Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései*
•
Sulyok Vince (1) a Győr melletti Ménfőn született. A gimnáziumot a győri bencéseknél kezdte, de az egyházi iskolák államosítása miatt a Révai Miklós gimnáziumban érettségizett 1952-ben.
Egri főiskolai hallgatóként vett részt az 1956-os forradalomban. Így vallott az októberi eseményekről:
„Én magam se sejthettem ott, a főiskolai rádiókészülék előtt hallgatva és figyelve a beszédáradatot és a fegyverzajt, hogy az én saját életem számára is milyen sorsfordító jelentőségű lesz hamarosan ez a „távoli” fegyverropogás. Nem túl sok órának és napnak kellett azonban már eltelnie ahhoz, hogy a történések passzív figyelőjéből és fültanújából magam is azok cselekvő részesévé váljak. A jégmaszkból óráról órára egyre több darabka vált le az én arcomról is. Az egyre átfogóbbakká váló forradalmi események, az általánossá váló forradalmi légkör és hangulat mindinkább magukkal ragadtak engem is. S mintha körülöttem ugyanúgy gondolkodott volna mindenki, ugyanazt akarta volna mindenki. […]A lázas cselekvési vágynak, a változásoknak e gyönyörű napjaiban mindig mások vállához tudtam vetni a vállam, mindig szoríthattam mások kezét, mindig viszontláthattam mások szemében a remény biztató ragyogását. Nem tudnék ma már beszámolni arról, hogy aludtam-e egyáltalán azokban a napokban, s ha igen, akkor hol aludtam, mennyit aludtam. És hogy ki nyújtott nekem valamit ennem. Tettük csak, amit tudtunk s amit lehetett. Eközben akadt néhány nehéz és veszélyes helyzet is, mégis sikerrel vittük győzelemre a mi kis egri, hevesi forradalmunkat. És vértelenül.” (2)
A hetente két alkalommal megjelenő NÉPÚJSÁG (Az MDP HEVES MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA) október 24-i száma 2. oldalán jobbra lent (1. ábra) Sklánicz Vince szerzői név alatt még egy idillikus – nyilván a korábbi tördelés miatt –, nyár végét, ősz kezdetét vizionáló verse jelent meg Dunántúl címmel. Ebben még semmi jele annak a hangulatnak, ami már nem csak Pesten, de a legtöbb vidéki városban is uralkodott.
„Szeretlek dombos, drága táj, dalokkal / és nevetéssel telt vidám vidék. / Szálló szeleken felhők, / s a felhők mögött tintakék az ég.”
1. ábra
A következő szám november 1-én jelenik meg új fejléccel: NÉPUJSÁG (rövid u-val), EGER VÁROS FORRADALMI NEMZETI TANÁCSÁNAK LAPJA. Ebben Sklánicz Vince már felelős szerkesztő (2. ábra, 2. oldal jobbra lent), s a lap tele naprakész, friss, országos hírekkel, eseményekkel. Tamási Lajos Piros vér a pesti utcán című versével az első oldalon (a lap alján: Követeljük a szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról!). (3. ábra)
2. ábra
3. ábra
A november 4-i vasárnapi számban az előző napi pesti élményeit írja meg: „A forradalmárok mindenre készek, éberen vigyáznak fegyvereikkel kivívott eredményeikre.” (A forradalom utáni Budapest, 1. oldal jobbra lent) (4. ábra). De a 2. oldal egy aprócska cikke már arról számol be, hogy a keleti határ mentén „újabb szovjet csapatmozdulatokat észleltek. […] A határon át több egység jött be az országba.” A NÉPUJSÁG november 9-i, pénteki számában már nem szerepel szerkesztőként a neve, s a következő, vasárnapi szám címe újból megváltozott, NÉPÚJSÁG (újra hosszú ú-val), s nem EGER VÁROS FORRADALMI NEMZETI TANÁCSÁNAK LAPJA, hanem HEVES MEGYE DOLGOZÓ NÉPÉNEK LAPJA.
