Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia
•
„Az érzelemgazdagság meghatározó a tudományos tevékenységben. Egy felszínes ismereteket halmozó, lelkileg elsivárosodott ember nem lehet igazán kreatív kutató. Az érzelemvilág gazdagításához pedig legjobb eszköz a zene és más művészetek, valamint az erkölcsi nevelés.” (Freund Tamás)
Bevezető gondolatok
A kultúra alatt az utóbbi években szinte csak a művészeteket értjük, pedig a kultúra fogalma magába foglalja az alkotót, az alkotást és azt az intézményrendszert, amelyben jelen van. Elemei a teljes ismert műveltségtartományunk, az oktatás és nevelés, a humán és reáltudományok, teológia, filozófia, művészetek, jog és a gazdaság. A kultúra a személyes és a spirituális létnek, a közösségek működésének, az erkölcsnek a kerete, tudássá az emberi evolúció által vált. A nemzeti kultúra a múlt tükre, történelem, sikeres és sikertelen tapasztalások tömege. A nagy világban a szerepe, hogy hídként működjön egymás megértésekor, a szellemi kölcsönhatások áramlásakor.
A kultúra közvetlenül nem termel profitot. A bevétele abban a tudásban van, ami a termelést, a kereskedelmet, a pénzforgást, az eredményes gazdálkodást fenntartja. A kulturális tudás magában foglalja a nemzeti kulturális örökségnek, valamint azok világában elfoglalt helyének tudatosítását. Felöleli a főbb kulturális művek alapvető ismeretét, ideértve a kortárs kultúrát is. Az egyes országok kulturális és nyelvi sokféleségét az ennek megőrzésére irányuló igényt, a közízlés fejlődését és az esztétikai tényezők fontosságát a mindennapokban.
A Szép
(M. S. mester: Vizitáció)
Az Élet szépség – csodáld meg, mondja Kalkuttai Teréz a Himnusz az élethez című versében.
De mi a szépség? És mitől szép a szép?
A szépség, a művészethez kapcsolódik, nehezen meghatározható, általában a tárgyak, jelenségek olyan tulajdonságaként írják le, amely kellemessé teszi azokat, mint például a tájak, a naplementék, az emberek és a műalkotások. Az esztétika tudománya már könyvtárnyi irodalmat vizsgált és rögzített a fogalmához.
A szép fogalma már a Bibliában is megtalálható, bár nem esztétikai meghatározásként szerepel, hanem a bibliai eszmék, személyek és cselekmények belső, lelki szépségeként.
Platón a Lakomában az anyagként megjelenő szépséget valamiféle alkalmazott kontextualitással, míg a lelki szépséget a szellemivel tette egyenrangúvá. Munkájában hangsúlyozta a környezet fontosságát a gyermekek nevelése során, azaz egy ifjú csupa olyan dolgok közt nőjön fel, amely jólesik a szemnek és a fülnek, úgy, hogy az érzéki dolgok szépsége készítse elő a lelkét annak a szépségnek a befogadására, amely már tisztán szellemi.
A szépség a művészettel és az ízléssel együtt a filozófia egyik fő ága, az esztétika fő tárgya. Pozitív értékként szembe állítja a csúfsággal, mint negatív párjával. A szépség megértésének egyik nehézsége az, hogy objektív és szubjektív vonatkozásai is vannak: a dolgok tulajdonságának tekinthető, de a megfigyelők érzelmi reakcióitól is függ. Szubjektív oldala miatt a szépségről azt mondják, hogy “a szemlélő szemében van” azaz az alany részéről a szépség észleléséhez és megítéléséhez szükséges képesség, amelyet néha “ízlelésnek” is neveznek, edzhető, és a szakértőik ítéletei hosszú távon egybeesnek. Ez azt sugallja, hogy a szépségről szóló ítéletek érvényességi normái interszubjektívek, azaz a bírák egy csoportjától függ, vagyis nem teljesen szubjektívek vagy teljesen objektívek.
