Jámborné Balog Tünde: Önszócikk+
•
Szondi György hívására újabb mérleget von, közel egy évtizeddel az Önlexikon szócikkének befejezése után. (Nehéz feladat, mert változott a perspektíva. Más dolog hetvennyolc esztendő ormáról egy teljesnek látszó életre visszatekinteni, és megint más lefelé botorkálva a lejtőn nyolc év történéseinek súlyát felmérni és helyét megtalálni a szűkülő térben és gyorsuló időben, nyolcvanhatodik születésnapja küszöbén.)
Utószavában – így nevezi ezt a toldalékot – óhatatlanul nagyobb hangsúlyt kapnak a részletek, eltakarhatják a horizontot.
(Szükségszerű néhány korábbi esemény felidézése is, jelene gyökértelen múltja nélkül. S ha néhol gyerekzsivaj, poharak ünnepi koccanása hallik a sorok közül, vagy könny csorog a tárgyilagosság álarca alól, szubjektívebb lesz ugyan az önkép, ám hitelesebb is. És kevesebb rés marad az emlékfoszlányokból összerótt takarón, ahol átfújhat a közelgő apokalipszis vihara.)
Élete a korábbi szócikk írásakor már éppen visszazökken a rendes kerékvágásba, és látszólag simán gördül tovább. (Társával együtt – aki Atlaszként emeli vállán házasságuk eddigi évtizedei alatt[1] –, túl van az öregség első nagy megpróbáltatásain, ekkorra mindketten megjárják Hádészt. Szívét hosszú huzavona után megfoltozzák, és férje hallatlan akaraterővel épül föl betegségéből: újra megtanul járni, görcsbe merevült ujjait kiegyenesítve írni; 1944 és 1956 között elítélt rab- és sorstársainak méltó mementót állítani, és mélyre temetett emlékeket felszínre hozva felesége írásaihoz nyersanyagot, sőt ihletet adni.)
Pályáján sikerek, családjában szívbéli örömök feledtetik a baljós előjeleket, és ahogy a vihar kitörése előtt beáll a szélcsend, ő is kap pár év haladékot. („Állj meg, pillanat”, mondaná legszívesebben, mikor kolozsvári dédanyja ládájában őrzött kárpitjait ki-kicsomagolva újabb tárlatokon szembesül képzőművész múltjával, és kézbe veheti reprezentatív albumát negyven év batikképeivel.
De megállítaná az időt akkor is, mikor égi üzenetként váratlanul ölébe hull apja „kenyeres kujon pajtásáról”, a „vagányok félig lúdtalpú Attilájáról” elnevezett bronzmedál, és végérvényesen íróvá avatja saját szemében is, bár irodalmi életünk jeles képviselői jóval korábban befogadják[2].
Közben kirajzolódnak hetedik kötetének körvonalai, amelyben helyükre kerülnek egy családregényféle novellafüzérébe illesztve korábbi és frissen született elbeszélései, hogy egymást kiegészítve idézhessék meg a múlt „Különös tartományát” az utódoknak. Kivételes ajándéka a Sorsnak, hogy a könyv makói bemutatója Makovecz Imre posztumusz könyvtárépületének legelső irodalmi eseménye lehetett.
S élete kalendáriumának vége felé lapozva e két – számára pirosbetűs – dátum között arannyal írva fénylik házassága hatvanadik évfordulójának ünnepe, a három gyerekkel, tizenhárom unokával és még csak tucatnyi dédunokával koszorúzott gyémántlakodalom. A Vizes utcai ház Laresek árnyaival és emlékekkel zsúfolt kertjében ülik meg az araszos csemetékből égigérővé nőtt pannonhalmi gyertyán, az ikertörzsű taxusok és a diófa zöld sátora alatt. Ott, ahol Szegény Yorick elásta a konyakosüveget egykor, és rég eltávozott nagyszerű barátok röptették szárnyaló gondolataikat, míg csirke pirult a nyárson parázs fölött a csillagot virágzó nyári ég alatt.
Az Úr 2019. esztendejének adventjén lejár a kegyelmi idő, elszenvedi élete eddigi legnagyobb veszteségét. (Találkozásuk hatvanhatodik évfordulóján, a téli napfordulón temeti férjét ónszínű téli ég alatt Makón, a Kálvária utcai temetőben. Két héttel korábban még együtt vannak óbudai kiállítása megnyitóján, s noha társa fényképén ma már látja, hogy készül a távozásra – az öreg Rembrandt utolsó önarcképének elégedett, ám időtlen mosolyával ül a Napba öltözött Boldogasszony és a cinkosan kacsintó Újhold vásznai között, háta mögött a sirató Gardonos Angyallal –, ő az utolsó percig reménykedik.)
