Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez
•
1878 és 1883 között Renoir az egyetlen impresszionista festő, aki illusztrátorként is ismert volt. Ekkor már remekműveket tudott maga mögött, mint az 1876-ban készült Bál a Moulin de la Galette-ben vagy az ugyanebben az évben festett A hinta. A neves kiadó, Georges Charpentier La Vie Moderne című hetilapja számára több illusztrációt készített, csakúgy, mint barátja, Guy de Maupassant műveihez.
1878-ban C. Marpon és E. Flammarion gazdagon illusztrált kiadást jelentettek meg Émile Zola A Patkányfogó (L’Assommoir) című regényéből. A címoldalon Fortuné Louis Méaulle fametszete látható, amely a központi szereplőt, Gervaise-t ábrázolja.
A regény címlapja
A regény egy külvárosi csapszékről, Colombe apó „Patkányfogó”-járól kapta a címét. A regény főhőse, Gervaise elkeseredetten küzd sorsa ellen, de felőrlődik férje és szeretője között, akik meggyötrik és lelketlenül kihasználják. A Patkányfogó sötét színekkel festi le munkások és a megalázó helyzetéből kitörni akaró Gervaise életét. Az összesen hatvankét illusztrációt több művész készítette, Renoirtól négy kép szerepel a könyvben. Zola részt vett a művészek kiválasztásában, és személyesen kereste meg Auguste Renoirt.
Renoir első illusztrációja azt a házmesterfülkét ábrázolja, ahol Gervaise sokszor várta első szeretőjét, Lantier-t: „S folyt a beszélgetés ablaktól járdáig. Boche-né házmester volt abban a házban, amelynek a Kétfejű Borjú foglalta el a földszintjét. Gervaise sokszor várta meg a házmesterfülkében Lantier-t, hogy ne legyen egyedül a szomszédban étkező férfiakkal. A házmesterné elmondta, hogy most csak ide megy, egy ugrásra, a Szénégető utcába, hogy még ágyban érje azt a hivatalnokot, akiből a férje nem képes kiszorítani egy kabátigazítás árát. Aztán panaszkodni kezdett az egyik lakójára, aki egy nővel tért haza az éjjel, s hajnali háromig nem hagyta aludni a házat. Locsogása közben egyre a fiatalasszonyt vizslatta, látszott, hogy furdalja a kíváncsiság; talán csak azért állt az ablak alá is, hogy megtudjon valamit.”
Boche-né házmesterfülkéje
A hatodik fejezetben Gervaise barátságot köt Bru apóval, a festő- és mázolósegéddel. Renoir a hóban toporgó Bru apót rajzolta meg: „Valójában Gervaise mindenkihez kedves volt, mindenkin segíteni akart, s nemegyszer behívta az odakint vacogó szegényeket is. Különösen megkedvelt egy volt festő- és mázolósegédet; a hetvenesztendős aggastyán a házban lakott egy kis kamrácskában, nem volt betevő falatja, s majd megvette az Isten hidege; három fia odaveszett a krími hadjáratban, ő meg, hogy nem bírta már el az ecsetet sem, csak tengődött, immár második esztendeje. Gervaise, ahogy megpillantotta Bru apót, ki a hóban topogott, hogy egy kicsit felmelegedjék, behívta, s leültette a kályha mellé; gyakran ráerőltetett egy karéj kenyeret meg egy darab sajtot. És Bru apó − alakja hajlott volt, szakálla galambősz, arca ráncos, mint a fonnyadt alma − órákig elüldögélt ott szótlanul, hallgatva a koksz pattogását.”
A hóban toporgó Bru apó
A következő képen Renoir Lantier és Gervaise kávéházi beszélgetését mutatja be, amit Zola a nyolcadik fejezetben ír le: „Lantier és Gervaise nagyon kellemes estét töltöttek a zenés kávéházban. Tizenegykor, záróra után, kényelmesen andalogva elindultak hazafelé. Kissé csípős volt az idő; az emberek csoportosan özönlöttek ki a helyiségből; a lányok sikongtak, vihogtak a fák alatt, az árnyékban, ahol a férfiak túlságosan közelről tréfálkoztak velük. Lantier dúdolgatta Amanda kisasszony egyik sanzonját: Csiklandozza az orrocskám… Gervaise kábultan, szinte mámorosan ismételte a refrént. Nagyon melege volt odabent. A két pohár likőr, a pipafüst meg az összezsúfolódott tömeg szaga megfeküdte a gyomrát. De különösen Amanda kisasszony tett rá nagy hatást. Ő bizony soha nem merne ilyen pucéran a közönség elé állni. De meg kell hagyni, a hölgynek nagyon kívánatos a bőre. És felgyúlt kíváncsisággal hallgatta Lantier-t, aki úgy beszélt a szóban forgó személyről, mintha bizalmas kettesben alkalma lett volna már megszámlálni a bordáit.”
Lantier és Gervaise a zenés kávéházban
A tizenegyedik fejezetben Nana, Pauline és más nagylányok, „a ház királynői” az utcán viháncolnak. Ezt a jelenetet ragadja meg Renoir rajza: „Egyszerre nagy csend borult a házra. A lányok kisurrantak az utcára, s elindultak a külső körúton. Egymásba kapaszkodtak mind a hatan, s a kocsiutat széltében elfoglalva sétálgattak, világos ruhában, hajadonfőtt, felszalagozva. Pillantásuk gyorsan járt, szemük sarkából élénken tekingettek jobbra-balra, mindent megláttak, fejüket hátravetve nagyokat kacagtak, telt nyakukat mutogatva. Majd megszakadtak nevettükben, ha púpos akadt az útjukba, vagy egy öregasszony várakozott valamelyik szegletkőnél a kutyájára, a sor felbomlott, egyesek lemaradoztak, a többiek meg hirtelen magukkal rántották őket; csípőjüket riszálták, összebújtak, ugrabugráltak, csak hogy magukra vonják az emberek figyelmét, s feszülő idomaikon ropogjon a ruhaderék. Övék volt az utca; ott nőttek föl, szoknyájukat emelgetve a boltok tövében; sőt még ma is combig feltűrték a szoknyát, ha meg akarták igazítani harisnyakötőjüket. Így viháncoltak végig a lomha, szürke tömegben a körutak csenevész fái alatt a Rochechouart-kaputól a Szent Dénes-kapuig, meglökdösték az embereket, széttaszigálták a csoportokat, majd hátrafordulva visszakiáltottak, kirobbanó kacagással.”
A lányok a külső körúton
Renoir illusztrációi jól tükrözik Zola regényének nyomasztó légkörét.
Illusztráció: L’Assommoir. Paris: C. Marpon et E. Flammarion (1878)
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA →
Magyar Miklós: Száztíz éves »A Vatikán titka« →
Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából? →