A klasszikus felfogások a szépséget a szép tárgy egésze és részei közötti viszonyban határozzák meg: a részek megfelelő arányban álljanak egymással, és így egységes harmonikus egészet alkossanak. A hedonista felfogások szükségszerű összefüggést látnak az élvezet és a szépség között, pl. egy tárgy akkor is legyen szép, ha nem okoz örömet. Más felfogások közé tartozik a szép tárgyak értékük, az irántuk való szeretetteljes hozzáállásuk vagy funkciójuk meghatározása. „A szép ott van a természetben és a valóságban, a legkülönbözőbb formában, de […] a szép, csakúgy, mint az igazság összefügg a korral, melyben élünk és az egyéniséggel, amely képes azt felfogni.” vallja Gustave Courbet.
A szép újra és újra csodálkozásra késztet minket, mert törvényszerűségekkel és tapasztalati úton meg nem magyarázható jelenség. Ez a rácsodálkozás nem egyenértékű a tudatlansággal inkább válasz a szépség felismerésére, az elismerés gesztusa. Simon András így ír erről: „Az az ember, aki különleges érzékenységgel rendelkezik arra, hogy a teremtett világban felfedezze és élvezze az isteni alkotás esztétikáját, felfokozott szépségvágyánál fogva mindenbe és mindenkibe hajlamos beleszeretni, amiben és akiben megérinti az Isten szépsége”
A 18. század folyamán Hegel esztétikai előadásai nyomán lépett a művészet a természeti szép helyébe, mint az esztétika kitüntetett tárgya. Ez a helycsere részét képezte annak a művelt közvéleményben lezajlott jelentős változásnak, amelyet romantikus mozgalomként ismerünk, és amely az egyén érzéseit helyezte a kultúránk középpontjába. A művészet olyan vállalkozássá vált, melynek során az egyén megnyilatkozik a világ számára és önmaga igazolására hívja fel a figyelmet. A művészet tehát tovább vitte a szép fáklyáját …..
A Művészet
(Botticelli: Vénusz születése)
Ki a művész? Mi az alkotás fogalma és folyamata? A művész mit érez, amikor alkot? Mitől művészi egy tárgy? És egyáltalán mi a művészet?
Ezek a kérdések mindenkiben megfogalmazódtak már.
A gondolatok a fejünkben néha csak jönnek, alakulnak. Befészkelik magukat, és nem tudunk tőlük megszabadulni. Ezek azok az érzések, amelyek alkotásra inspirálnak. Az intuitív érzés az, amit a művészet alkalmaz, ezzel az energiával tud életet adni a tárgyaknak. Nem gondolkodni, hanem érezni, ezt a vonalat ide kell húzni, azt a formát arra kell kanyarítani. A szellem áthatja az anyagot, működésbe hozza, az alkotó és az alkotás együtt dolgoznak, „kéz a kézben” járnak. …az éneklő, muzsikáló szeme felragyog, a szobor visszaölel, a könyvek betűi kitöltik életünk üresen hagyott lapjait, a képek színei és vonalai tovább komponálják emlékeinket, az agyag, a fa, a fonál, az ezüst és acél érthető nyelven beszélni kezd vallja Fekete György.
Művészet… minden korban és kultúrában jelen volt, és ma is örömet okoz, gondolatokat, érzelmeket ébreszt, a lélek mélyebb rétegeire hat. Híres művészek, gondolkodók és filozófusok időről időre megosztják ugyan velünk gondolataikat a művészet jelentőségéről, erősségéről és szépségéről, hatása azonban személyes, minden embert másként érint meg és értelmezi ugyanazt az alkotást. Kicsit oktatási célokat is betölt, jobbá tesz, nevel, de filozófus is, mert gondolkodásra késztet. Végül, de nem utolsó sorban szórakoztat, megnevetteti az embereket. Egy igazán nagy alkotás a koránál előbbre jár, vagy éppen a múlt hagyományaiból hoz elő örök érvényű üzenetet.