Gyásza az idő múltával inkább erősödik, mintsem enyhülne. ( Hiába a további dédunokákkal szaporodó család szívmelengető szeretete,[3] hiába a megmaradt barátok együtt érző vigasztalása,[4] elvesztett másik felét senki és semmi nem képes pótolni. Feloldhatatlan magányában az éjszaka neszeire figyel, a föld alatti homokfolyó, a Vizes utcai Styx surrogására, és az éjfél körül ismétlődő tompa koppanásra: az üzenetre, amely talán odaátról jön. Mert az utcán senki, egyedül a föld és a fal vezetheti a hangot, de aztán az is elhal, és az apokalipszis lovasainak közelgő patkócsattogása töri csak meg a csendet, nyomában katasztrófák, járványok, tűz- vízözön, a háború, az internet álságos hálójában vergődik a világ…)
Végül a munka segít úgy-ahogy. (Mezey Katalin unszolására a toll után kap, „utolsó szalmaszál után…”, és a következő évek eredménye két új kötet az idei könyvhéten. Egyik a sajátja; a napfordulók közötti éveket, a szerelmet és a gyászt felidéző novellákból összerakva. A másikat az elvesztett társ hagyatékából – irodalmi igényű emlékezéseiből, kamasz- és ifjúkori naplótöredékeiből, börtönleveleiből, cikkeiből, interjúiból, beszédeiből, hivatalos dokumentumokból, fényképekből keresi-válogatja, szerkeszti és rendezi sajtó alá. Úgy gondolja, hogy derékba tört kényszerpályája tipikus XX. századi magyar sors. A végképp eltörölt középosztály kálváriája tükröződik benne, mint cseppben a tenger[5].
Az október másodikáról harmadikára virradó éjszakán betölti nyolcvanhatodik évét (és két nap múlva elsőszülött dédunokája karjába fogódzkodva felkapaszkodik a budajenői Kálvária-domb tetején álló XIII. századi, valaha Szent Mihályról elnevezett templomocskához, a tizenhetedik dédunoka keresztelőjére.
A templom gótikus szentélye románkori elődjének alapjaira épült, falába illesztve az első kicsiny építmény megmaradt domborműve hirdeti a folytonosságot; hajója zömök, falusi barokk, a felvezető fa- és kiskockakő kombinációjú lépcsőkkel tagolt út a modern tájépítés remeke, és az egész úgy nő ki a földből, mintha öröktől fogva a természet része volna. Bent nincsen villany, ácsolt lócákon ülünk, a gyertyák imbolygó fénye meg-megáll az arcokon, hívő-nemhívő egyremegy, mindenkit megérint a múló és mégis örök pillanat transzcendenciája. A pogánnyá lett világot megingatja a hit, mikor a szenteltvíz lecsurog a nevető kislány homlokán.)
Holnap új novella írásába kezd (s amíg rá nem lép arra az egyetlen útra, amelynek végén elvesztett másik fele várja, tovább gyűjti a múlt darabkáit, hogy jövőt építsen belőlük az utána jövőknek.)
(2024)
Jegyzetek
[1] „…a világ legtermészetesebb módján élve meg ezt az állapotot” (Idézet a régi barát, Halász Péter jellemzéséből. Kézirat, 2020 )
[2] „….ezt ami írásaidban megelevenedve feltárul, még nem írta meg senki, márpedig az igazi próza mindig és elengedhetetlenül ismeretlen anyag, világ (ahogy tetszik) fölfedezése és író módra való föltérképezése. Neked ez hitelesen sikerült…” ( Domokos Mátyás 2005 júliusában kelt leveléből)
„ … a folyóágból lett homokfolyó, amely láthatatlan, de létezik ….motívummá emelése isteni adomány egy író számára. Jámborné Balog Tünde visszafogottan, mégis tündéri módon él ezzel az adománnyal, megteremtve a józanul mágikus realizmus alföldies változatát.” ( Vasy Géza: Az emlékezés útjai. Magyar Napló, 2006. július)
[3] „…Zolika a mennybe le nem veszi a szemét Tündiről… Még este sem…” (Vagyis vigyáz rá, mondja a temetés után az akkor négyesztendős egyik dédunoka.)
[4] „…Itt Gyimesben úgy tartják, hogy akik adventben halnak meg, egyenesen a mennyországba jutnak…” (részlet H. P. üzenetéből, 2019. 12. 17.)
[5] Jámbor Zoltán: A történelmet emberek írják (Orpheusz Kiadó, 2024)
Ld. még: ⇒http://www.naputonline.hu/2016/11/16/jamborne-balog-tunde-onszocikk/
Illusztráció: Önlexikon
Ezek is érdekelhetik!
Sárközi László: Önszócikk →
Lajtos Nóra: Önszócikk →
Füzesi Magda: Önszócikk →
