Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén
Áthallások egy Gyarmati Fanni levél kapcsán
Immár hetek óta nem tudok elengedni egy levelet – újra és újra el kell olvasnom. Pedig a tartalma egyszerű, egy színésznek szól, Gyarmati Fanni ír benne arról, hogy milyen jól estek neki a művész (Horváth Ferenc) Radnóti-tolmácsolásai, mennyire meghatották őt a versmondások. S én, bár nem szeretem a nagyon precíz filológusi munkát, noha nem becsülöm le, sőt, de épp az az aprólékos nyomkövetés, amivel együtt járó tevékenység ez, nos, ez nem az én világom. Sokszor egyetlen mondat is számos kérdést vet fel, hát még egy másfél oldalas, meleg hangú levél – mint ez. Nem idézem, olvashatják írásom után, inkább arról írnék – miért kezdtem egyáltalán eltűnődni a sorok fölött?
Az első mozzanat az volt: az örököseinek köszönhetően hozzám került Horváth Ferenc könyveinek nagy része, s tervezett életrajzi kötetének néhány fejezete – már akkor feltűnt, hogy milyen közeli barátságként utal Radnótihoz, József Attilához, s még másokhoz, így például Aczél Györgyhöz fűződő egykori kapcsolatára. Alapja éppen lehetett az ismeretségnek, hiszen tevékeny közreműködője volt a mozgalmi munkának, a tiltott, vagy majdnem azzá nyilvánított versek terjesztésének, van ennek nyoma a megfelelő szakirodalomban, ne térjünk el most tárgyunktól. A lényeg: átnéztem, újra és újra, mind Radnóti, mind Gyarmati Fanni naplóját, de a textusokban nem láttam jelét közeli barátság nyomának. Horváth nevét említés szintjén sem, ami persze semmit sem jelent, semmiképp sem minősítés, hiszen ahol Gáti József (aki amúgy egy szép dedikációval köszöntötte Horváthot), vagy Major (az ő dedikációját egy Ady-összes tartalmazza, s úgy maradt meg, hogy benne várakoznak az előre becédulázott versek), no és Brassaival kell(ene) a fiatal Horváthnak felvennie a versenyt – s attól még lehetett jó, hogy ennek nem maradt nyoma. (Mert hát az imént említett nevek nem mindig pozitív kontextusban jelennek meg – mondom ezt zárójelben…)
De még az első mozzanatnak is csak egy részlete az említett baráti kapcsolat egyoldalúsága. Azzal egyszerre, vagy talán még azt megelőzően merült fel bennem a közismert elutasító magatartása Radnóti özvegyének minden megemlékezéstől, legyen az szinte bármi. Özvegyi minőségben hiába keresték, nem adott interjút, minden felkérést elutasított, ezt számosan megerősítették, a hagyatékot gondozó Ferencz Győzőn túl többen – néhány szerencsés kiválasztott ugyanerről győzhet meg bennünket, akik ugyan beszélhettek vele, vagy levelet válthattak, ám a találkozások témája akkor sem lehetett közvetlen vagy közvetett dialógus Radnótiról. Érdemes elolvasni erről Mózes Huba kiváló irodalomtörténész írását Radnóti Fannival történt levélváltásáról, remek apró gyöngyszem, tartalmát nem érintem, de egy mondatát idézem: „A levél visszafogottabb, a napló elfogultságoktól sem mentes”. Magam egyre növekvő súlyú tanakodásának is magyarázata kissé ez a mondat, forgatom az özvegy levelét, adatolni próbálom, mint tette a maga tárgyában a kapott levéllel Mózes Huba, s nem az a kép áll össze, amire azt mondanánk: közismert. Hanem épp a visszafogottság mélységeiben felsejlő sérülékenység.
Mert hát tudjuk-e, tudhatjuk-e, hogy milyen érzéseket keltett Gyarmati Fanniban az említett két rádió-közvetítés visszhangja? Ehhez, vagy inkább magam tűnődéséhez, érdemes felidéznünk, ha gyors tempóban is, a Radnóti-kép kontúrjait.