A művészet az emberi tevékenység sokrétű skálája, és az ebből eredő termék, amely magában foglalja a kreatív vagy képzeletbeli tehetséget, amely általában technikai jártasságot, szépséget, érzelmi erőt vagy konceptuális ötleteket fejez ki. Herbert Read szerint „érzelmi nyelven” beszél hozzánk. Ez az a nyelv, amely a vizuális képekből vagy zenei hangok játékából áll, éppen úgy tagolható, akárcsak a szavakból álló beszédnyelv, csupán ez nem diszkurzív. Trencsényi László így tipizálja „…a művészet, a valóság megismerésének sajátos formája, gyűjtőfogalomként magában foglalja minden művészeti ág jelenségvilágát, így a zene, irodalom, tánc, dráma, vizuális művészetek összességét. Sajátossága, hogy interkulturális kánonként több értékhordozó motívumát, nyelvét integrálja, szintetizálja.” Végül – de nem utolsó sorban – álljon itt az Oxford lexikon meghatározása: „A művészet az emberi tevékenység sokrétű skálája, az ebből eredő termék, magában foglalja a kreatív vagy képzeletbeli tehetséget, technikai jártasságot, szépséget, érzelmi erőt vagy konceptuális ötleteket.”
A művészet meghatározása tehát nyitott, szubjektív, vitatható. Nincs egyetértés a történészek és a művészek között, ezért is van ennyiféle meghatározás.
Személy szerint azt a művészetet szeretem, amely suttog és nem kiabál, a művészetet, amely betakar, repít, és nem tör össze. A kultúra alkotóeleme, gondolatokat és értékeket közvetít térben és időben. Szerepe az idő múlásával változik, az egyik helyen inkább esztétikai komponenst kap, máshol pedig oktatási feladatot tölt be, de a szépsége, az esztétikai értéke maradandó.
A Tudomány
(Chardin: A tudomány allegóriája)
A mai Törökország nyugati partján, Milétosz városában éltek azok a görögök, akik először kérdőjelezték meg a mítoszokat és kezdték kutatni, hogy milyen erők, őselemek működtetik a világot. A művészet és a tudomány a népek ősi életében egybe forr. Püthagorasz szerint akkor látunk szépnek tárgyakat, az emberi testet, a csigaház vonalait, ha egy bizonyos matematikai arányosság mérhető a formákban. A tudós görögök a világ és az élet megismerésére vonatkozó tapasztalataikat versbe foglalták, élő szóval, énekelve adták tovább.
Az élet és a történelem számos érdekes példát ismer arra, amikor a tudós és a művész átrándulnak egymás területére. Bacon és Giordano Bruno még versekben írják le tudományos gondolataikat. Galilei nemcsak a platóni dialógus szellemes és eleven formájába önti számos tudományos művét, hanem szonetteket ír és egy vígjáték vázlatán is dolgozik. Leibniz tizenhárom éves korában egyetlen délelőtt megír egy háromszáz hexameterből álló verset, amelyet tanítói is megcsodálnak. Ampère is vonzódik a költészethez, amikor tanártársai figyelmeztetik, hogy térjen vissza az egzakt tudományok területére, így válaszol: „Mi okból kerüljek el egy virágokkal és élő vizekkel áldott földet, hagyjak el patakokat és ligeteket pusztákért, amelyeket a matematika napja leperzsel; ez legfényesebb világosságát a tárgyakra csak azért veti, hogy elhervassza és gyökeréig kiszárítsa!” Pasteur már tizenhárom éves korában kitűnő képeket rajzolt. Einstein szabadidejében hegedült, a nagy humanista orvos, Schweitzer orgonajátékát mindenki csodálta. A fizikus, Herzberg mély átérzéssel énekelt Schubert és Mozart dalokat. Ismét mások komoly vagy akár könnyűzenei dalokat komponálnak, melyek néha nem várt sikert aratnak.
Jóval kevesebb példa van arra, amikor a művész kirándul át a tudomány területére. Igazán jelentős alakok ezek között Leonardo da Vinci és Goethe. Bach egy mértantudós ismereteivel fejlesztette ki fúgáinak matematikai szerkezetét. Poussin a karteziánus világkép érzéki modelljeivel ajándékoz meg bennünket. Samuel Morse klasszicista festő, egyben a Morse kód feltalálója is.
