Szili István: Vad szelek, Sándor és az akt (kisprózák)
•
Vad szelek
Vad szelek, nyirkos, esőhozó fellegek jártak akkoriban. Azt gondoltam, büntetés ez a közelmúltban megesett dolgokért. Misztikus hajlamaim változó erősséggel nyilvánultak meg, ez az eset is közéjük tartozott. Az eszemben is csak egyetlen nóta dallama járt… sújt az átok, mert szerettelek… pedig akkor még nem szerettem senkit. Legalábbis szerelemmel nem. De a dallam befészkelte magát, akár a verebek a kazal szélvédett oldalába. Nemrég, alig több mint egy hónapja még ezt játszotta a rádió is, és szinte sorozatban. Megborzongtam, ha ezt hallottam, mert eszembe juttatta mindazt, ami akkoriban történt. Már nem a lelkesítő eseményekre gondoltam, hanem a kegyetlen, véres leszámolásra. A távoli ágyúbömbölésre. Az elnéptelenedő utcára. A vak, süket csöndre, ami esténként körülfont, akár egy rettenetes kígyó. Ki kellett menekülnöm ebből az érzésből, de nem tudtam, hogyan.
Vergődtem, akár a felnőttek, és mindenki más, akit csak ismertem. Sehol semmi kiút nem látszott. A rádióból szüntelen fenyegetődzés hallatszott, a bányászok sztrájkoltak, nem volt szén, emiatt (szerencsére?) iskolába sem kellett menni. A boltok, ha kinyitottak egyáltalán, üresen kongtak. Még azok az áruk is elfogytak, amelyekért csak ritkán ment az ember boltba. Egyedül csak a templom volt nyitva, mert ott nem számított sem a hideg, sem a nyirkosság. Minden reggel negyed nyolckor a harangozó megkongatta a középharangot. A másik templomban is, de korábban, ott már hétkor. Ádvent idejében jártunk, vártuk az Úr eljövetelét. Soha, soha ennél fájdalmasabb várakozást! Az országot elhagyók, egy új szó megszületése révén a „disszidensek” üzengetni kezdtek a rádión. Bár zavarták az adásokat, a megcélzottak mindig meghallották valahogy. Bár tőlünk, közülünk nem menekült el senki, mégis ezt hallgattuk. Aztán abbahagyták a zavarást, mert rájöttek, hogy a megcélzott személyek kinyomozhatók. Megfordult a világ: most apák és anyák bűnhődtek meg a fiaik miatt.
A tiszteletes úr összegyűjtötte a gyerekeket, és délutánonként épületes diafilmeket: bibliai történeteket vetített nekünk. Senki sem tudta, honnan szerezte őket, mert feliratuk nem volt, csak a képek, és az ő hozzáfűzött történetei. Ezeket, a történetek többségét már ismertem, mert rendszeresen eljártam a vasárnapi iskolába. Káin és Ábel vagy Noé történetét csakúgy, mint a Tékozló fiúét, vagy a Hegyi beszédet. Közelebbről megszemlélve a vetítőgépet, rájöttem, hogy hasonlót én is tudok csinálni. Ezzel aztán elkezdődött a barkácsolós korszakom, ami némileg hasonlított a Luca-széke elkészítéséhez. Legalább is abban a tekintetben, hogy annak is szabott ideig és időre kellett elkészülnie. Először egy kartondobozt használtam lámpaháznak, de hamarosan összeomlott az izzó hőhatása miatt. Ezután lécváz következett, ami szintén megpörkölődött, és félő volt, hogy meg is gyullad. Végül egy kikalapált fémdarabra, világháborúban lezuhant repülőgép darabjára esett a választásom. Nagy nehezen méretre hajtogattam, és még nehezebbe kivágtam rajta a rést a vetítőlencse befogadásához. Kiderült, hogy nem mindegy, milyen messze van a film a lencsétől, sőt az izzótól. Sok-sok kísérlet után végre sikerült a legjobb helyzetet megtalálnom, és a tavaly karácsonyra kapott diafilmet végre vetíteni tudtam. Az egyik Bécset mutatta be, a várost, amiről sokat hallottam, de egyszer sem láttam. A másik mesefilm volt. Gyönyörűen megfestett napnyugtával kezdődött, olyannal, amilyet már néhányszor én is tapasztalhattam. Ha este nagyon vörös volt az égalja, a felnőttek mindig megjegyezték, hogy „hónap szél lössz!” És csakugyan, másnap erősen fújt a szél, gyakran viharosan, hideg levegőt, fagyot terjesztve a világra. A legszebb képeken csupasz faágak, bokrok szövevénye látszott, égővörös háttérrel. A mese már nem is érdekelt, csak a színessége. A mesét hamar meguntuk, hiszen már elölről-hátulról ismertük a történetet, de újabb filmet akkoriban nem lehetett venni.
