Fodor Miklós: Válaszképpen fölzúg a tenger*
*Pilinszky János Egy szenvedély margójára – versértelmező kísérlet
A szenvedélyt keresem. Keressük mindannyian. Ámde miféle szenvedélyt? Miféle jelzőkkel pontosítsam a célirányt? Elindulok az értelmezés útján, mely a homályosan ismert tárgy egyfajta felkutatása, egyfajta megtisztítása. A szenvedély felé Pilinszky egy verséről tűnődve közelítek, de számomra is titok, mire fogok rátalálni. Épp ez a keresés kalandjának izgalma. Olyan az értelmezési folyamat, mint mesebeli János útja a sűrű, sötét erdőben. Ott fák, képzelt lények, fura árnyak – itt fogalmak, asszociációk, következtetések. A hős, a kereső én, körbetapogat mindent, mi kutatólámpájának fénykörében előhomálylik. A kutatás tárgya, a szenvedély delejez, hív folyamatosan. Szeretném jobban érteni a „szenvedély” fogalma által jelölt igen messze vezető emberi jelenséget. De az értés, a racionalitás kibővítése nem az egyetlen vágyam. Nem az egyetlen vágya mindannyiunknak. Az életteli én minden rétegét szeretném közelíteni a lényegi emberi tartalmakhoz. A gondolkodás, hacsak nem homokszikkadt tudomány, érzelmeket, vágyakat, szorongásokat is ébreszt. Ha keresni kezdünk valamit, ha közelebb szeretnénk jutni valamely rejtőzködő tartalomhoz, akkor azt is szeretnénk, hogy énünket megérintse e tartalom, még akkor is, ha nem tudjuk, miféle következményeket, miféle változásokat hoz. Íme, a kutatás kalandjának holdfényként igéző kockázata. Pilinszky verse olyan számomra, mint egy meditációs kép. Bizonyos, hogy a szöveg, mellyel farkasszemet nézünk, széles és mély merítésű világot sűrít. S ha a versírás sűrítés, megélt tartalmak egymásra rétegzése, akkor az értelmezés ezzel ellentétes lelki-szellemi folyamat: kibontás. Belépünk a vers, mint mitikus-mágikus-rituális kép erdejébe, körüljárjuk a felsejlő, a körvonalazódó filozófiai árnyakat, fákat, tárgyakat, lényeket. Fogalmainkkal körbetapogatjuk asszociációs mezőiket. Félig objektíven, félig szubjektíven felrajzoljuk a racionalitás következtetési hálózatát, s az így felismerhető összefüggéseket metaforákkal sem fukarkodva megfogalmazzuk. Fontos, hogy célunk, a szenvedély fogalma, jelensége, érzete, határozottabb kontúrt nyerjen, de cél maga az út is, hogy tartalmasan és élvezetesen teljék, ha a céltárgy maga keveset adna a kutatás fáradalmaiért cserébe…
A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
1.
Az Én drámai kudarca fölzaklatja a Létet. A vers értelmezésének számomra ez lett a kulcsmondata: ahhoz, hogy közel hozzam megnyílni vágyó értelmét, a figyelem koncentrikus köreibe kell vonnom egyes tényeit és szereplőit. Monológot folytatni a részletekkel figyelmen kívül hagyva összefüggésrendszerbe illeszkedésüket – ez a hozzáállás hű ahhoz, amit Pilinszky a versírásról gondol. A hűségnél fontosabb azonban az igazság-szenvedély, így hát az összefüggések rendszerére is folytonosan rákérdezek. A vers, mint miden műalkotás és mint az élet maga, bizonyos tartalmak feszültségterében nyilatkozik meg. A feszültség két – esetleg több – egymással súrlódó valami révén keletkezik. A feszültség mértéke sok mindentől függhet, de leginkább a feszültségbe kerülő tartalmak egymáshoz képest felrajzolt távolsága és egymás felé irányulása a döntő elem. Lássuk sorban, milyen tartalmi feszültségeket vehetünk észre?
