Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre
•
…mindenkor a forradalom előestéjén
Az idén lesz kilenc éve, hogy elhunyt. Nem kerek évforduló. Miért nem egy év múlva jelentetem meg eme – szinte ünnepi – megemlékezésemet? Miért e sietség? Mert nem évfordulókon emlékezem csak reá; mert gyakran eszembe jut. Mert időszerű. Naponta szeretnék emlékeztetni lényére, gondolataira, világ- és életszemléletére, a Nemzet Művészének nemzeti hitvallására. Kevésnek találom azt, amit eddig minderről mondtam. Minden nacionalista elvetemültség távol állt tőle. Világokon és embereken áthatoló pillantása a szellem mélységeinek és magasságainak hordozója volt. Nem feledhetjük. Sem most, sem később, egy pillanatra sem.
Olvastam műveit; talán valamennyit. Egy élet kevés volna arra, hogy minderről szóljak. Átkozott az emberi emlékezet, mert felejt. Ezért is kötetben mondtam el személyes gondolatcseréink rövid történetét; megőrző írásaimban szóltam legfontosabb közös témánkról – az emberiség és a haza sorsáért való felelősségérzetünkről, aggodalmainkról. (Búzás Huba: Évszázadok feje fölött; esszé, Művészetek Háza Kiadó, Veszprém, 2021.) Mindketten meztelen szívvel és födetlen arccal állhatunk a múló idő elé.
Személyesen mindössze két ízben találkoztam vele: először 2005. október 22-én, majd tíz évvel később; utolszor: 2015. október 22-én. Nem volt véletlen, hogy mindkétszer a forradalom évfordulói előestéjének napján, mert szokás volt, hogy írók, írócsoportok találkozgattak 1956 eseményeire emlékezéssel. Gondolatcserénk először is, utolszor is mélyenszántó, eszményi és lélekbe markoló volt, noha nem zavartalan mások (írók, költők) jelenléte miatt: számosan beszélgettek körülöttünk. Tudta, hogy 1956-ban Pécsett, végzős egyetemistaként forradalmi szerepet vállaltam: a nemzetőrség egy kisebb alegysége parancsnoki tisztét töltöttem be. Tájékozott volt: hallott felőle, hogy történelmünk e messze világító tizenkét napja eseményeiben való részvételem miatt utóbb büntetésben is részesültem. Ezen első alkalommal – félrevonulva – Napranéző című verseskötetemet sikerült átnyújtanom számára; ő pedig Virágzó világfa című kötetét nyomta a kezembe „mély szeretettel” nekem dedikálva. Tíz évvel később – megtiszteltetésnek éreztem – már ismerte a Tépd le a napot című válogatott verseskötetemet. A költészet spirituális valóságáról, műveink szemléleti formájáról folyt köztünk a szó. Ekkor nem véletlenül a Harc a fehér báránnyal című művével ajándékozott meg, ekkor is „szeretettel, barátsággal” dedikálta, majd kezet szorítottunk. Egy hónap múlva elhunyt. Nyolcvanhét éves volt.
Utóbb alakja – szellemi kvalitásai miatt – még inkább óriássá növekedett a szememben, vagy kijelenthetem: utókorának szemében. Visszagondolva: egyetértettünk abban, hogy a költőnek rendelkeznie kell üzenetküldésre késztetésekkel; célratörően irányítania kell népe javát szolgáló alkotóművészetét; lelkierejét latba kell vetnie nemzete életben maradásáért; úgymond „nagyban kell gondolkodnia”, azaz álmodnia, terveznie, majd bátran munkálkodnia kell életműve megvalósításán. Megtette: megírta Az éjszaka képei világszorongásaiban létszeretetének és világegyetem-aggodalmának mámoros oratóriumát. Mert minden iszonyatsejtései ellenére remélte a költők és minden hatalmak emberiség iránt érzett felelősségtudatának hajnalhasadását. Remélte, mert talán meghallotta a humanizmus reneszánsza újabb morajlásait, az újhumanizmus zendülését irodalomban és művészetekben. Ugyanakkor lelkében visszhangozóan dörejlett saját népe, nemzete sorstragédiái történetének állandó hullámverése is. Hazánk iránti felelősségérzete nem volt kisebb. Önmagunkba tekintve tudta: nemcsak a világ volt rossz hozzánk, mi éltünk magunkba fordultan. Nemzetünk szerencsétlen története, közállapotaink alattomos elrákosodása, társadalmi elitünk gyakran nemzetvesztő döntései, önelégültségünk, fennhéjázó, makacs ragaszkodásunk az idejét múlthoz, tunyaságunk segítették szellemi beltenyészetünk kialakulását. Kijelentette: a mi dolgunk ezek után: fogékonyság az újra; az újabb nemzedékek többre, jobbra oktatása, műveltségének európai színvonalra emelése; új lírai tartalmak megfogalmazása, lírai kitárulkozásaink bátor nyelvhasználattal történő kifejezése; nemzeti epikánk, drámáink valós történelmi önismerettel erősítése, hogy irodalmunkat világnaggyá tehessük. (Juhász Ferenc: Versprózák; Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1980; 124-125.old.).
Úgy vélem, legjobbjainkat 1956. október 23. előestéjén és a továbbiakban is, méltán e cselekedetekre sarkalló gondolatok foglalkoztatják; mert nem lehet másként! Engem régóta mindez céltudatos alkotómunkára késztet: az emberiség és hazám jövendő nemzedékeinek sorsa, emberi és állampolgári jogaink érvényesítése, a költészet emberközpontúsága, progresszivitásának dominanciája, szabadságunk garanciái és szolidaritásunk egymás iránt.
Illusztráció: fh. mellszoborfotó: Juhász F. (Ferenczy B.)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
Dudás A. Alex: Bella Italia →