Lapozzunk rá a napló utolsó oldalaira, s e sorokkal szembesülünk 1946. szeptember 9-én, az utolsó feljegyzésben: „Miklóst megölték, és most is folyton megölik, mert mit érnek a reklámozó ismertetések és nekrológok, mikor a temetésén Illés Endrén kívül más nem volt a nyugatosok közül. Az írószövetség nevében is a »moszkovita« Gergely Sándort küldték búcsúztatóra. Nekik most sem kell Miklós, kitaszították (…). Idegen… vagy könyörtelenül azzá formálják maguk között.” Tegyük hozzá: az özvegy, meglehet, később „visszasírta” ezt a kegyelmi állapotot. A költő kitaszítottságát. Mert gyorsan változott a helyzet: a költőből mártír lett, munkásságát a buzgó értékelések szerint a fasizmus elleni munkásmozgalmi harc felismerése tette értékessé, versei már-már a kommunizmus posztamensévé váltak – s Gyarmati Fanni következetesen elkeseredett levelekben kérte számon Vas Istvánon, Ortutayn s másokon ezt az (irodalom)történeti hamisítást. Soha nem feledve el személyes fájdalmát is: hol maradt akkor a segítség, kérdezte? Valahol itt hasított belém a felismerés legpontosabb kése: az elmaradt naplóírás. Mennyivel többet tudnánk a korról, arról a hetven esztendőről, amit özvegyként töltött el, s amelyben következetesen nem hallgatott, csak nem beszélt. Arról, amit érzett.
Olvasom ezt a levelet, s azon tűnődöm: jeleznek-e sorai valamit abból a kötéltáncból, amit talán csak én képzelek annak? Magam elé képzelem azt, aki a levelet írja: negyvennyolc éves tanárnő, csütörtök van, akkor még kivitte a posta a lakásajtóig a napilapot, ha korán kelt, a reggeli mellett, kávézgatva átlapozta a Népszabadságot, kicsit félrenyelt, miközben olvasta a Radnóti-estekről írt beszámolót, megremegett benne a fájdalom fegyelmezett burka, lehet, emlékezett – s valóban jó szívvel – az előadó nevére, a régi találkozásokra, az estékre, de hát minden ilyen emlékkel csak a fájdalom kezd fellüktetni, s aztán, ki tudja, ezerkilencszázhatvanat írunk, közel március idusa, pár éve ismét s újfent a fasizmus elleni harc a cél, szorul a párt vasökle, a Horváth pár éve még színigazgató volt, a kis Aczél barátja, abból is lesz még valaki, már most kulturális miniszterhelyettes, ki tudja, de ha nem is gondol ilyesmire, valamivel el kell ütnie a régi emlékek feltépett sebeit, majd befutnak a hívások, a telefon, meglehet, van, aki nem tudja, hogy ilyesmivel ne zavarják – és végül este csak megírja a levelet. Kötéltánc ez, valódi monodráma-lehetőség, még ha nem is látjuk jelét – de valóban nem látjuk? S ha nem lájuk, akkor nincs is…?
1972-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1976-ban az oktatási miniszter Apáczai Csere János-díjjal, 1982-ben ismét az elnöki tanács Szocialista Magyarországért Érdemrenddel, s végül 1987-ben Németh Károly, az elnöki tanács elnöke a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntette ki az özvegyet oktató-nevelő munkájáért. Majd mindez érvényét veszti, legalábbis a Wikipédia szerint, mert ott annyit olvasni: több évtizedes oktatói munkásságáért és Radnóti Miklós hagyatékának közrebocsátásáért 2009 decemberében A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át Sólyom László köztársasági elnök megbízásából Hiller István oktatási és kulturális minisztertől – hajlott korára való tekintettel Hiller István Gyarmati Fanni lakásán adta át a kitüntetést. Szorgos üldözések és magas kitüntetések, egynéhány államforma gondoskodó figyelme, nincs ezzel semmi baj, amúgy, ha mindkettőt megúszod, de interjú, akár magánéleti, akár világnézeti, ilyen alkalmak kapcsán sincs. Csak a mély – sokatmondó? vagy oda sem figyelő? – hallgatás. Odabenn. Ahol az idő mélységes mély kútja. S a tánc a belelógó, végtelen kötél peremén. Elképzelhető-e így ez a hetven év? Kötéltánc? „magamban élem át már mindazt, mi hátravan, / nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat”. Világló-világnyi monodráma. Vagy csak annak képzelem?
Ablaka alól zaj hallatszik, lassan kiveszi a hangokat: engem köszöntenek. A múltkor – két hónapja? hatvan éve? – bakancsok csattogtak a járdán, most verset mondanak. Nekem. Két karodban… Hallgatja, és most sem haragszik. Akkor sem ez fájt benne, csak a minden. Sóhajt picit. Figyeljetek inkább, s rebbeg azért a függönye. „Mit ér a szó két háború között, / s mit érek én, a ritka és nehéz / szavak tudósa, hogyha ostobán / bombát szorongat minden kerge kéz!” Nem néz ki, s nem néz le. „…úgy általában az emberiségről megvan a véleményem”, írta valamikor, de azt most is megtartja. Hallgatással üzen.
De néha egy-egy levelet, mint ezt itt, meg-megírt, köszönetképpen…
Illusztráció: Gy. F.-naplókötet
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: MINA és a Kék Madár (égei égkarcok, minányi minuták)* →
Koppány Zsolt: „Az öröklét nem evilági ígéret”* →
Lászlóffy Csaba: Vissza magunkközelbe* →