Nem csak vetített a tiszteletes úr, de új énekekre is megtanított. Az énektanulást nem kísérhette semmilyen hangszerrel, pusztán a fülünkre, hallásunkra támaszkodhattunk. Honnan is lett volna bármiféle hangszere, hiszen az orgonát tönkretette a robbanás, amikor egy lövedék a templomba csapódott. Szép énekek voltak, köztük több is neves dalköltők, híres emberek szerzeménye. Nekem az Itt állok jászolod felett című tetszett legjobban. Nem kis mértékben azért, mert egy osztálytársam is ezt kedvelte, csak hogy ő lány volt. Nekem pedig ő tetszett a legjobban. Szépen fésült, barnacopfos kislány, ovális arcú, mongolos szemű, íjat formázó ajkú. Nála szebbet akkoriban elképzelni sem tudtam.
„Csak ne lennél oly szép, oly szelíd…” folytatódott az ének, de nem az egyházi, hanem az, amit a rádió olyan sokszor játszott. Persze szöveg nélkül, hiszen a dallam Brahms magyar táncai közül az „Első” volt. Azt sem igen tudtam, mitől szenvedek annyira, és az egészet a korábbi eseményekre fogtam, azokat okoltam. Pedig hát akkoriban kezdtem átváltozni: kisfiúból kamasszá. Kamaszodásom pedig több félreismerhetetlen és zavaró jelzéssel járt, elsősorban éjszakánként. De a nappal sem volt sokkal könnyebb.
Nehezen, de végre túljutottunk 1956-on. Soha, azóta sem volt annyi, és annyira nyomasztó emlékem, mint abban az évben. A tavasz bizonytalanul és bizalmatlanul kezdődött: mindenki gyanakodott valakire, vagy valamire. Sikeresen elhintették a bizalmatlanság magvát, az bizonyos. Az ország nekivadult vezetői mindenütt és mindenkiben ellenforradalmárt sejtettek. Tavasztól újra iskolába kellett járni, és mi lehajtott fejjel jártunk. Talán az egyetlen pozitív tapasztalatunk az volt, hogy valamicskét enyhült a templomba járókra gyakorolt nyomás. Nem tudtuk persze, hogy csak szintet változtatott: hívők helyett az egyházi méltóságokra nehezedett. „Verd meg a pásztort” – hangzott a félelmetes utasítás. Mégis, talán a tavasz, és vele együtt a fiatalság okozta, hogy kezdtünk nem törődni az eseményekkel. Életünk folyása kezdett visszatérni e rendes kerékvágásba. Ám, hogy mi számított rendesnek, azt már mi sem tudtuk eldönteni.
A böjti szelek kitettek magukért: kitartóan fújtak, először eltakarították a hófoltokat, majd szárazra aszalták a dombtetőket, és napról napra zöldebbé tették a vetést, szinte harsogóvá, jelezve, hogy a kötelező szín ezen túl a zöld lesz. Jobb is volt így, hiszen a közelmúltban még a vörös volt az uralkodó. Tavaly ilyenkor még boldogan rohangáltunk a csimbók cserebogarak után, de az idén valahogy restellnivalónak tűnt az egész dolog. Inkább elmélázva járkáltunk, jöttünk-mentünk céltalanul, mintha kerestünk volna valamit. De, hogy mit, az nem derült ki sohasem. Jómagam csak felpattantam a front alatt nálunk hagyott rozzant kerékpárra, és kifelé, az erdőbe! Akkor tapasztaltam tudatosan és először, hogy az erdőnek jótékony hatása van az emberre. Az erdő teljesen körülvett, hagyott magában elmerülni, amihez foghatót csak évtizedekkel később éltem át, amikor a tengerben is elmerülhettem.
Sándor és az akt
Talán már hetedikesek lehettünk, nem emlékszem pontosan. Az biztos, hogy erősen kamaszodtunk, a barátom is, meg én is. Késztető vágyakozásainkat többnyire testedzésben vezettük le, de nem mindig, vagyis nem kizárólag. A szőlőhegyi kerékpáros túrák nagyon megfeleltek a célnak: a meredek oldalakon való feljutás kifárasztott bennünket. Egy ilyen szőlőhegyi kirándulás alkalmával Sándor apját is kinn találtuk, de nem szóltunk neki. Lucernát kaszált a lovaknak, majd eltűnt a pincében, hogy bort hozzon fel. Aztán fogta magát, a lovakat újra befogta, és sietősen elviharzott.
– Nem tom, édösapám hová siethet, de a présházat nyitva felejtette, csak a kulcsát vitte magával!
Nekiültünk gondolkodni, miért volt a nagy sietség. Mert lehet, hogy Sándor apja hamarosan visszajön, eszébe jut a feledékenysége. Őt vártuk hát, miközben megéheztünk, megszomjaztunk. Ennivaló azonban nem akadt semmi, és innivalóként is csak bor. Ami azonban számunkra tilos volt, nehogy berúgjunk. Mert már volt rá példa, két alkalommal is. Így aztán tovább törtük a fejünket, hogy hová tűnhetett Sándor édesapja. Unalmunkban-e, vagy éhségünk miatt, elkezdtünk végigkutatni a présházat. Hátha találunk valami ehetőt. De csak tavalyi egérrágta diót meg szalonnabőrt találtunk. Pedig Sándor még a falnak támasztott régi szerszámok mögé is benézett. Ott csak a régi idők szőlőművelő eszköztára rozsdásodott kitartóan, nyéllel, vagy anélkül. Használatba elkopott horolók, kapák, bontócsákányok, nyeles kacsvágó kések, metszőollók, még egy furcsa szerkezet is, ami leginkább egy hatalmas orvosi fecskendőre hasonlított. Még a kétujjnyi vastag „injekciós tű” is rajta volt. – Ez csak a kénegező lehet! – vélte Sándor, mert emlékezett rá, hogy az új szőlő telepítésekor használták. (A filoxéra-veszély még nem szűnt meg!) Valami émelyítő szag párállott belőle, ezért Sándor undorral lökte félre. A kénegező eszköz mögött egy sereg megkopott nyél támaszkodott a falhoz, volt közöttük törött is, de még faragatlan is. Na, ezeket már nem volt értelme megmozdítani, de ő mégis megtette. És akkor egy falhoz támasztott jókora, lapos valami került elő a félhomályból, ami akár kép is lehetett. – Hát emmeg mi? – kérdezte Sándor csak úgy magától, és már erőlködve ki is halászta rejtekhelyről. A „valami” alighanem úgy másfélszer két méteres kép lehetett, egy festmény, olyasvalami, amit eddig csak a katolikus templomban láttunk. Nem volt kerete, csak keretváza, amire valaki vélhetően igen régen vásznat feszített. Megfordította, és a következő pillanatban egy szépséges nő arcát láthattuk, majd kissé hátrálva, a fény felé közelítve kibontakozott a többi részlet is. Csak álmélkodni tudtunk, mert a nő teljesen meztelen volt! Egy furcsa ágyfélén hevert, félig felemelkedve, így jól látszottak a mellei, és bár volt rajta takaró, a lába közén némi vörhenyes szőr is látszott. – Azt a! – sóhajtott egy nagyot Sándor, – azt a mindenit! Hogyan kerűt ez ide? Ki ez a nő?
A kép származásának helyét nem volt nehéz kitalálni: szovjet katonák hozhatták el a gróf kastélyából. Alig több mint tíz éve! Kivittük a napfényre, és letakarítottuk róla a port meg a pókhálókat. A testi meztelenség a „mi köreinkben” nem volt divatban. Sem akkortájt, sem korábban, vagy később. A látványhoz hasonló kitárulkozás ismeretlen volt számunkra, még ha festett képen is! Soha nem találkoztunk hasonlóval. Ezért csak bámultuk és bámultuk a képet, igyekeztünk minden részletét beinni, megjegyezni. Megszólalni egyikünk sem tudott, annyira lefoglalta az odafigyelés. Így aztán nem figyeltünk arra sem, hogy Sándor apja visszaérkezett és meglátott bennünket.
– Hát ti mit műveltek itt? – kérdezte rosszalló hangsúllyal, – mit kerestetek a présházban? És ez? Mi ez? Mi a fene ez?
Akkor már látta a képet, és értetlenkedve nézte.
– Hol találtátok? Hogy került ez ide?
Hát igaz, ami igaz, hiszen mi is ugyanezt kérdeztük volna tőle! Nem tudott az elrejtett képről? Vagy csak megjátszotta magát? Restelkedett előttünk, vagy csakugyan nem tudott semmit? Nehéz volt elképzelni, hogy a háború vége óta nem vette észre a falnak támasztott festményt. Amit inkább rejtegetett, mint hogy kitette volna a falra. Mert most, hogy megszabadítottuk a portól és a pókhálóktól, és a kép megfelelő megvilágításban részesülhetett, kibontakozott minden szépsége, vonzereje. Egyikünk se tudta levenni a tekintetét róla.
– Talán a katonák hozták…
– Katonák? Az meglehet. Hadizsákmánynak tekintették, de közben berúgtak, és a képet
itt felejtették.
Hát igen… Tudtunk egyet, s mást a katonák „hőstetteiről”. Csak hát, ha itt felejtették, nem kellett volna elrejteni. No persze nem olyan volt a témája, ami gyerekek szeme elé való. Ám továbbra is gyanakodtunk, hogy mégsem a katonák dugták el. Tudtuk, éreztük ezt, és nem szóltunk semmit. Csak amikor már kettesben maradtunk, akkor szólalt meg Sándor.
– A fene se érti ezt! Iszen ez csak egy kép!
Igen! Méghozzá bűvös kép! Amit csak az láthat, aki megérdemli! No és, mi nem érdemeljük meg?!
Illusztráció: A vetítőfiú
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