4. ábra
Sulyok Vince így emlékezett tovább:
„De november 4-ével beköszöntött hozzánk is a fekete vasárnap. […]A kádári ellenforradalom órákon belül elért Egerig. A nem egri illetőségűeknek november 13-ig el kellett hagyniuk a várost. Izgalmas és nem éppen folyamatos vonatozgatások után értem el aztán az ország nyugati sarkában szülőfalumat, Ménfőcsanakot, s szüleim házából figyeltem az elkövetkező időben a dolgok alakulását.” (2)
S amíg Sulyok a „történések passzív figyelőjéből és fültanújából” az események sűrűjében „cselekvő részessé” vált Egerben, verselésre, az események dokumentálására – neki legalábbis – nem maradt ideje.
A szülői házba visszakerülve türelmetlenséggel, tehetetlenséggel súlyos percek, órák, hosszú napok köszöntöttek rá. És gondolatai verssé értek.
FEKETE NAPOK
Ménfőcsanak, 1956. november 20.
Mikor már ésszerűbbet nem tehettem:
gyalog és vonatokra kapaszkodva
a forradalmas fél országon át
az óvó házba hazamenekedtem.
Újságot szerkesztettem, fegyverem
csőre töltöttem, jártam sorok élén.
Enyémnek vallottam a forradalmat
s legtöbbünk együtt járt velem.
Az újságot most más írja. A fegyvert
elrejtettem. De éj és napon át
kínban csodálom, ahogy ellenáll
ez a kis ország, ez a megvert.
Napok születnek megfúló napokra.
Magamat marva mérem én az udvart
a konyhától a füstölgő ganéig
s szétpattog a jég a lábam alatt darabokra.
Az Advent első vasárnapját követő két napon írt verseiben érthetően nem a kisded Jézus megszületésének reményét, az adventi várakozás szeretetteljes csöndjét fogalmazza. Érthető, hiszen
„Szakadnak zászlóink a szélben, / kicsorgó könnyeink apadnak”.
A halál foglalkoztatja, nem a születés, habár
„S bűn, ha szeretnék élni? Testem / ó, éji árnyak, hova rejtsem?”.
Sulyok gondolatait 1957 első hetei sem tölthették el sok reménnyel.
„Huszonnégy éved vallatod: / miért élsz?, s nem találsz okáig”.
A rádión keresztül csak kedvezőtlen hírekről értesülhetett. Münnich Ferenc jóváhagyásával újraszervezik a Magyar Néphadsereget. Január 29-én az MSZMP párthatározatában döntés születik a Munkásőrség felállításáról.
„Kiürül végül a világ / s nem vársz remélve holnapodra. / Huszonnégy éved, életed / és jövőd széthull darabokra.”
Sulyok Vincét 1957 január végén kizárták az egri főiskoláról. Híreket kapott, hogy letartóztatási parancs van ellene. A föld becsülése, haza- és nyelvszeretete, szíve Magyarországhoz láncolta, de jóakaratú emberek segítségével a börtön, a halál elől február 8-án hajnalban átszökött a jugoszláv határon.
Ardai Géza 2007-ben, a Magyar Irodalmi Figyelő Díj átadásakor laudációjában így emlékezik Sulyok Vincéről:
„… az 1956-os forradalom alatt – az egri pedagógiai főiskola utolsó éves hallgatójaként – tagja volt Eger város és Heves Megye Forradalmi Tanácsának, s emellett szerkesztette a Heves megyei Népujságot. A megtorlások idején körözték, ezért más lehetőség nem lévén elhagyta hazáját, és 1957. február 7-én Jugoszláviába menekült. Majdnem fél évig több menekülttáborban megfordult, amíg Norvégiába jutott. Ekkor 25 éves volt, akinek csak fél éve hiányzott a tanulmányai befejezéséhez, s eredetileg Svájcba szeretett volna menni.” (3)
Vince így vall a MENEKÜLÉS c. versében
(Niška-Banja, Jugoszlávia, 1957. febrár 18.):
Egy ároknál megállt kísérőm
s fojtottan súgta: „Ez itt a határ…
segítse Jézus!” – Kezem megragadta,
s csendesen ment is vissza már.
