Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő
Pascal Mérigeau
Mikor Angèle egyedül volt
Bizony nem minden alakult úgy az évek során, ahogy szerette volna, ennek ellenére furcsa volt egyedül ülni a nagy ebédlőasztalnál. Pedig gyakran mondogatták neki, ez a legnehezebb: hazaérkezni a temetőből. Minden jól ment, hiszen mindig minden jól megy. Tele volt a templom. A temetőben tűrnie kellett, hogy az egész falu megölelje, megcsókolja. Még az öreg Thibault-né is, akit már vagy egy éve nem láttak. Tulajdonképp Emilie Martin temetése óta. Ott volt egyáltalán Emilie Martin temetésén? Már lehetetlen volt megmondani. Angèle viszont kétségkívül mindenkit fel tudott volna sorolni, aki ma ott volt. Például Andrét, aki jó negyven évvel ezelőtt elcsavarta a fejét azon a bálon. Ez még azelőtt volt, hogy Baptiste felbukkant volna. Baptiste a kék szemével, virágos ingeivel, öreg pipájával, amelyet, mint mondta, az apjától örökölt, aki maga is… Valójában csak egyetlen dolog nem tetszett ma neki: hogy a temetőkapuban szemtől szembe találta magát Germaine Richard-ral. Ez még hatvanon túl is úgy nézett ki, mint egy lotyó. Az is volt egyébként.
Angèle felállt. Mindennek vége volt. A halálnak is távoznia kellett a házból. Mindenekelőtt a gyertyáknak. Aztán az ágy mellett sorba rendezett székeknek. Végül a söprűnek. Futó pillantást vetett a kertre. Nem, biztosan nem volt már ott a zsenge hajtások fölé hajolva, napjában háromszor ellenőrizve, rendben növekszik-e a retek. Nem volt a fűzfa alatt. Sem az almafa alatt, hogy megrakja a kosarát. Csakugyan minden olyan gyorsan történt attól a naptól fogva, amikor Baptiste felébredve arról panaszkodott, hogy megint bántja a fekélye. Pedig egy ideje már hozzászokott. Hamarosan mégis ki kellett hívni az orvost. Az azonban túl jól ismerte őt, hogy komolyan aggódjon. És egyébként is, Baptiste már kicsit jobban érezte magát… Három héttel később megeskette Angèle-t, hogy nem viteti kórházba. Az orvos visszajött. Nem értette a dolgot. Nem volt mit tenni, a fájdalomtól vonagló Baptiste bizonygatta, hogy majd elmúlik, holnap már nem is fognak emlékezni erre. De amikor egyedül maradt vele, azt mondogatta, nem akar kórházban meghalni. Tudta, hogy ez a vég, lejárt az ideje. Bizonyíték, hogy mások, nála fiatalabbak előbb mentek el… Csak Szent Iván éjjeléig akart kitartani. Ezt azonban nem mondta. Tudta ezt Angèle, és ez neki elég volt. Abban az évben nem látta meg Szent Iván éjjelének tüzét. A plébános este érkezett. Baptiste hajnalban halt meg. A fájdalom, mely kétrét hajtotta a testét, győzött. Így volt ez rendjén.
Angèle nem hallotta, mikor érkezett. Cécile, miután átöltözött, átjött, hogy megnézze, nincs-e szüksége valamire. Ugyan mire lehetne szüksége? Angèle leültette. Beszélgettek. Illetve Cécile beszélt. A temetésről természetesen, néhányak könnyeiről és mindenki fájdalmáról. Angèle alig hallotta.
Baptiste-tal sosem jártak Sainte-Croix-n kívül, amit bánt egy kicsit. Mindig is szeretett volna elmenni Lourdes-ba. Be kellett érnie a tévében közvetített körmenettel. Szerette az ő Baptiste-jét, majdhogy nem kezdettől fogva. Házasságuk első éveiben elkísérte őt a mezőre, hogy segítsen neki. De már jó ideje nem volt hozzá ereje. Attól foga otthon várta, ügyelve, hogy a kávé mindig meleg legyen, de ne túl forró. Egy idő után csak a szeme sarkából figyelt, dolgából alig feltekintve. Aztán már óra sem kellett. Tudta, mikor kell megetetni a tyúkokat, mikor kell elkészíteni a vacsorát. Tudta, mikor ér haza Baptiste. Cécile gyakran jött látogatóba, hogy legyen társasága. Hozta a kézimunkáját és híreket a faluból. Így történt, hogy egy nap a szokásos fesztelen társalgás hangján természetesen, megemlítette neki, hogy talán Baptiste-ot látta a szőlőben Germaine Richard-ral beszélgetni. A rákövetkező hónapokban Cécile tett még néhány „diszkrét” célzást. Aztán többet nem szólt a témáról. De Angèle akkor már tudta. És nem szólt semmit. Lassan megszokta. Gondolkodás nélkül határozta el, hogy soha nem beszél róla Baptiste-nak, sem senki másnak. Büszkeségből. Mindez addig tartott, míg Baptiste ágynak dőlt, hogy soha többé ne keljen fel. Majd húsz éve tartott. Azt az egyet fájlalta, mondta is néha, hogy nem lett gyerekük. Nem is hazudott. Ez még egy ok volt, hogy gyűlölje Germaine Richard-t, mivel annak volt egy fia, aki nem sokkal az apja halála után született. Edmond Richard, fekete hajú, fekete szemű hatalmas ember volt, akit néhány hét alatt vitt el valami szörnyű betegség, amelynek senki nem tudta az okát. Az ifjabbik Richard-t nem ismerték Saint-Croix-ban. Egy nagynénje nevelte Angers-ban. Egy nap, épp mielőtt Baptiste ágynak esett, eljött meglátogatni az anyját. Cécile persze ott volt, mivel Cécile mindig ott van, ahol történik valami. Bárgyúnak találta a nagy, fakókék szemű fiút. Angèle egészen feldúltnak tűnt.
Cécile elment. Beesteledett. Angèle elmosogatta az edényeket. Néhány csészét és az öreg, haszontalanná vált fehér kávéskannát, mivel Angèle soha nem ivott kávét. Mindent elpakolt a konyhaszekrény legfelső polcára. A mosogató alól kivett néhány régi, üres lekvárosüveget. Minek csináljon lekvárt, hiszen tele van a kamra. Elővett néhány konyharuhát is és egy doboz háromnegyedéig kiürült patkánymérget. Fogta és mindet kidobta a szemétbe. Már vagy húsz éve nem volt patkány a házban.
Fordította: Hering Noémi
Pascal Mérigeau francia újságíró és filmkritikus. Filmes folyóiratoknak, ill. olyan újságoknak ír, mint Les Nouvelles littéraires, Le Point és Le Monde. Részt vesz a Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjeinek válogatásában.
Mikor Angèle egyedül volt (Quand Angèle fut seule) c. novellája 1983-ban jelent meg a Polar c. francia, bűnügyi regényeket publikáló folyóiratban. A klasszikus szerkezetű novella tanulmányok és irodalmi órák tárgyát képezi, a francia olvasók körében ismert és elismert írás.
Roger Jouet
A gyűjtő
In: Történetek és novellák Normandián innen és túl[1]
– Ezt nézze, levéltáros úr, és mondja, hogy nem valóságos kincs! – mondta Legelley d’Arvigny, ahogy kiterített la Manche megye császári levéltárának igazgatója előtt egy nagy pergament, amelyen több pecsét is lógott. Duprey amint közelebb hajolt, nem vette észre, hogy Legelley keze finoman megremegett, és a hangja sem volt olyan magabiztos, mint máskor. Néhány perc néma vizsgálódás után, amely Legelley számára egy örökkévalóságnak tetszett, kimondta ítéletét: – De hát ez az s.-i apátság alapító okirata! Valóban kivételes dokumentum. Semmi nem hiányzik róla. Sem Richard du Hommet[2]-nek, sem Coutances püspökének pecsétje. És hol talált rá, kedves Legelley?
– Egy párizsi könyvárusnál, kedves igazgató úr – felelte Legelley megkönnyebbülve. – Nem hihetetlen? Megyénk apátságaival kapcsolatos számos alapokmány hányódik a Szajna-parti árusoknál. Három garasért megkaphatjuk őket, ha tudunk alkudni.
– Milyen kár, – sajnálkozott nem túl meggyőzően a levéltáros – hogy a büdzséből nem telik új beszerzésekre. Arra is alig van pénz, hogy megcsináltassuk a lyukas tetőt, az ablakokról már nem is beszélve, pedig ha nyugatról fúj a szél, rögtön áteresztik a vizet. És még csak két hónap telt el az évből! De hát tudja, milyen fösvény az állam, nem az archívumok a legfőbb gondja. Még a polcok beszerzéséért is meg kell küzdenem…
– Tudom, tudom – hagyta rá Legelley. – Szegény okiratok igencsak elhanyagoltak. De ismerje el, hogy ez itt igazán szép darab!
– Csodálatos – értett egyet Duprey. – Tudja, hogy nem annyira a középkori, mint inkább a XVIII. századi dokumentumok érdekelnek, de elismerem, hogy egy ilyen pergamen valóban páratlan. Mit óhajt tenni vele, kedves Legelley?
– Természetesen megtartom – válaszolta hevesen Legelley. A könyvtáramban nem pusztíthatja sem a víz, sem az egerek. És magától értetődő, hogy megtekinthető lesz minden művelt érdeklődő számára.
– Azt nem kétlem – mondta ellágyulva Duprey. – Túl nagy szíve van ahhoz, hogy egy ilyen felfedezést megtartson magának. Szerencse, hogy vannak olyanok, mint Ön, akiknek fontos a nemzeti értékek megőrzése.
Legelley d’Avrigny kissé elpirult a dicséret hallatán. Néhány perccel később elegáns bricskáján hagyta el a prefektúra udvarát. Mellette az ülésen finom bőrtáskában pihent a nagy cisztercita apátság alapító okirata. Most, hogy már egyedül volt, és lova sebesen vitte avrigny-i kastélyába, Legelley örömének semmi sem szabott gátat. Bár minden ilyen egyszerű lenne! Micsoda szerencse egy olyan szamárral üzletelni, mint Duprey! Legelley először lopott középkori hivatalos okmányt egy levéltárból, a levéltáros jóváhagyásával.
***
Keveset mondok, ha azt állítom, Legelley szerette a régi iratokat: egyenesen imádta őket. Ez a szenvedély jobban emésztette, mint a legcsábítóbb szeretőhöz fűződő viszony. Rájuk gondolt nappal, velük álmodott éjjel. Csak a jelenlétükben volt boldog, csak nekik és általuk élt igazán. Ha új okmánnyal találkozott, kéjesen vizsgálgatta formáját, simogatta a pergament, vastagságát és hajlékonyságát méregetve tapogatta. Majd kapkodás nélkül fogott hozzá, hogy betűről betűre olvassa a szavakat. Ha megakadt egy az idők során kifakult sornál, visszatért hozzá, elidőzött fölötte, amíg meg nem fejtette titkos értelmét. És mikor az okmány végül teljesen átadta magát neki, minden rejtélye feltárult előtte, a birtoklásnak ugyanazt a gyönyörűségét, érezte, mint mikor eloszlatta egy szép, meztelen nő minden tartózkodását. Ha a darab kivételes volt, előfordult, hogy az erőfeszítéstől elcsigázottan és kimerülten percekig elmerült a felette aratott győzelem mámorában.
***
A régi iratok iránti szenvedélye már nagyon hamar, tizenhét éves korában valóságos őrületté fokozódott. Az avrigny-i kastély nagy könyvtárában, melynek ékessége az Enciklopédia egy teljes sorozata volt, állt egy kulcsra zárt szekrény, amelyet kissé fellengzősen „levéltárnak” hívtak. Sose nyitották ki, de néha célozgattak a tartalmára: „Ott a bizonyíték az okiratban”, mondta az apja felidézve valamilyen kiszínezett rokoni kapcsolatot vagy hőstettét egy-egy ősüknek. Kicsit olyan volt, mint a tabernákulum: tudták, hogy ott lakik a Jóisten. Akkor miért kellene ellenőrizni? Az apja egyébként sem nyitotta már ki a könyvtár egyetlen könyvét sem. Érdeklődése a vadászt felé fordult, és olyannyira tisztelte D’Alambert munkásságát, valamint a Beaumarchais-féle kiadású Voltaire-műveket, hogy megtiltotta neki, hogy hozzájuk nyúljon.
Egy nap, fia sürgető kérésére, az idősebb Legelley mégis rábízta a levélszekrény kulcsát, hogy leltárba vegye a kincseket. A kamaszt azonnal meghódították az okmányok és teljesen elmerült bennük. Mivel a XVIII. századot megelőző írások kezdetben olvashatatlanok voltak a számára, későbbi időkből származó papírokra vetette rá magát. A szerződések szövege, az írnokok kalligráfiája, a tinta minősége, mind elvarázsolták. Heteken át mindig úgy jelent meg az ebédlőben, hogy a régi papírkötegek finom rostjai lepték el, ami kiborította az anyját. Már ebédnél is úgy beszélt, mint egy közjegyző, ami meg az apját ingerelte. Lépésről lépésre, könyvek segítségével sajátította el az írástörténet tudományát, és feltárult előtte a régi korok szövegeinek világa. Hamarosan mindent tudott a család történetéről, amely kétségkívül kevésbé volt dicsőséges, mint ahogy mondták, de azért szerepelt benne jó pár királyi hivatalnok, tekintélyes karriert befutott egyházi személy és közéleti szereplő. Egy napon bejelentette az apjának, hogy felvételizni akar az École des chartes-ba[3] és levéltáros akar lenni. Azt a választ kapta, hogy az nem egy Legelley d’Avrigny-nek való állás. Mivel nem erőltette a dolgot, mikor sor került rá, márki lett és földbirtokos.
***
1855 körül Legelley negyven felé járó, biztos állásban lévő tekintélyes személlyé vált. A mintegy tucatnyi földbirtok kényelmes jövedelmet biztosított, és a császárságnak köszönhetően – amelyhez, úgy vélte, tartozott – névadó településének polgármestere és megyei tanácsos lett. Az igazat megvallva, a közélet nem nagyon érdekelte: a felesége időnként szórakoztatta, a gyerekei gyakran meghökkentették, de az igazi szenvedélye a történelem maradt. Nem annyira az olyan történelmi elbeszélések, mint a tekintélyes Michaud, Barante vagy Henri Martin tollából származók, hanem inkább a maga nyers állapotában fellelhető, a poros iratkötegekben lapuló, feltárásra váró történelem. A kastély könyvtára Legelley által új életre kelt. Itt rendezte be az irodáját, itt töltötte napjainak jó részét. A polcok a Migne apát kiadásában megjelent költséges A gallok és Franciaország történészeinek gyűjteménye[4] c. munkaeszközzel gyarapodtak. És Legelley maga is publikált. A nagy, összegző igényű művek megírását másra hagyta, inkább a leltárak, okiratok ismertetésének, érdekesebb iratokhoz írt megjegyzések számát gyarapította. Ezzel párhuzamban, magával ragadta a gyűjtők ördöge, és Párizsban számtalan régi iratot vásárolt, sokszor kilóra. Ha legtöbbször csalódnia is kellett, időnként felfedezett egy-egy gyöngyszemet, amely a forradalom zűrzavarában elkerülte a levéltárosok vagy a hanyag örökösök figyelmét. Akkor aztán publikálta felfedezését, és az volt számára az igazi büszkeség, ha a dokumentum eredetét ezzel a pár rövid szóval jelölhette: „apud me” („az én birtokomban”). Persze gyakran látogatta la Manche megye levéltárait, amelyek Enclos-ban, a saint-lôi prefektúra épületeiben kaptak helyet néhány száz méterre a Notre-Dame templomtól. A megyei levéltár megismerése egyszerre volt számára felfedezés és lelki sokk. Felfedezés hatalmas gazdagsága miatt. Több tízezer irat! Coutances és Avranches egyházmegyék apátságainak teljes története! Az akkurátus királyi adminisztráció minden tanújelét megtalálta itt! A nagy nemesi családok nevei, amelyek súlyt adtak Normandia történetének! Egész kutatócsoportok egész életen át tartó munkája sem birkózna meg vele! És lelki sokk, mert ezeket a kincseket szánalmas körülmények között tárolták, amin a királyi levéltárak császári levéltárrá válása sem változtatott. Halmokban, összehajtogatva, összevissza hányva álltak mindenütt az okmányok és iratok. Néhányon jelzet, leltárnak nyoma sincs. Olykor olvashatatlan, megsárgult címkék (Mont-Saint-Michel-i apátság, Notre-Dame du Vœu-i apátság) hivatottak azonosítani három- vagy négyezer, minden logika és rend nélkül egymásra hányt papírköteget. Mindezek mellett rosszul záródó ablakok, plafonról csepegő víz, megsüllyedt polcok: leírhatatlan felfordulás! Legelley, aki aprólékos gonddal tárolta saját okmányait, jelzettel látta el, rendszerezte, katalogizálta őket, le volt sújtva ekkora hanyagság láttán. A levéltáros, látva megdöbbenését, bölcselkedve megjegyezte: „Mégis mit vár, kedves uram? A régi papírok nem kapnak nemzeti elsőbbséget!” Mivel nem volt más, csupán egy utasításoknak engedelmeskedő hivatalnok és nem érdekelte más csak, ami 1715 után keletkezett, a középkori iratokat úgy hagyta, ahogy találta: porlepetten.
***
Több mint húsz éven keresztül Legelley d’Avrigny havonta több napot dolgozott a megyei levéltárban, valósággal otthon érezte ott magát. Szürke köpenyt húzott szalonkabátja fölé, találomra, egymás után tanulmányozta át az iratkötegeket, mint mikor az ember egy drágakövekkel teli ládába meríti a kezét. Mindig kincsekre lelt, amelyeket fáradhatatlanul másolt le. Kezdetben a felfedezés öröme arra késztette, hogy valakivel megossza érzéseit, és ilyenkor így szólt a levéltároshoz: „Nézze csak, levéltáros úr!” Ez elolvasta az elé tett iratot, udvarias érdeklődést mutatott, és nem mulasztotta el, hogy ne tegye hozzá: „Nem ismerem.” Legelley csalódottan e szenvtelenség láttán megtartotta magának a felfedezéseit. Gyakran, igen gyakran, megkísértette a gondolat, hogy eltulajdonítson egy-egy különösen érdekes dokumentumot. Neveltetése, társadalmi helyzete, alapvető becsülete szigorúan tiltakozott ez ellen. Másfelől, a gyűjtő szenvedélye, a pergamenek iránt szenvedélye, a feledés és a méltánytalan bánásmód, amelyben részesültek, a bizonyosság, hogy nála a nekik méltán kijáró figyelemben lenne részük, olyan érvek voltak, amelyek előre igazolni látszottak a márkit. „Meglopunk valakit, aki nem is tudja, mije van?”, így gondolkodott időnként. „Nem jobb helyen lenne nálam?”, sóhajtotta gyakran. Egészen addig a napig, aggályai győzedelmeskedtek.
***
Csak addig a napig. Azon a március 14-ei napon 1855-ben, méltóságos Legelley d’Avrigny márki, az ördögöktől hajtva, nem tudott ellenállni és a levéltáros orra előtt lopott el egy egyedülálló darabot. Milyen egyszerű volt, mondta végül, miközben elhelyezte az értékes okmányt a könyvtárában. És milyen szép volt a s…-i apátság alapítólevele! A tinta olyan fekete volt, akár az első nap; a pecsét olyan ép, mintha akkor nyomták volna a forró viaszba. A bőr rugalmas és áttetsző, majdnem érzéki. Legelley, miközben arra gondolt, hogy ezután már csak az övé lesz, megismerte a valódi örömöt, amelyet a keresztény neveltetéséből fakadó pillanatnyi megbánás árnyának sem sikerült elsötétítenie.
***
És újra megtette. Tízszer, százszor hagyta el a császári levéltárat úgy, hogy egy vagy akár több csodálatos, régi okiratot vitt magával. Olyan volt, mint egy szertartás. Miután pár órát az iratkötegek tanulmányozásával töltött és lemásolt néhány szöveget, hozzálátott, hogy megszerezze napi zsákmányát. Az a.-i báróság javadalom listáját vigye-e, vagy a Notre Dame du Vœu-i vazallusok törvénygyűjteményét? Legyen az 1362-ben Blanchelande-ban végzett munkálatokról készített leltár vagy az 1428-ban Coutances tömlöcében fogvatartottak listája? Gyakran nem tudott dönteni, eltette hát mindet szép, címeres irattáskájába. Lassan a legszebb gyűjteménnyel rendelkezett Franciaországban, és végül arra jutott, megmutatja néhány tudósnak. Amit egy nap majdnem meg is bánt, amikor az Normandiai Antikváriusok Társaságának elnöke egy XII. századi okmánytól elragadtatottan megjegyezte:
– Esküdni mertem volna, hogy a császári levéltárban van, és ott olvastam hosszú évekkel ezelőtt.
Legelley-nek sikerült rémületében megőriznie hidegvérét:
– Valószínűleg, amit olvasott, egy hiteles másolat volt, mivel több ilyen is létezik. Én magam is felfedeztem egyet-kettőt Saint-Lôban.
– Kétségkívül, kétségkívül – hagyta helyben nagyvonalúan és kissé keserűen az idős szakértő, amiért eredetinek hitt egy másolatot.
Legelley, miután azt hitte, kivágta magát a kényes helyzetből, annál inkább folytatta mesterkedését.
***
Teltek az évek, Duprey úr megérdemelten nyugdíjba vonulhatott, és átadhatta helyét a császári levéltár élén egy az École des Chartes-ban végzett, kitüntetett hallgatónak, aki rajongott a Középkorért. Legelley érezte, hogy ettől fogva már nem lesz olyan könnyű dolga. Lamy úr, az új igazgató lelkesedéssel és módszeresen bújta a középkori iratokat, és az okmányokat alig észrevehető „La Manche Megyei Császári Levéltár” feliratú pecséttel látta el. Legelley persze meghívta, nézze meg saját gyűjteményét. Lamy úr el volt ragadtatva, de meg is döbbent, milyen darabokat lehetett venni a Szajna-parti könyvárusoknál.
– Ennek az okmánynak Saint-Lô-ban kellene lennie – kiáltott fel időnként, ahogy egyiket a másik után szemlélte. – Miért nem követte a v.-i kolostori levéltár több darabját? Talán egy rabló a forradalom idején vagy azt követően zavarta meg természetes útjukat, hogy a megfelelő helyre kerüljenek?
– Sajnos – felelte Legelley – Franciaország zavaros időket élt meg. De látja, levéltáros úr, ezek a kincsek megmaradtak az utókornak.
– Dicséretes, gróf úr. De vajon hány került nem hozzáértők kezébe?
Legelley néhány hónapra felfüggesztette kölcsönzéseit. Egyébként is, úgy érezte, figyelik, bár szerette volna azt hinni, téved. Az igazgató és munkatársa közötti finom jelzéseket vett észre, és valóban, egyre kevesebbszer hagyták egyedül a kéziratokkal. Alighogy elhagyta az egyik helyiséget, valamelyikőjüknek épp mellette akadt tennivalója. Óvatosnak kellett lennie.
***
Néhány hónapig az is volt. De hát hogyan mondjon le az ember új szerzeményekről, ha az ország első gyűjtőinek egyike és tíz év alatt hozzászokott, hogy minden héten új büszkeséggel gazdagodjon? Legelley szomorú volt. A párizsi könyvkereskedők olyan hitvány portékával szolgáltak, hogy említeni sem merte senkinek. Egy nap a levéltáros megjegyezte:
– Régóta nem mutatott már semmilyen új szerzeményt, gróf úr.
– Igaz, – felelte Legelley meglepetten – kiüresedett egy kissé a piac. De éppen tárgyalást folytatok egy csodálatos okirat ügyében, amely meg fogja lepni.
– Na, végre! – mosolygott a levéltáros.
***
Legelley kihívásnak tekintette ezt a kijelentést. A pangó gyűjteményére tett célzás elevenébe talált. Majd meglátja ez a zöldfülű, hogy Legelley nagyon is képes felhajtani első osztályú darabot! Azt hiszi, hogy pár hónap alatt jobban megismerte az állományt, mint az, aki már majdnem harminc éve látogatja? A különösképpen eltemetett okmányokra vetett szemet, és amikor egyszer néhány pillanatra egyedül maradt, egy XIII. századból való úrbéri jegyzéket csúsztatott sietve az irattáskájába. Senki nem olvashatta már évszázadok óta, olyan helyen pihent. Az a piperkőc levéltáros semmi esetre sem! Legelley ugyanolyan lázban hagyta el a levéltárat, mint az első lopás alkalmával.
Egy héttel később az igazgató jelenlétében Legelley kinyitotta irattáskáját és széles mosoly kíséretében kivette az úrbéri jegyzéket:
– Nézze, Lamy úr! Még mindig úgy gondolja, nem lehet már gyönyörű dolgokat találni Párizsban?
A levéltáros megvizsgálta az iratot, és elpirult.
– Legelley úr – mondta hosszú hallgatás után – tudom, hogy kockáztatok azzal, amit most mondok, de ön egy tolvaj, és fel kell jelentenem. Ez a dokumentum innen származik, íme a bizonyíték. Nézze a hátoldalát, ezt a kis ceruzajelet. Én tettem oda, ahogy mintegy száz másikra is, mivel már az első naptól gyanítottam, hogy gyűjteménye sorozatos lopások eredménye. Csapdát állítottam önnek, uram, és megyek, hogy beszámoljak a prefektus úrnak.
A holtsápadt Legelley dadogva tiltakozott, majd hirtelen sarkon fordult anélkül, hogy megpróbálta volna magával vinni „úrbéri jegyzékét”.
***
Néhány órával később, 1865. június 19-én a zsandárok a La Manche megyei levéltár levéltárosának kíséretében megjelentek az avrigny-i kastélyban a megfelelő házkutatási paranccsal. Több napon át ott voltak, egyenként leltárba véve Legelley gyűjteményének minden darabját. Majd egy este lepecsételték a könyvtárat másnap reggeli visszatértükig. A vizsgálat 2153 dokumentumról állapította meg, hogy a megye levéltáraiból tulajdonították el, és visszakerülnek törvényes helyükre.
Legelley nem volt ott az eljárásnál. Miután visszatért Saint-Lôból, ágynak esett, az orvos szerint idegláz döntötte le, ami abban az órában végzett vele, amikor becses okiratait elvitték az avrigny-i kastélyból.
***
A történet itt véget is érhetne, de úgy hiszem, van folytatása. 1944. június 6-án a szövetségesek partraszállásának híre jutott el Saint-Lôba, egyszerre keltve reményt és aggodalmat. Aznap este néhány, az állomást érő bombatalálat után elcsendesült kisváros élvezte a lebukó nyári nap utolsó sugarainak melegét. Hirtelen, nyolc óra felé kezdődött a bombázók szörnyű égi tánca, amelyet a költő Louis Beuve „a nagy pörköldének” nevezett, és amelyben megsemmisült a város.
Miközben a lakosok a pincékbe és az óvóhelyekre menekültek, amelyek gyakran gyenge fedezéknek bizonyultak, a felrobbanó bombák hatalmas lökése megremegtette és egymás után rombolta le az épületeket. A százak életét követelő pusztítás közepette tekintsünk a La Manche megyei levéltár felé, amely még mindig a prefektúra közelében, Enclos-ban állt, és amely ezen a 6-ról 7-re virradó rettenetes júniusi éjjelen hamuvá égett az 500 kilós, foszfort lövellő bombák záporában. La Manche megye emlékezete a több napon át égő tűzben füstté vált. A Mont-Saint-Michelre vonatkozó 3000, a montebourg-i apátságot érintő 5000 iratköteg vált semmivé, valamint 4000 okirat és jegyzék, melyek Contentin nagy tartományából származtak. Mindörökre eltűntek az okmányok, úrbéri lajstromok, javadalomlisták, leltárjegyzékek. Örökre összeolvadt több ezer eredeti pecsét. Sose törölték még ilyen félelmetes hatékonysággal tisztára a múlt palatábláját.
A rémület éjszakáján szerencsétlen tanúk, anélkül, hogy lett volna idejük aggódni miatta, furcsa dolgokat láttak. Például egy néhány túlélő útját keresztező teljesen meztelen férfit, aki monoton hangon kántált valami éneket a Notre-Dame templom kövezetén. Honnan jöhetett? Mások, akik a prefektúra kertjében álló öreg toronyba menekültek, azt mondták, egy árnyat véltek látni a levéltár égő romjai felett. Ha közelebb mehettek volna, láthatták volna, hogy egy XIX. századi szalonkabátot viselő férfi árnya. A lángtenger körül keringő alak – Legelley d’Avrigny, mert biztos vagyok benne, hogy ő volt –, gúnyosan nevetett, miközben azt hajtogatta: „Nálam nem égtek volna el! Nálam nem égtek volna el!”
És az avrigny-i kastély, mely épségben megmenekült a háború pusztítása elől, a bizonyíték rá, hogy a kísértetnek igaza volt!
Fordította: Hering Noémi
Jegyzetek
[1] Roger Jouet : Normands Histoires d’Ici et Nouvelles d’Ailleurs, Orep, 2004
[2] II. Henrik seregének normandiai főparancsnoka, valószínűleg Hódító Vilmos és Bayeux püspökének, Odon féltestvérének leszármazottja
[3] Az Université de recherche Paris Sciences et Lettres (rövidítve PSL) Franciaországban, Párizsban működő egyetem és kutatóintézet főiskolája, amely történelmi tudományokra specializálódott; hallgatói levéltáros-paleográfus képesítést kapnak.
[4] Franciaország történetének 24 kötetes forrásgyűjteménye.
Roger Jouet (1944-2022) francia író és történész. 1967-ben történelemtanári diplomát szerzett. 1969 és 1992, valamint 1997 és 2002 között a Caen-i Egyetem középkortörténeti előadója, 1992 és 1997 között a Veteránügyi Minisztérium emlékezetért és történelmi információkért felelős küldötte, 1986 és 1992 között Alsó-Normandia regionális tanácsosa, 1971 és 1994 között Trévières polgármestere, 1975 és 2008 között Calvados (Trévières körzet) általános tanácsosa volt. Íróként és történészként elsősorban Normandia története érdekelte. Victor Hugo művészetének kiváló ismerőjeként és nagy csodálójaként, novellákat írt, melyek két kötetben jelentek meg. Írásaiért 2010-ben megkapta a Contentin irodalmi díjat.
A 2004-ben megjelent novellás és elbeszéléskötetének A gyűjtő c. elbeszélése a klasszikus elbeszélői hagyományt követi, gogoli befejezéssel. Témája érdekes, történeti vonatkozású; nyelvezete szépirodalmi, tükrözi a történészt és az irodalomkedvelőt.
Hering Noémi a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Mérigeau, Jouet
Ezek is érdekelhetik!
Dino Buzzati: Hiábavaló meghívások →
Rainer Maria Rilke: Alkésztisz, Hetéra-sírok →
Jasminka Domaš: Utazások topográfiája (versek)* →
