Mezey András: István
•
István budai gyerek. Kelenföld és Lágymányos határán nőtt fel, kertes, családi házban. A Gammába ment le focizni, és ott kezdett el sportlövészettel is foglalkozni. Pechére.
Édesapja a háború előtt erdész és vadászmester volt, a háború után mellőzött, sőt üldözött ember. De kedvenc puskájától sosem vált meg, azt haláláig rejtegette.
István apjától örökölte a természet és a vadászfegyver iránti szeretetet.
Cimborái a környékbeli srácokból kerültek ki. Ma is tartják a barátságot, a mai napig összejár az egykori banda.
Behívták katonának. Mikor kiderültek sportlövész eredményei, mesterlövész és deszantos kiképzésben részesült.
Sorkatonai szolgálata alatt többször jött érte és más mesterlövészekért szovjet katonai szállítógép. Így jutott el többek között Afganisztánba, Irakba és Jemenbe.
Forrt a világ 1972 körül is. A Szovjetunió szerette volna a proletárforradalmat exportálni az egész világba.
Istvánnak megvolt a maga Vietnámja. Őt nem kérdezték. Sorkatona volt. Parancsot kapott. Azt sem tudta, hova viszik. Azt sem tudta, mire – kire kell lőnie. Ő csak egy célpontot kapott. Hogy az, az adott esetben egy falu nőkkel, betegekkel, öregekkel és gyerekekkel, azt csak sejthette. Nekik csak annyit mondtak, hogy ott lázadó terroristák vannak. És a mesterlövészek a parancsszóra automata fegyverekkel tüzeltek a megadott célra.
Egyszer közvetlen közelről a homlokához nyomott egy arab harcos egy ósdi elöltöltős puskát. Lepergett előtte az élete a másodperc törtrésze alatt. A burnuszos arab felhúzta a ravaszt, és elsütötte. A fegyver csütörtököt mondott. István tőre abban a pillanatban belefúródott az arab torkába.
Miután leszerelt, soha többé nem hívták. Eltemette magában az egészet. Építőmester lett. Megnősült, két fia született. Szerette a családját, sokat kirándultak. Azt mondta, addig nem megyünk Amerikába és Thaiföldre, amíg meg nem ismertük Magyarországot, és szomszédjait.
A rendszerváltás után céget alapított és menő építési vállalkozó lett. A megrendelők kézről kézre adták. Hírességeknek is épített.
Hét évvel ezelőtt, az M0-son hazafelé vezetett. Baleset történt előtte, álltak az autók, lassított, kitette a vészjelzőt. A visszapillantóban észrevette, hogy egy kamion fékezés nélkül hátulról száguld felé közvetlen közelről.
A másodperc tört része alatt döntött, és cselekedett. Kicsatolta a biztonsági övét, és kinyitotta az ajtót. Kiugrani már nem maradt ideje. A kamion mindent lesöpört, mint egy terepasztalról. István Peugeot 504-se 84 cm hosszúságúra préselődött össze.
A helyszínelők egy halottat és egy kómában lévő súlyos agysérültet találtak a kocsikból kirepülve.
Meg voltak róla győződve, hogy a halott csakis a Peugeot sofőrje lehet.
Be is mondták az esti híradóban István halálát. Szülei, felesége és egész családja hallotta. Zokogtak.
A véres roncsautót a házuk elé szállították. Még a számlát is István családjának kellett kifizetni.
István azonban nem halt meg. A két élettelen test közül a török kamionsofőr volt a halott. Az eszméletlen agysérült pedig István.
Nem a gondviselés mentette meg. A deszantos múlt. Az ütközés kirepítette a nyitott ajtón keresztül.
Az intézkedő rendőr egy törülközőt szorított a koponyáján keletkezett lukhoz. Nem vérzett el.
Egy hónap múlva gyógyultan távozott a kórházból. Épp csak némi számolási problémái maradtak vissza.
Az uszodában vette észre, hogy furcsán elferdült, kicsit kicsavarodott a jobb lába.
Befeküdt az ortopédiára. Rutin műtét. Nem tudta, hogy a professzor elutazik. Azt sem, hogy a segédorvos egyedül fogja megoperálni.
Élete első műtétje. Nem sokat tévedett. Csak öt centit. Annyival feljebb fűrészelte el a csontot. A csont így nem forrt össze. Álízület képződött. Mint két külön csont között.
A főorvos visszajött, és az első viziten István műtét utáni röntgen felvételét nézte. Nyersen odaszólt a kisdoktornak, hogy a vizit után jöjjön be hozzá.
Istvánról elkezdett csurogni a hideg veríték. Még két másik műtét.
Jobb nem lett, csak rövidebb a lába.
Aztán megint M0-s, megint kamion, csak most szlovák, és nem hátulról, hanem oldalról. Elvitte a kocsi teljes bal oldalát.
A felülvizsgálaton megkérdezte a doki, hogy kapott e valami ütést a lába, mert nem forrt össze, és a kapcsok is kijöttek a helyükből.
Újabb két műtét.
Közben Istvánt Vácon megtámadta három tolvaj fényes nappal az utcán. Egyikük kirúgta a mankót alóla. István a maradék mankójával olyat suhintott, hogy háromból kettő a földre került. A harmadik elszaladt. Nyílt színi tapsot kapott.
A kiérkező helyszínelők kérdezték, mi történt a két földön fekvő élettelen támadóval? Nem tudom, felelte zavartan István, majd lehajolt melléjük, nyomott valahol valamit rajtuk az ujjával, mire azok magukhoz tértek.
Közben a harmadik is visszafutott – mégsem fog megijedni egy nyomoréktól – egyenesen a rendőrök karjaiba.
István hatalmas termetű, deszantos módra kiképzett kutyákat tart biatorbágyi háza kertjében. Nem azok a csaholós fajták.
Hivatásos testőrök. Hetente egyszer bemehetnek a házba, és körbe szaglászhatnak, hogy tudják, ezt a részt is meg kell védeniük. Ilyenkor a farkas apától és a fához kikötözött, tüzelő német juhász anyától származó erdélyi „Mackó”, félve, szinte remegve néz gazdájára, de nem bírja ki, hogy a lakásban egy bizonyos helyre oda ne pisiljen.
Mindig ugyanoda. István magában nevet, de eljátssza a szigorút.
Hetente egyszer elkiáltja magát: Lehet szeretni! És a kutyái boldogan döntik a földre és nyalják, falják.
A környéken sok betörés volt. Egyszer hazajövet látják, hogy valaki bedobált egy kiló párizsit a kertbe. A kutyák csorgó nyállal álltak a friss felvágott fölött, de nem nyúltak hozzá. Megvizsgáltatták. Tele volt méreggel. A betörés ezúttal elmaradt.
Egy másik alkalommal csöngettek a kapun. István egyedül volt otthon, kibicegett a mankóival, és ajtót nyitott. Nyolc népviseletbe öltözött kalapos, kendős betörő nyomult be. Az asszonyok mellére csecsemők voltak kötve nagy kendőkkel.
Félrelökték és igyekeztek befele a házba. Komótosan bezárta a kaput belülről, és eltette a kulcsot.
Nem telt bele fél perc szalad vissza a banda, de már késő. Ahogy István mesélte, nem bántották őket a kutyák, csak csipegették. De azért folyt a vér. A kutyák könyörögve nézték gazdájukat, mikor lehet roppantani már?
A betörők a földön fekve jajveszékeltek. István elhúzta a garázskaput. Az atyafiak és családtagjaik hálálkodva menekültek az utcára.
A kutyák a kerítés vonalában megálltak, mint a cövek.
Addigra mindenki kicsődült az utcára, és a már többször kárvallott szomszédok sorfala között vonult vissza a megszégyenült banda.
Kaptak a fejükre. Kinek mi volt a kezében, aszerint. Ásó, kapa, gereblye. Nincs arrafelé betörés azóta.
Egy éve István a Hungária körúton vezetett. A piros lámpánál megállt. Nagy csattanás. Nézi a tükörben, hát beleszállt a csomagtartóba egy Mercedes teherautó eleje.
Kiszáll a tagbaszakadt, egybe nyakú utas, odajön István mellé, és „Van valami probléma?” felkiáltással indít. Egy húszezrest próbál István zsebébe gyűrni, hogy abból ki lehet kalapálni a horpadást.
István harminc év után először alkalmazta a deszantos fogást. A hízott nyakú üveges szemmel nézett a semmibe, és mozdulatlan maradt. Erre kiugrott a sofőr is. Megjöttek a rendőrök. Kérdezték, mi baja van a gülü szeműnek. István a vállát vonogatta. Azután odanyúlt a földön fekvő melléhez, amitől az magához tért.
István hat éve járja a kórházakat. Hatszor műtötték. A sérült lába egyre rövidebb. Vállalkozása csődbe ment, nincs bevétele. Felesége keveset keres. A kiadásaik égbe szöknek a műtétek miatt.
István türelmes. Nem adja fel. Feláll. Járókerettel, mankóval. Ha nincs, akkor hajtja a kerekesszéket. Tornászik az ágyban. És nagyokat nevet a vicceken.
Amikor elbúcsúztunk, könny szökött deszantos barátom szemébe.
Illusztráció: deszantos (Afganisztán, archív)
Ezek is érdekelhetik!
Szili István: Vad szelek, Sándor és az akt (kisprózák) →
Fábián Tibor: Csészék a vitrinben →
Reke Balázs: Hol van Kacsa Feri? →
