Dráma

október 16th, 2024 |

0

Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN)

•

DRÁMA KÉT FELVONÁSBAN

SZEREPLŐK

MILAN PETROVICS (Musztafa)
DANICA PETROVICS (Csillag)
MARKO PETROVICS (Csillag nevelt fia)
IVÓ PETROVICS (Vándor)
ABDULLAH (betelepült balkáni cigány)
BÉG
ZORICA (szökött Zulejka)
ANJA (szökött Szolga)
ÜRIHÖLGY
TÁRSALKODÓNŐ
VÉN ÖTVÖS
HUSZÁRKAPITÁNY (Kovácslegény)
MARTALÓCOK
TÖRÖK KATONÁK

HELYSZÍN
Petrovics Ház
A szekcsői bég háza
Barlang

PÉCS, 1559 júliusa

ELSŐ FELVONÁS

NYITÁNY

ZENE

1.

A szekcsői bég lefekvéshez készülődik. Két szolga segít az öltözködésben, másik kettő az ajtóban áll mozdulatlanul. A bég int, mire lehajtott fejjel, hátrálva mindannyian kimennek. Egy fiatal lány lép be, díszes ruhában, mögötte az ajtó becsukódik. A hívó mozdulatra lassan közeledik, majd megtorpan, és a sürgető kézjel ellenére lehajtott fejjel áll rendületlenül. A bég türelmetlenül kap feléje, és a lány hajába markol, erőszakkal térdre kényszeríti, ütlegelni kezdi, majd tőrével sebet ejt a rabnő homlokán. A lány kétségbeesetten sikolt. Egyre hangosabb dulakodás szűrődik be kintről. Szolgák törnek be a hálóterembe, férfiak, nők, kezükben konyhai, kerti szerszámokkal. Nekiesnek a bégnek, és megölik. Miután végeztek gazdájukkal, a lánnyal együtt elmenekülnek.

2.

Petrovics Ház. Az utcafronti rész a kelméket árusító bolt, abból nyíló apró üzlet a varroda, melynek egy közvetlen bejárata is van a gyalogútról. A munkahelyiségek a lakóház udvarán keresztül is megközelíthetők. Danica ezüsttel átszőtt kelmét igazgat Úrihölgy derekán. Társalkodónő rendületlenül legyezi türelmetlen úrnője arcát.

ÚRIHÖLGY:     Sokáig kell még így állnom? (ideges mozdulatokkal megrázza magasba tartott kezét) Nagyon meleg van!

DANICA (figyelmesen rendezi át a ruha derékvonalát):    Még egy kis türelmet. Néhány tűzés, és rendben vagyunk.

ÚRIHÖLGY (Társalkodónőnek):    Legyezz erősebben, mert menten elalélok!

TÁRSALKODÓNŐ:    Jaj, csak azt ne, tönkreteszi a báli ruháját! Mit szól akkor a Huszárkapitány?

ÚRIHÖLGY:    Igazad van. Nem lehet vetélytársam egyik kisasszony sem!

TÁRSALKODÓNŐ:    Hogy is lehetne, amikor a kapitány már a vőlegénye?

ÚRIHÖLGY:    Danica, az a vörös, innen nem messze a Hajós utcából…

DANICA:    Hermina kisasszony?

ÚRIHÖLGY:    Igen, az. Nálad varrat?

DANICA:   Mi csak a felsőbb társaságnak állunk rendelkezésére.

ÚRIHÖLGY (Társalkodónőnek):   Abbahagyhatod az ugrándozást. (Danicának) Gondolom, akkor Simonkovicsék lánya is kiesik a körből.

DANICA:   Természetesen. Na (simít végig a szoknyarészen elégedetten), készen vagyunk.

TÁRSALKODÓNŐ:   Gyönyörű! (Úrihölgy pördül egyet a suhogó selyemkölteményben) Óh!

ÚRIHÖLGY:   Mikorra lesz kész?

DANICA:   Amint ideérnek a gyöngyök, nekilátok a díszítésnek. Ígérem a bálon mindenki a csodájára fog járni!

ÚRIHÖLGY:   Milan Petrovics még nem ért haza?

DANICA:  Üzent, hogy a napokban várható.

ÚRIHÖLGY:    Remélem, nem jön közbe semmi akadály, megbízom bennetek Danica Petrovics. Ha időben elkészül a ruha, rendelésben nem lesz hiányotok. De ha nem, esküszöm, úri ember nem teszi be a lábát hozzátok!

TÁRSALKODÓNŐ (kikandikál az ablakon):   A Huszárkapitány!

ÚRIHÖLGY (izgatottan Danicának):   Gyorsan, segíts vetkőzni, a ruhát csak a bálban láthatja meg!

Úrihölgy kapkodva kibújik a selyemből, rendbe hozza utcai ruháját, Danica pedig óvatosan elrejti a drága öltözetet. Háttal áll a bejáratnak, amikor Huszárkapitány bekiált.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Hölgyeim, beléphetek?

Danica a hang hallatán mozdulatlan marad, továbbra sem fordul az ajtó felé.

ÚRIHÖLGY:   Felesleges, már éppen indulófélben vagyunk. (előreszegett fejjel szól hátra Danicának) Várom az értesítést, mikor jöhetek! (kisuhan az ajtón, mögötte Társalkodónővel)

3.

Danica még mindig háttal áll, amikor Ivó Petrovics közeledik.

IVÓ:   Nézd csak Danica ezt a posztót! Egy foltot találtam az elején. Hogy nem vettem észre! (meglátja a merev Danicát) Húgom, hallod, amit mondok?

DANICA:   Elmentek?

IVÓ:   El. Magunk vagyunk.

DANICA (lassan megfordul):   Láttad a Huszárkapitányt?

IVÓ:   Valami baj van?

DANICA:   Láttad, vagy nem?

IVÓ:   Láttam.

DANICA:   Hogy nézett ki?

IVÓ:   Magas, vállas, feszes testtartású, szigorú tekintetű, de megnyerő arcú férfi.

DANICA:  Öreg?

IVÓ:   Amolyan korodbeli.

DANICA (önmagának):   Gyermekkorom hangját hallottam az imént. Hogy lehet? Mit keres itt, nem ment el? Ez lehetetlen, talán tévedek! De nem, ez a mély, öblös hang, ezer közül is felismerem…

IVÓ:   Áruld már el, mi történt?

DANICA (Ivó Petrovicsnak):  Még semmi, de majd fog.

IVÓ:    Már megint a megérzéseid!

DANICA:   Ez több annál, bátyám, sajnos, sokkal több.

IVÓ:   Ebből semmit sem értek. Megmagyaráznád?

Mielőtt Danica beszélni kezdene Marko rohan a varrodába.

MARKO:   Az éjjel meggyilkolták a szekcsői béget a szolgái!

DANICA:   Honnan tudod?

MARKO:   A piacon hallottam, aztán megláttam a katonákat! Felforgatják az egész várost! Keresik a menekülőket!

DANICA:   Jól van fiam, igyál egy kis vizet, és nyugodj le. Ha így látnak, még félreértik a helyzetet.

Oszmán katonák jelennek meg.

OSZMÁN KATONA:  Kérlek, engedj be efendi! Parancsunk van, hogy átkutassuk a házat!

Választ se várva belépnek az ajtón, és nyomban kutatni kezdenek.

IVÓ:   Hol marad az eddigi udvarias köszöntés, barátaim? Mivel szolgáltam rá, hogy ily módon törtök házam népére? Jelenteni fogom, és megkapjátok méltó büntetéseteket!

OSZMÁN KATONA:   Bocsáss meg, efendi, de pecsétes parancsot teljesítünk. (előhúz ruhája ujjából egy tekercset, és Ivónak nyújtja)

IVÓ (miután elolvassa, majd visszaadja az írást):   Mindenben a rendelkezésetekre állunk. Természetesen. Csak arra kérlek titeket, vigyázzatok a kelmékre, nagyon értékesek. Maga a bég is rendelt belőlük.

OSZMÁN KATONA:  Melyik bég?

IVÓ:   A mohácsi-pécsi szandzsák bég.

OSZMÁN KATONA:   Hol az a kelme, efendi?

IVÓ:   Még úton, de néhány nap múlva ideér.

OSZMÁN KATONA:   Átadom az üzeneted a bégnek, hogy Milan Petrovics a karavánnal Raguzából rövidesen hazatér. (miután a másik két katona jelzi, hogy semmilyen nyomot nem találtak, meghajolva távoznak) Selamaleyküm! Béke veled!

IVÓ:   Aleyküm selam! Veled is, barátom!

DANICA (Ivónak miután magukra maradnak):   Meg sem kérdezted, mi után kutatnak.

IVÓ:  Gondolod, helyes lett volna? Elegendő volt az írásra pillantanom, hogy kiolvassam a sorok közül, hajtóvadászat indult a bűnösök után.

DANICA:   Szerencsétlenek, semmi esélyük, hamarosan elkapják őket.

MARKO:   Biztos, hogy nem menekülhetnek meg?

IVÓ (Markonak):    Bajt hozol a fejünkre a lelkendezéseddel! Fegyelmezd magad!

MARKO:   Igen, bácsikám!

DANICA (Markonak):   Menj fiam, nézz körül, okoztak-e kárt a szövetek között! (Marko engedelmesen elhagyja a varrószobát) Mit gondolsz, megérinthet minket a gyanú árnyéka?

IVÓ:   Őszintén bevallom, nem tudom.

DANICA:   Ha kiderül, kik vagyunk…

IVÓ:   Nem hinném. A mohácsi szandzsák béget áthelyezték Budára, magával vitte az embereit. Meg aztán, eltelt tizenöt év, senki sem fog gyanút, ha mi nem áruljuk el magunkat.

DANICA:   Rossz érzésem van.

IVÓ:   Mindig kiráz a hideg, amikor ezt mondod.

DANICA:   Nagyanyám hagyta rám örökül a szellemeit. Belém bújtak, és figyelmeztetnek, ha valami baj közeleg. Nem tudom eldönteni, áldás, vagy átok ez a megfoghatatlan érzés, de abban biztos vagyok, okkal ajándékozta meg az Úr családom nőtagjait ezzel a páratlan képességgel.

IVÓ:   Megbolondultál? Vigyázz, mit beszélsz! Még meghallja valaki!

Marko jön.

MARKO:  Elrendeztem a széthányt kelméket.

IVÓ:   Mindjárt utána járok, mekkora kárt okoztak.

MARKO:   Várjál, bácsikám. Szerencsére hanyagok voltak.

IVÓ:   Hanyagok?  Ezt éppen nem lehet rájuk mondani.

MARKO:   Talán azért, mert ismert a családunk, vagy túlságosan kapkodtak, és nem vették észre…

IVÓ:   Mit Marko? Megszólalnál végre?

DANICA:  Mondtam, a békés életünknek mától vége, házunk körül ólálkodik a gonosz..

Feszült csend, majd két összebújó női alak bontakozik ki a szoba egyik homályos szegletéből.

4.

Az egyik szolgai öltözékben, a másik pompás selyemfátyolba burkolódzva. Úgy állnak ott rémülten összeölelkezve, mintha a végítéletre várnának. Először Ivó Petrovics tér magához a meglepetés dermesztő mámorából. Halkan köhécselni kezd, mire Danica mély lélegzetvételt követően közelebb lép a betolakodókhoz.

DANICA:   Hát, ti?  Kik vagytok, és, hogy kerültetek ide?

A szolga váratlanul leborul Danica elé, úgy könyörög.

SZOLGA:   Kérlek, bocsásd meg merészségünket, végső kétségbeesésünkben lopakodtunk a boltba, és rejtőzködtünk a szövetek közé. Nem volt más esélyünk az életben maradásra!

DANICA:   Szökevények vagytok? (rövid, feszült csend után) Hogy merészeltétek a családunkat veszélybe sodorni?

SZOLGA:   Kegyelmezz nekünk, megkínoznak, fejünket veszik, ha  ránk találnak!

DANICA:   Bármelyik pillanatban visszajöhetnek, és akkor mi is bűnrészessé válunk!

SZOLGA (halk fohászba kezd):  Ó, szűzanya, segíts!

IVÓ:   Magyarok vagytok? (lehajol és felsegíti az asszonyt)

SZOLGA:   Azok uram, magyar szolgák a szekcsői bég házából.

IVÓ:   Mindketten?

SZOLGA:   Igen, uram, én a konyhán dolgoztam, ezt a lányt pedig (sírni kezd), a bég ágyasának szánták. (a lány felé fordulva) Zulejka!

A fátyolos lány alakja meginog, Marko elkapja, mielőtt még összeomlana. A kanapéra fektetik, és megitatják. Az idős asszony féltő szeretettel pátyolgatja, Marko pedig  megbabonázva nézi a lány fedetlen arcát.

IVÓ (félrehúzza Danicát):   Segítenünk kell!

DANICA:   A hajtóvadászat addig nem ér véget, míg el nem kapják a gyilkosokat. Ezt te is tudod. Van benne tapasztalatunk.

IVÓ:  Nincs időnk a töprengésre, sürgősen cselekednünk kell, még mielőtt késő lenne!

DANICA:   Igazad van. Nyáron hosszabbak a nappalok, könnyedén észreveszik, hogy többen vagyunk. (asszonyhoz) Ha jobban van, gyertek velem!

Danica az Úrihölgy félkész ruhája mögötti polcon kitapogat egy pontot, és benyomja, mire egy rejtett ajtó nyílik ki zajmentesen.

DANICA (Markonak):   Hozz némi elemózsiát, és vizet. (asszonyhoz és a lányhoz) Minden tőlünk telhetőt megteszünk a biztonságotok érdekében, de ehhez szükségünk lesz arra, hogy kölcsönösen megbízzunk egymásban. (a szolga bólint)

Váratlanul kopognak a varroda bejárati ajtaján.

DANICA (a két nőnek):   Gyertek gyorsan! (eltűnnek a rejtett ajtó mögött)

5.

Ivó beengedi Ismailt, a vén ötvöst.

ISMAIL:   Ivó Petrovics!

IVÓ:   Ismail uram! Fáradj beljebb!

ISMAIL (miután belép, körbe kémleli az apró helyiséget):   Először a bolt ajtaján kopogtam, de semmi válasz. Mindjárt gondoltam, hogy itt talállak.

IVÓ:   Hol is lehetnék máshol? (választ sem várva) Miben lehetek szolgálatodra?

ISMAIL:   Fivéred?

IVÓ:   Még úton.

ISMAIL:   Azt hittem megérkezett. Akkora volt itt a sürgés-forgás.

IVÓ:   Mire gondolsz uram?

ISMAIL:   Nálatok is jártak a katonák. Vagy még nem értek ide?

IVÓ:   Már elmentek.

ISMAIL (meglátja Úrihölgy ruháját, odalép, és szemügyre veszi):   Micsoda remekmű! Danica Petrovicsnak az udvarban lenne a helye!

IVÓ:   Kérlek, ha azért tértél be hozzánk, hogy a kölcsön felől érdeklődj, biztosíthatlak, kellő időben visszakapod, a szerződés szerint. Milan néhány napon belül megérkezik, és felkeres. Vagy esetleg valami más ügyben kéred segítségemet?

ISMAIL:   Nem, nem, csak erre vitt az utam, gondoltam benézek. Mint barát. (elmenőben) Esetleg?

IVÓ:   Igen?

ISMAIL:   Nem, nem…Mégis…Danica Petrovics? Csak azért kérdem, mert egy fülönfüggőt rendelt tőlem.

IVÓ:    Lepihent. Majd megmondom neki, hogy elkészült az ékszere.

ISMAIL:   Átadom a fivérednek az elszámolást követően.

IVÓ:   Legyen kívánságod szerint! Más egyéb, uram?

ISMAIL:   Semmi, Ivó Petrovics. Akkor megyek. (meglátja a közeledő Markot, kezében a tálcával) Hát, te fiam, csak nem a varrodában akarsz vacsorázni?

IVÓ (Markonak):   Danica már nincs itt, a szobájába kéri az estebédjét! Menj Marko! (a fiú visszafordul)

ISMAIL:   Megbetegedett?