Ugyanaz a világ hat tehát a művészre és tudósra is, mindketten megfigyelnek, valami újnak a felfedezésére szomjaznak. Változik azonban a vizsgálódási és értelmezési szempontjaik pozíciója. Mindenki szeretné megérteni azt, ami körülötte történik, a tudomány és művészet ezekhez ad nézőpontokat. A különbség abban keresendő, hogy a művészi alkotás introspektív folyamat, az ingerek egy szubjektív, érzelmi szűrőn mosódnak át, amelyeknek esszenciája egy sajátos egyedi értelmezési formában születik újjá. A tudomány a megismerést viszont egy objektív, törvényszerűségekben megérthető, egységesítő formában közli. Azonban a különbségeket nem kell fekete-fehéren értelmezni, a tudós is ember lévén nem tudja szubjektivitását teljes mértékben kivonni a megfigyelésből, és a művészi kifejezés sem teljesen mentes a tudatos irányítástól.
Babits Mihály gondolata a tudomány és a művészet kapcsolatáról „a tudományt és művészetet nem lehet egyszerre definiálni, mert nagy dolgok, nincs definíció, mely őket kimerítené. […] a művészet az érzetek és érzések, a tudomány a belőlük leülepedett fogalmak drága gyűjteménye. Művészet és tudomány legmagasabb foka a Tudatnak, amely az Élet testén nőtt; mint csápja”. Ezen gondolatok ellenére is még napjainkban is nagyon sokan tartják azt, hogy a tudományos és a művészeti alkotó tevékenységek különböznek egymástól pedig „a művészetnek is ugyanaz a lelki forrása, mint a tudománynak: az örök változásban az állandó, az el nem múló, a végtelen után való sóvárgás. […] A tudós az [abszolút] igazságok rendszerét, a művész […] a szépértékeket akarja megragadni: mindkettő azt, ami a dolgokban állandóan jellegzetes, tipikus, lényeges […]. Erre a célra a tudós eszköze elsősorban a fogalom, a művészé a szemlélet. A tudós a különöst az általánosnak, a törvényszerűnek, vagyis a fogalomnak formájában, a művész az általánost, a jellegzetest a különösnek alakjában ábrázolja. […] A tudós a világ egyedi jelenségeiből és tárgyaiból általában az egyetemest, a törvényszerűt, a változatlant szívja ki gondolkodásának logikai eszközeivel. A művész ellenben egyedi jelenségeket és tárgyakat ábrázol, de úgy, hogy az egyedit, a különöst az egyetemes, a tipikus hatja át, alkotásában az egyedit mindig az egész típus képviselőjeként állítja elénk. […] A művész alkotása örök jelent képvisel éppúgy, mint a tudós fölfedezett törvénye: a személyfölötti, változatlan, időtlen lényeg jelentkezik benne.” írja Kornis Gyula a Tudós és művész munkájában.
A Művészetpedagógia
A művészetpedagógia legmesszebb nyúló gyökereként említhetjük az ókori görögöket (Platón), és a középkori kolostori kultúrát. A modern értelemben vett művészetpedagógia csak a polgári iskolarendszer létrejöttével került az oktatásba. A polgárosodás korában a különböző művészeti tárgyak (zene, rajz) oktatásának feladata nem pusztán valamely képesség, ügyesség fejlesztése volt, hanem általános nevelési funkciót is kapott. E mellett egy másik létező művészetpedagógia cél a népi kultúra átörökítése, amely folyamatában az ének, tánc, rítus, díszítőművészet nem tantárgy, hanem a mindennapi élet természetes része, ezt nem tanítják a fiataloknak, hanem a mindennapok során mintegy belenevelődnek.
(Szepesi J.: Művészettel nevelés)
Friedrich Schiller 200 évvel ezelőtt írt tanulmánya a Levelek az ember esztétikai neveléséről (Über die ästhetische Erziehung des Menschen, 1795) még ma is az egyik legmeggyőzőbb írás az esztétikumnak a kultúrában és a nevelésben betöltött kiemelkedő szerepéről. A művészetpedagógia egyik fontos kordokumentuma, amely a személyiségfejlődés és az esztétikai tapasztalat összetartozását hirdeti és amellett érvel, hogy a „szép lélek” belső harmóniájának megvalósulása – ahogy ezt a sokat mondó kifejezés sugallja is – nem történhet esztétikai élmények nélkül.