Háromnegyed kettő volt. Fénylett
a mutató, az óra zümmögött.
A hűvös köd derengve rettent egybe
imbolygó vállai mögött.
Magam maradtam. Átugortam.
A dobbanástól visszhangzott a táj,
s lihegve vártam, fuldokolva… higgyem,
hogy mögöttem van minden borzadály?
S mert rágondoltam: mint az ostor
az állatot, a szörnyű félelem
úgy végigvert, hogy futottam, rohantam!
S a Szabadság már ott futott velem…
Sulyok Vince saját szavaival így fogalmazta meg a menekülése időszakát:
„Tevékeny részvételem az 56-os forradalomban azzal a rettenetes következménnyel járt tehát, hogy hazámat elhagyni kényszerültem végülis, bármennyire nem akartam is azt. Jugoszláviában öt hónapnyi, internálással felérő tartózkodás várt rám hat különböző lágerben (menekülttáborban)…” (2)
A február 28.-án írt ÖRVÉNYBEN c. versében pedig így fogalmaz:
„Öklömbe fogva sajgó homlokom / tűnődve és gyötrődve kérdem: / a pannon dombok fia, én, / e komor szerb sziklák közé hogy’ értem?”
A KÖRLET ESTE TÍZ UTÁN című verse, amit Gerovoban, Jugoszláviában 1957. május 26-án írt, így hangzik:
Gerovoban, egy vad, rosszhírű pontján
a szédelgő és kifakult világnak,
nyúlós ködökbe és tömény párákba
fulladó szikár hegyek alján
este tíz után szól a csörgő,
sikolt a fütty, a lábak feldobognak
a régi internálótábor füstös,
ricsajos, csúnya körletében
s ordibál hetven nyers legénytorok.
Szeszt nem ivott s ma mégis mámoros
a régi emlékektől vagy a kíntól
mindannyiuk, és táncol és dalol,
mert idezárva állatian élnek,
pedig Október menekültjei.
A hullaemésztőt már betemették,
a gázkamrákat befalazták,
csak a kettős drótkerítés maradt meg
őrtornyaival s fényszóróival,
s elég, ha én gondolok rá az itt
kivégzett zsidók, svábok, szerbek s olaszok
estéire és rothadt tetemére.
Hol egykor akasztófa volt, zászlórúd áll már
s lábánál Kossuth-címer kavicsokból.
Zuhog a dob és kesereg a dal,
kiárad a vak éjszakába
s céltalan léte teljes erejével
ordítja kínját kopott slágerekbe
hetven fiatal menekült magyar,
mert idezárva s reménytelenül élnek,
pedig Október menekültjei.
A táborok elszigetelt magányában a világ hírei is csak elszórtan, hiányosan jutottak el a menekültekhez. Aligha tudhatott arról, hogy például Norvégiában az oslói egyetemisták tüntetést szerveztek a szovjet megszállás ellen. Heinz Georg Windingstad, aki 66 éven át idegenvezetőként dolgozott Oslóban, és a Norvég-Magyar Egyesület rendezvényeinek, közgyűléseinek lelkes látogatója volt, az 1956-57-es évekre vonatkozó, e tanulmány szerzôjének kérdéseire korabeli, diákkori élményét így mesélte:
„Azt üzenem a mai fiataloknak, hogy próbálják megérteni, hogy mint érezhettek a Magyarország mellett tüntető norvég fiatalok a szovjet nagykövetség előtt felolvasott Claes Gill (4) vers hallatán.”