IVÓ:   Elfáradt, Ismail uram. A ruhát, melyet megcsodáltál, rövid idő alatt kellett megvarrnia, és még visszavan a díszítése.

ISMAIL:   Szabad tudnom kinek készül ez a pompázatos selyemköltemény?

IVÓ:    Na de, Ismail uram, pont téged kell emlékeztetnem, mit jelent a diszkréció?

ISMAIL:   Igazad van, de még mennyire. (kissé meghajol) Akkor, béke veled!

IVÓ:    Béke veled is!

Ismail amint kiteszi a lábát, Danica bújik elő a rejtekhelyről, Marko pedig sebtében beviszi az elemózsiát a két rémült nőnek.

DANICA:   Túlságosan kíváncsi.

IVÓ:   A vén ravaszdi, mintha vérszagot fogott volna. Milan már többször figyelmeztetett, hogy vigyázzunk vele. Nagy a valószínűsége, hogy a bég kémje.

DANICA:  Minél előbb meg kell szabadulnunk a szökevényektől!

IVÓ:  Így igaz, gyors megoldást kell találnunk velük kapcsolatban, de miért beszélsz úgy a szerencsétlenekről, mintha ellenségeink lennének?

DANICA:   Hogy mondod?

IVÓ:   Jól hallottad, húgom.

DANICA:   Mert kételkedem! A fiatalt Zulejkának hívják. Áttért a vallásukra!

IVÓ:   Ítélkezel, mielőtt még ismernéd az okát.

DANICA:   Ugyan már! Azért véded őket, mert magyarként születtek, de honnan tudod, hogy azok is maradtak?

IVÓ:   Danica, mikor keményedett meg ennyire a szíved?

DANICA:  Bátyám!

IVÓ:   Láthatóan oly hatalmas az indulat benned, hogy alig tudod féken tartani.

DANICA (rövid csend után):   Az a katonatiszt, aki ma itt járt…

IVÓ:   Mi van vele? Talán ismered?

DANICA:   Ha valóban az, akire gondolok, akkor sem én, sem Milan nem találkozhat vele. Végzetes lenne. Úgy érzem, nagy bajban vagyunk. És nem csak a szökevények miatt.

Kintről egyre erősödő zaj hallatszik, majd hirtelen kicsapódik az ajtó. Mindketten összerezzennek.

6.

MILAN:  Megérkeztem! (Danica megkönnyebbülten borul a nyakába) Ha nem lazítasz a szorításodon, menten megfulladok!

DANICA (két tenyere közé fogja Milan arcát, úgy néz a szemébe):   Végre, itt vagy!

MILAN:   Ajjaj, valami nagy dolog történt a távollétem alatt!

IVÓ (szintén átöleli Milant):   Testvér! A vártnál korábban érkeztél!

MILAN:   A karaván helyett inkább a folyót választottam. Szerencsémre, bérelni tudtam egy hajót, így gyorsabban ideértem.

IVÓ:   Muszáj volt?

MILAN:   Ahogy mondod testvér.

IVÓ:  És az áru?

MILAN:   Kora reggel  rakodnak ki a munkások.

IVÓ:    Minden rendben ment?

MILAN:    Mondhatjuk. (körülnéz) Marko?

Kinyílik a rejtekhely ajtaja, Marko jön, mosolyra derül az arca, amint meglátja Milant.

MARKO:   Apám! (átkarolják egymást) A lehető legjobbkor jöttél!

MILAN:  Ideje, hogy elmondjatok mindent! Most már nagyon kíváncsi lettem!

DANICA:   Rendben, de előbb menjünk át a házba. Ott nyugodtan beszélhetünk.

Mielőtt elindulnának lassan kinyílik a rejtekajtó, és az idős szolga kétségbeesett arca tűnik fel  a gyertya derengő fényében.

SZOLGA:   Bocsássatok meg, de Zulejka ismét elájult.

Marko azonnal ugrana, hogy segítségre legyen, Danica azonban visszatartja.

DANICA:   Majd én! (belép a rejtekhelyre, és behúzza maga után az ajtót)

Milan meglepődve néz Ivóra, aki sokat sejtetve valamit értelmetlenül motyog, majd int, hogy kövesse, át a házba.

7.

A konyhaasztalnál ülnek, Milan elgondolkodva mereng maga elé, aztán csendesen megszólal.

MILAN:   Hát, nem is tudom, mit mondjak. Az biztos, hogy nem a legjobb pillanatban történt mindez. De vajon, ki a megmondhatója, melyik idő a megfelelő az adott történésekhez? Csak az Úr tudja, mit, miért tesz, és mely feladatokat rója ránk.

MARKO:   Így igaz!

MILAN:   Miért helyeselsz ennyire lelkesen, fiam?

IVÓ (miután Marko zavarában lesüti a szemét):    Hamarosan meglátod! Szólok Danicának, bátran jöjjenek át a házba, már elég későre jár, senki sem veszi észre őket.

MILAN (miután Ivó elmegy, érdeklődve fordul Markohoz):    Hallgatlak.

MARKO:    Mit mondhatnék?

MILAN:     Talán mesélhetnél arról, ami a fejedben zajlik.

MARKO:     A fejemben? Ó, nem! A mellkasomban érzem szívem feszülését! Elég egy pillanat, vagy egy lassan tovalebbenő illat, és tehetetlenné válok, szinte megbénulok! Mi ez a furcsa érzés, amit nem tudok kitépni magamból? Mi ez a gyengeség, mely szinte padlóra terít egy szemrebbenés alatt? Hát nem férfi volnék? Apám! Ugye, milyen szégyenteljes ez az erőtlenség?

MILAN:     Mintha csak Danicát hallanám. Hát, te is megfertőződtél fiam.

MARKO:     Nem vagyok beteg!

MILAN:     Ez veszélyesebb kór mindennél. Szerelmes lettél.

MARKO:    Ugyan már, az nem történhet meg egy pillanat alatt!

MILAN:    Erről kérdezd anyádat, én bizony tapasztalatlan vagyok ezen a téren. Őszintén bevallom, volt, hogy irigyeltem Danicát, hiszen átélhette ezt a forró szenvedélyt, míg én csupán csodálkozva figyeltem minden rezdülését. Azonban kénytelen vagyok figyelmeztetni téged, csak óvatosan, előbb tudd, hogy a választottad viszont szeret!

MARKO:   Igen apám. Így teszek.

Ivó jön Danicával, mögöttük a két megrettent nővel. Milan érdeklődve figyeli őket, majd Markora pillant.

MILAN (a nők felé fordulva):   Isten hozott benneteket!

A két szolga Milan lába elé borul.

SZOLGA:   Ó, uram, köszönjük jóságtokat, hogy a bajtól megvédtek minket!

MILAN:   Halkan, a veszély még itt ólálkodik a közelünkben. Üljetek közénk, és meséljétek el a történeteteket, mert tudni szeretnénk, kik vagytok valójában.

SZOLGA:   Jóuram, nagy a mi szomorúságunk, s oly dolgot cselekedtünk, melynek súlya van, és fejvesztéssel jár.

MILAN:    Halljuk hát!

SZOLGA (remegő kézzel fogadja a feléje nyújtott kupát, és kortyol belőle):   A magyar vérben ázó mohácsi csatát követően, hol fiaink, férjeink, apáink  tetemét szívta magába a lápos talaj, fosztogatók, rabszolgakereskedők lepték el a tanyákat. Fiatal nőket, gyerekeket hurcoltak magukkal, a tehetetlen öregeket lemészárolták. Friss vérre volt szükségük, csecsemőre, gyermekre, és asszonyokra, akiket először magukévá tettek, majd eladták őket a rabszolgapiacon.

MILAN:   Beszédedből ítélve nem voltál egyszerű jobbágy.

SZOLGA:    Módos gazda feleségeként, igen jól éltem a családommal. Sok szorgalmas kéznek adtunk lehetőséget a megélhetéshez, amíg nem jött a török. Ifjú királyunk (keresztet vet a mellén), Isten nyugosztalja, csatasorba állíttatott minden épkézláb embert, akit csak tudott, így, mi nők a gyermekeinkkel magunkra maradtunk. Összegyűltünk hát a nagyházban, és bátran védekeztünk, próbáltuk egybetartani családunk megmaradt részét, de tehetetlennek bizonyultunk a rablókkal szemben. Férfijaink csontjai ki tudja, hol vannak egymásra hányva, csak szívünkben tudjuk megőrizni emlékeiket, mely nem szűnik meg dobogni a sok megpróbáltatás után sem.

MILAN:    Hogy kerültél a szekcsői béghez?

SZOLGA (rövid megrázó csend után):   Akkoriban fiatal voltam, csinos arcú, és erős. Két kicsiny gyermekem tépték ki a karjaimból, azóta sem hallottam felőlük. A szekcsői bég a harmadik gazdám volt. Az elsőnél egyből a konyhára osztottak, amolyan mindenesnek, majd mikor látták, hogy értek a beszerzéshez, megtettek élelmezési vezetőnek. Én irányíthattam az egész vásárlást, leltározást. A gazdám igen beteg volt, hamarosan el is vitte a láz, az örökösei pedig megszabadultak a háztól, és vele együtt az összes rabszolgától. A második gazdám állandóan bajba keveredett, és egy alkalommal elcserélt egy adósságlevél fejében. Így kerültem a szekcsői bég házába, ahol szakácsként dolgozhattam tovább. Az előző két házban csupán szidásban részesültem, szóban aláztak meg, testileg nem fenyítettek. De ez a bég, a szekcsői! Dühét, indulatát nem csillapíthatta semmi sem. A korbácsolás, a kínzás szinte mindennapos volt nála. Féltünk, rettegtünk, mikor, melyikünkre kerül sor. Aztán egy nap magasba csapott a fájdalom lángja, és már képtelenség volt visszatartani. Megindult, mint a forró láva, és maga alá temette a béget, és az egész házat. A szolgák egymást segítve, átugrálva a falon, szerte széledtek, ki erre, ki arra mentette életét. Mi, Zulejkával ebbe a házba menekültünk. Többször hallottuk, jó emberek lakják, és szerencsénkre a hírek igaznak bizonyultak.

MILAN:  Várj még a hálálkodással! Sorsunk egy másodperc alatt megfordulhat. Elég egy hibás döntés, egy elejtett szó, egy rossz mozdulat. (Zulejkának) Ne ájuldozz, te lány, légy bátrabb, vagy halálba rántasz mindannyiunkat!

Minden szempár a fiatal rabnő felé fordul, mire annak félrelebbenő fátyla szabadon hagyja  szépséges arcát, hófehér bőrét, barna hullámos haját, fényesen ragyogó pillantását. Szinte  láthatatlanul Milan szemébe fúrja tekintetét. Milan ismét Markora tekint, majd halkan megköszörüli a torkát.

MILAN (Zulejkának):   Most rajtad a sor.

ZULEJKA:   Mit mondhatnék?

MILAN:   Bármit, amiből megismerhetjük származásod.

ZULEJKA:  Hogy ki vagyok? Hiszen még énmagam sem tudom, honnan kerültem a bég szolgái közé.

MILAN:   Csak tudsz valamit, hiszen magyar nyelven beszélsz, vagy nem?

ZULEJKA:   Igaz, magyar vagyok, de nem ismerem a szüleimet.

MILAN:   Elraboltak?

ZULEJKA (elsírja magát):    Nem tudom. Nem emlékszem semmire.

MARKO (Milánnak):   Apám!

MILAN:    Szökött rabszolgákat bújtatunk, most nem csak a mi életünk a tét. (miközben elkapja Ivó tekintetét) Mások sorsáért is felelősséget vállaltunk. (Zulejkának) Bizalom nélkül, hogy védhetnénk meg titeket? És magunkat? Nézz a szemembe! Muszlimként születtél, vagy azzá lettél? Nem válaszolsz? Rendben. Akkor mehettek Isten hírével!

SZOLGA (ismét térdre zuhan, úgy kapaszkodik kétségbeesetten Milan ruhájába):   Jóuram, könyörögve kérlek! Ne hajts el minket! Hidd el, nem vagyunk rossz emberek! (Zulejka egyre jobban zokog) Ez a lány gyerekként került hozzánk, a bég ágyasának kedvenceként. Sosem volt beszédes, inkább naphosszat fésülte a fiatal ágyas haját, aki közben varázslatos történeteket mesélt. Szinte elválaszthatatlanok voltak ők ketten, mint a nővérek Az ő kedvéért tért át a hitükre, hogy továbbra is együtt maradhassanak.

DANICA:   Állj fel asszony, ne térdelj annyit! Látom benned a jóindulatot, a féltést, de bocsásd meg, ha társnőddel szemben erősen kételkedem. Valamit titkol, mélyen elrejtve a szívében, és ha ez olyan rejtelem, mely vesztünket okozhatja, akkor mennetek kell.

Zulejka váratlanul abbahagyja a zokogást, és lehajtott fejjel halkan megszólal.

ZULEJKA:   A szégyen.

DANICA:     Nem hallottam, mit mondtál.

ZULEJKA:   A szégyen.

DANICA:    Beszélj hát!

ZULEJKA (kétségbeesetten takarja el fátylával arcát):  Nem akarok emlékezni…nem akarok…

Danica Milanra néz, a férfi elgondolkodva tekint maga elé, Ivó fegyelmezetten figyeli a jelenetet, míg Marko a legszívesebben magához ölelné Zulejkát. Csupán az öreg szolga különül el tőlük, és imádkozik rendületlenül. Végül Milan tenyerére támaszkodva feláll az asztal mellől.

MILAN (Markonak):    Vidd őket vissza a rejtekhelyre! (majd miután elmennek, Danicának) Kora reggel jönnek a munkások az áruval. Van közöttük néhány női cipő, abban vannak elrejtve az üzenetek a kancellária részére. Kérlek, nézd át a selyembélések varrását, hibátlannak kell lenniük. Elkészültél a megrendelt fátylakkal? (Danica bólint) Egy napnál nem maradhatok tovább.

DANICA:    Nem úgy volt, hogy más viszi tovább az árut?

MILAN:     Jobb, ha én továbbítom személyesen.

DANICA:    Túl nagy a kockázat, arról volt szó, hogy egy rövid időre háttérbe vonulsz.

MILAN:    Nem lehet. Habsburg Ferdinand nyugati királyságunk védelmével mit sem törődik, keleti királyságunk az özvegy Izabella királyné kezében összpontosul. Középen az oszmánok erősítik haderejüket a Dunán felúszó egyre sokasodó flottáikkal. Elégedetlenség, és félelem mindenütt.

IVÓ:   Királyok jönnek, királyok mennek, ennyi év elmúltával sem törődik senki a szenvedő magyar nép sorsával!  Édes hazánk három részre szabdalva, mindenki csak marakodik a koncon, ahelyett, hogy kiűznék a betolakodókat, és egyesítenék a szétszakított tartományokat. Hát nincs méltó utódja Hunyadiéknak? Egy ország, egy király! Keresztény királyság! Vagy már örökké a félhold behódolt alattvalói leszünk? Láthattad az imént, rabokká válunk, hogy az oszmánokat szolgáljuk!

MILAN (Ivónak):    Halkabban, testvér! Nagyon elragadtattuk magunkat, még valaki meghallja a beszédünket.

DANICA:    Nem bízom a szökevényekben. Az idős, még valahogy hihetően beszél, de a fiatal az örökös ájulásával…

IVÓ:    Ne mérgezd magad ezekkel a gondolatokkal. Elülteted bennünk is a kétkedés csíráját, és talán végzetesen hibás döntésre jutunk.

MILAN:  Feltétel nélkül bízom a megérzéseidben, de most én is azt mondom, Marko iránti féltésed megzavarja ítélőképességed.

DANICA:   Akkor is résen leszek.

MILAN:   Tedd azt, és egy csendes pillanatodban, kérlek, halld meg Marko szívének hangos dobbanását.

DANICA (elsápadva):    Miről beszélsz?