Corrado Ricci, régész 1887-ben írta meg az első, gyerekrajzokról publikált művét, falfirkák alapján, ikonográfiai módszerekkel kísérelte meg a gyermekek rajzfejlődési szakaszainak leírását. John Dewey 1934-es, Art as Experience című munkájában a művészet nyelvéről beszél, amely alapvetően szükséges a valóság megismerésében és a kommunikációban. Rhoda Kellogg 1979-ben a strukturalista nyelvészet módszereivel írta le a vizuális nyelvet, Kodály Zoltán szolmizációs módszere a zenei nyelv alapelemeit és szerkezeteit tette áttekinthetővé és taníthatóvá.
Rippl Rónai József a művészettel nevelésről ezt írja: „A pedagógusok próbálkoznak itt is, másutt is, a művészetről előadásokat tartani. Az igyekezet ennél a fontos dolognál nem elég. Nagyon meg kell gondolni, hogy miképp kell átadni a gyermeknek a művészetek ismeretét. Téves azt hinni, hogy ez csak pedagógiai ügy, vagy, hogy a művészetre csupán irodalmi, vagy történelmi szempontból kell nevelni a gyermeket. Ameddig a tanítók maguk nem érzik át a művészetet és ennek fontosságát, addig azt nem közvetíthetik megértéssel. Igazságosan csak művészek vagy nagy műízléssel bíró emberek jogosultak erre a fontos társadalomnevelési szerepre.” Rippl Rónai művészetpedagógiai koncepciója: „előbb a felnőtteket, más szóval – tanítókat kell instruálni, és ha már így célt értünk, akkor lehet a gyermeket – amikor már tanítóanyaggal rendelkezünk – a művészet megértésére, meglátására, sőt megérzésére rávezetni. Ezáltal nem válik a módszer erőszakossá és darabossá, hanem egész természetes úton jutunk eredményre.”
Rudolf Steiner, a Waldorf-pedagógia és az antropozófia megalapítója, sajátos módon fűzte össze a nevelést a művészettel a Nevelőművészet (1924), és A nevelés művészetének szellemi-lelki alapjai (1922) című munkáiban „… Ha mint nevelők és tanítók a helyes módon akarunk a gyermek mellett állni, tudnunk kell, hogy ebben az életkorban az egész tananyagot művészien kell a gyermekhez közelíteni. […] A gyermek a fogváltás és a nemi érés között művész, ha gyermeki módon is, mint ahogyan a legelső életszakasza során a fogváltásig természetes módon Homo religiosus, vallásos teremtmény.” írja a Nevelőművészet című könyvében.
John Dewey szerint: „A nevelés az egyén alkalmassá tétele saját funkcióinak gyakorlására” Deweynak a művészetről is volt érvényes gondolatmenete, a korabeli művészetfelfogáshoz kapcsolódóan. Art as experience című könyvében (1934) a művészet néhány fontos jellemzőjét fogalmazza meg. Dewey szerint a művészet különleges lehetőség a tapasztalatszerzésre (ezért is a cím), és nagy lehetőség rejlik benne az emberek és a társadalom alakítására. Egyik fontos állítása, hogy a kanonizált művészet alkotásai érinthetetlen tárgyak lettek. Szerinte az alkotások emberi élmények és tapasztalatok eredményei, de a kapitalizmus hatására a műalkotások, mint tárgyak eltávolodtak a mindennapos emberi élettől. Dewey szerint a művészetet elválasztani az élettől hasonló, mint egy személyt a körülményeitől, a művészet pedig nem egy tárgy, hanem egy esemény, először az alkotó majd a befogadó személyes megélt élménye.
Herbert Read művészettörténész, irodalomkritikus és költő, az, Education through Art című könyvében (1943) a művészetnek a világ megismerésében játszott szerepét hangsúlyozza. Nemcsak a műalkotásokban rejlő tudásról beszél, de fontosnak tartja az alkotás útján szerezhető ismereteket látványokról, hangokról vagy a mozgás törvényszerűségeiről. Ő vezette be a szakirodalomba a művészettel nevelés (education through art) kifejezést, hogy a művészet hatására alapozó, elsősorban esztétikai-morális célú képzést elkülönítse a közhasználatú művészetre nevelés vagy művészeti nevelés (art education) szókapcsolattal jelölt, a művészetek nyelvét tanító iskolai módszerektől. Míg kortársai az iskolai oktatással el nem rontott, spontán önkifejezés értékeit hangoztatták, ő hatásosan képviselte a képességfejlesztés jelentőségét, amely nélkül nemcsak az alkotás, de az értő befogadás is lehetetlen.