Ezen tüntetés részleteiről Forró Tamás súlyos hiányt pótló 1956-os magyar menekültek Norvégiában c. könyvében olvashatunk bővebben. Pl. hogy a diákok hajnal 1 órakor vonultak a szovjet követség elé, s egy petíciót is felolvastak: „Semmi sem tudja megmagyarázni azt, ami történt. Csak remélhetjük és kívánjuk, hogy a Szovjetunió befejezi a szovjet katonák által végrehajtott mészárlásokat Magyarország területén, és kivonul az országból.” A petíció teljes szövege még aznap, 1956. október 29-én megjelent a legnagyobb példányszámú napilapban, az Aftenpostenben.
Claes Gill-ről pedig azt kell tudni, hogy norvég író, költő és színész volt. Oddában született 1910-ben, s Oslóban halt meg 1973-ban. Versét Tollas Tibor fordította, s abban a kötetben található, ami először a Nemzetőr gondozásában jelent meg Münchenben 1966-ban Glória Victis címmel, majd a Mikes International, Hága gondozásában 2006-ban adták ki újra.
Tehát Claes Gill: Glória Victis! című versét szavalták azok a főleg egyetemista norvég fiatalok, akik az oslói szovjet nagykövetség előtt tüntettek 1956. október 29-én.
Glória Victis! Emlékezzetek
az elesettekre,
kik hűlt ajakkal ma is hirdetik:
a győzelemnek végső percekig
őrzött reménye életüknél mégis több nekik.
Glória Victis! Emlékezzetek,
kik élni megmaradtak,
a halállal is dacolva, mivel
a gyermeküknek holnap enni kell,
s szívük halk dobbanásán kívül semmi, semmi jel.
Sulyok Vince életének sorsdöntő, nagy pillanata, amikor egy szerencsés véletlen folytán felkerül a Norvégiába utazók listájára. Erről így vall:
„1957. július 5-én Norvégiába kerülhettem. Éspedig saját kívánságom szerint, ámbár kezdetben inkább Svájcba, majd Németországba szerettem volna eljutni, ez azonban nem volt lehetséges, mert előirányzott kvótáik közben beteltek. A norvég világ már gimnazista korom óta vonzott, noha persze nem oly módon, mintha már akkor ott kívántam volna letelepedni és ott leélni életemet. De Knut Hamsuntől és Sigrid Undsettől mindent elolvastam, amihez csak hozzáférhettem magyarul, később Henrik Ibsentől és más norvég íróktól is, és Grieg zenéjéből is ismertem valamit, hasonlóképpen Edvard Munch festészetéből. Legizgalmasabb nem-szépirodalmi olvasmányaim közé tartoztak Fridtjof Nansen és Roald Amundsen írásai is, valamint a róluk írt beszámolók. Szellemileg-lelkileg tehát egyáltalán nem felkészületlenül indultam Norvégiába, mikor erre 1957. júniusának közepén váratlanul lehetőséget nyitott a sors.” (2)
E váratlan lehetőség hátteréről így ír a fiatalon elhunyt történész a fent említett könyvében:
„A DNF (Det Norske Flyktningeråd – Norvég Menekültügyi Tanács) elnöksége 1957 június 25-én 14 órakor rendkívüli vezetői ülést tartott, mivel az UNHCR (United Nations High Commissioner for Refugees – ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala) Főbiztosa, Auguste R. Lindt Norvégiába érkezett. Az ülésről készült jegyzőkönyv igen fontos információkkal szolgál a magyar menekültek Norvégiába kerülésének és a menekültek helyzetének megértéséhez.
A DNF elnökének rövid nyitóbeszéde után Lindt vette át a szót. Különböző témákat érintett a beszéde. Kiemelte, hogy a skandináv országok az elsők között voltak, akik megnyitották határaikat a magyarok előtt, ugyanakkor felkérte Norvégiát, hogy még több menekültet fogadjon be.