MILAN (lágyan megérinti Danica mellkasát):   Áthatolhatatlan páncélt kovácsoltál a szíved köré. Hova tűnt az a szeretetteljes lány, akit valaha megismertem?

DANICA:  Milan!

MILAN:    Kérlek, adj néhányat a ruháidból a nőknek, és ami rajtuk van, azokat égesd el!

DANICA:   Most?

MILAN:     Most.

IVÓ (megvárja, míg Danica elhagyja a helyiséget):   Nem hittem volna, hogy Danica ennyiben hagyja.

MILAN:   Tizenöt éve képtelen szembesülni a fájdalmával. Ha továbbra is benne hagyjuk ebben a jégveremben, teljesen eltávolodik mindannyiunktól, és önmagától.

IVÓ:    Ennyire azért nem változott meg.

MILAN:   A fény, mely beragyogta az arcát, kialudt a szeméből, és a szíve megkérgesedett. Ha láttad volna, mennyire életteli volt! Most csupán árnyéka önmagának.

IVÓ:   Én annyit tudok, hogy határtalan bátorsága, és igazságérzete páratlan ezekben a zavaros időkben.

MILAN:   Igazad van, de eközben megsavanyodott. Mikor láttad utoljára nevetni?

IVÓ:   Erre nem tudok, mit mondani. Másról azonban igen. Ruhapróbára jött a Felföldyék lánya. Tudod az a puccos, a szülei valami kisnemesek, bár én azt hiszem, csupán megvásárolták a kutyabőrt. Ott laknak fönt az emelkedőn, abban a kastélyszerű házban. Na, mindegy.

MILAN (megpróbálja sürgetni):   Szóval!

IVÓ:    Érte jött egy katonaember. Megállt az ajtó előtt, és bekiáltott. Szerencsére nem lépett be, mert valami baj történt volna. Legalábbis ettől tartott Danica, mert teljesen pánikba esett, amikor meghallotta a hangját.

MILAN:    Nem mondta, ki volt az?

IVÓ:   Csak annyit, hogy nem szabad találkoznotok vele.

MILAN:   Ezek szerint, valaki a múltból.

IVÓ:   Lehetséges.

MILAN:    Láttad? Hogy nézett ki?

IVÓ:   Magas, jóvágású férfi. Olyan korú lehet, mint ti.

MILAN:    Ha az lesz, akire gondolok, akkor valóban bajban vagyunk testvér! Kell még próbálni azt a ruhát?

IVÓ:    A díszítése van hátra. Várakozni kellett a gyöngyökre.

MILAN:   Gyöngyöket, nem, csillogó köveket hoztam.

IVÓ:   Biztos jó az is, nem értek az efféle csecsebecsékhez. Elég, ha a könyvelést vezetem.

MILAN:     Azt viszont kiválóan végzed.

IVÓ:    És a foltokhoz is van szemem. Főleg a becsületbeliekhez.

MILAN:   Maradjon is meg az éleslátásod testvér, főleg most, hogy a házunk táján furcsaságok történnek.

IVÓ:   Mit tegyünk a két szökevénnyel?

MILAN:   Alaposan át kell gondolnunk a lehetőségeket, és a következményeket. Amire ugye nincs időnk. De azt a ruhát, amint elkészült, saját kezűleg vidd el Felföldyék házába.

Váratlan mozgolódás hallatszik kintről, fáklyák fénye szűrődik be az ablakon. Dörömbölnek az ajtón. Milan először az ablakon keresztül kémleli, ki jöhetett ilyen későn, majd az ajtóhoz lép, és szélesre tárja az oszmán katonák előtt.

8.

A katonák ahogy belépnek, nyomban szétszélednek.

IVÓ (oszmán katonának):    Nem gondoltam volna, hogy egy napon belül ismét találkozunk parancsok!

OSZMÁN KATONA (Ivónak):   Értesítést kaptunk, hogy nagy a mozgolódás a házatok körül. A biztonságotok érdekében tértünk vissza, hátha a szökevények titeket is megtámadnak.

MILAN:   Köszönjük parancsnok a figyelmességet, de csupán én értem haza néhány nappal korábban. A hajó s legénysége a kikötőben, az árut, majd kora reggel rakodjuk ki. A vámtiszt már leltárba vett mindent, utánanézhettek a vámkönyvben.

OSZMÁN KATONA:   Örömmel látom, hogy épségben visszatértél Milan Petrovics. Az összes megrendelt kelmét sikerült beszerezned?

MILAN:   Biztosíthatlak, elégedett lesz a bégetek, amint meglátja a kiválasztott szövetet. Kiváló áru, még annál is jobb. Ráadásul ajándékként adom. Amiért ilyen figyelmesek vagytok, és távollétemben vigyáztok a szeretteimre.

OSZMÁN KATONA:   Köszönettel, továbbítom a felajánlásod a bégnek. Csak még egy kérdést tisztázzunk előtte.

MILAN:    Hallgatlak.

OSZMÁN KATONA:   A legénység közül senki sem száll meg nálatok?

MILÁN:    Nem.

OSZMÁN KATONA:    Csakhogy…

MILAN:    Bocsáss meg, hogy szavadba vágok. Két rokonomat hoztam magammal Raguzából, mert magukra maradtak.

OSZMÁN KATONA:    Láthatnám őket?

MILAN:    A hosszú utazás követően nyugovóra tértek, de a kedvedért ide hívom őket. Ivó! Hozd ide Anját és Zoricát!

OSZMÁN KATONA (megállítja Ivót):    Hagyd csak, hadd aludjanak az asszonyok, majd holnap ismét benézünk! (int a katonáknak, hogy mennek) Selamaleyküm!

MILAN: Aleyküm selam!

9.

Amint magukra maradnak Milan lámpást vesz a kezébe és bejárja az udvar minden szegletét. Sehol senki. Bosszankodva tér vissza a házba.

MILAN:   Határozottan emlékszem, hogy bezártam az udvari kaput, most pedig nyitva volt. Így jutottak be a katonák.

IVÓ:    Biztos vagy benne?

MILAN:   Igen.

IVÓ:   A nők nem lehettek, állandóan van mellettük valaki. Szolgálónk nincs, magunk vagyunk. A nagy zűrzavarban biztosan nyitva felejtettük.

MILAN:   Az nem lehet, én is a saját kulcsommal jöttem be. (kutatni kezd a zsebében, majd előhúzza a záróeszközt)

IVÓ:    És sikerült visszazárnod?

MILAN:    Elreteszeltem, biztonságosabb.  Magától nem nyílhatott ki. Valaki megbabrálta a zárat, de úgy, hogy az nem ment tönkre. A ti kulcsotok hol van?

Ivó az asztal fiókjához nyúl, kihúzza, és kiemeli a kulcsot, majd visszateszi a helyére.

MILAN:   Több nincs belőle, másolatot sem készíttettünk, amikor megvettük a házat. Csak egyvalaki jöhet szóba, aki ennyire ért a zárakhoz.

IVÓ:  Abdullah.

MILAN:   A holnapi utazásomat el kell halasztanom, de tovább nem maradhatok. A híreknek sürgősen el kell jutniuk a címzetthez. Kockázatos, mert most már biztos, hogy figyelnek bennünket. A cipők béléséből el kell tüntetni őket, hátha kihallgattak minket.

IVÓ:   Van egy ötletem. (Milan érdeklődve fordul feléje) Hétvégén lesz a Budai Várban a bál, ahova Felföldyék is hivatalosak. Danica elrejti a ruha díszei alá az üzeneteket, és amikor a bálozók déltájt lepihennek, egy szolgáló segítségével megszerzik a híreket.

MILAN:   Nem testvér, ez túl bonyolult, és hosszadalmas. Felfejteni a díszeket, aztán visszavarrni, annak nyoma van, ráadásul másokat keverünk gyanúba.

IVÓ:   Lenne még egy lehetőség, de az sem veszélytelen.

MILAN:    Hogy mi lenne az, elmondod, míg a szobáinkba nem érünk. Nagyon fáradt vagyok, muszáj néhány órát aludnom, hogy reggel tiszta fejjel intézkedjek!

Danica jön.

DANICA:   Mi történt? Hallottuk a katonákat, a két nő annyira megrémült, hogy alig tudtam lecsendesíteni őket.

MILAN:    Mindent elmondok, de most az a legfontosabb, hogy felkészítsd a szökevényeket a holnapi napra. Visszajönnek a katonák, és nem tévedhetünk, ugyanazt kell mondanunk. Ivó, neked pedig el kell készítened a dokumentumokat, hogy minden hiteles legyen!

IVÓ:    Még az éjjel elkészítem. És, Danica! Szükségünk lesz a leleményességedre! (Danica érdeklődve fordul Ivó felé) El kell csábítanod a vén Ismailt!

MILAN, DANICA (egyszerre):    Micsoda?

10.

Kora reggel. Milán hangját hallani, ahogy utasítja a rakodókat, hova tegyék le az árut.

Danica a varrodában Úrihölgy ruhájára varrja a díszeket, Ivó ki-be rohangál az elszámolással a kezében. Kis idő múlva megjelennek a katonák. Milan is előkerül a boltból.

OSZMÁN KATONA (Milannak):   Látom, megérkezett az áru a hajóról. Mikor indulsz tovább Buda felé Milan Petrovics?

MILAN:   Néhány nap múlva, parancsnok, miután leltárba vettünk mindent. Gondolom, nem a vámnapló miatt jöttetek.

OSZMÁN KATONA:   Azt már átvizsgáltuk. A tegnapi látogatásunk során megemlített rokonaidat szeretnénk személyesen megismerni.

MILAN:   Természetesen. (Ivónak) Hozd ide őket!

Hamarosan jön a két nő, Danicától kapott öltözékben, felemelt fejjel, lesütött szemmel.

OSZMÁN KATONA (Milannak):    Ők lennének azok? (Milan bólint, a katona közelebb lép a nőkhöz, és szemügyre veszi őket) Honnan származtok?

SZOLGA:   Raguzai Köztársaságból.

OSZMÁN KATONA:    Azon belül?

SZOLGA:    A déli negyedből. Az uram halász volt, sajnos odaveszett a tengeren. Magunk maradtunk a lányommal. Szerencsénkre Milan Petrovics megengedte, hogy itt éljünk velük.

OSZMÁN KATONA:   Milan Petrovics igazi jótevő.

SZOLGA:    Milan Petrovics távoli rokona az én megboldogult férjemnek.

OSZMÁN KATONA (Zulejkának):     A te hangodat még nem hallottuk.

ZULEJKA:   Zoricának hívnak.

OSZMÁN KATONA:    Szép név, akárcsak a gazdája. És Zorica, hogyhogy még anyáddal élsz a te korodban?

MILAN (közbevág):    Parancsnok, eddig nem szóltam közbe, de ne feledd, a rokonaimmal beszélsz ily tiszteletlenül. Mi, az asszonyaitok arcát sem pillanthatjuk meg, a megszólításuk pedig egyenesen bűnnek számít.  Te viszont, megbocsáss, úgy bánsz házam újdonsült asszonynépével, mint rabszolgákkal szokás. Ez számomra sértő. (a két nőnek) Anja, Zorica, menjetek a dolgotokra! A parancsnok, ha még kíváncsi valamire, majd megkérdi tőlem. (nők el)

OSZMÁN KATONA (Milannak):   Láthatnám a papírjaikat? (miután Milan átnyújtja a kért dokumentumokat) Anja, és Zorica Petrovics Raguzai Köztársaságból. (visszaadja Milannak) Milan Petrovics, ha úgy véled, túlléptem a hatásköröm, úgy bocsánatodat kérem. Mint tudod, gyilkosság történt, innen nem messze a szekcsői bég házában, és a vétkesek ezidáig sem kerültek kézre. A mi feladatunk biztosítani a békét a városban, és mindent megteszünk a lakosság védelmében. A munkánkat végezzük, semmi más nincs mögötte.

MILAN:   Igazán nem tudom parancsnok, mit gondoljak,  hiszen eddig a kapcsolatunk felhőtlen volt, és mindvégig együttműködtünk a szandzsák vezetőjével.

OSZMÁN KATONA:  Nem tett ellenetek senki sem panaszt.

MILAN:    Módosak vagyunk, kemény munkával gyarapodunk, mégis annyi az irigy, a féltékenykedő. Múlt éjjel is észrevettük, valaki leselkedik az ablakunk alatt. Hogy jutott be a zárt kapun keresztül az udvarba, nem tudjuk, de előbb-utóbb úgyis kiderül.

OSZMÁN KATONA:   Ismétlem, ne vedd személyes sértésnek jelenlétünk, kizárólag a gyilkosság miatt ellenőrzünk mindenkit. (indulásra ad jelt katonáinak) Selamaleyküm!

Milan viszonozza a köszönést, katonák elmennek. Danica abbahagyja a varrást, Ivó hallgatagon figyeli a töprengő Milant.

MILAN:  Meg kell tudnunk, ki kémkedik utánunk!

Kopognak az ajtón, majd a vén ötvös lép be vigyorral az arcán.

11.

ISMAIL:   Milan Petrovics! Érkezésed híre örömmel töltötte el szívemet! Látom épségben, egészségben tértél vissza otthonodba! És gondolom, meggazdagodva!

MILAN:    Ne dörzsöld előre a kezed, Ismail uram! Előbb be kell hajtanom a kért kelmékért a tartozásokat! De ne félj, a kölcsönt még ma megadom!

ISMAIL:   Még ma? Ily hirtelen? Nem azt mondtad, hogy kintlévőségeidet kell előbb összegyűjtened?

MILAN:  Csillogó ékkövekkel fizetnék, amennyiben érdekel. Ha nem, akkor bizony várnod kell néhány napot, és Ivó rendezi a kölcsönt veled.

ISMAIL:    Kövek? Milyenek? Nem szoktál ékszerekkel kereskedni.

MILAN:    Nem tudtam nekik ellenállni, finoman metszett kristályok Velencéből.

ISMAIL:    És, hogy tettél rájuk szert?

MILAN:    Cserekereskedelemmel. De ne kérdezősködj már ennyit, érdekel, vagy sem?

ISMAIL:    Láthatnám az árut?

Milan egy ládikát hoz át a boltból a varrodába, majd a vén ötvös előtt felemeli a tetejét. Ismail álmélkodva nyúl a kövek közé. Egyet a magasba emel, majd közelebbről is megszemléli. Látszik rajta, hogy azonnal felismeri, mennyit ér, azonban nem akarja nyilvánvalóvá tenni érdeklődését.

ISMAIL:   Megteszi. Megnézhetem a többit is? (Milan feléje nyújtja a ládikát) Ha megengeded, felbecsülöm az értékét. Adnátok pennát és papirost? (miután megkapja) Akkor én most neki is látok!

Milan végignéz Ismail ruházatán, térdtől lefelé piszkos, poros.

ISMAIL (észreveszi Milan kíváncsi tekintetét, és válaszol, mielőtt az kérdezné):   A vár körül jártam, mert érdekelt, hol tartanak az építkezéssel.

MILAN:   És, hol tartanak?

ISMAIL:  Á, még van, mit dolgozniuk! Évek óta erősítik a falakat, de még mindig elégedetlenek!

IVÓ:   Árokásásra fogják a jobbágyokat. Hányan is lehetnek? Úgy ötezren?

ISMAIL:    Annál is többen.

IVÓ:    Magyar földön, magyar városban, magyar vár falait erősítik a törökök, magyar jobbágyok szolgálatával az ellenséggel szemben.

ISMAIL:   Vigyázz a szavakkal, jóuram, mert még bajba kerülsz! Az elfoglalt területekre a hódító, azt mondja, az övé.

IVÓ:   Nem értelek Ismail uram, mondtam bármi rosszat?

DANICA (pördül váratlanul Ismail elé, aki meglepetten vigyorog a szépasszony arcába):       Ne is törődjön vele, inkább adja ide a köpenyét, amíg megvizsgálja a köveket, kitisztítom!

12.

Ismail mire felbecsüli a ládika értékét, a köpeny is tisztán fekszik a szabóasztal lapján.

