P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva
•
A keresztény teológia meghatározó fejlődése az i.sz.-i első évezredben zajlott le. Negatív fejleményei, hibái is járnak annyi tanulsággal, hogy visszafelé szintén minősítsük kiinduló pontjukat, az egyistenhitet. A kifejlett klérus teológiai monopóliuma kizárt minden formális vagy tartalmi javaslatot főleg a Mester krisztológiai értelmezései területén, ami megbénította a teológia központi, csak Istenre vonatkozó kérdéseinek megértését. Olyan fölösleges szellemi próbálkozásokkal távolodtak el őseink az eredeti teokráciától, amelyekre sem a zsidóknak, sem a muszlimoknak sincs szükségük, amint szüleink kereszténységének sem. Hiszem, hogy történeti megmerevedésünk nélkül mind fölismernénk a közös ősök hitét, hiszen Ábrahám magvai lennénk. Ezután új ösztönzésekkel, de teológiai viták nélkül, a régi ellentmondások megbocsátásával újíthatnánk meg világnézetünk és emberi kapcsolataink egészét. Az „igaz hitre alapozott hittudomány” spekulatív lehetőségei Nyugaton már a középkor végén kimerültek. Sem a skolasztika, sem más, újabb filozófiák vagy külső szellemi irányzatok nem tudták gyakorlatilag hasznosítani, sem elméletileg továbbfejleszteni a korai egyházatyák és egyetemes zsinatok dogmatikai normáit. Az ókori bölcseletből építkező hivatalos teológia így muzeális kövületté vált, és a hagyományos egyházakat megbénította a világ fokozódó válságának a fölismerésére és megoldására. A keresztény és a zsidó ortodoxia hiába próbálta kétségbevonhatatlan dogmákkal bebetonozni és körül-bástyázni magát, az élet éppúgy túllépett rajtuk, mint a középkori városfalakon túlra növekvő modern városok. Ami valamikor védelmet nyújtott a hitnek, később akadálya lett az új kihívásokkal küzdő emberi gondolkodásnak. Egyedül Gioacchinóban volt annyi merészség, hogy ezer év tévedései után vissza mert térni a jézusi teológia misztikus Szentlelkéhez, aki minden időn túl is képes vezetni a keresőket. Bár az általa fölkínált „harmadik státus” lehetőségével nem élt a pápaság, az megmaradt a válságos időkre. A harmadik évezred elején így a tudománnyal szemben a vallás sokak szemében elvesztette nemcsak jelentőségét, hanem puszta jelentését is. Ma már nem az a kérdés, hogyan lehetne aktualizálni az ősi szavakat, vagy hogyan lehetne új fogalmakkal kifejezni a régi vallási tanítást, hanem hogyan lehetne visszatérni egy minden ízében gyanús vagy hitelét vesztett hittől Isten Országának profetikus, „lelki szegények” között élő forrásához.
Amikor a politikai hatalomtól üldözött vagy megtűrt, kisebbségben is erkölcsi minőséget képviselő monoteizmus a IV. sz.-ban uralkodó vallássá lett keresztény formában, külső növekedése óhatatlanul belső gyöngüléssel, fölhígulással és felszínesedéssel járt együtt. Számos politikus főpap, magam is ismertem ilyet, akár az ördöggel is kész volt összefogni az „igazság (és nyilván önmaga) érdekében”. Már a „konstantini korszak” elején óriási dogmatikai háború tört ki a birodalmi ortodoxia normáinak a megfogalmazása és elfogadtatása érdekében, ami további vitákkal és egyházszakadásokkal egészen a legújabb korig tartott. Ha vissza szeretnénk kapni a kereszténység hivatalossá válását megelőző, üldözést is vállaló, csak Istentől függő vallásszabadságot, akkor a legelső lépés ehhez a hatalmi arrogancia maradékának, a hitvitáknak a rágalmaktól sem mentes beszüntetése lenne. És egyúttal annak az önkritikus beismerése, hogy vétettünk az emberséges jóindulat és az igazság ellen, amikor a független vallásból kiszolgáltatott államvallás jött létre. Ma sem kevés bátorságra van szükség annak beismeréséhez, hogy a nikeai zsákutcából csak az „ariánizmusnak” csúfolt korakeresztény teológián és a haszid neológián át lehet kihátrálni Isten és egymás jobb megértése, majd a közvetlen teokrácia felé. Aki nem igazi testvérünknek, emberileg követhető Mesternek és személyes példaképének tartja az utolsó prófétát, hanem a teremtésben résztvevő, mindenható Istennek vagy a felhőkön fenyegetve megjelenő, ítélkező Bírónak vélné, az megközelíthetetlen bálványt vagy megfoghatatlan fantomot csinálna belőle. Egy ilyen evangélium hamis mítoszára nincs semmi szükség.