[…Lindt] a jugoszláviai helyzetről tett rövid említést. 19 ezer magyar szökött át a határon. A Főbiztos megemlítette, hogy Norvégia volt az első, s ezzel másokat is ösztönzött a cselekvésre, aki Jugoszláviából fogadott be menekülteket. A még ott maradt 10 000-ből 7000-nek a következő hónapok során fognak új hazát biztosítani, s 500-1000 menekültet valószínűleg maga Jugoszlávia is befogad. […]A Főbiztos azt remélte, hogy a Norvégiába érkezett 300 fős menekültcsoport kedvezően hat a többi ország bevándorlásügyi politikájára.” (5)
Vince már norvég földön, 1957. július 11-én bizakodva, megkönnyebbülve írta Megmenekedve című versében:
„nincs többé rendőr, gumibot, se szögesdrót… Hűvös, / tiszta világba jutottam: a tündér tenger, a norvég / partok kőcsipkéi közé, a sötétből a fényre, / rossz iszonyokból, borzalmakból megmenekedve.”
A szabadság nem szédítette meg. Mindig is tisztában volt azzal, hogy honnan indult el, s mi késztette erre.
„Hadd hangsúlyozzam azonban ki még egyszer, hogy 1957. február 6-a, tehát az ellenem kiadott letartóztatási parancs előtt, soha sem készültem hazám elhagyására. Az 1956 őszén átéltek csak tovább növelték bennem kötődésemet szülőföldemhez. Erre a végzetes lépésre éppenséggel az 1956-os eszmék ellenfelei és üldözői kényszerítettek. Lélekben és tetteimben azonban soha, a norvég világban, a norvég partok csodálatos kőcsipkéit csodálva se szakadtam el életem első negyed századától. A kényszerű elszakadás és elszakítottság ugyan sokszor rettenetesen nehéz órákkal járt, különösen az első években, de a Magyarországtól való fizikai távolság tényének keserűségét sokban ellensúlyozni tudta mindig az emlékezés és a magyarországi fejlemények figyelemmel kísérése.” (2)
Nemcsak a haza hiánya gyötörte, hanem a lelkifurdalás, az otthon hagyott bajtásakért érzett felelősség, az önvád is, amiről hat hónap norvég tartózkodás után, 1957. augusztus 14-én így írt:
KÍNJAITOK TANÚJAKÉNT
Üzenet Kistarcsára internált barátaimnak
Mikor még – két hónapja sincs – egy piszkos hodályban
háromszázad magammal éltem, hol éjjelenként
éhes patkányok másztak csikorgó ágyainkra
s fonnyadt testtel és szőrös arccal lődörögtünk
a sivár földön szögesdróttól szögesdrótig,
gumibotot emelt a rendőr s vigyorogva
jöttek az estek, nőtt szívünkig, keserű szánkig
a reménytelenség undorító kloákája – –
Ó, még közel tudtalak magamhoz benneteket,
mint Októberben, mikor egyszer Miskolcon át
jöttünk Eger felé az estben gépkocsival:
az utak mentén alattomosan leskelődtek
a szovjet tankok, utánunk villant reflektoruk,
s fegyvereinket csőre töltve, vállainkat
egymásnak vetve dübörögtünk, halálraszántak,
s megmenekedtünk – –
De most tengerek folytak közénk, hegyek gyűrődtek,
világok álltak, folyók nőttek közénk, magányos
férfivállam vállatokhoz pedig be vetném – –
Sétálni megyek estelenként puha ruhában,
fehér ingben, kertek és villák közt a partra,
hol hajók bőgnek, vitorlások szállnak a szélben,
lobogó szemű lányok jönnek szembe az úton,
finom autók duruzsolnak s kigyúl a nyárest
ege Oslo felett s a langyos tenger felett – –
Egy elhányt ládára lehullok, szorul a torkom
és tehetetlen kín csikordul zárt fogaim közt,
mert rágondolok drótokmögötti estéitekre – –
Pirulásommá lettetek ti, hősök, barátok,
megátkozom – ezerszer gyáva – a búvó, rejtő
utakat, ahol tovaszöktem, mert azt vállalni,
amit ti, bennem nem volt erő és hősiesség – –
Kistarcsán, Recsken, vagy akárhol földrerogyók:
fölemelem emléketek és fölmutatom
mint harci zászlót, s kínjaitok tanújaként
végigviszem kiáltva, híva, zörgetve, sírva
a jóindulatú közöny csendes, kényes utcáin,
hogy a Szabadságnak, ha tudlak, megmentselek
benneteket, s tisztán tekintsek megbocsátó,
feloldozó szemeitekbe.