ISMAIL (Milannak, miközben Danicát figyeli mohó szemekkel):   Én bizony ilyen kincset nem hagynék sűrűn magára!

MILAN (mintha nem is hallaná):    Látom Ismail uram, elégedett!

ISMAIL:    A látvánnyal igen (még mindig Danica mozgását követi tekintetével, majd hirtelen Milan felé fordul), de ugye nem gondolod komolyan Milan Petrovics, hogy ez a ládika fedezi a teljes kölcsönt, és a kamatokat?

MILAN:   Nem tudom, miként értékelted fel a velencei köveket, de biztosíthatlak afelől, hogy más érdeklődőre is szert tettünk, olyanra, aki kész megfizetni az általad felszámolt kölcsönösszeget.

ISMAIL:   Megkérdezhetném, ki lenne az?

MILAN:     Ali, a késes. Csodálatos tőröket készített, és kövekkel díszítené a markolatát.

ISMAIL:     Mikor volt időd Alival találkozni? Nem értem!

MILAN:      Előtted ment el, Ismail uram, éppen elkerültétek egymást.

ISMAIL:      Valóban? Megengeded, hogy átgondoljam az egészet?

Danica illatos süteménnyel megrakott tányérral jön, egy vászonkendőt terít, majd odacsúsztatja a tányért a vén ötvös elé.

ISMAIL:   Ó, jaj, nekem Danica asszony, tudod jól, az édességnek képtelen vagyok ellenállni!

DANICA:   Anja sütötte, ezentúl ő vezeti a háztartást a lányával. Milánnal érkeztek Raguzából. Elárvult rokonok.

ISMAIL (miközben beleharap a süteménybe):  Valóban? Bővült a család? Ó, nem csak az illata, az íze is csábító, ha szabad ilyet mondanom!

DANICA:    Magával hozta a fülönfüggőm?

ISMAIL:     Majdnem megfeledkeztem róla! (belekotor a tarsolyába, és egy selyemzsákocskát húz elő) Láthatnám a viselőjén?

Danica az ujjai között forgatja a függőt, majd a füléhez illeszti az ékszert.

DANICA (Milannak):   Talán még Velencében sem készítenek ilyen szépet!

ISMAIL:   Danica asszony, ha ezt most sértésnek szántad, akkor mélyen megbántottál, de kijavítom a hibát!   Talán túl szerény, túl egyszerű, túl apró?

DANICA:   Félreértett, mesteri munka. Pont hozzám való! Csak eszembe jutott, hogy az Úrihölgy ruhájához illene egy pár csodálatos fülbevaló! Ezekből a velencei kristályokból igazán pompás lenne! Morzsányi kövekkel díszítem a ruháját, a formájuk nem, csak a fényük lesz látható, így az arcát kiemelő függő még varázslatosabbá tenné az ifjú hölgy szépségét.

ISMAIL (miközben Ivóra pillant):   Szóval, Felföldyék. Ők közvetlenül velencei ékszerésztől rendelnek, szóba sem állnak velem.

DANICA:   Így igaz, csakhogy ezek a kövek is Velencéből valók. Itt a nagy lehetőség, hogy meghódítsa munkájával a felsőbb osztályt. Ha elnyeri tetszésüket, özönleni fognak a megrendelések.

ISMAIL:  Van benne igazság, és van benne kockázat, nem is tudom, csábító az ajánlat, de hogy készítsek el egy ékszert, ha a tulajdonosa még csak nem is tud róla? Mert, ha ajándék lenne, az más…de ajándék nem lehet, hogyan is lehetne…

DANICA:   Amennyiben mégis elkészítené, úgy a ruhával együtt kézbesítenénk. Gondoljon csak bele, még ha az első próbálkozása nem is járna bevétellel, de megcsodálhatná az egész bálozó vendégsereg. A budai várban. A kancelláriában. A főnemes úrhölgyek körében emlegetnék a nevét. Micsoda kapcsolatokra tehetne szert!

ISMAIL:    Ilyen rövid idő alatt képtelenség elkészíteni a foglalatot.

DANICA:    Mester, nézze ezt a két csodálatos követ! Illik a ruhához, és Úrihölgy szeméhez!

ISMAIL:    Túl nagyok.

DANICA:      Pont ettől lesz más, mint a többi!

Ismail kérdőn néz Milanra, aki széttárt karokkal válaszol.

MILAN:  Tőlem ne kérdezd, én nem értek hozzá.

Marko fut lihegve, porosan.

MARKO:   Siessetek, minden segítségre szükség van! Leomlott a vár egyik támasztófala, és maga alá temette az ott dolgozó embereket!

13.

Marko a konyhában falja az ételt, kapkodó evését akkor lassítja, amikor Zorica sürög-forog körülötte. Anja a kamrába indul, a két fiatal kettesben marad.

ZORICA:    Lassabban kéne enni, mert még megfullad itt nekem! És akkor, mit csinálok?

MARKO:    Sajnálnál?

ZORICA:    Hát.

MARKO:    Egy kicsit?

ZORICA:    Ej, miket kérdez a fiatalúr!

MARKO:    Miért nem tegezel?

ZORICA:    Ugyan, miért tenném?

MARKO:    Rokonok között megengedhető.

ZORICA:    Rokonok között igen.

MARKO:    Ej, Zorica, Zorica, miért taposod így a szívemet?

ZORICA:    Azt tenném?

MARKO:    Kacér teremtés.

Zorica abbahagyja a munkát, és leül Markoval szemben.

ZORICA (elkomolyodva):   Hát, valóban az lennék? Többször hallottam már, szinte belém ívódott a gondolat, hogy nem is lehetek más. Színes fátyollal díszített rongybaba.

MARKO:    Zorica! Nem ezt mondtam!

ZORICA:    Ugyan, miért gondolhatna mást? Úgy állítottunk ide a semmiből, mint két vészmadár. Rossz hírek hozója. Bajok okozója.

MARKO:    Szégyellem magam, hogy megbántottalak, ártatlan játékként indult az egész.

ZORICA:    Ebben a világban nincs helye az ártatlan játékoknak.

MARKO:    Zorica, ha tudnád…

Elhallgat, mert Ivó jön, szintén porosan, látszik, hogy elfáradt. Zorica  feláll, mer neki a levesből.

IVÓ:   Hát, amit tudtunk, azt megtettük a szerencsétlenekért! Most már csak a jóisten segíthet rajtuk.

MARKO:   Apám, hol hagytad?

IVÓ:   Most más dolgot intéz.

MARKO:    Anyám?

IVÓ:     Ott maradt ápolni a sebesülteket, bár nem tudom, mit tehetne még. Sokan odavesztek.

MARKO:   Én is visszamegyek, csak ettem egy keveset.

IVÓ (végignéz az asztalon):   Keveset? Nem baj, kedves öcsém, fiatal csikónak nagyobb az étvágya, mint a kivénhedtnek!

MARKO:    Kinőttem én már a csikóéveimből! Férfi lennék magam is, csak fiatal. És erős. És…(Zoricára pillant)

IVÓ:   És?

MARKO:   Na, megyek, hátha segíteni tudok valamit anyámnak! (feláll és elsiet)

IVÓ:  Zorica! Mit tettél ennek a fiúnak az ételébe? Ugye az enyémbe nincs ilyen varázskeverék?

ZORICA:   Mit nem mond Ivó bátyja!

IVÓ:     Nono! Nemrég még a hangodat sem lehetett hallani, most meg az udvarig elhallik!

ZORICA (alázatosan):    Bocsásson meg, kérem.

IVÓ:    Ha már így magunkra maradtunk, elárulnád végre, ki vagy valójában? Zorica-Zulejka-Valakicsoda?

ZORICA (lehajtott fejjel, csendesen):   Mit mondhatnék?

IVÓ:   Az igazat. Most hallgatsz? Idefigyelj, te lány! Engem nem tudsz félrevezetni. Szegény Marko szívét megtéveszted, miközben Milan arcába úgy meredsz, mint a felkelő nap fényébe! Figyelmeztetlek, jól vigyázz, amint rajtakaplak valami csalafintaságon, és bizonyítani tudom szándékodat, nyomban elveszejtelek! Megértettél? Ennek a becsületes családnak nem lehetsz megrontója! Nem engedem!

Anja jön, kosár zöldséggel a kezében. Zorica amint megpillantja az asszonyt hangos sírásba kezd.

ZORICA (Ivónak):    Hát nem szégyelli magát? Vénember létére mire vetemedik? A szobájába akar csalogatni engem? Csak azért, mert tudja, hogy a bég ágyasának szántak? Ez nem jelenti azt, hogy kénye-kedvére használhat engem!

Anja kiejti kezéből a kosarat, a sok zöldség szerte gurul. Ivó hirtelen zavarában először nem tudja, mit tegyen, megpróbálja visszatartani dühét, de az, mint a láva kitör belőle.

IVÓ:    Mit hadoválsz itt összevissza?  (a sopánkodó Anjanak) Ugye, nem hiszed el? (Anja tovább sápítozik, és magához öleli Zoricát) Na, ebből elég! Az embernek a saját házában kell a betolakodótól a rágalmakat elviselnie!

ANJA:   De Ivó úr! Szabad ilyet tenni? Szegény árva kárára kihasználja a helyzetet?

IVÓ:     Istenem, és még nekem kell magyarázkodnom, mikor vétlen vagyok, nem tettem semmi rosszat! Ám ez a lány (mutat Zoricára), mestere a színlelésnek, mindenkit az orránál fogva vezet, még téged is, Anja, még téged is. Ki tudja, ki lakozik az álarca mögött? Mert, hogy nem tisztességes, az most bizonyítást nyert!

ZORICA (Anjának):     Menjünk innen, Anja, kérlek, nem akarok itt maradni…

ANJA:   De hova mehetnénk? Nincs más menedékünk!

ZORICA:   Nem akarom még egyszer átélni! Akkor inkább meghalok!

IVÓ:   Tényleg nem tudom, mit mondhatnék, erre a színjátékra. (Zoricának) Jó lenne, ha abbahagynád a vádaskodást, és megvallanád a valót, mert mindez színtiszta hazugság!

Zorica észreveszi a közelgő Milant, és még hangosabban zokog. Milan meglepődve fordul Ivóhoz, választ várva néma kérdésére.

IVÓ (Milannak):     Zorica azt állítja, hogy szemérmetlenül viselkedtem vele.

MILAN (Zoricának):      Mi történt?

ZORICA (Milannak):     A fivéri szent kötelék úgysem engedné, hogy higgyen nekem!

MILAN:    Azért csak mondd, bátran, majd én eldöntöm, hihető-e!

ZORICA (lehajtott fejjel, lesütött szemmel):    Ivó bátyja felkínálta a segítségét.

MILAN:   Eddig még nem történt semmi illetlen. Tovább!

ZORICA:   Másfajta segítséget említett.

MILAN:   Éspedig? Beszélj világosan!

ZORICA:    Azt mondta….azt mondta…, ha jó leszek, a védelmébe vesz, de ha nem, akkor elveszejt…

MILAN:    Zorica, talán félreértetted, biztosan másra gondolt.

ZORICA (Ivónak):    Ha valóban igaz ember lenne, akkor nem hazudtolna meg. Ha rossz leszek, elveszejt, ezt mondta, nem?

IVÓ (Zoricának):   Veszélyesebb vagy, mint gondoltam, némber!

Váratlanul Marko ront be, mögötte Danicával, fájdalmas tekintettel mered Ivó arcába.

MARKO:    Ivó bátyám, igaz ez?

IVÓ :     Marko, nem ismered a teljes valóságot, (többieknek), mint ahogy ti sem!

MARKO:     Észrevettem, milyen árgus szemekkel figyeled Zoricát, de azt nem gondoltam volna, hogy idáig merészkedsz!

IVÓ:      Marko, a szerelem elvette az eszed, nem látsz tisztán, hidd el, nem tettem semmit sem!

ZORICA:   Miért hazudnék? Mi hasznom lenne belőle? A legnagyobb bajban befogadtatok, megmentettetek, hálával tartozom mindezért, hogy árthatnék nektek?

MARKO (Zoricának):    Nem vádol téged senki sem. (Ivónak) De te, bácsikám, benned nagyot csalódtam. Felnéztem rád, hősként éltél a szívemben! Ennyire félreismertelek volna?

Danica eddig csendben figyelte a jelenetet, most azonban határozottan Marko elé áll, és a szemébe néz.

DANICA:    Lassan a szavakkal fiam, lassan. Amit kimondasz nem tűnik el csak úgy a végtelenségbe. Szavaidnak éle, hangos gondolataidnak sértő tartalma van. Mély sebet ejtenek, és hidd el, nyoma marad, nem felejtődik el soha. (Ivónak) Bármi történt, én bízom benned. (többieknek) És a megérzéseimben, melyek csalhatatlanok, ismét bebizonyosodott. (Anjának)  Most térjetek nyugovóra, nehéz napunk volt. (mielőtt még Zorica megszólalna) Holnap Zorica, majd holnap folytatjuk! Marko, te maradj!

Danica megvárja, míg a két nő mögött becsukódik az ajtó, majd halkabbra fogja hangját, úgy beszél.

DANICA (Markonak):   Tisztában vagy azzal, mekkora kockázatot vállalunk, hogy  szökevényeket bújtatunk? Bármikor a nyakunkra hozhatják a katonákat, és akkor nem csak nekik, nekünk is fejünket veszik! Meg se szólalj! Mióta ismered őket? Alig néhány napja? És ez alatt a rövid idő alatt sikerült nekik, hogy az egymásba vetett bizalmunkba bomlást hozzanak. (Milannak) Már az elején mondtam, nem tartom őket megbízhatónak. (Ivónak) Mi hajtja ezt a lányt, hogy a szavahihetőségedet lerombolja?

Ivó először Markóra, majd Milánra néz, aztán összeszorítja a száját, nem válaszol.

DANICA:    Ivó! Láthatóan tudod a választ, csakhogy, valami oknál fogva, nem vagy hajlandó elmondani. Rendben, ha nem árulod el, akkor is neked hiszek.

MARKO:   De anyám!

DANICA:   Semmi de! Mi mindenen mentünk együtt keresztül édes fiam, tán elfelejtetted? Annyira megbabonázott az a szempár? Megkérdőjelezed nagybátyád becsületét egy idegen fortélyos hazugsága miatt? Azt se tudjuk, ki ez a lány!

MARKO:   Már nem vagyok gyerek. Tudom mi a helyes, és azt is, hogy mit érzek. Most kérlek, te hallgass anyám. Hálás vagyok, amiért felneveltetek, de nincs jogotok beleszólni az életembe. Nem vagytok a szüleim! (elrohan)

Milan átöleli Danicát, Ivó tétován köhécsel, amikor kopogás után, választ sem várva, egy férfi nyit be az ajtón.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Elnézést, hogy csak így berontok! Egy fiatalember engedett be a kapun. Petrovics uram, ottfelejtettétek a tarisznyátokat az egyik beteg mellett, gondoltam, szükség lehet még rá, mert tele van gyógykenőcsökkel.

VÉGE AZ ELSŐ FELVONÁSNAK

MÁSODIK FELVONÁS

14.

Huszárkapitány, Danica, és Milan egymásra néznek, arcuk fordulása a másik felé, mint egy lassított felvétel az időben, a felismerés pillanatában.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Látom, rosszkor jöttem. (zavartan megfordul és kimegy, aztán hirtelen visszajön) Mégiscsak jól láttam az imént, nem képzelődtem!

Milan, és Danica még mindig nem tudnak megszólalni. Ivó lép közelebb az elképedt Huszárkapitányhoz.

IVÓ:   Kihez van szerencsénk?

Huszárkapitány mielőtt még megszólalna, újra nyílik az ajtó, és Társalkodónő jön be lihegve.

TÁRSALKODÓNŐ:   Ó, menten elájulok! Huszárkapitány, végre valahára, utolértem! Úrihölgy szeretné látni, hogy nem sérült meg a várnál!

HUSZÁRKAPITÁNY (Társalkodónőnek):   Miféle károgás ez, hát kisded volnék, aki asszonyi védelemre szorul?