A 21. századi művészetpedagógiát két vezető tudományos megközelítésmód eredményei határozzák meg: a művészeti ág művelésében és befogadásában domináns képességek fejlődésének elsősorban kvantitatív vizsgálata és a művészet kortárs és klasszikus megjelenési és megosztási formáira, társadalmi szerepére reflektáló, elsősorban kvalitatív kutatási modell. Az első feltárja, mikor és milyen fejlesztés lehetséges és kívánatos, a másik felmutatja, hogyan él meg a művészet az iskolában, milyen hatások remélhetők tőle. A tantervekre a képességfejlődésre fókuszáló előbbi, a szakmai diskurzusra a művészetet középpontba állító utóbbi irányzat van nagyobb hatással.
A huszadik század második felében a valóság egyre részletezőbb megismerésére törekvés volt a jellemző. Ma pedig mintha egyre inkább felismernénk a nevelésben és az oktatásban az egységesülés igényét, amely megfelel az ember harmonikus fejlődésének. Freund Tamás szerint fontos, hogy amíg gazdagítható a gyermekek érzelemvilága, – és ez elsősorban a tizennyolc év alatti életkor, – addig a művészettel nevelésre, a befogadás képességének fejlesztésére helyeződjék a hangsúly.
A művészetpedagógiának nem csak a művészet, mint kulturális tartalom közvetítése a feladata, hanem a személyiségfejlesztő potenciál kiaknázása is. „A művészeti nevelés sokáig egy jól körülírható tevékenységnyalábot foglalt magába: mindazokat a gesztusokat, tartalmakat és aktivitásokat, melyek a tudatos (családi vagy intézményi) nevelés részét képezték, és közük volt a művészetekhez” határozta meg a művészetpedagógia fogalmát Trencsényi László.
A mai közoktatás általános célja és integrált része lehetne a művészettel nevelés, – a NAT-ban ugyan helyet kapott a lehetőség, de nem fejtik ki bővebben mit is értenek alatta. Speciális értelemben a problémás gyerekekkel való foglalkozás vagy problémahelyzetek megoldásának, tabu témák feloldásának az eszköze. Segítségével olyan fiatalok is kifejezhetik magukat, akik verbálisan egyáltalán nem, vagy csak nehezen nyílnak meg. Hasonló a helyzet a felnőttek esetében is, önismereti, vagy a pszichiátriai betegek rehabilitációjának edukatív eszköze.
Trencsényi László a művészettel nevelés legfontosabb jellemzőjeként az erkölcsnemesítő szándékot és az érzelmi azonosulást emeli ki, míg a művészeti vagy művészetre való nevelés fő törekvéseként a művészetek megértéséhez szükséges képességek (kifejezőeszközök, mű elemzési technikák) fejlesztését hangsúlyozza. A kettő szerves összefonódására Kodály művészetpedagógiai munkásságát hozza fel példaként.
Bodóczky István Vizuális nevelés című könyvében teszi fel ezt a két kérdést: Művészet vagy tanárság? Művésznek maradni, vagy tanárrá lenni? Ez az alapvető és problémaindító kérdéskör, melyre a szerző igyekezett választ adni, munkássága során folyamatosan. Hosszú ideig küzdött azzal a problémával, hogy alkotnia vagy tanítania kell-e inkább, esetleg alkotással tanítani, vagy tanítással alkotni. Hogyan válhat esetleg maga a tanítás alkotássá? Művészettel nevelni, vagyis a művészet segítségével hozzájárulni a felnövekvő nemzedékek szellemi, lelki, érzelmi és erkölcsi életének kiteljesítéséhez, az önmagával és a világgal harmóniában élő ember kibontakozásához. A művészettel nevelésnek fontos megteremtenie a gyermekben az igényt és a feltételeket a belső világ bevonására a gyermek tanulási folyamataiba, festéssel, színjátszással, kórusban énekléssel, szobrászkodással. Ennek a nevelési célnak a megvalósításához azonban szükség van olyan magasan képzett, karizmatikus pedagógus személyiségekre, akik élő, eleven módszerekkel, játékosan, színesen, mozgalmasan képesek a gyermekeknek megmutatni a világot.