A végtelenből hullámzó tenger és a szárazföld találkozásának partvonalán sétál a vershelyzet főszereplője. A tenger folyékony, a part szilárd létező. E két halmazállapot – létállapot – kizárja egymást. A tenger és a parttal kezdődő szárazföld egyaránt elem vagy közeg. Olyan hely, ahol élet élhet, tehát az emberi lényformának is közege, jó esetben: otthona. A Föld a tágabb kozmikus tér, a Világűr egy parányi pontja, mely az embert a természet révén létbe hívta, sőt kényszerítette. A Föld, mint az élet alapvető közege: tenger és szárazföld (levegő, napenergia, különböző sugárzások még, de most, e vers értelmezése kapcsán ezekkel nem kell foglalkoznunk). Kettejük határa a part. A part így az a vonal, ahol a két felszín-elem találkozik. Föld és víz találkozása összeütközést, feszültséget hoz, egyfajta vagy-vagy elé állítja az emberi értelmet: hol éljen? s miképpen ha itt? miképpen ha ott? Ha parton áll vagy járkál, ezzel oly szándékot előfeltételez, mely döntési helyzetbe hozza őt, mely felveti számára a „merre tovább?” kérdését. A part a tenger felől nézve a biztos talaj határvonala. A biztos talajé, melyre építkezni lehet… ős-emberi vágyakból és szorongás-legyőzési igényből kultúra-otthont. A folyékony halmazállapotú tenger erre csaknem teljesen alkalmatlan. Da a biztonságos otthon és az építkezés egymással szorosan összefüggő igénye nem az egyetlen hajtóerő az élet mélységes forrásánál. Ugyanekkora a hullámzás, az örvény, a deformálás, a szabadulás, a száguldás, az áramlás, az áradás igényének hajtóereje. Ha a szilárd elem mindazt idézi, ami az emberi világban talaj, szikla, kapaszkodó, építőelem, keret, akkor a folyékony elem a szilárd felől nézve ezeknek szintén hatalmas igényű szétmosása, széthullámzása, szétörvénylése, egyfajta kezdet és vég, mely közé a szilárdság épül. Kezdet és vég – foganás és halál – határhelyzetek, lét-ablakok, melyek a kezdet előtti és a vég utáni végtelenekre nyílnak. E végtelenek jelen vannak ugyan az emberi értelem és sejtelem számára, de nem otthonként, hanem oly irdatlan erőkként és tágasságokként, melyek a befogadhatatlanság, az értelmezhetetlenség szorongó hangoltságait hozzák: delejes vonzást és riadt hárítást egyszerre.
A meglett, érett férfi kisgyermeket idéz. A feszültség e képtörténésben a két létállapot: érettség és gyermekiség közt húzódik. A gyermeki én számára a felnőttség saját genetikailag kódolt fejlődésgörbéjének lényegi célja, lelkének inkább tudattalan, mintsem tudatos eszménye. Ezzel most nem kell foglalkoznunk. Pilinszky versében az érett lélek idézi a gyermekit. A képzelet birodalmában járunk, nem az érzékelésében. Közelebbről hol? – kérdezem, és nem is egyszerű a válasz. Nem az emlékezet személyes közegében, nem is az álom dúsan termő világában, nem is a filozofikus általánosságban. Leginkább egyfajta pszicho-meditációs látomás-kép tárul elénk, mely funkciója szerint azonos a mitikus-mágikus képekkel. E képet a tudattalan küldi azzal a céllal, hogy a lélek tudatosítson valamely mélyről dörömbölő, elnyomódott lelki tartalmat. A felnőtt én-állapot szeretné integrálni világába a szükségképpen megtagadott gyermeki viszonyulásmódot. Melyek a lényegi különbségek e két én-állapot között? A gyermek képtelen önellátásra, az érett létnek viszont épp az önellátás az egyik alapkategóriája; a gyermek nem ismeri a történelmi-társadalmi realitásokat, a felnőtt benne él az adott korban; a gyermek nem ismeri a kulturális