TÁRSALKODÓNŐ:   Én csupán a kisasszony sürgető óhaját követem, nem értem a felindulását! Nem ismeri menyasszonya jellemét? Ha azt mondja, ugorj, akkor ugranom kell! Ha azt mondja, szaladj utána, és hozd elém, akkor azt teszem! Most szinte könyörgött, mert beteg az aggodalomtól, hogy a jegyesével valami történhetett! (körbenéz, miközben sűrűn legyezi magát) Vagy valamit megzavartam? Túl nagy a csend.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Asszonyok! Olykor nehezebb velük, mint a csatatéren! (Danicának) Még visszajövök! (elviharzik) 

Társalkodónő azonban marad, mórikálva járkál, láthatóan élvezi a zavart csendet, melyet, gondolván, jelenléte okozott.

DANICA (lassan magához tér meglepetésétől, és Társalkodónőhöz lép):   Ha már itt vagy hölgyem, hadd mutassam meg, hol tartok a ruha díszítésével!

TÁRSALKODÓNŐ:    Amint látom, Milan Petrovics megérkezett.

MILAN:     Hölgyem! (meghajol, és kimegy, Ivó ugyanígy, és utána)

TÁRSALKODÓNŐ:     Milyen fess az urad, Danica asszony! Igazán irigyellek! Ámbár, Ivó Petrovics sem megvetnivaló, kora ellenére sem. Hogyhogy még nem nősült meg?

DANICA:    Erről nem szívesen beszélek, de..

TÁRSALKODÓNŐ:   De?

DANICA:   Azon gondolkodom, tudsz-e titkot tartani?

TÁRSALKODÓNŐ:   Nagyon!

Danica előhozza a báliruhát, maga elé emeli, Társalkodónő álmélkodva figyeli a selyem mozgásával keltett káprázatot.

TÁRSAKODÓNŐ:   Danica asszony, ez maga a csoda, apró, villámló fények kíséretében!

DANICA:    Látom, elnyerte tetszésedet.

TÁRSALKODÓNŐ:   Még hogy az enyémet? Állítom, a bálban senkinek sem lesz hasonlatos ruhakölteménye! Huszárkapitány is el lesz ragadtatva, Úrihölgy úgyszintén! De nem értem, mi ebben a titok?

DANICA:  Ha elárulsz, oda a meglepetés! Bízhatok a diszkréciódban?

TÁRSALKODÓNŐ:   Egyszer már igent mondtam, ne sérts meg, hogy újra kérded!

DANICA:   Ismail ötvös mester egy ragyogó kiegészítőt készít a ruhához. Egy páratlan fülönfüggőt.

TÁRSALKODÓNŐ:   Ah, Danica asszony, ez lenne az a nagy hír? Különben is, hiú remény, Úrihölgy velencei ötvöstől rendeli az ékszereit.

DANICA:    Most én sértődöm meg, Milan Petrovics is Velencéből hozta a kristályokat, az aprókat felhasználtam díszítésnek, a nagyobb köveket Ismail vásárolta meg. Gondolod, a káprázatos báliruhához illetlen ajándékot mellékelnék? Ismail mester egyedi foglalatot ötvöz az opálok köré.

TÁRSALKODÓNŐ:   Ajándék?

DANICA:  Megismételjem?

TÁRSALKODÓNŐ:   Nem szükséges. Köszönöm a bizalmat, nem árulom el az ajándék titkot.

DANICA:  Tudtam, hogy bízhatok benned.

TÁRSALKODÓNŐ:      Hát, ami azt illeti, nem panaszkodhatok, sokan elmondják nekem a titkaikat, mert tudják, olyan vagyok, mint a lezárt üveg, nem adom ki az információkat.

DANICA:    Akkor már értem!

TÁRSALKODÓNŐ:      Mit?

DANICA:     Hogy a kapitány, miért olyan bizalmas veled!

TÁRSALKODÓNŐ:    Velem? A  Huszárkapitány? Úgy gondolod? Hát, igen. Sok történetét ismerem.

DANICA:   Azt is, hogy honnan jött? Kik a szülei? Mióta lakik itt a szandzsákban?

TÁRSALKODÓNŐ:    Ej, de kíváncsi vagy Danica asszony! Ha nem lennél házas, még azt hihetné az ember, hogy szemet vetettél rá!

Danica felnevet, majd előhúz az egyik fióból egy flaskát, az asztalra tesz két apró kupát, és tölt a vízszínű folyadékból.

DANICA:    Ha már ennyire közvetlenül társalgunk, akkor engedd meg hölgyem, hogy megkínáljalak, ezzel a páratlan nedűvel. Milan hozta Raguzából. Ritka, és példátlanul drága, finom, érett gyümölcsből készül. Mi is csak a kiváltságos vendégeinket kínáljuk meg vele.

TÁRSALKODÓNŐ:  Valóban? (belekóstol) Égető, de nagyon kellemes aromája van.

DANICA:    Megkínálhatlak még egy korttyal? (tölt)

TÁRSALKODÓNŐ:     De csak eggyel! Nehogy megszédüljek hazamenet! Még kirabolnak az úton!

DANICA:     Ne aggódj, majd Ivó Petrovics elkísér. Mellette biztonságban leszel.

TÁRSALKODÓNŐ:     Ó! Megtenné?

DANICA:    Hát persze! Nem hagyna a sötétben egyedül bolyongani egy ilyen szépséges hölgyet! (ismét tölt) A Huszárkapitány már talán Úrihölgynél mesél a délutáni eseményekről, egymással vannak elfoglalva, észre sem veszik, már megbocsáss, a távolléted. Így, nyugodtan beszélgethetünk mi magunk is, megőrizve a titkot az itt elhangzottakról. Szóval a Huszárkapitány…

TÁRSALKODÓNŐ:     A jóképű kapitány, a mélyen zengő hangjával! Igen. Hogy miért nem születtem kisasszonynak? Akkor nekem is ilyen jóvágású kérőim lennének!

DANICA:   Honnan ismeritek? Ki ő egyáltalán?

TÁRSALKODÓNŐ:    A tavalyi bálon, Budán. Ott látták meg először egymást Úrihölggyel. Szinte egész idő alatt a kisasszonnyal táncolt. Szerelem volt első pillantásra!

DANICA (újra tölt):    Aztán?

TÁRSALKODÓNŐ:    Aztán, mi?

DANICA:    Mit tudtok róla? Ki ő valójában?

TÁRSALKODÓNŐ:     Rangját valami német csatában szerezte, hősiességéért. A parancsnoka pécsi, őáltala került ide, de nem telepedett le, hanem Mohács környékén vett egy udvarházat.

DANICA:     Egy udvarházat? Mohács közelében?

TÁRSALKODÓNŐ:   Azt mondta, sok emlék köti oda. Ott szeretne élni.

DANICA:      Nem értem, egy olyan kisasszony, mint Úrihölgy, kezét adná egy szegény katonának?

TÁRSALKODÓNŐ:    Szegény? Európa-szerte híres, a huszártornák győztese! Bejáratos a bécsi császári udvarba! Azonkívül megfordulhat, bármikor, bármelyik európai uralkodói udvarházban! Olyan gazdag, mint egy báró! A megvásárolt birtokot is felvirágoztatta. A kisasszony szülei azzal a kikötéssel mondtak igent a lánykérésre, hogy esküvő után náluk maradnak, és onnan intézi a kapitány az uradalom ügyeit. Huszárkapitány beleegyezett, hiszen sokszor van távol, így Úrihölgy is biztonságban marad. Ne tölts már Danica asszony, így is megfájdult a fejem! Csak a kapitány meg ne tudja, mennyi mindent kifecsegtem róla!

DANICA:     Nyugodj meg, ami itt elhangzott, az itt is marad. (hangosan kiált) Ivó! (Ivó jön) Kérlek, kísérd haza a hölgyet. Vigyázz rá, nehogy megbotoljon a sötétben!

IVÓ (beleszagol az apró kupába):     Rendben. (Társalkodónőnek) Ha jól érzed magad, indulhatunk!

TÁRSALKODÓNŐ:      Nincs nekem semmi bajom! (nehézkesen feláll, kissé megtántorodik, Ivó még időben elkapja) Ó, Ivó Petrovics!

IVÓ (Társalkodónőnek):      Kapaszkodj belém erősen, hölgyem! (elmenőben Danicának) Ezért még számolunk!

Danica egyedül marad, keble fölé nyúl, és mellénye mögül egy keszkenőt húz elő. Arcához emeli, és felsír. Marko lép be az ajtón, lehajtott fejjel, és Danica nyakába borul. Danica magához szorítja fiát, együtt sírnak, a keszkenő kicsúszik az ujjak közül.

16.

Reggel van. Anja kenyeret dagaszt.

ANJA (folyamatosan zsörtölődik):    Ej, te lány, jól megcsináltad nekünk. Biztonságos helyünk lehetett volna, de a hazugságaiddal tönkretettél mindent. Mi lesz most velünk?

ZORICA:     Minden marad a régiben.

ANJA:      Már hogy maradna? Elkergetnek minket, és igazuk van, a helyükben én is ezt tenném.

ZORICA:     Ne aggódj, biztos maradunk.

ANJA:      Ha utcára kerülünk, ugye tudod, mi történik velünk?

ZORICA:      Ami velük. Mindannyiunk fejét veszik.

ANJA:        Miket nem mondasz!

ZORICA:       Ha feladnának minket, akkor ők is vesztőhelyre kerülnének, szökevény gyilkosok rejtegetéséért.

ANJA:        Nem ismerek rád. (abbahagyja a dagasztást, és letakarja a tésztát) Zorica!

ZORICA:        Ne hívj így! Van nekem rendes nevem! Zulejka!

ANJA (Zoricához lép, és betapasztja a száját):      Megbolondultál? Meghallják!

ZORICA:     Hadd hallják! Úgyis gyűlölnek minket, és azon törik a fejüket, hogyan szabadulhatnának meg tőlünk.

ANJA:      Csodálkozol? Az Isten áldjon meg! (keresztet vet) Számomra is érthetetlen, miért vádoltad meg Ivó Petrovicsot.

ZORICA:     Ezek szerint, te sem hiszel nekem.

ANJA:      Egész idő alatt együtt voltunk, lehetősége sem volt a közeledésre.

ZORICA:     Csak amikor a kamrába mentél.

ANJA:     Igen rövid ideig tartott.

ZORICA:    Arra elég, hogy megzsaroljon.

ANJA:    Te lány, kihozol a sodromból!

ZORICA:    Miért védtél meg, ha hazugnak tartasz?

Mielőtt Anja válaszolna, Marko jön, elkapja Zorica karját, és magával húzza. Anja nem hagyja el a helyiséget, csak távolabb tesz-vesz a kemence körül.

MARKO:     Most halljam az igazat! Miben mesterkedsz?

ZORICA:     Ne szorítson úgy, ez fáj!

MARKO:      Jobban fog fájni, ha továbbra is kibújsz a válaszadás alól!

ZORICA:      Mit szeretne hallani? Hogy hazudtam, vagy talán félreértettem valamit? Hát tudja meg…

MARKO:      Igen?

ZORICA:      Minden úgy történt, ahogy mondtam!

MARKO (elengedi Zoricát):    Ez volt az első, de úgy tűnik, egyben az utolsó, hogy a szívemre hallgattam az eszem helyett. Ezentúl, kerüljük egymást, az asztalomnál se foglalj helyet, egyél itt a konyhában egymagad!

ZORICA:     Marko!

MARKO:     Elvesztetted a bizalmam.

Marko kimegy a konyhából. Anja az ijedt Zoricához lép.

ANJA:   Ugye megmondtam? Nem tudom, mi hajt, de az biztos, hogy rossz döntést hoztál. ZORICA (önmagának):      Kell lennie valami megoldásnak!

ANJA:    Legalább nekem mondd el, ugye kitaláltad az egészet?

ZORICA:    Ivó Petrovics észrevett valamit, amit nem kellett volna. Sajnos elárultam magam.

ANJA:    Ebből semmit sem értek.

ZORICA:    Talán az a legjobb, ha nem is érted.

ANJA:     Na, jól van, csak csűröd-csavarod, közben meg áll a munka. Menj át a varrodába, és kérdezd meg, mikorra készüljön el az ebéd.

ZORICA:    Én?

ANJA:    Igen, te. Vagy olyan bátor, hogy odamerészkedj, hiszen nincs takargatnivalód. Szedd a lábad, menj!

Zorica elmegy, és hamarosan visszatér, egy kendővel a kezében.

ZORICA:    Üres a varroda, a bolt is zárva, ki tudja, hol lehetnek. De nézd csak, mit találtam a szabóasztal mellett? Egy keszkenőt.

ANJA (szemügyre veszi a vásznat):   Jó régi. Megviselt, és koszos. Látod? Itt ez, vérfolt lehet.

ZORICA (visszaveszi):    Biztosan Danica ejtette el. Alaposan kitisztítom, olyan lesz, mint újkorában, és akkor talán megbocsájt nekem.

17.

Fáklyákkal megvilágított alagút a ház alatt. Ott tanakodnak Milan, Ivó, Danica.

MILAN:    Mostantól, itt beszélünk meg mindent. Igazad volt Danica a megérzéseidet illetően. Sajnos már a házunk sem biztonságos. Ráadásul valaki figyeltet minket. Meg kell tudnunk, Abdullah kinek a kérésére piszkálta meg a zárakat.

IVÓ (Milannak):     Annak ellenére, hogy az a lány hazugságba kevert, nem gondolnám, hogy bármi köze lenne a dologhoz. Őt valami más késztette erre a gonoszságra.

DANICA:     Marko előtt nem akartad elmondani, mi történt valójában. Most nincs itt, jó lenne, ha mi is megtudnánk végre az igazságot.

IVÓ:     Ez a lány, nem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik.

DANICA:     Ezt már a legelső pillanatban megéreztem vele kapcsolatban.

MILAN:     Beszélj világosan, miért akar téged a tisztességedben megsemmisíteni?

IVÓ (Milannak):    Hát, nem vettél észre semmit?

MILAN:    Mire gondolsz?

IVÓ:    Ahogy rád néz.

DANICA:    Azt akarod mondani, hogy Milanra vetett szemet?

MILAN:    Abban igazad van, hogy másként tekint rám, mint Markora, de ebben nincs érzelem, inkább dermesztő, mint szenvedélyes. Bevallom, engem is elgondolkodtatott.

DANICA:   Ó, Istenem! Ne engedd, hogy Markot teljesen ellenünk fordítsa! A legszívesebben elzavarnám, de nem lehet, ezt ő is tudja. (Ivónak) Azt akarod mondani, hogy rajtakaptad, és rémületében kitalált egy mocskos történetet, hogy szavahihetetlenné tegyen? (Ivó bólint) De mit akarhat tőled, Milan?

MILAN:    Majd kiderül.

DANICA:     Csak nem mindegy, hogy milyen áron. Láthattad, mit tett Markoval. Azt mondta, nem a fiam.

IVÓ:     Meggondolatlan volt, az ő korában ez nem meglepő. Tudtad jól, egyszer eljön a pillanat, mikor a múltja megpróbálja szembesíteni önmagával. Ne sírj, kérlek, hiszen megbánta már! A fájdalom, melyet neked okozott, őt is mélyen megsebezte. Ugyanúgy vérzik a szíve, mint a tiéd.

DANICA:     Amikor rátaláltunk, Mosolygót láttam a szemében. Ugyanolyan angyali tánc suhant át az egész lényén, mint a lovagnak. Tiszta, romlatlan, elbűvölő, és lángolóan fényes. Ez tart még életben, különben már rég a lovag mellett lennék.

MILAN:    Danica! Ne mondj ilyeneket, nekem még sok dolgom van ezen a világon! És nélküled, tudod, hogy nem menne. Összeköt minket a köldökzsinór.

Danica ismét sírdogál, majd a keszkenőért nyúl, de az nincs sehol.

DANICA:     Hol van? Elejtettem volna?

MILAN:        Mit keresel?

DANICA:      A tulipános kendőm, amivel a lovag vérét itattam fel. Tizenöt éve hordom a szívem fölött, és eddig még nem tűnt el…Utoljára a varrodában vettem elő, biztosan ott lesz valahol. Megkeresem! (elsiet)

MILAN:       Remélem megtalálja, mert, ha nem, pokol lesz az élete. A miénk nemkülönben. Nézzünk szét az alagútban, itt is kicsúszhatott a mellénye alól valahogy.

A bejárat felé indulnak, miközben fáklyával a kezükben alaposan átvizsgálják a földi folyosót.

Ahogy a lépcsőhöz érkeznek egyre hangosabb kiáltozást hallanak. Kapkodva igyekeznek a konyhába jutni, ahol Danica magából kikelve üvölt Zoricával.

18.

DANICA:    Mégis, hogy merészelted?!

ZORICA:     Én csak jót akartam! Arra gondoltam, örülni fogsz, ha kimosom, és tisztán adom vissza.

DANICA:     Örülni?! Hogy került hozzád a keszkenőm?!

ZORICA:       A varrodában találtam rá, az asztal lábánál.

DANICA:       Ki engedett be oda?

ZORICA:        Nyitva volt az ajtó, még csodálkoztam is, hogy lehetséges, hiszen mindig zárva, és csak kopogás után lehet belépni.

ANJA:     Asszonyom, asszonyom. Zorica nem hibás, én küldtem oda, hogy megkérdezze, mikorra készüljek el az ebéddel. Friss tésztát dagasztottam, most is érezni a meleg kenyér illatát. Ne haragudj rá, mindenért én magam vagyok a felelős!

ZORICA (lecsendesedve):   Ne kapaszkodj már belém, rád nem neheztelek.

ANJA:    Isten áldja meg a jóságodért az egész családot! És kérem a Szűzanyát, hogy kegyelmezz ennek a fiatal lánynak, hiszen szinte még gyermek, könnyen félreért mindent. Ivó Petrovics sem vétett ellene, csupán megzavarta, annak kedves beszéde. Nem vagyunk hozzászokva az efféle melegszívű megszólításokhoz, kérésekhez. Mindig csak parancsot teljesítettünk, ami után legtöbbször fájdalmas büntetés járt.

DANICA:    Jól van, na, hagyd abba, elég már. Itt senki sem fog bántatni titeket.

Zoricához lép, és mélyen a szemébe néz. A lány először bátran állja tekintetét, de aztán észreveszi a két közelgő férfit, és lesütött szemmel, lehajtja a fejét.

MILAN:    Mi történt már megint?

DANICA (csendesen):    Csupán egy kis félreértés.

IVÓ (meglátja Danica kezében a tisztára mosott kendőt):    Jól vagy?

DANICA:    Igen. (Anjanak) Ma később ebédelünk. (Milannak)  Bekísérnél a varrodába?

ZORICA (visszatartja a távozó Ivót):     Ivó bátyja, maradna egy kicsit? (Ivó kelletlenül megáll) Ne aggódjon, Anja is jelen van, nem maradunk kettesben.

IVÓ:    Mit akarsz?

ZORICA:    Megbocsájtását kérném, amiért meggyanúsítottam. Rosszra gondoltam, de  rájöttem, tévedés volt az egész.

IVÓ:    Nocsak, és ezt elhiggyem?

ZORICA:    Őszintén beszélek.

IVÓ:    Van még más mondanivalód?

ZORICA:     Nincs.

IVÓ (Anjának):    Annyira ínycsiklandóan illatos a kenyered! Vágnál nekem a sarkából?

ANJA (leszel egy darabot, majd átnyújtja Ivónak):     Vigyázzon vele, mert még meleg. Nehogy megülje a gyomrát.

Ivó beleharap, majd Zoricára néz.

ZORICA:    Ne féljen, nem mérgezett.

IVÓ (közelebb hajol a lányhoz):    Elég, ha te magad az vagy. Zulejka.

19.

A varrodában Danica és Milan, az ajtó zárját vizsgálják.

DANICA:   Éjjel ismét látogatónk volt.

MILAN:   Hazatérésem óta a zárak, mintha nem működnének. Vagy már korábban is tapasztaltad?

DANICA:   Előtte nem történt ilyesmi.

MILAN:     Hol van Marko?

DANICA:    Elment Abdullahért.

MILAN:      Jó. Én körülnézek, hol kutathattak, és mit vihettek el?

DANICA:      Ugyan, mit? Varróeszközöket? Nyomra nem juthattak. Hacsak az új rokonokkal kapcsolatban nem.

Határozott kopogás a varroda ajtaján, majd egy erőteljes hang.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Bejöhetek?

MILÁN:   Gyere! (miután Huszárkapitány belép) Már vártalak.

HUSZÁRKAPITÁNY(Milannak):    Most már bizonyos, hogy nem a káprázat játszik velem! (pillanatnyi feszült csend után)  Néhány éve láttalak Budán. Utánad eredtem, de elsodort a vásári tömeg, így csak annyit tudtam meg, kalmár vagy, és a várba tartasz az áruval. A neved idegen volt számomra, így elkönyveltem tévedésem, de a kétely bennem továbbra is megmaradt. És igazam volt. Musztafa az ő Csillagjával teljes életnagyságban itt áll előttem.

Danica szorosan bezárja az ajtót.

HUSZÁRKAPITÁNY (Danicának):   Szinte semmit sem változtál. (pillanatnyi szünet után) Mégis hozzámentél a törökhöz?

DANICA:   Te sem változtál, pedig azt hallottam, hősként emlegetnek.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Megjártam a poklot, Csillag, elhiheted.

DANICA:   Danica. Danica Petrovics Raguzából.

MILAN:    Mondd, mit akarsz tőlünk?

HUSZÁRKAPITÁNY:    Megvettem az udvarházat. Azt, amelyikben felnőttünk, és amelyikből elűzettünk. Amikor visszatértem csupán sírokat találtam az élők helyett, és egy cserepes virágot.

MILAN:    Akkor, gondolom, hallottad, mi történt. Olyan gyorsan történt a rablótámadás, hogy csupán, mi ketten menekültünk meg.

HUSZÁRKAPITÁNY:    És azonnal elmentetek.

MILAN:    Mint ahogy mások.  Tovább vándoroltunk.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Bennem is megvolt az élni akarás, a bizonyítási vágy, hogy nem vagyok rongy ember. Elkéstem. Mire lett belőlem Valaki, addigra apámra sír borult, és szívemnek legkedvesebbje az ellenség karján távozott.

DANICA (Milannak):   Elmondom az igazságot. (Milan bólint, Danica Huszárkapitánynak) Nem úgy van, ahogy gondolod. Tévesen ítélkezel. Musztafa nem török, és nem is a férjem. A testvérem. Ikrek vagyunk.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Mit beszélsz?

DANICA:   Születésünket követően ragadták el anyámtól, és a bégnek ajándékozták hadizsákmányként. A bég újszülött fia beteg volt, így annak halálát, és az elrabolt csecsemőfiú megjelenését jelnek vélte, ezért örököseként felnevelte. Engem nem vettek észre, Pista bátyám talált rám, anyám élettelen teste, és a fal között. A korábbi szomszéd, kit később apámnak neveztem, s ki téged is fiának fogadott. Látom, gúnyosan mosolyogsz! Nem hiszel nekem, igaz? Pedig mindezt Musztafa dajkája mesélte el a lovagnak. Hazugnak véled?

HUSZÁRKAPITÁNY:   Házastársként éltek, mire kellene gondolnom?

MILAN:   Hogy semmi sem az, aminek látszik. A hős huszárkapitány is egy egyszerű kovácslegény.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Ezek szerint, felesleges a kérdés, miért éltek álnévvel?

Ivó jön, mögötte Marko, és Abdullah.

MILAN:   Ó, Abdullah barátom! Örülök, hogy látlak!

ABDULLAH:   Részemről a szerencse Milan Petrovics! (a többiek felé is meghajol) Kérésedre, itt vagyok! Az ifjú Petrovics mondta, a hibás zárakat kellene megjavítanom.

MILAN:   Így van, és nézd át a többit is.

ABDULLAH:   Az összeset? (Milan bólint) Most azonnal?

MILAN:   Lehetséges?

ABDULLAH:   Ahogy óhajtod, efendi.

MILAN:   Marko mindvégig segítségedre lesz. A kerti kapunál kezdjétek. (Milan visszatartja Ivót) Te maradj! (Marko, és Abdullah amint eltávolodik) Ivó, figyelj, hogy senki se hallja, amiről itt most beszélünk!

Ivó Huszárkapitányra néz, majd szó nélkül kimegy a varrodából.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Van egy fiatok?

DANICA:   Mint, ahogy te is fia voltál Pista apánknak.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Felfoghatatlan ez az egész, ahogy itt álltok valódi, és álcsaládként! Megpróbáltok megtéveszteni, mert lelepleződtetek?  Bujkáltok valaki, vagy valami elől? Ki tudja, mi a bűnötök? Mondjatok egy csak egy okot, hogy ne adjalak fel titeket!

MILAN:   Gyűlölöd a törököket.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Helyes válasz. Főleg tőled.

Danica egészen közel lép Huszárkapitányhoz, és a szemébe néz. A kapitányon látszik, hogy zavarba hozza annak közelsége, ennek ellenére, összeszedetten a szempárba fúrja tekintetét.

DANICA:   Hiszen ismersz engem, tudod, ha azt mondom, minden szavam igaz, akkor abban nincs semmi ármánykodás. Musztafa valóban az ikertestvérem. Lovag egy gyilkos tőr elé ugorva mentette meg barátja életét. A lovag, ki egyetlen szerelmem, itt a földön, életem utolsó pillanatáig, aztán a mennyben, a végtelenségig. Gondolod, ezek után együtt tudnék maradni egy oszmánnal, ha nem lenne köztünk szoros vérkötelék? Mindketten egyazon magyar anya, és apa gyermekei vagyunk. Összeköt minket a köldökzsinór.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Nehéz elhinni, de érzem, igazat szólsz. És bár szívem olykor megtéveszti tisztánlátásom, hidd el, megtanultam indulataimat kordában tartani. Volt rá időm a harcos évek alatt. (hátrébb lép, és elkapja tekintetét) Ferdinánd magyar huszárjaihoz csatlakoztam, hogy majd az oszmánokkal szemben harcolok. Hiú remények! Nem a magyar végvárak, és határaink védelmére használták erőnket, mint korábban, hanem átirányították csapatainkat német földre. Hazám helyett, Ferdinánd nemzetségét kellett védenem. Külföldön sikeres hadjáratok, győztes csaták, míg hazámban a széthúzás miatt, csupán vereség a kenyerem. Mily hatalmasak lennénk, hogyha összetartanánk! Nem értem, miért nincs összefogás? Ha nem lett volna földim a parancsnokom, én bizony dezertáltam volna. Visszajöttem vele Pécsre, azóta huszártornákra tartogatom az erőmet. Nem panaszkodom, kiváltságos előnyökkel jár.

MILAN:   Testvéremnek szólítanálak, ha megengednéd.

Huszárkapitány meglepetten néz Milanra, és elmosolyodik.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Testvéremnek? Testvér. Jól hangzik, bár nem tudom, ránk illik-e a megszólítás? Mit szólsz ehhez, Csillag, akarom mondani Danica?

DANICA:   Vajon megbízhatunk-e benned? Új arcodat látom, de a régit nem feledem.

Huszárkapitány szétnyitja ingét, s megmutatja a mellkasán sokasodó régi, és friss sebeket.

HUSZÁRKAPITÁNY (Danicának):   Amennyiben az érzelmeimre hallgatnék az eszem helyett, szerinted, ilyen sebek után életben maradnék?

DANICA:   Megengeded, hogy  a gyógykenőcseimmel vékonyan bekenjem? Gyorsabban gyógyulnának, és némelyik teljesen eltűnne.

HUSZÁRKAPITÁNY (összezárja ingét Danica ujjai előtt):   Nem lehet. Ezek halványodnának, de ujjaid érintésétől feltépődnének a mélyre temetett sebek. Hamarosan házasodom, új életet kezdek a saját birtokomon, feleséggel, gyerekekkel.

MILAN:   Mit teszel a gyűlölettel?

HUSZÁRKAPITÁNY:   Ha már ennyire őszintén beszélünk, akkor azt mondom, hazám iránti szeretetem, és odaadásom nem szűnik meg soha. Bármi történjék is.

MILAN:   Tehát, ki a törökkel!

HUSZÁRKAPITÁNY:   Úgy legyen!

Ivó feje jelenik meg hirtelen az ajtórésben.

IVÓ:   Jönnek Markoék!

ABDULLAH (amint megjelennek):   Az összes zár működik, efendi. Igaz, a bejárati kapunál kissé meglazult a nyelv, meghúztam egy-két csavart, hogy jobban tartson, de nem volt hibás. Még ez az egy, a varrodai van hátra, hogy megvizsgáljam. (az ajtóhoz lép, kinyitja, és megigazítja a zár nyelvét) Megvolnánk. Más kívánságod is van?

MILAN:   Nincs.

ABDULLAH:    A zárak most biztonságosan erősek, nem kell rablóktól tartanod. Gondolom híre ment gazdag rakományodnak, ezért hívattál magadhoz.

MILAN:   Csupán elővigyázatosságból.

ABDULLAH:   Azt hallottam, éjjelente martalócok járják végig az utcákat. Biztos zsákmányt keresnek. Vigyázz magadra, jóuram!

MILAN:   Köszönöm a figyelmeztetést. Ivótól megkapod fizetséged kimenet.

Abdullah meghajol, majd Ivó kíséretében távozik. Marko bizalmatlanul tekint Huszárkapitányra.

MILAN:   Nyugodtan beszélhetsz Marko.

MARKO:   Feltűnően csendes volt, pedig állandóan jár a szája.

DANICA:   Fel kell készülnünk az éjszakai támadásra. (mindannyian Danicára néznek) Nem ok nélkül említette a martalócokat.

MARKO:   Az értékes kövek már Ismailnál vannak. Mit vinnének magukkal, kelméket?

MILAN:   Másra fáj a foguk, de azt nem szerzik meg.

Huszárkapitány látván, hogy nem beszélnek nyíltan előtte, feszesre húzza felső ruházatát, és Milanhoz lép.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Most mennem kell, de számíthattok rám, visszajövök.

MILAN:   Eddig is megoldottuk magunk, de azért, méltányolom ajánlatod.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Fogadd el! Már viszket a tenyerem egy kis csetepatéra! Jó lesz eltunyulás ellen! Napnyugta előtt itt leszek! (Danica megállítja, mielőtt még elmenne)

DANICA:   Azt mondtad, egy cserepes virágot magaddal vittél az udvarházból.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Tulipánhagymád mindössze egyszer virágzott. Illat nélkül, de vörös szirmai, akár a lángok. Azóta sem láttam ehhez hasonlót.

Huszárkapitány megfordul, és elsiet. Danica elsimítja arcáról a könnycseppeket. Marko kíváncsian tekint szüleire.

MARKO:   Ki ez az idegen?

MILAN:   Most nincs időnk erre, de ígérem, hamarosan megtudsz mindent.

DANICA:   Először kételkedtem, most úgy érzem, megbízhatunk benne.

MILAN:   Beszéltem a parancsnokával.

DANICA:   Mikor?

MILAN:   A várnál. A leomlott támasztófal alól segített kimenteni az embereket. Ő is ott volt, oly hevesen dobálta félre a köveket, hogy nem vett észre. Kereső csapatokat szervezett, és úgy irányította őket, mint egy vérbeli kapitány. Bevallom, csodálattal figyeltem minden mozdulatát.

DANICA:    Nem is mondtad.

MILAN:    Nem akartalak felzaklatni. Ivó mesélte, ittjártakor megijedtél, mindjárt tudtam, hogy a múltbéli kovácslegényről van szó. Csak arra nem számítottam, hogy jellemében ennyire megváltozott.

DANICA:   És a parancsnok?

MILAN:   Bátorságát, és kitartását dicsérte. Huszárnak született, mondta, majd hozzátette, a hazának ilyen emberekre van szüksége.