Összefoglaló gondolatok
A kultúra és a művészetek érzékenyen és gyorsan reagáltak és reagálnak a kor változásaira.
A művészetek nyelvezete (a beszélt nyelv kivételével) internacionális. Összeköti a különböző kultúrákat, feloldja a köztük lévő történelmi és szociális kötöttségeket. A művészetpedagógia, a művészettel nevelés a kultúra túlélésének és újrateremtésének egyik legfontosabb eszköze. Kapocs az iskolai és a családi nevelés, a művészetek és a tudomány között.
Napjaink pedagógiájának egyik legnagyobb kihívása abban áll, hogy nem láthatja előre, milyen tudásra is kellene felkészíteni gyermekeinket. Nem lehet tudni, hogy tíz-tizenöt év múlva milyen ismeretanyagra lesz majd szükségük, mint munkavállalóknak. Egyetlen dolgot lehet bizonyosan állítani: bármilyen területről is legyen szó, kreativitásra, kommunikációra és kooperációra szükség van és szükség lesz. A művészettel nevelés révén pedig éppen e három terület: az ötlet, a kapcsolatteremtés és az együttműködés fejleszthető a legnagyobb mértékben.
A technológia fejlődésének köszönhetően a művészet és tudomány közötti határ még inkább átjárhatóvá vált. A hagyományos kultúrát és tudást azonban csak úgy tudjuk felkínálni a fiataloknak, ha lehetővé tesszük, hogy azt a jelenben megélt tapasztalatként éljék meg. A megélés, beleélés fontos eszköze az önálló felfedező tevékenység, az alkotómunka.
IRODALOMJEGYZÉK
BODÓCZKY István. Vizuális nevelés. Budapest: MIE, 2003. 223.p.
DEWEY, John. Art as experience. New York: TarcherPerigee, 2005. 371p.
ELMER István: Művészettel nevelni. In.: Országút 2023. IV.évf. 16. sz. 30-31p.
FOGHTŰY Krisztina. Pedagógia, művészetpedagógia, múzeumpedagógia. In.: Foghtűy Krisztina – Harangi Anna (szerk.) Múzeumpedagógiai útmutató. Budapest: Korona K., 1993. 39-47p.
GOETHE és Schiller levelezése. Válogatta és az előszót írta Deák Tamás. Bukarest: Kriterion, 1984. 25. p.
ILLÉS Anikó. Művészetterápia a közoktatásban: elméleti lehetőségek és etikai megfontolások, In: Új Pedagógiai Szemle, 2009/5-6, 233-240p..
KISS Virág. Művészeti nevelés, művészettel nevelés, művészetterápia, In: Iskolakultúra, 2010. 10.sz. 18-31p.
KISS Virág. A művészet, mint nevelés és a nevelés, mint művészet, In.: Neveléstudomány Online, 2014/1. Url.: http://nevelestudomany.elte.hu/ index.php/
KORNIS Gyula. Tudós és művész. In.: A tudományos gondolkodás című kötet XV. fejezete.
READ, Herbert. Education through Art. London: Faber&Faber, 1943. 355.p.
MŰVÉSZETPEDAGÓGIA. In.: Magyar Tudomány. Tematikus szám 179.(2018)6, 761–772p.
SCRUTON, Roger. A szépről. Budapest: MMA kiadó, 2019. 215p.
STEINER, Rudolf. Nevelőművészet. Stuttgart: Biczó Iván K., 1924. 61p.
TRENCSÉNYI László. Művészetpedagógia. Budapest: Okker Kiadó, 2000. 7 – 43p.
Illusztráció: szerzői melléklet részlete
Ezek is érdekelhetik!
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
Tóth Kálmán: Paul Johnson nyomában →
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