Sulyok Vince: Az én ezerkilencszázötvenhatom című írásában még az is olvasható, hogy „…a régi emlékekben, valamint hazalátogatásaimmal (az én esetemben 1969-től, amikortól újból fizikailag is szülőhazám földjére léphettem, amikor csak kívántam) továbbra is jelen maradhattam valami módon abban a világban, amelyben fölnőttem.
De a sors még abban is kedvemre járt, hogy kenyérkereső munkám, azaz egyetemi állásom, munkaköröm folytán is állandó és intenzív kapcsolatot tarthattam fenn a magyar szellemi és irodalmi élettel.
Az oslói Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársaként, majd főkönyvtárosaként gondoskodhattam arról, hogy az itteni Hungarica-gyűjtemény jelentősen kibővüljön. Íróként-fordítóként pedig tucatnyi könyvvel járulhattam hozzá a magyar irodalom itteni alaposabb megismeréséhez.” (2)
1991-ben ´56 harmincötödik évfordulója Magyarországon immár nemzeti ünnep. Sulyok Vincét ez mégsem hősies verselésre sarkallja. Nagy lelkifurdalások közepette merül emlékeibe az október 31-én Torrevieja-ban írt versében (Fiatal halottakra emlékezve).
„Tirátok gondolok ma, akik / ötvenhat véres őszén / fiatalon meghaltatok / Elpusztulhattam volna én magam is / együtt veletek, / hisz veletek voltam végig! / De megmenekültem.”.
Tíz évre rá pedig, a negyvenötödik évforduló hangulatában harmadiknak mondott hazájában, a spanyol tengerparton már-már kiábrándultan, rezignáltan nyugtázza: „Élem azt az idegen életet / melyet már akár / sajátoménak is nevezhetnék / annyira eggyé kezdek válni vele” (6)
Az 50. évfordulóhoz közeledve pedig úgy tekint magára, mint aki tartozik a Magyarországon hagyottaknak. A Legyilkolt ötvenhatosok adósa című versében írta Oslóban, 2004. szeptemberében: „A földben porladnak, míg én a fényben / élek azóta. / Így lettem, bármeddig is éljek, mindörökre / mindannyiuk adósa, / legyilkolt ötvenhatosok adósa.”
Egy hónapra rá, 2004. október 17-én már Spanyolországban született az ÁRNYAK NYÚLNAK UTÁNAM című verse:
árnyak nyúlnak utánam
markolnak húznak vissza
évtizedek mélyére
a mögöttes századba
ott van minden amit átéltem
az emlékek előnyomakszanak
s mikor az Idő fölreped
a résen múlt napokra látok vissza
s a szív rángani kezd és félrever
a sebesültek elfeledhetetlen
sikolyaitól kiknek
halálhörgését még most is hallani vélem
ebben a folyton hullámoktól dörgő
délszaki tájban is
ahol gördülő vizek hátán
úszik tova tekintetem
a látóhatár pereméig
s bele a párás végtelenbe
élek itt helyettetek is akikkel
egykor együtt ittuk a fényt a ragyogást
az élet arany serlegéből
társamul mára csak emléketek maradt
a kínlódás és keserűség
(arcom ebbe fehéredik bele)
s a harag azok ellen
akik benneteket megöltek
noha ti voltatok az igazak
Végezetül így foglalja össze életének Magyarországtól távol leélt kétharmadát:
„Végső soron tehát mindazt, ami velem az utóbbi fél évszázadban történt, ahogyan életem alakult, ahogyan élek, mind 1956 októberének köszönhetem: eszméinek, szellemének, a vele kapcsolatos élményeknek. S (áttételesen) még a nagyvilágra is 1956 nyitotta rám a kaput, ha (egyfajta újkori Jónásként) kezdetben ellenkeztem is az ellen, hogy az általa kinyitott kapuk lehetőségével éljek és szülőhazám határán át- és kilépjek, kimeneküljek. 1956 lett tehát a sorsom, 1956 lett az elém kitárult kapu, 1956 által jutottam olyan helyzetbe, olyan tevékenységhez, ami paradox módon azt is lehetővé tette, hogy a külvilágba kiszakadva, idegen földön is szülőhazámhoz kötődhessek. 1956 a sorsom!” (2)
Jegyzetek
(1) Sulyok Vince (1934-2009) összeállításunkban közölt verseinek többsége az első két verseskötetében jelent meg: Rámdöntött világ (1958, Róma), illetve Céltalan ég alatt (1961, Brüsszel). A költeményeket ugyancsak tartalmazza a Fényörvény életünk című válogatás (Széphalom Könyvműhely, 1997 Budapest), valamint a Szegény ország című kötet (Magyar Napló, 2006 Budapest). A Sulyok Vincétől származó idézetek ez utóbbi kötetből valók. Az első három gyűjteményt a Mikes International elektronikusan is közzétette.