Augustinus (354-430) óta a keresztény egyház azzal magyarázta kudarcait a világban, hogy mint Isten városa (civitas dei) élethalálharcot folytat a sátán hatalmával (civitas terrena), mely nemcsak minden lehető módon akadályozza a világ megtérését, hanem még az egyházba is beférkőzik. Ennek a világméretű küzdelemnek a víziója mintegy ezer éven át, a középkor végéig hatott Európára és még ma is vannak nyomai az ördög föltételezett működésének. A küzdő és diadalmas, vagyis a földi és a mennyei egyház pátosza fölmentést adott a hierarchia minden gyarlóságára, az új „Isten városa” fogalom pedig eltakarta, meghamisította Isten eredeti Országát. Ezután valóságosabbak lettek a gonosz mesterkedései a naiv hívők számára, mint Isten fölszabadító uralma, hiszen mindig az határozza meg gondolatainkat, amire figyelmet fordítunk. Pedig ha eljutottunk volna a teokrácia lehetőségéig, megszabadultunk volna minden dualizmustól, egymást kizáró ellentmondástól, és így a világért világméretekben folyó hamis harctól is. A teokrácia szempontjából ugyanis közömbös, hogy végső fokon kicsoda „e világ fejedelme”, s milyen földi hatalmak rombolják a Teremtőtől elszakadt teremtést. Közvetlen tapasztalatok általában nem kényszerítenek senkit sem arra, hogy Istent vagy a sátánt megszemélyesítse, amint egy konstruktív, ill. destruktív tendenciát sem kell megszemélyesíteni. Elég annyit megállapítani, hogy amíg a teokrácia folyamatosan és változatlanul tovább- és újraépül, addig a tőle elszakadt világ a maga számára is érthetetlenül és észrevétlenül destruktív útra tévedt.
Nehéz megmondani, hogy ezt a folyamatot az egyház akadályozta-e inkább, vagy elősegítette. Valószínűleg mind a kettő igaz, mert bármennyire jogos különösen a hierarchia kritikája, kár lenne tagadni, hogy a vallások egészének erkölcsileg volt pozitív, kulturális hatása is a világra. Egyházszakadásokon és hitújításokon keresztül a legújabb-kori szekularizációig csökkenő hatásfokkal, de mégis érzékeltettek valamit a világ eredeti tökéletességéből és szépségéből, amely az evangéliumokban pl. jótékony kihívással tagadta és leleplezte a mindenkori politikai-gazdasági rendet(lenséget). Az öncélúvá vált, de istenérzékenységét elvesztett szervezetben csak misztikus kivételek, szentek, őrültek, névtelen szegények, sorsukat vállaló „megalázottak és megszomorítottak”, kiközösített vagy megégetett eretnekek és „boszorkányok” igazolták, hogy ha célpontnak nem is tekinthető, kiinduló pontnak megfelelt a vallási tradíció. A különböző felekezetek egész történetére és legkiemelkedőbb képviselőire egyaránt jellemző minden ügy lényegi kettőssége. Gyors terjedése érdekében a papság hittitkait szívesen aprópénzre váltotta, de erkölcsi ellentmondásait hittitkokként leplezte. Akiket a teológia formális engedelmességre tudott kényszeríteni, azoknak magánemberként minden szabadosságot és szabadgondolkodást elnézett, viszont akik hitben fölé nőttek, azokat igyekezett maga alá rágalmazni, és ha módja volt rá, megsemmisíteni.