DANICA:   Ezek szerint, nem csak magunk vagyunk. Vannak itt láthatatlan, titkos szervezetek.

MARKO (Milannak):   Nem kellene felkészülnünk az esti védekezésre?

MILAN:   Azon vagyunk, fiam. Szaladj el Ismail mesterhez, hogy elkészült-e a fülönfüggőkkel!

DANICA:    Okos dolog az ékszert ma éjjel magunknál tartani?

MILAN:    Csak legyenek itt, és végül lehull a lepel az árulóról.

20.

Zorica megállítja az udvaron áthaladó Marcot.

ZORICA:   Beszédem van az úrfival!

MARCO:   Nem megmondtam, hogy nem akarlak többé látni? (Zorica a karjába kapaszkodik) Engedj utamra, sürgős dolgot kell elintéznem!

ZORICA:   Csupán néhány szóra!

MARCO:   Mivégre? Előttem már nincsen becsületed.

ZORICA:   Ha meghallgatna, talán megváltozna a véleménye.

MARCO:   Késő, egyetlen szavad sem hiszem. (lefejti magáról Zorica kezét, és elsiet)

Zorica idegesen tördeli kézfejét, és sírni kezd, halkan, szaggatottan, hogy ne hallják meg a bentiek. Anja tart feléje.

ANJA:   Ej, te lány, szedd össze magad! Szóltak, hogy estebédre vendéget várnak, rengeteg a munka, na, gyere! Kalács maradt tegnapról, ma reggel dagasztottam friss kenyeret. Sültet készítünk, jó nagy adagot, hogy holnapra is legyen.

Zorica, mintha nem hallaná, fel, s alá járkálva sírdogál tovább.

ANJA:   Lányom, kedvesem, mi a baj? Nekem elmondhatod, csak nyugodj meg végre. Ismét megbántottak? Mondj már valamit, mert engem is elemészt a bánat, ahogy szenvedni látlak!

ZORICA (végre enged a könyörgésnek):   Választ tudsz adni a kérdésemre? Miért vagyok ennyire szerencsétlen? Miért kell így élnem? Miért nem lehetek olyan, mint Danica, Milan, vagy Marco?

ANJA:   De hisz olyan vagy, mint ők! (Zorica a fejét rázza) Ha jól viselkedünk, mint családtagok, itt élhetünk velük, csak azt a kis félreértést kell helyrehoznunk.

ZORICA:   Azt már nem lehet. Nekem nem bocsájtanak meg. Talán jobb lenne elmennem, mielőtt, még elküldenek.

ANJA:   Az biztos halált jelentene mindannyiunk számára. Ne gondolj erre, inkább légy erős!

ZORICA:   Eddigi életem folyamán mindig ezt ismételtem, „légy erős, szedd össze magad, mindent kibírsz, örök túlélő vagy, holnap, majd jobb lesz”! És jobb lett? Ez az örökös készenlét a védekezésre, a menekülésre teljesen felőrli az idegeimet. Nem beszélve a szégyenről, mely beleívott testembe, lelkembe, és nem moshatom le magamról soha. Galád módon viselkedek jótevőimmel szemben, hát nem förtelmes? Csak azt tartom szem előtt, hogy túléljem ezt a napot, aztán a következőt! Bármi áron!

ANJA:   Mit jelent, hogy „bármi áron”?

ZORICA:   Azt, hogy mindent megteszek, érted, mindent, hogy életben maradjak! Élni akarok, szabadon, szeretni, és szeretve lenni, egy erős férfi oldalán anyává válni!

ANJA:   Miket mondasz, Zorica!

ZORICA:   Melek ágyasnak volt egy üvegcse mérge. Amikor megjelent előtte a halál angyala, utolsó leheletével a tenyerembe csúsztatta. Mily szerencse!

ANJA (rémülten):   Ki ellen akarod használni? Az lesz a legjobb, ha nekem adod megőrzésre.

ZORICA:   Magamnál tartom. Bármikor szükségem lehet rá.

ANJA:   Nem hagyom, hogy másoknak árts!

ZORICA:   Már bánom, hogy rád bíztam titkomat!

Halk zörej.

ZORICA (figyelmeztetésül ajkai elé emeli mutatóujját):   Hallottad? Valaki hallgatózik a bokrok mögött.

A cserjék közül váratlanul felröppen egy madár. Mindketten fellélegeznek.

ANJA:  Szerencsére csak egy madár! Bajban lennénk, ha valaki a házból meghallotta volna a beszélgetésünket. Na, menjünk a dolgunkra, szaporán!

A házba sietnek, a bokor ágai szétválnak, és Abdullah arca tűnik elő.

21.

A konyhában, az asztal körül Milan, Danica, Ivó falatoznak, iszogatnak vidáman. Anja, és Zorica még sürögnek-forognak a kemence, és az asztal között, végül ők is a vigadozók közé ülnek. Sötétedik, lámpást, gyertyát gyújtanak. Kopognak, Marco jön a vén ötvössel.

MILAN:   Jó sokáig tartott fiam, világosban mentél, sötétben jöttél.

ISMAIL:   Bocsáss meg, Milan Petrovics, Marko csupán bevárta az ékszer elkészültét.

MILÁN:   És, sikerült befejezned? (Ismail bólint) Láthatnám?

Ismail előhúz egy papírselyem ládikát, és átnyújtja Milánnak. Nyílik a tető, és egy pár ezüstfoglalatú opál köves függő fogadja a társaság csodálatát.

DANICA:   Nem csalódtam a tudásában, Ismail uram! Páratlan mestermű!

ISMAIL:   Hát, igen, igyekszik az ember, és még önmagán is túltesz, ha ilyen hatalmas feladat előtt áll. Mert, mint már mondtam, a kövek eléggé nagyok, ügyelnem kellett a súlyukra a foglalat tervezésénél.

DANICA:  Micsoda meglepetés éri hamarosan Úrihölgyet!

MILAN:   Ülj közénk, van hely az asztalnál elég.

ISMAIL:    Egy kis időre, mert megéreztem a kalács illatát! A sültből nem kérek (hárítja a feléje nyújtott húsos tálat), csak a kalácsból. (miután beleharap) Fenséges!

MILAN:   Ivó kérlek, vidd magaddal az ékszert, és Danicával csomagoljátok be a ruhával együtt.

Ivó, és Danica a varrodába mennek. Ismail élvezettel harap a kalácsba.

ISMAIL:   Micsoda ízek! (Markonak) Ne tölts fiam a kupámba! Ma még elszámolást kell végeznem! De ez a sütemény, ennek bizony képtelen vagyok ellenállni. (beleharap egy következő adagba, miközben feláll) Szívesen magammal vinném a maradékot, ha lehet! (Anja becsomagolja) Indulok, hamarosan minden ház bezárja kapuit, és az üres utcákon ki tudja, ki kódorog. Most még talán biztonságos.

MILAN:   Kérsz kíséretet? Marko!

ISMAIL:   Maradj, gyermekem, nincs nálam semmi érték, mit elvehetnének, az életemen kívül, de hát kinek kellene egy vénember élete? (Milannak) Add át Danica asszonynak, és Ivó Petrovicsnak üdvözletem, nem akarom őket munka közben zavarni. Jó éjszakát! Majd holnap jelentkezem!

Ismail elmegy, Anja, és Zorica leszedik az asztalt, Milan, Markoval még iszogatnak.

MILAN:   Reggel, Ivóval átviszitek a becsomagolt ruhát Felföldyékhez. Én pedig felkészülök az útra, Budára.

MARKO:   Nem viszel magaddal?

MILAN:   Legközelebb. Most itt lesz rád szükség. Holnap mindent elmondok.

Ivó jön Danicával.

IVÓ:   Elkészültünk.

MILAN:    Akkor ideje nyugovóra térni, korán kelünk. Anja, Zorica, ti is induljatok a szobátokba!

Eloltják a tüzet, már csupán egy lámpás világít Ivó kezében, aztán az is elalszik. Sötét, és mozdulatlan minden. Aztán alig hallhatóan kattan a zár, nyílik az ajtó, és négy fekete ruhás, fekete kendővel eltakart arcú martalóc lopakodik a varrodába. Széthánynak mindent, majd magukhoz veszik a szabóasztalra készített csomagot, és indulnának vissza, amikor felcsattan Huszárkapitány hangja.

HUSZÁRKAPITÁNY(meggyújtja a lámpást):   Végre, itt vagytok, már kezdtem unatkozni!

Huszárkapitány mellett Milan, Ivó, és Marko felfegyverkezve. Egymásnak esnek a rablókkal.

Dulakodás, verekedés, távolodó női sikolyok.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Kétfelől támadtak!

A rablók kihasználva a meglepetés pillanatát, a zsákmánnyal elmenekülnek.

22.

Egy barlang. Zorica megkötözve, szája betömve, nem messze tőle Ismail, és Abdullah tanakodnak. Kis idő múlva Abdullah elsiet, Ismail pedig Zoricához lép.

ISMAIL:   Szóval, bármit megtennél szabadságodért cserébe. (kiveszi Zorica szájából a tömést)

ZORICA:   Mit akar tőlem?

ISMAIL:   Az árulókat! Az összeset! Az egész nyavalyás Petrovics családot!

ZORICA:  Nem értem, miről beszél.

ISMAIL:   Ugye tudod, mi jár a kémeknek?

ZORICA:  Kémek? Árulók? Kicsodák?

ISMAIL:    Ne add az ártatlan, te lány, mert még a végén te csinos kis fejed porba hull! Pedig élni akarsz, és bármit megteszel ennek érdekében, nem igaz? Bármit.

ZORICA:   Még most sem értek semmit.

ISMAIL:    Kezdem türelmem veszteni. Mindent mesélj el nekem, ami abban a házban történt. A legelejétől, ahogy oda kerültél. Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? Rabszolga, szökevény, gyilkos!

ZORICA:   Én nem tettem semmit!

ISMAIL:    Akkor beszélj! Tudni akarom, mi folyik abban a házban!

ZORICA:   Semmi, uram, nem történik semmi.

ISMAL:    Senin Müslüman olduğunu sanıyordum. Azt hittem muszlim vagy.

ZORICA:   Ben öyleyim. Az vagyok.

ISMAIL:   Akkor meg nem értem. Hol a hiba?

ZORICA:   Mit vár tőlem, ha már leleplezett?

ISMAIL:   Tényeket! Bizonyítékot!

ZORICA:   Miért? Nem talált?

ISMAIL:   Azt ugye tudod, hogy vérdíjat tűztek ki a szökevények fejére?

ZORICA:  Akkor sok pénz üti a markát.

ISMAIL:   Tudom, hogy megpróbálsz megtéveszteni, de nem sikerül. Nagyon is élni akarsz. Majd megoldom én a nyelved, várj csak!

Abdullah jön sietve, félrevonja Ismailt.

ABDULLAH:   Szétbontottuk az ékszert, de nem találtunk a foglalatban semmit.

ISMAIL:   Pedig biztos voltam, hogy oda rejtették a miniatür levelet. És a ruha?

ABDULLAH:   Azt is darabokra szedtük, semmi.

ISMAIL:   Szükségem van bizonyítékra. Csak így szerezhetem meg törvényesen a Petrovics vagyont. Szerencsére elhoztuk az asszonyokat biztosítékként.

ABDULLAH:   A lány se tudja?

ISMAIL:   Megpróbál játszani velem. Ha feladom őket, akkor csupán két szökevény vérdíját szerzem meg. Végig kell gondolnom, hogyan tovább.

ABDULLAH:   Mi legyen a másik kettővel?

ISMAIL:   Hozd ide őket.

Abdullah intésére két martalóc berángatja Danicát, és Anját a barlangba. Ismail Danicához lép, és kioldja a szájára kötött szalagot.

ISMAIL:   Ó, szépséges Danica asszony, mily nagy fájdalom így látni téged! Remélem megérted, amit mondok, és ha okosan válaszolsz, talán még életben is hagylak. Hova rejtettétek az udvari kancelláriának szánt üzenetet? (Danica arcon köpi a vén ötvöst) Sajnálatos módon, úgy tűnik, nem méred fel a helyzeted. (miután letörli arcát Anjára, és Zoricára mutat) Ez a két asszonyszemély mindenkép halálraítélt. Szökött rabszolgák, kik felelősek gazdájuk kioltott életéért. Azok pedig szintén lefejeztetnek, kik bújtatják a bűnösöket. Könnyen megszabadulhatnék mindannyiótoktól. De lenne egy javaslatom. Nem keresem tovább a kémkedést igazoló üzenetet, hiszen itt vagy nekem te zálogul. Általad is eljuthatok a célomig. Csak a két rabnőt ölöm meg, testüket eltüntetem, így senki sem tudja meg, kit rejtegettetek, mint rokont. Cserébe, rámiratjátok a családi vagyont, és tovább vándoroltok. Ellenkező esetben jelentenem kell a mohácsi-pécsi szandzsák bégnek, és bizony a bűneitekért meglakoltok. No, mit válaszolsz?

Danica Zoricára néz, és továbbra is csendben marad.

ISMAIL:   Kapsz egy kis gondolkodási időt, aztán írsz egy szép levelet Milan Petrovicsnak, hogy életedért cserébe adja át a birtoklevelet, és az összegyűjtött vagyont.

23.

A Petrovics Házban Milan, Ivó, és Huszárkapitány. Marko fut lihegve.

MARKO:     Igazad volt apám. Ismailt nem találtam, sem az üzletében, sem az otthonában.

HUSZÁRKAPITÁNY (Milannak):    Van valami elképzelésed, hova vihette Danicáékat?

MILAN:   A vén zsivány, tudja, hogy nem fordulhatunk a hatósághoz. Sejtettem, hogy egy ideje, ő figyeltet minket, de arra nem számítottam, hogy idág merészkedik.

HUSZÁRKAPITÁNY:      Mit akar tőletek?

MILAN:     Egy üzenetet kell átadnom Budán a kancelláriának.

HUSZÁRKAPITÁNY:  A huszártornák győzteseként azok közé a kiváltságosok közé tartozom, akik bejáratosak a királyi udvarokba, Bécsbe, Budára. Gondolod, én nem teszek meg mindent a hazámért?  Van itt még valami más is.

MILAN:    Van bizony. Irigykedés, mohóság, kapzsiság, leskelődés, feljelentés, vagyonelkobzás. Ráadásul a lehető legrosszabbkor fogadtuk be Anját, és Zoricát.

HUSZÁRKAPITÁNY:   Nincs idő a töprengésre, cselekednünk kell!

IVÓ: Városon belül nem rejthette el őket, kockázatos a katonák miatt. Itt lehetnek a közelben, valahogy a hegyoldalban.

Az udvari kapu kopogtatója nagyot csattan. Marko odasiet, majd egy levéllel tér vissza.

MARKO (Milannak nyújtja):   Valaki az ajtórésben hagyta.

MILAN:    Danica írása! (körbeveszik a többiek) Váltságdíjként Ismailra kell iratnom az egész családi vagyont.

MARKO:     Csak kerüljön a kezem közé a vén alávaló! Jól gondoltuk, hogy ő áll az egész mögött!

MILAN:     Megadta a helyszínt, hol kell megtörténnie a cserének.

MARKO:    A többiekről nem ír?

MILAN:     Nem.

IVÓ:     Veled leszünk.

MILAN:    Egyedül kell mennem.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Ez csapda.

MILAN (Huszárkapitánynak):     Köszönöm, hogy segítettél, de most már ideje, hogy a saját dolgaiddal foglalkozz, hiszen, hamarosan új életet kezdesz, feleséggel, gyerekekkel, saját birtokkal.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Az még várathat magára. Csillagot nem hagyom. Aki őt fenyegeti, az engem is! Ez az Ismail biztos felbérelt egy csomó embert. A martalócok zsoldosok, jól képzettek, szervezettek, és gyorsak. Megapasztalhattad az éjszaka folyamán. Egyedül menni a találkozóra, kész öngyilkosság.

IVÓ (kiveszi Milan kezéből a levelet):    Megengeded? Hadd nézzem csak! Néhány sor csupán, de Danica okos, biztosan elrejtett valami információt a sorok közé. (elgondolkodva olvassa újra, és újra a levelet)

HUSZÁRKAPITÁNY:    Meg kell találnunk őket, még a megadott időpont előtt. Mindenkit lemészárolnak, ha elkésünk.

MILAN:     Megírom a vagyon átadásáról szóló iratot.

IVÓ:     Milan, miért írja Danica, hogy a birtoklevelet a bugyorban találod?

MILAN (visszafordul, kikapja Ivó kezéből a levelet, újra olvasni kezdi):    Figyelmetlen voltam, ó, Ivó testvér! Van a közelben egy barlang, Danica Bugyornak nevezi. Oda szokott járni a Lovagot siratni, ahogy ő mondja, a lelkük ott találkozik.

MARKO:    Akkor, van esélyünk apám!

HUSZÁRKAPITÁNY:     Induljunk!

24.

A barlangban egymás mellett ül megkötözve Danica, Zorica, és Anja. Mindhármójuk szája bekötve. Anja láthatóan nem érzi jól magát. Danica, és Zorica addig mozgolódik egyre hevesebben, míg az őrt álló martalóc hozzájuk nem lép. Anjára néz, kimegy, majd Ismaillal tér vissza. Int a zsoldosnak, mire az lehúzza Anja szájáról a kötést.

ANJA:     Vizet! Vizet…

Ismail ismét jelez a martalócnak, mire az előveszi kulacsát, és vizet tölt Anja szájába. Az asszony mohón nyeli a vizet, köhögni kezd.

ISMAIL:     A többinek is adj! És hagyd szabadon a szájukat, ha kiabálnának se hallaná meg senki. (Danicának) Teljesen felesleges, de ha mégis megpróbálnátok, levágatom az egyik fületeket.

Ismail leül velük szemben egy kőre, előveszi a sütemény maradékot, és falatozni kezd belőle.

Abdullah kiált be Ismailért, mire az feláll, és kimegy. A kalácsdarabot ott hagyja a szétbontott papíron. Az őr is visszaáll a barlang szájához, a helyére, a három nő magára marad.

ZORICA (először Anjának):     Jobban vagy? (mikor Anja bólint, Danicához fordul) Van az övem belső oldalán, a hátam mögött, egy üvegcse. Valahogy ki kell venned!

DANICA:     Minek?

ZORICA:     Méreg van benne. Ne késlekedj, hamarosan visszajön a vén kecske!

Zorica, és Danica addig fészkelődik, míg egymásnak háttal lesznek. Danica nagy nehezen kikaparja ujjaival a méreggel teli üvegcsét.

ZORICA:   Most add át a kezembe!

Amint megkapja, a kőhöz vonszolja magát, nehezen kinyitja az üveg kupakját, és rálocsolja a kalácsra a mérget. Akció közben az ujjai megsérülnek, a folyadék tartalma részben a sebesülésére folyik. Visszakúszik a helyére. Danica mindvégig éberen figyeli Zorica mozdulatait.

DANICA:     Vérzel.

ZORICA:     Így is, úgy is meghalok. (Anja sírni kezd) Legalább lemosom magamról a szégyent, és megtisztulva várom a Azraelt, a halál angyalát… Tudod, mennyire irigyeltelek? A legszívesebben megöltelek volna.

DANICA:     Nem tetted.

ZORICA:     Nem. Melek ágyas szelleme gátolt meg benne. Amíg ő élt, szerencsésnek éreztem magam, és azt hittem, ő is boldog. Énekelt, táncolt, csodás történeteket mesélt, úgy éltünk, mint két színes madárka, egy aranykalitkában. Csak később jöttem rá, mikor idősebb lettem, hogy mennyire kiszolgáltatott, és nyomorúságos az életünk. Egy nap Melek nem volt hajlandó megszólalni, nem evett, nem ivott. Egyre fakóbb lett. Haldoklott. A kezembe csúsztatta a mérget, szabadulásom kulcsát. Inkább ő szenvedett, hogy számomra könnyebb legyen az élettől való elszakadás. Csakhogy én erősebb voltam, a vérem lángolt, élni akart. Elrejtettem az üvegcsét, de azért magamnál tartottam, hogy legvégső esetben használni tudjam. A szekcsői bég nem hozatott új ágyast. Alig tizenkét évesen, én lettem Melek utódja. A bég folyamatosan kínzott. Legtöbbször a hajam tövénél vágott meg tőrével büntetésül, vagy a fülem mögött, hogy arcom ne csúfitsa el. A rabszolga bélyeget is a tarkómra sütötték, szegény Anjának a vállára égették. Nap, mint nap hívatott, és kegyetlen játékokat űzött velem. Sokszor gondoltam arra, hogy kinyitom az üvegcsét, és a tartalmát megiszom, de az esély, hogy egyszer szabadként élhetek, mindig visszatartott. Arról álmodoztam, hogy olyan férfi mellett élek, aki az erejével megvéd minden bajtól.

DANICA:    Mint Milan bennünket.

ZORICA:    Mint Milan téged.

DANICA:    Akkor most már értem. Milánban láttad a megmentődet.

Anja egyre zaklatottabban nyögdécsel.

ZORICA:    Jöjjön valaki! Jöjjön már!

Sietve közelít az őr, mögötte Ismail, és Abdullah. Anja hörög, alig kap levegőt.

ZORICA:    Mi van vele? Mi van vele?!

ISMAIL (széttárja karjait):    Ki tudja. Talán számára itt a vég.

ZORICA:    Átkozott tolvaj! Engedj el, hadd segítsek neki!

ISMAIL:     Nemnemnemnem. Maradj csak a helyeden! Ez csupán színjáték! (miután Anja elcsendesül) Látod? Mondtam! (leül a kőre, és eszegetni kezdi a megmaradt süteményt) Igazán kár érte, jobban sütött, mint Danica asszony! (Danicának) Megbocsáss!

DANICA (Ismailnak):     Miből jöttél rá, hogy kémek vagyunk?

ISMAIL (félrenyeli a kalácsot, heves köhögésbe fog):    Mit mondtál? Kémek?

DANICA:   Ismail uram, annyira köhögsz, hogy tiszta lila az arcod. Rosszul érzed magad?

ISMAIL:     Csak félrenyeltem egy falatot.

Danica Zoricára néz, a lány arca is egyre halványabb.

ABDULLAH (Ismailnak):    Lassan itt az idő, hogy induljunk.

Ismail fel akar állni, térdei nem engedelmeskednek. Erőlködik, de visszazuhan ülőhelyére.

ABDULLAH:    Majd én segítek! (megpróbálja felhúzni, sikertelenül) Katona! Hozzám!

A martalóc befut, segítségével felállítják Ismailt, azonban kétoldalt tartani kell. Zorica hangos nevetésbe kezd, majd sápadt arcára fagy a mosoly.

ZORICA (Ismailnak):     Nem sokára értünk jön két angyal, és akkor megmérettetünk. Ki-ki bűnei szerint. Vajon a mi nevünk szerepel Ilíjum írott könyvében? Hiszen mindketten bűnösök vagyunk! Abba csak a jó emberek neve íratik! Az Ég Kapui zárva maradnak előttünk, tolvaj mester…

ISMAIL(egyre nehezebben kap levegőt):     Miről beszélsz  rabszolga? Lefejeztetlek!

ZORICA:    Ahhoz már késő.

ISMAIL (Abdullahnak):     Csináljatok már valamit, nem kapok levegőt…

DANICA:      Talán megártott a kalács! Ami finomabb volt, mint az enyém.

ISMAIL:      Megmérgeztek, átkozottak…(kapálózik, és fuldokolva hörög, majd elcsendesül, feje előre hull)

ABDULLAH:     Hát, ez meghalt. (katonával elengedik a testet, mely földre hull)

MARTALÓC:     Akkor, most ki fizet?

ABDULLAH:     Én nem tudom, nem én fogadtalak fel titeket! Én csak kövzetítő voltam!

Abdullah hátrálni kezd, martalóc azonban a nyakánál fogva megragadja.

MARTALÓC:   Miről beszélsz, kutya? Hol van az aranyam?

ABDULLAH:    Én nem tudom, én nem tudom! Ő (mutat a halott Ismailra), vele állapodtatok meg! Ő…vele!

Martalóc üvöltve emeli magasba Abdullahot, aki rángatózik a fájdalomtól, majd kitört nyakkal zuhan Ismail mellé a földre. A zsoldos némán, és lassan fordul Danicáék felé. Előhúzza övéből tőrét, és egy lépést tesz előre, amikor ordítozás szűrődik be a barlang belsejébe. Lövések dördülnek. Martalóc hirtelen a bejárat felé fordul, amikor megjelenik Milan, és Huszárkapitány. Milán pisztolyával lelövi a meglepett zsoldost, Huszárkapitány véres szablyával ront Ismail, és Abdullah teteme felé.

DANICA:    Ők már nem ártanak.

HUSZÁRKAPITÁNY:    Csillag! (sietve eloldozza a kezét, és a földről felsegíti)

Milán Anjához térdel, majd Zoricára néz. A lány arca, mint a halotti lepel, csak szemei fénylenek égőn, és egyre üresebben.

MILAN:    Anja meghalt. Zorica élet, és halál között.

Ivó, és Marko jön harci hévtől csapzottan. Marko meglátja Zoricát. Melléje térdel, és tenyerébe fogja a lány fejét.

MARKO:    Zorica! Zorica, nézz rám. Itt vagyok. Most a karomba veszlek, és haza viszlek. Meglátod, hamarosan jobban leszel.

Zorica megpróbál beszélni, de csak halkan motyog.

MARKO:     Mit mondasz? Nem hallom. (fülével a lány ajkaihoz hajol)

ZORICA:     Bocsáss meg…hogy nem tudtalak szeretni…

MARKO:     Zorica….

ZORICA:      A…nevem…Zulejka…

Zulejka feje oldlara hajlik, Marko sírva öleli magához az élettelen lányt.

25.

A Petrovics Házban nagy a sürgés-forgás. Milan útrakészen, Danica elemózsiás

batyut köt a konyhába, amikor beviharzik Úrihölgy.

ÚRIHÖLGY:     Danica asszony, én teljesen el vagyok képedve! Nem tartottad be, amit megígértél! Hol a ruha? Az a csodaköltemény, amiről Társalkodónő órákig regélt? Az a suhogó, ezüstszálas selyem, a káprázatos kövekkel?

DANICA:     Sajnálom hölgyem, valaki ellopta az éjszaka.

ÚRIHÖLGY:     Ellopták? Kilopta el? És akkor most, mit veszek fel a bálba?

HUSZÁRKAPITÁNY (lép be kopogás nélkül):     Kisasszony!

ÚRIHÖLGY (ijedten):    Igen?

HUSZÁRKAPITÁNY (határozottan):     Nem a vásárban vagyunk! Viselkedjünk!

ÚRIHÖLGY:     Nincs ruhám, mit felvegyek a bálba! Meg fognak szólni, ha olyant viselek, amit már láttak rajtam! Ne nevessen, maga komisz!

HUSZÁRKAPITÁNY:     Mekkora teher! Hadd tetézzem! A báli ruha helyett, inkább a menyasszonyit tervezze.

ÚRIHÖLGY:     A menyasszonyit?

HUSZÁRKAPITÁNY:     Most beszéltem az apjával, még a tél beállta előtt megtartjuk az esküvőt!

ÚRIHÖLGY:     Nem nyáron, a melegben?

HUSZÁRKAPITÁNY:     Szeretném minél előbb a magaménak tudni.

ÚRIHÖLGY (Danicának):    Hallottad ezt Danica asszony? De ezt a ruhát nem nálad varratom meg, mert a végén még pártában maradok.

Társalkodónő jön, hatalmas legyezőjével. Ivó úgy tesz, mintha nem venné észre, és egy halom anyaggal az udvarra siet.

TÁRSALKODÓNŐ (hangosan sóhajtozik):      Ó, Ivó Petrovics, ó, Ivó Petrovics!

HUSZÁRKAPITÁNY (karját nyújtja Úrihölgynek, és Társalkodónőnek):      Hölgyeim! Akkor mehetünk?

ÚRIHÖLGY:    Isten veled, Danica asszony! Férjuraddal Budán talán találkozunk!

HUSZÁRKAPITÁNY (Danicának): Asszonyom!

DANICA:   Kapitány!

Huszárkapitány a hölgyekkel elmegy, Marko jön, hallgatagon tesz-vesz. Milan lép be.

MILAN:    Remélem, nyugalom költözik a házba, és itt is marad.

DANICA:    Az bizony ránk férne.

Marko csöndben megmossa a kezét, majd szárazra törli, miközben fel sem emeli a fejét.

MILAN:    Arra gondoltam Ivóval ellenél-e, amíg visszatérek?

DANICA:    Ivóval?

MILAN:    Magammal vinném Markot.

MARKO:    Apám!

DANICA:    Szerintem is itt az ideje.

MARKO:     Anyám, hát tényleg mehetek?

DANICA:    Öltözz fel rendesen, a ládába már bepakoltam neked. Vigyázz a hajón, bele ne ess nekem a vízbe! (átölelik egymást)

Kopognak, oszmán katonák állnak az ajtó előtt.

OSZMÁN KATONA:     Milan Petrovics, ismét útrakészen?

MILAN:       Mint mindig parancsnok. Hajóval utazunk fel Budára, a vásárra.

OSZMÁN KATONA:   Akkor igyekezned kell, a hajó mindjárt kifut a kikötőből.

MILAN:     Segíthetek valamiben?

OSZMÁN KATONA:    Lenne néhány kérdésem, de mivel sietsz, elnézem, ha röviden válaszolsz nekem. Hallottál valamit Ismail mester felől?

MILAN:   Nem. Mi történt vele?

OSZMAN KATONA:    Napok óta senki sem látta, gondoltam, talán te tudsz valamit róla.

MILAN:     Sajnálom, nem tudok mit mondani.

OSZMÁN KATONA:   Na, és, hogy vannak a rokonaid?

MILAN:    Nem érezték itt jól magukat, visszaindultak Raguzába egy karavánnal. Ha nincs más, akkor mennék.

OSZMÁN KATONA:    Persze, persze,menj csak. Jut eszembe, mire visszaérsz, már más lesz a mohácsi – pécsi szandzsák bég.

MILAN:      Más? Hogyan?

OSZMÁN KATONA:      Tudod, az örökös átszervezések. Visszajön, akit innen áthelyeztek. Egyre több feladat adódik, és fontos, hogy a város szervezettebb legyen. Jó utat! Selamalayküm!

26.

Danica a barlangban imádkozik.

DANICA:      Köszönöm Uram a segítséged! Ámen.  (keresztet vet, majd lehalkítja hangját) Mosolygó, itt vagy? Mindvégig éreztem a jelenléted! Beszélgessünk szerelmem!

27.

A rakodók már mindent elvittek a hajóra. Milan, és Marko csupán kézitáskával lépnek ki a kerti kapun az utcára. Török lovaskocsi (gyaloghintó) jön az úton, cifraságából tudható, hogy aki benne utazik, az a szandzsák bégje. A kocsi lelassul, és a vélrevont függöny mögül egy kíváncsi szempár pillant Milan szemébe.

MILAN:    Apám.  (suttogja maga elé, miközben tovahalad a kocsi mellett)

BÉG:    Fiam. (suttogja maga elé, miközben visszahúzza a kocsi ajtajának függönyét)

ZENE

VÉGE A MÁSODIK FELVONÁSNAK

2024. szeptember 28. Mohács

Nemes Klára a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője

Megjegyzés:  A történet a LÁNGOLÓ TULIPÁNOK folytatása, valós történelmi eseményeket tartalmazó fikció. A szereplők kitalált személyek.

A színdarab első része: http://www.naputonline.hu/2024/06/17/nemes-klara-langolo-tulipanok/

Illusztráció: Az első részhez készített kép

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →

Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →

Benyhe István: A Templom és az ország →

NEMES KLÁRA: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK →