, megtudtam, hogy mi történt… Váratlanul jobban lett – és elmondott mindent. A Szalmavirág állomásról, apámról, és magáról is, Makszim… Korábban is előfordult, hogy emlegette magát, de nem úgy… Nem azt, ahogyan… Hanem hogy szép karriert futott be, hogy maga Minszkben nagy főnök. Hogy a kormány egyik vezetője. És amint elkezdődött a háború, elkezdte várni… azt mondta…
Lilja alig mondta ki a szavakat, mintha fulladozott volna tőlük, búzavirágkék szeme csupa könny volt. Odanyújtottam neki egy kendőt – nem vette el. „Köszönöm, van nekem sajátom is… anyukámé, az ő könnyeivel tele…”
Ebben, hogy „anyukámé, az ő könnyeivel tele”, már volt valami női színpadiasság – vagy csak nekem tűnt úgy –, amit én nem bírtam elviselni, ami csak felpiszkálta a bűnömet, így már bosszankodva kérdeztem: „Mire várt?.. Mit mondott?..” Megkérdeztem, pedig értettem, sőt tudtam, mit várhatott tőlem Ruta, amikor a háború betört hozzájuk, amikor a repülőgépek és a rakéták nem Oroszországból repültek hozzájuk, ahogy a tankok sem onnan mentek, de nem is akárhonnan, hanem Belaruszból, ahol pedig én egy „nagy főnök” voltam, a „kormány egyik vezetője”. Azt várta éntőlem, Kijevtől nem messze, amit valaha a Szalmavirág kitérőnél is, én pedig sem magam nem próbáltam őt megvédeni, de még Kascsejhez sem rohantam azonnal segítségért. És kár volt arról kérdeznem a lányát, hogy mit mondott Ruta, amikor halálán volt, egy nőt, aki mindazt, amit a háború tett a családjával, úgy mondta el, mintha sajnálná, hogy el kell ezt mesélnie, és akkor, érezvén a hangomon a bosszúságomat, amiről már késő lett volna magyarázni, hogy mi okozta, hogy belülről, az énemből jön, egyszer csak, immár minden sajnálat nélkül, mindenféle hang-elcsuklás nélkül és úgy, hogy a búzavirágon egy csepp nem sok, annyi könny sem volt, kibökte: „Anyám azt mondta, hogy maguk megbeszélték, hogy találkozni fognak, elmondta, hogy mikor és hol, azt mondta, hogy én menjek el, és én megígértem, meg is esküdtem, mert azt is kikövetelte, hogy esküdjek meg, hogy el fogok utazni őhelyette, és hogy átadom magának, hogy az ötven évvel ezelőtt magának mondott szavait nem vonja vissza!..” – ezzel Ruta lánya a lábam elé hajította a fehér rózsacsokrot, és ebben a pillanatban, ebben a mozdulatban, evvel a hajlíthatatlansággal a hangjában már nem egyszerűen hasonlított az édesanyjára, hanem az igazi Rutának tűnt, aki, miközben én a lábam előtt szétszórt virágszálakat szedtem össze, hátat fordított és búcsú nélkül elindult a pályaudvar peronján abban az irányban, amerre a vonat indult Kijeven át Feodoszijába, a Szalmavirág kitérő felé. Utánaszaladtam, úgy futottam, mint annak idején Kutyaütő bódéjától Kascsejhez – muszáj volt megpróbálnom megvédeni, megmenteni, nem veszíthettem el egyszer s mindenkorra. „Mit nem von vissza?.. Ruta, milyen szót?..” – rohantam és kérdeztem lihegve, mintha abban bíznék, hogy valamilyen más szót fogok hallani, amire esetleg nem emlékeztem, amit ötven év alatt elfelejtettem, ő is egy percre megállt, mintha ő is elfelejtett volna valamit, egy ideig ott állt, és ha nem is ugyanúgy, mint egy fél évszázaddal ezelőtt, nem engem köpött le, hanem a lábam alá köpött a vállán keresztül, és olyan gyorsan kezdte szedni a lábát, hogy akárhogyan is futottam, akármilyen hangosan is kiabáltam utána: „Ruta! Ruta! Bocsáss meg, Ruta!” – nem tudtam utolérni, a kiabálásom sem érte már el őt…
Lilja nem szerette a rózsát, a fehéret különösen nem, mivel mindenki a fehéret szerette, mert patyolattiszta akar lenni, hát ahogy hazaértem, rögtön rám támadt: „Ezt meg kinek szántad?..” És válaszra sem várva, tulajdonképpen jóformán sosem várta meg a válaszom, hogy ne hazudjak neki, elmondta, hogy Valerik Pataseuszkinak, annak a srácnak a közös gyerekkorunkból, aki lefűrészelte a lábát annak a játék lovacskának, szintén levágták a lábát. A mentőkórházban. Ő nem tudja, mi volt az oka, valamilyen baleset vagy valami betegség miatt, de tudja, mert egy iskolai barátnője telefonálta meg, aki a kórházban dolgozik, hogy levágták.
Krakkó, 2022. november
Belaruszból fordította: Bárász Péter
(Breszt, 2024. augusztus-szeptember)
Jegyzetek
[1] A keleti szláv nyelveken köznapi neve ’halhatatlan’ – utalás arra, hogy szárítás után a növény még sok évig dekoratív marad.
[2] Halhatatlan (vagy haláltalan) Kascsej (vagy Koscsej) – gonosz férfifigura a keleti szláv folklórokban.
[3] Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) eredeti családi neve Uljanov.