(2) Sulyok Vince: Az én ezerkilencszázötvenhatom, Mikes International, Hága, 2006 in.: Egy ősz örök emléke – Saját versek és fordításomban külföldi költők versei, melyek az 1956-os magyar forradalommal kapcsolatosan íródtak
(3) Arday Géza: Magyar Irodalmi Figyelő Díj – Laudáció Sulyok Vincének, Mikes International 2001-2008 – 44 –
(4) Claes Gill (1910-1973) norvég író, színész, színházrendező. Az akkor 46 éves norvég költő első verseskötetébe is bekerülő költeményét számos nyelvre lefordították, s ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a magyar forradalom híre bejárta a világot.
(5) Forró Tamás: 1956-os magyar menekültek Norvégiában, Napkút Kiadó, 2021
(6) Sulyok Vince: Vérezni kezd a tenger (Bp. Argumentum, 2009)
Köszönet Sulyok Évának (Sulyok Vince feleségének) a versek és a visszaemlékezések szabad felhasználásáért.
Sulyok Vince magyarul megjelent verseskötetei:
Rámdöntött világ (Róma, Katolikus Szemle, 1958),
Céltalan ég alatt (Brüsszel, Magyar Ház, 1961),
Fényörvény életünk (Bp. Széphalom Könyvműhely, 1997),
Tegnapodban élsz (Bp. Széphalom Könyvműhely, 2002),
Szegény ország (Bp. Magyar Napló, 2006),
Vérezni kezd a tenger (Bp. Argumentum, 2009)
Műfordításai norvégból, dánból, svédből, oroszból magyarra:
Karácsonyi Csillag – Borisz Paszternák késői verseit oroszból fordította Sulyok
Vince és Gömöri György – Washington, Occidental Press, 1965.
Vikingek az újvilágban: /Helge Ingstad/ – Bp. Gondolat, 1972.
Téli levél – Tizenkét norvég költő, Bp. Európa Könyvkiadó, 1977.
A város metafizikája: Rolf Jacobsen versei – Bp. Gondolat, 1978.
A cápák: Jens Björneboe – regény, Bp. Európa Könyvkiadó, 1981.
Ellenfényben: Peter Holm versei – Bp. Széphalom Könyvműhely, 1999.
117 vers – Thomas Tranströmer, Bp. Széphalom Könyvműhely, 2001.
Idillország kéklő ege: Huszadik századi dán költők antológiája – Széphalom, 2002.
*Elhangzott Győrben a Magyar Művészeti Akadémia és a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér rendezvényén, a Hazád és anyanyelved című konferencián.
Illusztráció: Kaiser O. Sulyok V.-fotójának részletével
Ezek is érdekelhetik!
Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről (1. rész) →
Csontos Márta: A fenyő-motívum Reményik Sándor költészetében →
Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban →
