Fodor Miklós: Fregoliszakadás (rendhagyó versértelmezési kísérlet)
•
Závada Péter: Nem tart
Csapong az ősz, kabátot bontogat.
Csapongok én is. Semmi fontosat.
A szeptember merő banalitás.
A lényeget talán majd valaki más.
Nem tartlak már: kötél a fregolit.
Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít.
Zavartan néz, pislog, kérdőre von
hideg szemed: szép, zárlatos neon.
1.
Ím egy vers. Nem rossz. Van benne valami, ami megmozgatja a fantáziámat. Ezen ihletettségem folytán arra vetemedek, hogy elmondom Neked érthető prózában, miről szól Závada Péter verse.
Azt javaslom, a főhőst nevezzük Péternek, de szögezzük le, nem azonos a verset megíró költővel, aki ma már szintén nem azonos azzal, aki annak idején megírta ezt az opuszt. Utalunk a szoros kapcsolatra főhős és szerző között, de nem azonosítjuk a két entitást. Gondolom, ebben megegyezhetünk.
Úgy látom, a vers egységes, harmonikusan összefügg kezdés, közép és vég. A felmerülő motívumok is szépen beilleszkednek egy átlátható, kerek és érzelmes történetbe. Mi az alaphelyzet? Az, hogy Pétert elhagyta a szerelme, de a férfiúban e tudat még csak készülődik. Már leesett a tantusz, de az érzés még csak most szállingózik alá, mint őszi falevél, vagy szivárog fel, mint víz a hajszálereken. A kötődés a lány részéről megszűnt. Nos, ez az oka, hogy Péter lelke csapong, miközben az utcákat rója. Úgy tűnik kezdetben, hogy az ősz hatása e csapongás, a szeszélyes szeles őszé, mely hol kabátot gombol rá, hol meg kibontja. És lám, vegyük észre a költői bravúrt: rejtett hasonlat került a versszövetbe, merthogy az ősz „bontogat”, és lám, a szerelmes társ is bontogatja a kötődést Péterrel.
Péternek ebben a csapongó, kötődést veszített, érzelmileg még nem átélt helyzetben nem jutnak eszébe fontos gondolatok. Úgy is mondhatnám: megszűnt a fontosságtudata. Hogyne! Már nem fontos a lánynak. Mindene volt, s már nem az – de a férfiú ezt se tudja még. A vers egy szép folyamat, melynek során Péter ráébred arra, hogy mi van, és mellesleg mi is megtudunk ezt-azt, ha akarunk. Szóval megszűnt a lényeg, a kötődés, a fontosság, a szerelem, az intimitás, az egység, az esszencia. Ezért a csapongás, ezért nem jut Péternek eszébe semmi, csak „banalitás”. Egyébként ez nem lenne feltétlenül rossz lélekállapot, ha a versből az derülne ki, a főhős mennyire élvezi e csapongást, de a vers értelme nem veszi fel ezt az irányt, sőt.
Péter egyszer csak ráébred az igazságra, de ezt férfiúi mivolta még mindig nem engedi a maga kegyetlen tisztaságában érvényre jutni, ezért így fogalmaz: „Nem tartlak már”. Huncut módon nem árulja el, hogy ez következmény, így mi, olvasók, ha nem lennék elég dörzsöltek, azt hinnénk, Péterben szakadt el a kötődés először, de ez nyilvánvalóan nem igaz. Péter férfiúi – uralkodói – mivoltának fontos, hogy azt a látszatot keltse, mintha ő uralná a kapcsolatot, holott.
Hogy jön ide a „fregoli”? Magától értetődő: Péter hazamegy, és mivel elviselhetetlenül fáj már, hogy hagyta megromlani ezt a jó kis kapcsolatot, észbe kap, félteni kezdi megszokott komfortját, és megpróbálja helyrehozni, amit elszúrt. Olyat csinál, amit mióta él, egyszer sem: kiteregeti a frissen mosott lepedőket (nem a szennyest! olyat már csinált…). Hanem, mit ad Isten, beázott a plafon, a fregolit tartó csavar meglazult, és Péterre rászakad a szárító a vizes lepedők súlya alatt. Ekkor nyit a fürdőszobába a lány. Egészen hihető dramaturgiát adok elő Neked – remélem, a vers költője nem orrol meg az ártatlan kis játékért.
A helyzet drámai. A lány hazatért a munkából, fáradtan, lelkileg elgyötörve, mert bár ő szakított, a szakadás őt is megviselte. És akkor meglátja Pétert, amint vizes lepedők között ül magába roskadtan a kád szélén, fejét fogja, melyen az ütéstől lila folt éktelenkedik. A beázott neonégő vibrál egy darabig, a lány csak áll, nem tudja sírjon-e vagy röhögjön az abszurd, hiteltelen látványon, és egyáltalán nem a sajnálat érzése ömlik át szívén, hanem a bosszankodásé: „Zavartan néz, pislog, kérdőre von”. Aztán vibrálni kezd a fénycső, hirtelen sötét lesz és vége mindennek. Az utolsó emlék a „neon” „hideg” sugara és a lány szemének hidege összemosódva.
Péter úgy érzi, nem tartja őt az ég. Azért érzi így, mert számára a lány mindent jelentett, kezdetben szinte rajongással szerette, aztán a megszokás szikkadt erejével. Nemcsak a lány nem tartja őt, úgy érzi, a létezés egésze sem tatja már. Semmi sem tartja. Nincs tartása. Végső kétségbeesésében füllent: „ránk szakad” az ég, értsd, a fregoli. Azt reméli, ha közössé teheti ezt az élményt, akkor a közösség megteremtődik újra. És a remény is… de nem.
„A lényeget talán majd valaki más” éli meg a lánnyal.
2.
Eddig a játék, és akkor most nézzük meg kissé fogalomelemzőbben a versszövetet. A „szövet” képe nem véletlen ötlik eszembe. A vers-szöveg olyan, mint egy mintázatos szövet. Ami összetartja, az a szövet. Rajta a képek, szavak a minták. És mi tartja össze a szövetet? Valamilyen érzés, mely egy drámai szituáció belső leképeződése. A verset nem a cselekmény tartja egyben, hanem az érzés, ami a cselekményt létrehívja illetve követi.
Nézzük először a cselekményszálat. 1. Péter (aki továbbra sem azonos a költővel, de mint újszülött, csügg még a köldökzsinóron), sétál az őszben, kabátját kigombolja. 2. Péternek eszébe jut a párkapcsolata, mely éppen tönkrement. Egy külső és egy belső történés, nem sok, de nem is kell sok. Sok az érzésből, az érzelmi árnyalatokból kell, és az van is.
Nézzük a címet! „Nem tart”. E cselekvés, pontosabban a megszűnése, utalhat fizikai erőre, mely valamit megtart (de már nem) valamely pozícióban; és utalhat az időre, abban az értelemben, hogy véget ért (eddig tartott, már vége). Egy kötő erő, egy kötődés nem tart már, eleresztett. Akiket tartott, szétzuhantak. A kapcsolat egy idő után véget ért, nem tart már. Mi történik azokkal a létezőkkel, lelkekkel, akiket nem tart össze a kötelék, akik nem tartják össze egymást? Szabadon csapongnak, mint annak előtte.
Megjelenik a csapongás fogalma. Az ősz „csapong”. De az ősz valójában nem csapong. Az ősz egy évszak, mely elérkezik, vagy mi belé sétálunk szép lassan. Az ősz csak van és kész. Lomhán halad esetleg, mint a lajhár idő általában. Akkor mi csapong ősszel? A levelek. Ám ez nincs kimondva. Mivel nem látjuk a leveleket, legfeljebb odasejtjük, odatudjuk, odaképzeljük, vagy csak tudat alatt szállingóznak bennünk, szóval e nem-megjelenés miatt a csapongás képe, és a lélek csapongó érzete általánosodik. Az ősz csapong, ez azt sugallja: az egész lét csapong. És hullámain mi vagyunk a levelek. Együtt csapongunk az ősszel. A vers azt állítja, az ősz az ágens – a lélek, Péter, csak elszenvedi az általános nagy csapongást. Ám itt nyilvánvalóan költői átfordításról van szó: fejéről talpára visszaállítva a dolgot a következő a lényeg: a Péterben levő csapongás-érzet szívó ereje, gravitációs hatalma, mágneses tere (a megfelelő szó aláhúzandó) magához vonta az ősz képét, benne a csapongó levelekkel. Lélekkivetülésről van szó. Úgy tűnik, mintha az ősz lenne az ágens, mintha az ősz bontogatná a kabátot, holott, nyilvánvalóan Péter gombolja ki, hacsak nem akkora a szél, hogy feltépje. De nem, mert akkor más lenne a hangulat és a téma.
A történés az érzelmek szintjén lényeges. Fókuszáljunk ide! Nem tart már a kapcsolat. Csapongóvá vált a lélek. Ám ez a tény még úton van a tudat felé. Bontogatja, amit összekötött. A kabát mindannak lehet fedő képe, amit a kapcsolat fonalai, szálai összekötöttek. Lehet szövetkabátra gondolni, hogy egységes maradjon az asszociációs tér. Az egységesség akarása bennünk van – hozzáteszem rögtön, hogy az egység megtörésének, megszakításának vágya is.
„Semmi fontosat” – befejezetlen mondat. Kívánja a befejezést, ez is egy hatáselem. Semmi fontosat… nem csinálok. A csapongás képéből, történéséből ez logikusan következik: aki csapong, azért csapong, mert mint őszi, lehulló levelet, nem tartja a fa ága, az élet maradandó része, úgy őt sem tartja egy erős ágszerű érzés. Nevezzük nevén: a szerelem. Mely, ha már hosszan tartó kapcsolattá kérgesedett, akkor közös élmények, közös célok, kölcsönösségek, sikerek, kudarcok, konfliktusok és konfliktuskezelések, moralitások erős kötege. A szerelem képe lehet fa, miként az Élet képe, a Világegyetem képe és a Léleké is. Lehet folyó is. Valamiféle erőforrás, mely középen van, és melyből meríthetsz, mely táplál. Ha ez a tartás, ami jelen esetben a szerelmes párkapcsolat, megszakad, akkor jöhet a szabad csapongás időszaka.
Miért tűnik el a fontosság? Miért jelenik meg a „banalitás”? Miért halljuk: „a lényeget talán valaki más”? Ha a háttérben a szerelem megszakadását észleltük, előre ugorván a szövegben, hisz nem először olvastuk, akkor azt mondhatom, megszakad az emberi létezés egyik szent erőforrása: két ember végtelen és maradéktalan bizalmi intimitása. A mennyek országa. Ha ez a létezés egyik gyökere, egyik maradandó fontossága és lényegessége, akkor enélkül a lélek banálissá, érdektelenné, lényegtelenné válik. Tulajdonképpen a szerelmes társ ragaszkodása az, ami lényegessé és fontossá teszi a lelket. „Fontos vagy számomra!” Ez az üzenet egészen közel van a születéskor kapott üzenethez, melyet anyjától vesz át a gyermek, akinek köldökzsinórja mintegy tartja még. Ez szakadt most meg, ennek a lelki pillanatnak vagyunk tanúi, ez az érzés hatol, szivárog át lassan a tudatig. Péter felveszi a banalitás-szemüveget, és minden rögtön banálissá válik, az egész létezés. Ami banális, annak nincs tartása. Nincs, ami egyben tartsa, nincs belső kohéziós erő, legalábbis eléggé meggyengült. Átadja a helyét „valaki más”-nak. Ez is egy utalás. Akár van már új párkapcsolata a lánynak, akár csak a lehetőség teremtődött meg, a vershős a lényegben, a bizalmas intimitásban többé nem részes, átadta helyét.
„Nem tartlak” – jeleztem már, hogy ez inkább következménynek tűnik. Ráébredésnek. A lány részéről megszűnt a kapcsolat, a kötődés, szétbontotta valami, mint kabátot az ősz, a lány nem tartja Pétert, s a fiúban lassan tudatosodik, hogy akkor ő sem tarthatja a lányt. Ezen a ponton, a második versszakban megszűnik a banalitás, hirtelen minden súlyt kap. Kontrasztos a vers. Az első versszak hangulata inkább a szabadság, a megszabadulás, felszabadulás kellemes érzéseit hozta, ám kiderült, ez puszta felszínesség. A sűrű, sötét mély elárasztja a lelket. Kimondódik, azaz tudatosodik a valós helyzet. Alapvetően komor tragikus színeket, érzéseket hoz, melyeket kissé old a profanitás, a kisszerűség. Lássuk!
Megjelenik a „fregoli” egy hasonlat keretében. E tárgy kisszerű, mindennapi, profán. Oldja a nagy, súlyos érzést, a megszakadás fájdalmát. A fregoli a mennyezetről lóg alá, kötél (spárga) tartja. S ha nem tartja? – ahogy a versszöveg sugallja. Kész a katasztrófa. Lezuhan a fregoli. Röhejes szituáció. Nincs leírva, de mint egyértelmű következménye a nem-tartásnak, benne van a vers asszociációs mezőjében. Ahogy a szerelem nem tart, ahogy egyik lélek nem tartja a másikát, s a másik az egyiket, úgy nem tart a fregoli kötele. Jaj, most mi lesz? Felsejlik a katasztrófa réme. Ez is hatáselem.
És valóban. Bekövetkezik a szakrális katasztrófa. „Nem tart az ég. Ránk szakad, beborít.” Miként fregoli, ha leszakad, és beborítják a szerencsétlent a száradó ruhák, lepedők. Van itt azonban egy furcsaság, egy rejtett képzavar. A fregolit a mennyezetbe csavart vasakra erősített kötél tartja. Az asszociációs, képi logika azt mondatja velem: úgy szakad le az ég, ahogyan a fregoli, ha elszakad a kötél, vagy kilazul a tartócsavar. A fregoli felett ott a mennyezet. Az ég – a menny – fölött…? Az eget miképpen tartja valami? Nem alulról inkább, mint kariatidák a párkányt? Az ég buráját, esernyőjét, kupoláját nem épp a szerelmi kapcsolat ereje tartotta? A lelkek, akiket a szerelem kariatidává avatott? Avagy az eget is felülről tartja valami? Isten? Aki azonos a szerelem-szeretettel? Lehet, nem érdemes ebbe az irányba továbbvinni az asszociációkat. Az ég Péterre szakadása tragikus érzet, egy világ összeomlását asszociálja, sőt, a lélek vesztét is, akit a világ maga alá temetett. Beborított, mint száradó ruhák a fregoli alatt állót, vagy távolabbi asszociációként: föld a halottat.
Azért halálról nincs szó, csak a horizonton sejlett fel pillanatra, s küldte komor jelzéseit. A halál nem jelenik meg, de éppen ebben a „ránk szakad az ég” állapotban toppan be a másik főszereplő. Igazából azzal a szóval, hogy „ránk”, már meg is érkezett. Az égszakadás, a világösszeomlás, mely a fregoli miatt kissé röhejes is a tragikus színezet mellett, közös élmény Péter szerint. Bizonyára az utolsó közös élménye a kapcsolatnak. A közös világ, a közös ég szakad rájuk. A szerelem, mely akár alulról, általuk, kariatidaszerűen, akár felülről, egy felsőbb, örök hatalom által tartatott – megszűnt. Az általa szőtt világ, az általa font, varrt kötések, kötődések elveszítették erejüket.
A világ (világosság) összeomlása helyén mitikus (örök emberi) logika szerint káosz, örvény kerül uralomra. Ezt a „zavartan néz” kifejezés jelzi. A „ránk” révén felsejlett személyesség azonnal elenyész, nem jelenik meg a lány, mint személy, nem beszél hozzá Péter, pedig talán várnánk. E várakozásunk kielégítetlenül marad – hatáselem ez is: a várakozás felkeltése és kielégítetlenül hagyása. Csak a szem néz, személytelenül. Nincs lélek, nincs élet – ezt sugallja a megfogalmazás – a lányban. A hidegség is, a neon is épp ellentéte a melegségnek és természetességnek, ami az élet, a lélek, a szeretet-szerelem. A „pislogás” a zavartság jele, jelen esetben a lány zavaráé, de lehet ez kivetítés is, hogy ne kelljen a főhősnek saját zavarára gondolnia, mert az ugye, kellemetlen. Most ez vált lényegessé, ez a zavar, ez a természetellenesség, ez a pislogás, ez a nyugtalanság, ez a világnélküliség és rendezetlenség. Pislog a szem, miként vibrál a zárlatos neoncső. Épp abban a pillanatban ér véget a lelki történés, amikor sötétségbe merül minden. Amikor a világ (világosság) összeomlása után a neon, a mesterséges fényforrás is felmondja a szolgálatot.
„A lényeget talán majd valaki más” mondja el.
Illusztráció: fregoli két törölközővel
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: Vallomásos természeti dal, gazdag asszociációs mezővel* →
Fodor Miklós: Válaszképpen fölzúg a tenger* →
Fodor Miklós: A teremtés lebegő határain járva →
