Tárnok Attila: Esetmegbeszélés
#
No, meséljen, mi történt, amióta utoljára találkoztunk?
Tudom, hogy a kérdés csupán bemelegítés, de azért belemegyek, és néhány szóban kiragadok eseményeket az elmúlt pár hétből. Amikor színlelt közlésigényem kialszik, bár nem érzem, hogy bemelegedtem volna, konkrétabb probléma felé evezünk.
Próbáljunk meg visszaemlékezni valamilyen krízishelyzetre! Hogy oldotta meg?
Gondolkodom, persze ő semmiféle krízishelyzeten nem töri a fejét. Számára az én reakcióm a lényeg, hogy valamilyen skatulyába beilleszthessen.
Hát, … pár éve egyszer, tavasszal … a fiamat nem találtam a parkolóban.
Na. Hogy volt?
Akkoriban kerültünk ide, alig ismertük még a várost. A bankból akartam pénzt felvenni, és a lakcímváltozást is jelezni akartam. A bevásárlóközpont parkolójában hagytam a kocsit, Dani elszunnyadt, gondoltam, hagyom aludni, mindjárt jövök, és elkezdtem göngyölíteni az ügymenetet. Alapvetően nem utálom az ügyintézést, de igyekszem úgy alakítani, hogy ne kelljen egyszerre túl sok helyre futkosnom, mert akkor zsongani kezdenek a fejemben a különféle algoritmusok, és hamar oda jutok, hogy nem tudom átgondolni a lépéseimet. Ezek persze többnyire rutin-műveletek; semmi szükség rá, hogy mélyebben átgondolja az ember, de engem zavar, ha csak úgy sodortatom magam az ügyintézés automatikájával.
Na, és mi történt?
Megkerestem az eligazító táblát a bevásárlóközpontban; jobban szeretek egyedül tájékozódni, mint az információs pultnál a frissen érettségizett, kifestett lány unott direktíváira támaszkodni. A térképen látom, hogy itt vagyok, a bank a főfolyosótól jobbra a második leágazásban, az emeleten. Hamar megtalálom. Egyetlen ügyfél várakozik, gondolom, mindjárt végez. Egy kis idő elteltével azonban nyilvánvalóvá válik, hogy az ügymenet nem halad. Mindig lefagy a rendszer, hallom felém szűrődve. Újraindítják, megint leáll. Várnak, amíg újratölt. Mindenki türelmes. A frissen végzett bankár-kisasszony (betanítása folyamatban) néha a képernyőre néz, ez az ügyfélnek háttal van, az ügyfél nem szól, kifelé bámul, a sétáló vásárlókat nézi, csak néha pillant a banki alkalmazottra, nagyon diszkrét, nem akarja sokkolni azzal, hogy állandóan az arcába bámul, vagy kérdéseket tesz fel. Az időjárást sem kommentálja udvariasan, hagyja dolgozni az alkalmazottat. Az alkalmazott helyett persze a számítógép dolgozik, amaz csak néha rápillant. Nagyon érdekesnek érzem, hogy a lányon nem észlelhető zavar, pánik, a kellemetlenségnek egy csöpp jele sem. Én a helyében, gondolom, már úgy szégyellném magam a rosszul működő gép miatt, hogy félpercenként kérnék elnézést, vagy valami beszélgetésfélével próbálkoznék.
A biztonsági őr, hölgy, ekkor felajánlja, hogy nyugodtan foglaljak helyet. Leülök. Az előttem álló ügyfél cipőjét nézem: nívós, újszerű cipő. A magamé lestrapált, szakadozik egy kicsit, munkába nem is járok benne, de most, gondoltam, csak bejelentem a lakcímváltozást. Pénzt éppen vehetnék föl az automatából is. Ahogy ülök, a lábamat próbálom, amennyire lehet, a szék alá húzni, ne látszódna talán ez a viseltes cipő. A lány közli az úrral, hogy betöltött a program, csak még egy kis türelmet. Aztán megint leáll. Kolléganők érkeznek, fürkészve vizsgálják a monitort. Próbáld újraindítani, javasolják. Már próbáltam. Már harmadszor fagy le. Mögöttem eddigre négyen-öten sorakoznak. Az előttem levő ügyfél felveti, hogy lenne egy kis dolga, mi lenne, ha visszajönne egy fél óra múlva. Soron következek.
Tudom, hogy informatikai hiba miatt még nem tudnak velem foglalkozni, de felpattanok, jelezvén a mögöttem állóknak, hogy én is ide várakoztam. A pulthoz lépek, mintha nem tudnám, hogy valami baj van, de csak azért, hogy soron következzek. A leány közli, hogy egy kicsit várni kell, rendetlenkedik a rendszer. Hogyhogy, teszem a hülyét. Ha már egyszer a pulthoz léptem, tartanom kell magam a szerepemhez.
Leállt. Nem működik.
Mióta? tettetem.
Csak most néhány perce.
Az nem lehet, mondom, több, mint negyedórája itt ücsörgök. Jöjjek vissza később?
Egy kis türelmet kérnek, négyen hajolnak a monitor fölé. Most kérd le a személyi adatokat, mondja az egyik. Nem főnök, egyik sem basáskodik, legfeljebb van, aki már régebb óta dolgozik itt, de mindannyian a felszínen mozognak. Egy nagy rendszer felszínén.
Már fogytán az imént kért türelmem is, amikor az egyik alkalmazott felismeri a lány tévedését.
Túl korán kattintasz. Értetlen válaszreakció. Bamba, kérdő tekintet. Túl hamar klikkelsz. Várd meg, amíg betölt a képernyő!
Nem értek a dologhoz, de az nyilvánvaló, hogy a betanításon résztvevő munkatárs hibájából ácsorgunk itt ilyen hosszan. De most már nyelek egyet, hiszen már minden okés, közlik. Tehát soron következek.
Vennék fel pénzt, mondom.
Egy személyit kérek szépen.
Pötyög.
Mennyit szeretne?
Mondom.
Annyit nem tud felvenni, mert le van kötve.
Persze, mondom, tudom, én kötöttem le. Hát akkor bontsuk fel.
25-én van a fordulónap.
Nem baj, mondom, pénzt szeretnék felvenni.
Ha feltöri, az kamatveszteséggel jár. Nem baj?
Mondom, hogy nem.
Fáradjak, legyek szíves, a kolléganőhöz ott az asztalnál, ő majd feltöri a betétet. Jó, udvarias vagyok. A kolléganőnél egy nyugdíjas házaspár mélyen egy ügymenetbe süllyedt. Több, különböző pénznemű valutaszámláról akarnak átutalni dollárt Amerikában élő fiuknak. Nem könnyű a dolog. Föl kéne venniük az összeget, hogy konvertálhassák, azonban ilyen összeg felvételét tegnap délig jelezniük kellett volna. Dehát ők nem akarják a pénzt, csak küldhessék el. A kolléga telefonál a budapesti központnak, többször. Nagy a baj! Nem halad az ügymenet. Daninak vajon nincs-e melege a kocsiban, villan belém. Vajon lehúztam-e az ablakot?
Soron következek.
Mondom, lekötött betét felbontása…
Feltörése, igazít ki az alkalmazott. A takarékos számláról?
Most ez packázik velem? Miféle belső degradáló zsargon ez? A takarékszámláról, mondom.
Megvan ez is. Fáradok vissza a pénztárhoz. Ott előttem két ügyfél. Nem a távolság az asztaltól a pénztárig, az egész bankfiók alig nagyobb, mint a nappalink, hanem ez az ide-oda küldözgetés: ez zavar.
Mire sorra kerülök, már igencsak aggaszt, hogy mi lehet Danival. Pénzt vennék fel, mondom ismét. Viszonylag hamar megvan ez is, a kamatveszteség egyáltalán nem érdekel, csak végezzünk már. A fennmaradó összegből hárommilliót szeretnék újra lekötni.
Azt a kolléganő az asztalnál. Marika!
Hát ez abszurd, gondolom magamban. Persze túlzok, de kezd elszakadni a cérna.
Szeretnék pénzt lekötni a számlámról.
Milyen típusú számla?
Takarékos, próbálkozom, hátha humorosan hangzik.
Takarék, helyesbít. Pötyög, egy személyit kér. Erről a típusú számláról nem tudunk lekötött betétet létesíteni.
Hogyhogy, mondom, most törtem fel, használom az imént tanult kulcsszót.
Bizonyára azt még tavaly kötötte le. Június 1-től ilyen számláról nem tudunk lekötni betétet.
Ez így látra szóló, nem?
De igen. Azt javasolnám, hogy nyisson egy folyószámlát, és arról kösse le a kívánt összeget.
Jó, mondom, de már forr bennem a vér. Azt hol nyitom?
Itt nálam. Azután a pénztárhoz kellene fáradni és áttenni a pénzt az egyik számláról a másikra.
Azután ide vissza, hogy lekössem? Viccel?
Miért viccelnék? De már fél négy, nem biztos, hogy zárásig belefér. Vissza kéne fáradni holnap.
Ne butáskodjunk, mondom, több mint fél órája itt bolyongok mint egy holdkóros, és maga még új pályára akar állítani!?
Nem tehetünk róla, így működik a rendszer.
Hát én nem tehetek róla, de maga tehetne, úgyhogy fölösleges a többes szám.
Miért? Mit nem tettem meg, amit meg kellett volna tennem?
Ekkor a düh elönti az agyamat. Felállok, nem köszönök, mert csak vagdalkozni tudnék. Botorkálok ki a bankból, legalább vettem fel pénzt, a címátjelentés majd máskor. De jó isten, mi lehet Danival?
Egy kijárat felé szaladva próbálok visszaemlékezni, hogy bezártam-e a kocsit. Megtapogatom a zsebemet, nálam a kulcs. A kijárat egy parkolóhoz visz, de míg fél órája talán két-három sor kocsi állt itt, most végeláthatatlanul sorakoznak. Vajon hányadik sorban parkolhatok? Lihegve fürkészem a rengeteg autót, a magamét nem látom. Kezd a pánik eluralkodni rajtam. Mi van, ha valahogy kinyitotta az ajtót, ha nem zártam be, ha elbarangolt a kocsik között? Három éves, hamar rájön, hogy szálljon ki a kocsiból. Vagy lehet, hogy nem engedtem le az ablakot és rosszul lett a tavaszi melegben. Még a szabad levegő is fülledt. Vagy sírva dörömböl, és önkívületben van. Én bolond, miért hagytam tovább aludni! Föl kellett volna ébresztenem, amikor leparkoltam. De a kocsi sehol. Piros Skoda. Nem olyan gyakori ma már. Az jut eszembe, hogy több parkolója is lehet egy ilyen monstrum bevásárlóközpontnak. Rohanok vissza az információs pulthoz. Közben végighasít bennem: de hol a fiam? A kisminkelt hölgytől lihegve kérek segítséget. Ő elkezdi magyarázni, hogy jutok el a biztonsági őrök irodájába, ahonnan a parkolók be vannak kamerázva. Ott végigpásztázhatnám, hogy hol keressem a kocsim egyáltalán.
Szó nélkül otthagyom, és idegesen odaugrok az eligazítótáblához. Kapaszkodnom kell, mert egy kicsit szédülök. Nézem az ábrát, de az nem mond semmit. Értelmetlen jeleknek látom az egészet. Verejtékezem, és soha nem tapasztalt gyengeség vesz rajtam erőt. Érzem, mögöttem a kis hölgy tovább lapozgat egy kis alakú újságot a pulton. Talán Avon katalógus. Nem hozza lázba, hogy én láthatólag pánikban vagyok, teljesítette a kötelességét. Útba igazított. Blokk. Nem tudom, mit tegyek. Nagyon enyhe, szinte észrevehetetlen remegés lesz úrrá rajtam, és nem tudom eldönteni, merre induljak. Úgy érzem most, ha valaki segíteni akarna, el se tudnám magyarázni, mi a baj. Teljes blokk. Úgy érzem, meg se tudnék szólalni. De jaj, hol van a fiam? Mi lehet Danival? Nem tudom, hogy sírok-e, nyitva-e a szemem egyáltalán.
Na, de csak megtalálta a fiút! Mi lett vele?
Lényeges ez? Azt hittem, csak a stresszreakciómra kíváncsi. Ír fel gyógyszert, doki?
Illusztráció: ~esetmegbeszélés
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