berendezkedést, azt a sajátos logikát, mely nyelvként, szokásokként, eszmék sokaságakét és rendszereként, stílusokként, vallásként, művészetként stb. körülveszi és meghatározza, a felnőtt én-állapot ezekkel is többé-kevésbé tisztában van; a gyermek nem tudja, hogy a kultúra, amit a természetet átalakítván a természet alapjaira épít az ember, szabad döntések eredménye, az érett én-állapot tudja, hogy minden másképp is lehetne, hogy nemcsak használója, alkotója is világának; a gyermek a létbe-feledkezés ösztönös állapotában van, ahol mások gondoskodnak róla, a felnőtt létgondokban, feladatmegoldási muszájokban, feszítő célokban ügyködik; a gyermeki létmód még romlatlan, még nem rovódtak lelkébe oly vonások, melyek idegenek saját logikájától, tempójától, stílusától, a felnőtt létmód folytonos belső-külső harc a tőle idegen, hatalmi bevésődésekkel, önelveszítő torzulásokkal. A felnőtt átélte a gyermeki létmódot, egykoron meg is kellett tagadnia az önfeledtséget, a létnek való természetes átadottságot. Az identitás szervessége, a személyiség időbeli egysége mégis azt kívánja, hogy a felnőtt a gyermeket újra és újra tudatába fogadja: mint tengerhullámzást, áramlást, fodrozódást és örvénylést. Azt igényli újra és újra, hogy szétmosódjon, szétáztatódjon mindaz, ami szilárddá kérgesedett identitásában. Megtartván önmagát héjszerű burkában az érett én-nek időről időre jólesik jelenvalóvá tennie a gyermeki lét-állapot végtelenekre nyitódó hajlamát.
Látszatra esetlegesen találni valamit, ami valójában mindöröktől fogva azé, aki rátalál, és nem is lehetséges, hogy másé legyen. A találás fogalma és eseménye esetlegességet sugall. Ám aki keres, az talál – szól a népi bölcsesség. A keresés igénye a lélek méhében nyafogó hiányérzetből indítja értelmezői útra az én-t – akár tud erről, akár nem. Azt keresi a lélek a világban, amire szüksége van, amire vágyik, ami nélkül fáj élni. A szükség fájdalma és a teljesedés reménye, mint fény-árnyék, egymást kiegészítve késztetik vándorútra az én-t. A lélek kötődéseket keres, melyek a világhoz varrják. Az érzékelés birodalmában szeretne rátalálni arra, aminek mintegy vágyódó egyik fele e találás nélkül csak bolyong benne céltalan. A találás fogalma a ráismerés fogalmát dobja a tudatba. Aki talál, azért talál, mert ráismer valamire a világban. Mi alapján ismerhet rá az én akármire? Egy belső érzet, egy képszerű gomoly révén, mely konkretizálásért, a konkréttal való érzéki találkozásért kiált. A találás olyan, mint egy régi, szinte elfeledett, kedves ismerőssel való találkozás – ebben az értelemben valamely tudattalan tartalom tudatosítása is. Pilinszky szövege ezt a ráismerő találkozást az „örök” fogalmával feszíti tovább. A versbeli kisgyermek, a sok kavics közt épp egy olyanra talál, olyanra ismer rá, mely „mindöröktől fogva az övé”. Vagy túlzással van dolgunk, hiszen az ember nem öröktől fogva létezik, vagy egy olyan tudattalan tartalommal, mely a lelket az örökkévalósághoz csomózza. E képzet mögött vallásos nézetet vélhetünk hatni, mely szerint Isten, mindenek teremtője, öröktől fogva eltervezte a világot, így öröktől fogva eltervezte, hogy az a lélek, aki itt és most én-nek hívja magát, egyszer létbe hívatik, megfogan és megszületik. Mint terv, a lélek öröktől fogva van, a ráismerő, esetlegesnek tűnő találás során erre az érzetre is rátalál az én, miközben a kavicsot észre és kézbe veszi a meditációs-mágikus látomás-vers kisgyermek szereplője.
Sok kavics közt egy. Ellentét feszül az érzékelt világ dolgainak végtelenül gazdag sokasága és aközött, hogy az én egyetlen tárgyat keres… és mégis megtalálja azt. Ha igaz lenne, hogy csak egyetlen tárgy felel meg a belső, keresésre késztető érzet-kép-gomolynak, akkor itt egy szinte-nulla valószínűséggel állnánk szemben. A keresést indító szükség és vágy homályló érzelmi állapota miatt azonban gondolatilag indokolható, hogy a világ számos tárgya megfelelhet a belső gomolynak, a világ számos tárgya megadhatja a ráismerő rátalálás, a kedves ismerőssel való találkozás, az öröktől fogva eltervezett tartalommal, a rendeltetéssel való egyesülés élményét. A tárgy is „hívja” az én-t, a lelket, nemcsak az én, a lélek keresi őt. Ez a hívás azonban nem szó szerint értendő, hanem csak akként, hogy alakja, anyaga, színe, hangja, tapintása – tehát érzékelt élménye – révén alkalmas arra, hogy mintegy világbeli ikertestvérévé váljon a belső érzet-kép-gomolynak.
„Markolászni” valamit, ami egyébként elveszíthetetlen. A markolászás fogalma valamely elsőre nehezen érthető érzelmi feszültséget jelez abban az esetben, ha az én valami olyasmit markolász, ami egyébként elveszíthetetten. Tovább bonyolítja az értelmező helyzetét, hogy amit az én markolász, nem érzékelhető, nem tárgyi tény, hanem valamiféle elvont gondolatszerűség. Igaz, ezt az elvont, lelki tartalmat egy tárgy idézi-kelti fel az én-ben. Miért markolássza az én a kavics révén az „elveszíthetetlent”, miért nem az történik, hogy éppen csak nála van, éppen csak hordozza, mint hozzá szervesen és elválaszthatatlanul tartozót? Nem szabad elfelejtenünk, hogy az én itt és most épp rátalált erre az egyelőre közelebbről meg nem határozott valamire, amit a kavics csak felidézett benne. A rádöbbenés pillanat-fénycsóvájában áll: van az én-nek oly tartalma, mely elveszíthetetlen, akármi legyen is ez a tartalom. A feszültség akkor hág hullámhegy-magasba, amikor az én arra is rádöbben: nem biztos, hogy ezt a tartalmat akarja, választja, vállalja, nem biztos, hogy ez jó neki, hogy érte van; mi lesz akkor, ha inkább el szeretné majd hajítani…? Ámde nem lehet! A markolászás tettében egyfajta szorongást, idegességet találtunk: mit kezdjen az én egy olyan tartalommal, mellyel szemben nem szabad, melyet nem uralhat akaratával, hiszen „nem szabadulhat már soha többé tőle”…?
Tenyérben lüktető szív – belső, ami kint van. A feszültséget e képben az okozza, hogy az állítás szürreális, azaz lehetetlent, csak képzelhetőt, csak ábrázolhatót, de nem érzékelhetőt jelent. A szív nem lüktethet a tenyérben! Mégis ezt állítja Pilinszky. Milyen jelentést hordoz a képtelenség, a lehetetlenség állítása, a szürreális, az abszurd? Először is az értelmező figyelmét kivonja az érzékelt világból, és átirányítja az érzelmi-gondolati-vágyódó-szorongó belső, képzeleti világ felé. Józanul annyit mondhatunk: az én erős szívdobogást érez. Ám a szív dobogása megszokott világunkban nem észlelődik. Ha észlelődik, akkor ez épp azért történik, mert megszokott kerékvágásából kizökkent az én. A szív dobogása az élet egyik alaptörténése. Amikor e lüktetés elfoglalja a figyelmet, a tudat kénytelen saját természeti alapjaival foglalkozni. Azzal, hogy egyáltalán él. A szívdobogás oly ős-lét-tény, mely elveszíthetetlen. Ha mégis elveszítenénk, akkor elveszítenénk önmagunkat is, és nem lenne, aki birtokolja az ős-lét-tényt… az abszurd, a képtelen értelem világába érkeztünk. A képtelenség az élet alapjai felé nyíló hasadékként áll az értelmező gondolatai elé, mely alapok tudatosulása azt a riadalmas jelentést is magával hozza, hogy ezek az alapok elveszhetnek, ám akkor vész az is, akit hordoznak.
Az Én önmagát magányossá tevő – a kavics egyetlenségével rokon -, minden mástól való különbözősége szembenéz a tenger határtalan nyitottságával és irdatlanságával. A magszerű én, a kis kavics, a létezés egy porszeme, darabkája, mely mégis önmaga számára itt és most a legfontosabb, épp arra döbben rá, hogy élete, önmagasága, egyszerisége elveszíthetetlen, akármilyen életút adatik. Itt és most éppen ez az én mereszti szemét a tenger végtelenül hullámzó egykedvűségébe. A tenger, a végtelen lét felől nézve mindaz, ami az én-ben van – akár fontos neki, akár nem, akár elveszíthető számára, akár nem – jelentéstelen, értéktelen, érdektelen, kicserélhető. Ezzel együtt habár a tenger nézőpontja 180 fokos szöget zár be az én nézőpontjával, mégsem mondható, hogy idegen tőle: paradox módon épp ezen ellentétességgel együtt az övé is. A lét oda se kacsintva szüli az én-t, oda se bagózva ágyaz meg számára a halálban. Bár tőle származik rendeltetése – mely azonos önmaga lényegének kibontásával -, melyet érte végez vagy nem végez. (Maradjon meg e bekezdés utolsó mondatának szándékolt kétértelműsége! – kacsint ki az értelmező a szövegfolyamból.)
Az én nem szabadulhat a kőtől soha többé, mégis elhajítja. Az érzékelhető, markolászható, azaz a reális kőtől az én megszabadulhat azáltal, ha elhajítja. Amitől nem szabadulhat az az „elveszíthetetlen” tartalom, mely e kőre való rátalálás élménye során az övé lett. Mindig is az övé volt, mint a genetikai kód és az ökorendszer egymásba-szövöttsége, mely lényét építi és fenntartja a téridőben. Éppen ebben a viszonyban lapult mind ez idáig az „üzenet”, a „rendeltetés”, a „feladat”, mely egyáltalán nem biztos, hogy kellemes, sőt, még az sem, hogy maradéktalanul kibontható-e a jelenben. Egy biztos, az én mindöröktől kapta, és mint valamely rátukmált, mégis reá szabott ajándékkal kezdenie kell valamit. Erre asszociált az értelmezés a vershelyzetből, mely a végtelent idéző tenger és a ráeszmélést idéző parti-kavics-találás feszültségterét rajzolta fel. Az élet, az egyes lények, az emberi bonyodalmasság abból a hullámzásból áll, mely a lét maga: onnan jön, oda tér vissza, abból él, azt építi. Van-e különös dolga az embernek, mint lényformának? Van-e különös dolga éppen ennek az én-nek itt és most? Akarja-e azt a tartalmat, mely őt akarja? Akar-e az alapokig ásni magában, akar-e onnan erőt és ihletet meríteni, akarja-e, hogy tudatát átjárja egy a mélységét végtelenbe gyökereztető tartalom? Az elhajítás gesztusa veti fel e kérdéseket. Az én megpróbál megszabadulni a kőtől – és mindattól, amit a kő jelent. A szabadulás vágya, szándéka és tette benne lüktet. A kő és a kő-élmény riasztó is, amiként riasztó a tenger irdatlansága, mellyel az én mégis vágyik szembesülni. Vágyik azonosulni a végtelen nézőpontjával is. Vágyik a tovább már nem feszíthető feszülésre én és végtelen között. Értelmi és érzelmi disszonanciák súrlódnak édes-érdesen: lehetetlen elhajítani a talált kő által felébresztett belső tartalmat, az én ezt mégis megkísérli. Van ennek értelme? Avagy bár az ember meghatározása: értelmes lény, itt mégis egy értelmetlen, a gondolkodás logikájának ellentmondó, gyerekesnek nevezhető tettel állunk szemben? Ámde, mint korábban jeleztem, a gyermeki létviszony, bár az érett én szempontjából meghaladott, idegenné mégsem válik soha, legfeljebb azzá tehető természetellenesen!
Apró, nem is hallható „szakitásra” (csobbanásra) végtelen tágasságú és mélységű tengerzúgás válaszol. Az élmény átalakul. Épp mert az érett én vállalta gyermeki impulzusát, és engedett neki. Épp mert irracionálisan elhajította azt, ami az elveszíthetetlenség érzetét hullámozta át tudata szirtfokán. A tapasztalati világ szintje jelentéktelenné, sőt, érzékelhetetlenné válik: a kavics csobbanása nem is hallatszik. Nem az a lényeg, ami „kint” történik, hanem ami ezáltal „bent”: a lélek mitikus-mágikus-rituális színpadán vagy oltárán. A végtelen tenger épp ezen az ős-kollektív-képzeleti síkon válaszol az elhajítás értelmetlen gesztusát végző, szorongó-ideges, lüktető szívű én-nek. Amikor a kavics a víz színét, az én a lét dobhártyáját sérti fel, szakítja át, s miként rezgések az agyközpontig, azonképpen hatol a kővel szimbolizált én a tenger által szimbolizált lét teremtő lényegéig, hogy aktivitásra késztesse – így teszi a szubsztanciát érző szubjektummá, a személytelen létet személyre szabottan szólítóvá önmaga számára.
A szenvedély rejtőzködő lényegiségére a „margójára” festett szóépítmény sziluettje utal. Megválaszolható-e a kérdés, miféle szenvedélyről szól Pilinszky verse? Nem jobban, csak annyira, amennyire a vers maga ezt körüljárja. A vers a művészet eszközeit, az értelmezés a gondolkodás eszközeit használja ugyanazon célból: margót rajzolni valami megfoghatatlan köré, mely „valami” ekként mégis érezhetővé, sejthetővé és – ami a legfontosabb – élhetővé, ezáltal tudatosan ismételhetővé válik. Az ismétlés a lélek ön-irónja. A mítosz, a mágia, a rítus akkor az, ami, ha rendszeresen ismétlik, mert e tág jelentéskörű fogalmakkal olyan lét-tartalmakat jelölünk, melyeket az emberi lényforma – úgy sejtjük – öröktől fogva tapasztal, elengedhetetlenül és elhajíthatatlanul fontosnak tart. A szenvedély: lét-szenvedély, én-szenvedély, végtelenség-szenvedély, egyszeriség-szenvedély, teljesség-szenvedély, fény-árnyék-szenvedély, Isten-szenvedély. Oly komplex érzet, mely éppen ezt a lelket itt és most, mint üveggyöngyöt a végtelen hatalom egy szálára fűzi, és köztük a párbeszédet, a gesztusokkal kérdező-válaszoló rituális játékot, az akármilyen nyelven megtörténhető inter-akciót termi. A helyzet nem megnyugtató, inkább szorongó-szorongató, ám úgy tűnik, elkerülhetetlen és elháríthatatlan… mégis annyira emberinek vélem az elhárítás szándékát és gesztusát, hogy kénytelen vagyok azt is állítani, csak valamifajta dacos ellenállás révén valósulhat meg az összefonódás, csak egy létbe kiáltott, végtelenbe dobott szenvedélyes „nemakarom!” hasíthatja fel végül is – a keresések és találások fodrozódó igenjeivel szemben – a lét hártyáját.
Olyanok e feszültségben álló tartalmak, mint egy ősi dráma szereplői. A következőkben megkísérlem összefogni a fenti értelmezésgubancok szertebomló szálait. A vers által felrajzolt rítusszerű történés két főszereplője a magszerű Én és a végtelen Lét. Köztük játszódik az örök dráma szavak nélküli, néma gesztusokkal.
2.
Első jelenet: tudattalan helyszín-kiválasztás. A tengerpartot, mint a dráma megtörténésének alkalmas helyszínét, az Én ösztönösen, mintegy tudattalan hívásnak engedve választja ki. E helyszín alkalmas a figyelem elengedésére: a tengerparton való járkálás, a magányos séta kiszakítja az Én-t a világban való lét szokásos alaphangoltságából, a gondból. Nem gondol az élet fenntartására, a társas viszonyokra, az érvényesülésre, a védekezésre, a párkapcsolati problémákra, a hívatás világban való elhelyezésére – egyedül marad önmagával és a tengerrel.
Második jelenet: magányos séta, céltalan járkálás, melynek mégis van célja, de más szinten, mint a mindennapi tevés-vevés, ügyintézés, szervezkedés, társas érintkezés. A tengerrel való találkozás, a tenger látványa a maga végtelenségével, irdatlanságával lassan beissza magát a figyelmét erre fordító lélekbe. Van-e az Én-nek tengerszerű tartalma? Van-e közös a kétféle létező – Én és tenger – között? Lehetséges-e valamifajta szavak nélküli párbeszéd, kölcsönhatás közöttük? Ez az első kérdés, mert ha igen a válasz, akkor lehetséges a kapcsolatfelvétel. A part határt jelöl, a találkozás a határon lehetséges, ám ez csak egyfajta kezdet. Az Én határon áll: a tenger határán, s ez saját határát is jelenteni kezdi. A kívülről tapasztalt irdatlanság beszűrődvén az Én-be, felveti a saját irdatlanság lehetőségének kérdését. Van-e irdatlanság az Én-ben? Ahogy a tenger feltárja irdatlanságát, úgy az Én is. E kétirányú történés csak egyszerre mehet végbe. Csak irdatlan rezonálhat irdatlanra. A sétát, a parton való járkálást várakozásként értelmezem. Az Én vár valamire. Arra vár, hogy történjen vele valami. Nem tudja, mire vár. A várakozás-igény az Én mélyéről, a tudattalan birodalmából érkezik. Az Én tudattalan-ja akar valamit a tudatos szinttől. Pontosan azt akarja, ami a vers során meg is történik: az Én drámai kudarca révén felzaklatni a Létet.
Harmadik jelenet: rátalálás a kavicsra, mely egyben – más szinten – a kívánt találkozás. Nem győzöm hangsúlyozni: minden szavak nélkül történik. Néma gesztus-színházban járunk. A találkozás valamely Én és egy kavics közt mindig létrejön. Esetlegesnek, véletlennek látszik, de a látszat mögött szükségszerűség lapul. Olyan találkozásról van szó, mely a gyermekkor határán zajlik, és amit mindenki átél. A találkozás elkerülhetetlen, a dráma végigjátszása történés, az Én szinte csak szemlélője. Bár nem passzív, mindvégig az aktív figyelem állapotában van. E figyelem egyszerre irányul a létező világ egy részletére, egy foszlányára, és a mögöttes Létre, ami irdatlan. A találkozás megfelel a bibliai ‘néven szólítás’ kifejezésnek, ahol a név az Én lényege, akit a tudatos szinthez képest kívülről ér a szólítás, mely átszakítja a tudatos Én határait, saját kő-szerű mély-magjába rántja össze. A mély-én, az Én-mag, a magam egy kavicsra való rátalálás révén ébred fel, teremt kapcsolatot a tudattal. A kő kemény, mint egy mag. A mag hordozza az Én lényegét, mely nem korlátozódik a tudatos világra, nem korlátozódik az itt-és-mostra, az életútra: magára nyit minden lehetségest és lehetetlent térben és időben. A mély-én felébredése, a tudatot tengerbe hulló kővé változtatja, magába rántja, hogy koncentrikus hullámzássá tegye az Én-t, hogy „soha többé” ne szabadulhasson, hogy érezze, „mindöröktől” van, hogy van olyan része, mely ilyen, és az a lényege. E történés, e tudattalanul vágyott találkozás a Lét végtelen fonalára fűzi, a Lét hullámzó fedélzetére szögezi az Én-t.
Negyedik jelenet: a szenvedély lüktetése, dobogása, az Én-be hullámzó mély-mag hatása és hatalma. Nevetségessé válik, aki tagadja, hogy ami lélek, az ugyanakkor test is, s hogy az élet eme lüktetése élet-éhség, pár-szomj, hatalom-kiterjesztési mánia. Az emberi lélek válaszol az élet ösztönzéseire. Szellemmé alkotja magát, hogy legyen fölöttes erő, fölöttes rátekintés, elrendezés. A szív lüktet, lüktetése átkerül a tenyérbe, de itt már nem test, itt már kívülre került, jelképessé vált, itt már szemlélhető és átértelmezhető egyetemes élet-lüktetéssé. Itt már a feszültség két szereplője: az élő-lüktető Én-lélek, és a vele szemben elterülő, végtelenséget idéző Lét-hullámzás. Kiderül, hogy a szív lüktetése és a tenger hullámzása rokon, hogy amire rátalált meditatív sétája során a lélek, azt épp a tenger mélyebb megtapasztalása ébresztette fel. A lélek része a végtelennek, s ha része, akkor maga is végtelen. Ahol a végtelen ajtaja rányílik az Én-re, ott a szenvedély végletekig fokozódik. A szenvedélynek nincs határa, a szenvedély maga a határtalan és irdatlan. A szenvedély a végtelen Lét teljességével és maradéktalanságával való egyesülés és egyben a dús-halál vágya. Ámde az Én él, és élni akar. Íme, a fokozhatatlan feszültség.
Ötödik jelenet: az Én hirtelen nagyon egyedül lesz. Amikor magányos sétába fogott az Én, egyedülléte esetleges volt. Eltávolodott a társaságtól, akikhez majd visszatér. A kőre való rátalálás azonban ezt az esetlegességet megszüntethetetlenné tette. A magány most már mindenhová elkíséri, a legnépesebb, a leghangosabb, a legráfigyelőbb társaságba is. Mert a kaviccsal való jelképes találkozás saját kivételes egyediségének tudatosulását hozta. Ez a kivételesség: a mély-mag megébredése, a szenvedély feldobogása, a dús-tartalmas Léthez fűző kapcsolat létrejötte. Megjelent a végtelenség, az irdatlanság érzete, nézőpontja, s az Én ettől fogva már mindenkor és mindenhol ezzel az iszonyatos gyönyört ígérő nyitottság-emlékkel, nyitottság-érzéssel és nyitottság-távlattal kell éljen. Szorítja, markolássza a követ, mert szorong, mert görcsbe rándította ez a frusztrálóan feszült élmény.
Hatodik jelenet: a szabadulásvágy szimbolikus gesztusa. A görcsbe rándulás riadalma elementáris szabadulásvágyat nemz. Az Én hirtelen döntésképpen „víznek fordul, és messze elhajítja” a kavicsot, azt a valamit, ami lelke legmélyét és a végtelen Lét találkozását az oldhatatlan magányban jelképezi. Itt minden jelképes és rituális. Gesztus-színházban vagyunk. A ‘nem kell, nem akarom, vegye vissza Az, akié!’ – indulata tör fel az Én-ben. Az elhajítás gesztusa abszurd, nem érhet célt, és ez tudható is: hiszen az „elveszíthetetlent” markolászta az Én. Az abszurd tett abszurd helyzetet, abszurd feszültséget, abszurd lelki drámát rajzol fel. Nem szabadulhat, mégis megpróbálja, áttöri a racionális cselekvés kívánalmát. Létrehoz egy ősi, rituális drámát. ‘Én megpróbáltam’ – mondhatja -, s e próba kudarca tesz végső pontot a lehetetlenre, többé az ész nem érvelhet ellene! Bizonyossá vált: lehetetlen, hogy a magszerű Én megvédje magát a végtelen Léttel való hullámzó-lüktető találkozás következményeitől.
Hetedik jelenet: válaszképpen fölzúg a tenger, a végtelen Lét. A tenger a kozmoszra utal, őt idézi, a zúgás pedig azt a tényt, hogy az Én jelképes gesztus-cselekedetével mintegy felpiszkálta, aktívvá tette a Létet. Ha a kavics az Én mély-magjára utal, akkor a mélymag tengerbe vetése a Lét megtermékenyítése. A mélymag rezgése, kódja, sugárzása immár a végtelen rezonátor által felerősítve tükröződik vissza az Én számára. A kapcsolat létrejött. A kapcsolat magszerű Én és végtelen Lét között valódi és letagadhatatlan. Nem lehet többé mellé beszélni ez ügyben s elmenekülni. Még ha e tényt egyedül az Én tudja, akkor sem. Ám ő bizonyos lehet, és épp azáltal, hogy nem akarta, hogy szabadulásvágyát megpróbálta realizálni. Miképpen a próféta számára is az bizonyítja Isten néven szólítását – azt, hogy nem valami őrületről vagy saját ambícióról van szó –, hogy képtelen elmenekülni előle, hiába próbál.
Illusztráció: Pilinszky-vers
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: A teremtés lebegő határain járva →
Arany Lajos: Királyfi-anyanyelvünk. Krúdy Gyula »Felhő« c. esszéisztikus lírai tárcájáról →
Korszakos remekmű →