Jézus ügye, Országa mindenekelőtt abban különbözik a történelmi kereszténységtől, hogy nem látható intézmény, hanem inkább vérző, érezhető, megértő, testvéri közösség, amelyben nem kötelező egy véleményen lenni, de amelyben mindenki tanítvány lehet az egyetlen Mester vezetése alatt. Nem tömegeket tömörítő, eltorzult ünnepek ritmusában mozgató szervezet, hanem erkölcsi és lelki igényeket ébresztő értékforrás. Olyan elkötelezett kevesek érvényesülése propaganda (fidei) nélkül, akik nélkülözhetetlenek egy értelmes, legmagasabb rendű célra mutató emberi élethez. Vagyis ők a világ világossága és a föld sója. Mint „szentek” elutasítanak minden hatalmat, mert „az égtől” kaptak királyi méltóságot. Nincs szükségük anyagiakra, mert minden nap tapasztalják a gondviselés ajándékait. Jut nekik bőségesen Isten gazdagságából. Természetesen karizmatikusok, ezért nem törekednek rangokra, címekre kijelentéseiknek mégis súlyuk van, szavaikban ítélet rejlik. Nem őket ismeri el a hierarchia, hanem ők legitimálhatnák a hierarchiát, ill. nélkülük hiteltelen bármely klérus. Már a korai egyház háttérbe szorította az ókeresztény prófétákat, mivel meg sem tudta különböztetni köztük az igaziakat és a hamisakat. Úgy tűnik, nem ismerték a Didachét, sőt Mt 7,15-20-at sem, amely szerint gyümölcséről ítélhetünk meg minden fát.
A világ (és benne a vallások) válsága korunkban sokunkat ösztönöz megoldás keresésére. Körülményeink romlása/rontása vagy javulása/javítása nem egy tökéletlen teremtőre vall, amint egyes gnosztikus iskolák istentelenül és emberi önigazolásul tanították, hanem egy-egy társadalom teokráciától való elszakadásával, önszerveződése kudarcával magyarázható. De a legjobban működő gép is tönkremegy, ha homokszemek kerülnek a forgó szerkezetbe. Karizmatikus vezetésnek, lelki inspirációnak alárendelt, valóban hierarchikus hajtóerő, számon kérhető életszentség nélkül a legideálisabbnak szándékolt szervezet, állam, egyház, párt sem maradhat fönn sokáig. A probléma forrása ezért a karizmatikus vezetés elutasítása, a tragikus prófétasors. Ettől válik bármely hierarchia hiteltelenné, s így elkerülhetetlenül álszent, hiteltelen bürokráciává kell korrumpálódnia. A teokráciához való visszatérés létérdeke lenne minden emberi közösségnek. A rosszul működő gazdasági és államszervezetek helyett intézmények nélkül is megálló, szellemi-erkölcsi lelkiismerettel működő alternatívát kell a karizmatikusoknak találniuk és képviselniük. Az sem zárható ki, hogy isteni vezetéssel új, valódi hierarchiát hozzanak létre, amely föl tudja váltani a hiteltelent. Ez a vértelen re-volúció persze véres is lehet, ha isteni türelem nélkül elhamarkodják, vagy a tragédia megelőzésére kínálkozó utolsó lehetőséget elmulasztják. És ha a karizmatikusok tanítását a meg nem értő, meg nem térő, Istennel szentül uralkodni nem tudó utódok meghamisítják. Így végeredményben az ismétlődhet meg, egyre rosszabb hatásfokkal, ami eddig volt. A galileai Mester eredeti, teokratikus alternatívája viszont kilépés az eddigi történelemből, ezért eddig nem valósulhatott meg az anyagi keretek szorításában. Gazdasági-erkölcsi kríziséből kellene fölébrednie az emberiség maradékának az emberfölötti perspektívák fölismerésére.
A galileai alternatíva nemcsak a judaizmus, hanem minden más vallás alternatívája, a kereszténységé is, mert magasabb szintre emelhetné mindegyiket megtisztult embersége révén. Ahogyan Mohamed fölfogásában keleten iszlámmá egyesítette az arabok törzsi vallását és Jézus hatására kereszténységgé a nyugati politeista pantheont, jóllehet evangéliumi vallássá aligha szerveződött volna. „Nem kaptunk olyan parancsot, – vallja a titkos tanítás – amelyet nem tudunk teljesíteni. Sem olyan terhet nem tett ránk Isten, amelyet nem tudunk elhordozni. Sem olyan épület fölépítését nem rótta ránk, amilyent az emberek építenek.” (Tm csel 83) „Akiben megvan az igazság ismerete, az szabad. (vö. Jn 8,32) A szabad ember pedig nem vétkezik, mert aki vétkezik, az a bűn szolgája.” (Fp 124, vö. Jn 8,34) Egy bölcs családfő is „tudja, hogy kinek-kinek mi a tápláléka. A gyerekek elé kenyeret tesz, a szolgák elé… rozsot, a jószágok elé szalmát és szénát, a kutyáknak csontot vet oda, a (disznóknak) pedig makkot és moslékot. Ugyanígy van ez Isten tanítványaival is: akik, ha bölcsek, értik, mit jelent tanítványnak lenni, és a testi formák nem fogják megtéveszteni, hanem mindenkinek a lelki helyzetét fogja tekinteni, amikor beszél vele… Mindenekelőtt azonban nem szabad senkit sem megbántani, sem nagyot, sem kicsit, sem hitetlent, sem hívőt, azután megnyugvást kell adni azoknak, akik megállapodtak a jóban.” (Fp 128-129)
A galileai alternatíva megjelölés elsősorban a judaizmustól való megkülönböztetésre szolgál, mint annak egyetemes érvényű, spirituális megfogalmazása. Lényegét tekintve azonban teokráciának kellene hívnunk, vagy az anarchiával és a hamis -archiákkal (hierarchia, monarchia, oligarchia stb.) szemben egyszerűen archiának, amely túl van minden egyéb jellemzőn, és egyúttal a kezdetek eredeti rendjét fejezi ki és fejezi be. Innen nézve semmi szükség más vallás alapítására, ha nincs akadálya az örök teokratikus alternatíva további új, kreatív megjelenítésének, amely a szekularizmusénál erősebb és hatékonyabb eszközökkel védi és terjeszti magát. De tudatosan kell használnia a legegyetemesebb jelképeket, paradoxonokat és akár a legegyszerűbb liturgikus formákat. A természetes időciklus négy legfontosabb fordulópontját pl. úgy tudná a természetfölöttihez kapcsolni, mint az esszénusok, hogy az ünnep Isten örömére mutasson, az időciklus örök középpontjára, s így „a mozgás és a nyugalom” egységére jusson, a hozzá szükséges fölkészülés pedig igazi böjtté váljék. Ehhez a morális belátáshoz minden vallásnak két-két poláris ellentétet kellene összeegyeztetnie: a misztikát és a jótékonyságot (az isten- és emberszeretetet), valamint az önredukciót (áldozatot) és az öntúlhaladást (ünnepet).
A gyökereiket kereső, mai emberek egy része a rohanó időből ösztönösen vissza kíván térni a kozmikus ciklusok természetességéhez, onnan pedig változatlan szakrális harmóniájukhoz. De ez csak úgy sikerülhet, ha a kificamodott ünnepek tartalmilag és formailag egyaránt eredeti helyükre kerülnek és folyamatos ciklussá válnak. A transzcendencia elemi igénye és tapasztalata így minden vallási hagyományban eltérő konkrétumokkal, de ugyanazt az örök lényeget közelíthetné meg ezeken az ünnepeken. A születés, a szabadulás, a megvilágosodás és az újjászületés ciklusai bizonyára minden vallás lényegéhez közel állnának, de a keresztény tradíciót is mindenképpen megújíthatnák, s a benne hiányolt misztikus dimenziót állíthatnák helyre. Természetfölötti cél (a Szent uralma) csak természetes kiindulásból (a kozmikus rendből) érhető el emberi természetünkön keresztül. De még az sem elég, ha ünnepeink harmonizálnak a legtermészetesebb ciklusokkal, hiszen az idő és a tér profán fogságából csak önmagunk szellemi meghaladásával tudunk kiszabadulni és a szakrális rendhez visszatérni. Hétköznapi áldozataink és áldozattá minősülő veszteségeink vezethetnek rá, hogy azzal is többek lehetünk, amit az Úr elvesz tőlünk, levesz a vállunkról. Vele való élő kapcsolatunk jól tükrözi átváltozásunkat, emberi természetünk gyökeres átértékelődését. Ekkor még a jószándékú emberek is esélyt kapnak megismerésére, mint az Izrael környékén élő pogányok, „akik azt gondolták, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg”. Imájuk nem más, mint koldusként könyörgés, pedig jól „tudja a mi Atyánk, mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle” (Mt 6,7-8). Sőt „úgyis ad, ha nem kérjük”. A liturgikus kötöttségek elfogadása azonban nemcsak átvezet a könyörgésekből a hálaadásba, amire egy eucharisztikus istentisztelet vajon ad-e alkalmat? A dicsőítésből, az Örökkévaló rejtett működésének a fölfedezéséből jutunk nemcsak az ő magasztalásába, hanem az egyúttal föl is szabadít a tradicionális formák szolgai követése alól a kreatív, istengyermeki imádatra, a „találékony szeretet” formákon túli örömébe.
Nem szükséges és nem is lehetséges megismételni az eddigi vallástörténet részleteit. Elég hűnek maradni a zsidó-keresztény teokrácia monoteista lényegéhez, a „világosság fiainak” testvériségéhez. Jónak, az ember érdekében állónak tartom, a könyörület művének minden olyan, „teokráciára függesztett” vallási forma használatát, amely ellenáll a világiasságnak, és fokozatosan teokratákat/istenfiakat nevel minden keresőből. Tanulnunk kell az e-világon úri módon berendezkedő, rendeltetését elfelejtő klérus hibáiból, hogy soha ne értékeljük többre a halott formákat az élő tartalomnál, de főleg ne akadályozzunk önzésünkkel másokat az Ország titkainak fölismerésében. Beismerem, nagyon könnyű visszacsúszni a passzív egyháziasság minden hibájába, és mégis szükség van egy nem öncélú, hanem önmagán mindig túlmutató útra, ezért jelképeket kell használnunk átmenetileg, hogy „előkészítsük az Úrnak útját”, amely hierarchia és szervezet nélkül is hiteles istenkapcsolattól nyer értelmet. Az égtől tanítottságunk adna lehetőséget arra, ami most elsőrendű kötelességünk a földön: a kereszténység és a zsidóság minden hibájának kijavítására vagy elhagyására Európában és azon túl.
Maga a Mester hívja föl figyelmünket azonban egy problémára. Mk 3,28-29par kivételt tesz a bűnbocsánat általános parancsa alól, amely szövegkörnyezetében nem kap kielégítő magyarázatot. Az emberek közötti vétkek kölcsönösen mind megbocsáthatók Jézus szerint, sőt a megbocsátás szándéka az Örökkévaló előtt is tisztázza bűneinket. Még az istentelen káromlások is mind bocsánatot nyerhetnek, hiszen az ember indulatában vagy kétségbeesésében olyat is mondhat vagy gondolhat, amit később megbán, és amit a könyörületes, szándékainkat ismerő Úr sem vesz figyelembe. Amikor azonban ellenfelei azzal vádolták Jézust, hogy szombati (és egyéb) gyógyításait és ördögűzéseit nem Isten erejével végzi, hanem az ördögök fejedelmének segítségével, akkor ő nemcsak arra a természetes ellentmondásra hivatkozott, hogy az ördögök nem fordulhatnak egymás ellen, ha nem akarnak egymásnak ártani. Fenyegető tónusban arra is figyelmeztette hallgatóit, hogy azt a Szentlelket rágalmazzák, aki életet, egészséget, vigaszt és újjászületést ad az embernek. Aki pedig Isten ereje ellen vét, annak azért nincs bocsánata, mert nélküle az emberi élet értelmétől és reményei forrásától szakítja el magát, tehát be sem láthatja tévedését az „igazság Lelke” nélkül.
A profétikus kritikát és a karizmatikus megújulást elhallgattató klérust alapvetően az egyház intézményes biztonsága és fönntartása vezette. Minden áron védte a nyájat és egyúttal saját pozícióit a „veszélyes tévtanokkal” szemben, amelyek új kérdéseket fogalmaztak meg az addigi dogmáktól eltérő formában. Még szörnyűbb bűnöket követtek el papi áldással a politikai erőszak szentesítésére. A formális ökumenizmus ma is szégyenkezhet az egykori inkvizíció türelmetlen és álszent eljárása miatt, hiszen a „szeretet dialógusát” hangsúlyozta jóindulat, hitelesség nélkül. A korábbi lelki terror emléke mindaddig árt a hierarchiának, ameddig a legfőbb bűn, a Szentlélek elleni bizalmatlanság és a hatása elleni erőszakos föllépés terheli. Nem véletlen, hogy a klérus mindig elködösítette hívei előtt a Szentlélek elleni bűn mibenlétét és súlyosságát. A mai krízis idején már kimondható, hogy az önmagát igazoló hierarchia csak a nevében volt szent, de bizonyos kivételektől eltekintve nem a Lélek eszközeként szolgált, hanem saját politikai-gazdasági hatalmára tört. Az Ország földi jövője viszont azoktól a karizmatikusoktól függ, akik fölismerik „Isten ujját” az eseményekben és fönntartás nélkül követik a Lélek sugallatát.
Illusztráció: fh. első nikaiai zsinat (Σύνοδος της Νίκαιας)-ikon (monostor: Μεγάλο Μετέωρο)
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA →
