Alain de Botton: SZERETETHIÁNY
•
Ferenczi Martin
Fordítói bevezető
1) A szerzőről
Alain de Botton elismert svájci író és filozófus, aki számos népszerű és gondolatébresztő könyvet írt a mindennapi életről, az interperszonális kapcsolatokról, a munkáról, a filozófiáról és a boldogságról. Művei gyakorta egyesítik a filozófiát, a pszichológiát és az irodalmat, így különféle megközelítésekből világít rá egy adott kérdéskörre. Mivel az alkotásaiban taglalt témák az élet csaknem minden területét érintik, széles körű olvasóközönséget vonzanak: relevánsak lehetnek mindazok számára, akik érdeklődnek az emberi viselkedés és a boldogság kérdése iránt. A minden szavát gondosan megválogató író elévülhetetlen érdeme abban rejlik, hogy összetett kérdéseket is közérthetően fogalmaz meg, illetve képes egyszerre gondolkodásra késztetni, szórakoztatni és gyakorlatias tanácsokkal szolgálni. Magyar nyelvre fordított művei között említhető A filozófia vigasza (2005), A Hírek – Felhasználói kézikönyv (2015), Hogyan gondolkodjunk másképp a szexről? (2017), valamint A szerelem csapásai (2018) című könyv is.
A szerző neve összeforrt a londoni székhelyű The School of Life (Az élet iskolája) nevű szervezettel, amelynek célja, hogy segítsen az élet próbatételeivel való megküzdésben, elmélyítse az emberek önismeretét, és fejlessze az érzelmi intelligenciát.
2) A mű, illetve a választott részlet relevanciája a magyar olvasóközönség számára
A mű a modern kor egyik legégetőbb problémáját járja körül, amely minden kultúrában és társadalmi rétegben fellelhető: górcső alá veszi a társadalmi státuszhoz kapcsolódó nyugtalanság és szorongás okait, hatásait, valamint a lehetséges válaszreakciókat. A következő kérdéseket boncolgatja: Miért aggódunk amiatt, hogy mit gondol rólunk a társadalom többi tagja, illetve mennyire tűnünk értékesnek a szemükben? Miért érzünk feszültséget, ha a társadalom anyagi szempontból sikertelennek tart bennünket? Hogyan próbáljuk enyhíteni azt az érzést, hogy nem vagyunk elég sikeresek, szerethetők? Valóban az anyagi javak halmozása, a hírnévszerzés és a társadalmi ranglétrán való feljebb jutás a legideálisabb út ahhoz, hogy az önmagunkkal szemben érzett elégedetlenséget mérsékeljük? A bestseller író feltárja, hogy cselekedeteink oroszlánrésze a figyelemre és a szeretetre irányuló vágyból fakad, miközben összefűzi a filozófiát és a társadalompszichológiát, hogy fényt vessen arra, miként formálja az egyén életét a társadalmi hierarchia és az egyre növekvő elvárások ballasztja. A könyv arra sarkallja az olvasókat, hogy nézzenek szembe értékrendükkel és a státuszhoz fűződő viszonyukkal, és mélyrehatóbban értsék meg a boldogság forrását. A mű nagy érdeme, hogy nem csupán elméleti síkon mozog, hanem gyakorlatba ültethető megoldásokat is nyújt a státusszal kapcsolatban kialakuló nyughatatlanság és szorongás kezelésére.
Az alkotás pozitív kritikai visszhanggal büszkélkedhet: a kritikusok általában dicsérettel illették a könyv gondolatébresztő témáját, Alain de Botton stílusát, illetve azt is, hogy mindennapi élethelyzetekkel ötvözi a pszichológiai és a filozófiai elméleteket. A San Francisco Chronicle napilap szerint például az olvasmányos mű elgondolkodtató megoldásokat kínál a státusz miatt kialakuló aggodalomra és teljesítménykényszerre. A The Times napilap beszámolója alapján pedig az alkotás arra ösztökél, hogy vonjunk mérleget életünkről, nézzünk szembe értékrendünkkel, és gondoljuk át, miként változtathatunk.
A fentiekben említett jelenség világtendencia, mindenkit érint az égető probléma, függetlenül az anyagi helyzettől vagy társadalmi hovatartozástól, így a magyar olvasóközönség sem kivétel. Releváns, mivel a rohamléptekkel változó világban ritkán jut idő tetteink indítékának megvizsgálására. A közérthető – ám szabatos – nyelvezetének köszönhetően a mű megértése nem igényel előképzettséget, széles közönséghez szól, bárkinek tanulságos lehet. Nem titkolt célom, hogy a hazai olvasóközönség mind szélesebb köréhez jusson el az információ, minél többen gondolkodjunk el, illetve minél többünkbe tudatosuljon tetteink valódi mozgatórugója. Szilárd meggyőződésem, hogy fordításommal olyan gondolatkört teszek hozzáférhetővé az anyanyelvünkön olvasóknak, amelynek hála könnyebben eszmélhetünk rá arra, hogy a mások kegyeire ácsingózó karrierhajhászás legfeljebb talmi sikert és efemer boldogságot nyújthat, hiszen a tartós boldogság forrása máshol lakozik.
3) Fordítói megjegyzések
Nádasdy Ádám frappáns megfogalmazása szerint a nyelv grammatikája egy tehervagonhoz hasonlítható, a szókincse pedig a szállítandó rakományhoz. A nyelvtan tehát olyan, mint egy tehervagon: forgóvázzal és kerekekkel rendelkezik. Mindez viszont pusztán vasúttechnikai szempontból érdekes. Az olvasó azt kérdezi: lássuk, mit hozott a vonat! Ő a rakományra kíváncsi, és számára érdektelenek a vasúttechnikai megfontolások, amíg működőképes a vonat. Jóllehet a Status Anxiety című könyvrészlet fordítása szintaktikailag és szemantikailag egyaránt feladta a leckét, a következőkben mégis leginkább az utóbbit vizsgálom.
A nyelv egyik meghatározó vonása, hogy képes vizuálisan érzékelhető módon ábrázolni a valóságot, vagyis képszerűen tükrözni azt. A fordítónak ezt célszerű észben tartania a mot juste (a legtalálóbb kifejezés) megtalálása érdekében. Kiváltképpen, amikor Alain de Botton tollából írt könyvet fordít. Az író ugyanis megannyi képfelidéző kifejezéssel fűszerezi mélyenszántó gondolatmenetét, hogy a fordító könnyen egy gátfutás kellős közepén találhatja magát: amint átugrott egy gátat – vagyis rálelt egy pertinens célnyelvi megfelelőre –, máris készítheti magát a következő akadályra. A szerző kétségkívül hisz a nyelv képi kifejezőerejében, így a fordító sem elégedhet meg szürke megoldásokkal; a magyar szövegnek is képszerű, színpompás nyelvi köntösben illő pompáznia. Legkönnyebben konkrét kifejezésekkel szemléltethetem, miről is beszélek.
Vegyük például a we may fall into feelings of self-doubt and worthlessness tagmondatot. A fall into kifejezés a „beleesni valamibe” képét hívja elő, ám ez a magyar mondatban idegenszerűen hangozna, fordításízű lenne. A választásom ezért így hangzik: „az önbizalomhiány és az értéktelenség érzése keríthet hatalmába bennünket.” Ezt azért tartom adekvát fordításnak, mert a megfogalmazás nyelvünk szellemétől nem idegen, ráadásul vizuálisan is érzékelteti mindazt, amit a forrásnyelvi szöveg.
Megemlítendő továbbá az impermeable (áthatolhatatlan, vízhatlan, vízálló) szó is a következő mondatban: In an ideal world, we would be more impermeable. Az író a mű e szegletében azt taglalja, milyen hatással van ránk mások véleménye. Érthető és értelmezhető lenne, ha antonim fordítással azt írnánk, hogy „Ideális esetben kevésbé hatna ránk mások véleménye”, sokkal célszerűbb azonban a forrásnyelv által életre hívott vízzel kapcsolatos képiséget megőrizni: „Ideális esetben könnyebben peregne le rólunk mások véleménye.” A „lepereg” szó hűen tükrözi a forrásnyelvit, hiszen a „véleményeket” „vízcseppekhez” hasonlítja, amelyek károkozás nélkül folynak le egy adott felszínről, azaz mások véleménye nincsenek hatással az illetőre. Mindezek tetejébe szófajváltásnak és explicitációnak is szemtanúi vagyunk, bár e kérdéskör részletesebb kifejtése parttalanná tenné a vizsgálódást.
A széles körű erudícióról tanúbizonyságot tevő szerző további sajátossága, hogy a filozófiai magasságokba szárnyaló eszmefuttatás ellenére mégis exoterikus, közérthető marad. Éppen ennek az egyensúlynak a megtalálása teszi próbára a fordítót: átemelni a forrásnyelvi szöveg univerzumát magyarra, szépen csengő, pallérozott mondatokat alkotni anélkül, hogy annak értelme és olvasmányos jellege csorbát szenvedne. Az eredeti nyelven íródott mű makroszintű értelmezéséből kikristályosodik, hogy minden szó nagy súllyal esik a latba, masszív és olajozott tehervagonra van tehát szükség a nehéz rakomány gondtalan elszállítására. Noha a fordítás – természeténél fogva – óhatatlanul némi veszteséggel jár, munkám során kifejezetten ügyeltem arra, hogy ne keletkezzen információs deficit, illetve a lehetőségekhez mérten emészthető célnyelvi szöveget alkossak. Hogy ez mennyire sikerült, döntse el az Olvasó maga.
Alain de Botton
SZERETETHIÁNY
LOVELESSNESS (in: STATUS ANXIETY)
Szeretetigény, státuszvágy
Minden felnőtt életét két jelentős szeretettípus határozza meg. Az első – a szerelem iránti vágyunk – jól ismert és jól dokumentált. Szeszélyes volta a zene és az irodalom alapját képezi, társadalmilag elfogadott és elismert. A második – a világtól áhított szeretet – sokkal rejtettebb és szégyelnivalóbb. A státuszra való törekvést vagy kizárólag anyagi szempontból értelmezik, vagy maró, gúnyos kifejezésekkel illetik, mintha kiváltképpen az irigy, a hiányérzetben szenvedő lelkeket foglalkoztatná. Ez a szeretettípus azonban ugyanolyan intenzív, bonyolult, meghatározó, általános érvényű, mint az első, ráadásul hasonló fájdalmakat is tud okozni, hiszen ugyanúgy szívek törnek össze.
2.
Adam Smith így fogalmaz Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében (Budapest, 1977): „Mert mivégre is e világ minden fáradozása és tülekedése? mi a célja fösvénységnek és becsvágynak, vagyon, hatalom és előkelőség hajszolásának? Arra való-e mindez, hogy a természeti szükségletekről gondoskodjon? A leghitványabb munka bére is gondoskodna ezekről. Mik az emberi élet nagy céljának előnyei, amelyeket helyzetünk megjavításának nevezünk?”
„Hogy szimpátiával, megelégedettséggel és helyesléssel szemléljenek, vegyenek körül és figyeljenek minket – ez minden előny, mit abból meríteni szándékozhatunk. A gazdag ember vagyonának fényében sütkérezik, mert úgy érzi, hogy ez természetes módon tereli rá a világ figyelmét. A szegény ezzel szemben szégyenkezik szegénysége miatt. Úgy érzi, hogy az kizárja őt az emberi nem tekintetéből. Azt érezni, hogy mit sem ügyelnek ránk, az emberi természet legforróbb vágyának okoz szükségszerűleg csalódást. A szegény észrevétlenül jár-kel, és egy tömeg kellős közepén is ugyanez a homály takarja, mintha szánalmas hajlékába lenne bezárva. A rangos és kiváló embert ezzel szemben az egész világ figyeli. Mindenki tolong, hogy egy pillantást vethessen reá. Cselekedetei közérdeklődés tárgyai. Alig ejthet egy szót, tehet egy mozdulatot, mit figyelmen kívül hagynának.”
3.
A társadalmi hierarchiában való feljebb lépés iránti vágyunk mögött leginkább a szeretetkeresés bújhat meg – amelyre a magas státusz következtében könnyen szert tehetünk –, mintsem a megszerezhető javak halmozása vagy a hatalom gyakorlása. A pénzt, a hírnevet és a hatalmat leginkább a szeretet eléréséhez szükséges eszközként értelmezhetjük.
Ha egy szót általában csak a szüleinkkel vagy a párunkkal kapcsolatos érzések leírására használunk, hogyan lehetne mégis egyaránt alkalmazni a világtól áhított szeretet magyarázataként is? A szeretetet – a szónak a családi, a szexuális és a világi értelmében egyaránt – talán a következőképpen lehetne meghatározni: egyfajta tisztelet, érzékenység a másik iránt. A szeretet azt jelenti, hogy úgy érezzük, törődnek velünk: tudomást vesznek rólunk, tudják a nevünket, meghallgatják a véleményünket, elnézőek a hibáinkkal szemben, eleget tesznek a szükségleteinknek. Virágzunk ilyen körülmények között. Különbségek lelhetők föl a romantikus, illetve a státusz jellegű szeretet között – az utóbbi nem szexuális vonatkozású, nem végződik házassággal, másodlagos motiváció is gyakorta közre játszik –, mindezek ellenére a státuszból fakadó szeretetben részesülők a romantikus szeretethez hasonlóan mások jóindulatú figyelmének középpontjában állnak.
A társadalomban jelentős pozíciókat betöltő embereket gyakran nevezzük „valakiknek”, az ellentéteiket pedig „senkiknek” – értelmetlen kifejezésekről van ugyanakkor szó, hiszen nyilvánvalóan mindannyian identitással és hasonló létigényekkel rendelkezünk. Az efféle szavak viszont remekül érzékeltetik a különböző csoportokkal való bánásmód minőségbeli különbségeit. A státusz nélküliek ugyanis észrevehetetlenek, rideg bánásmódban részesülnek, összetett személyiségüket semmibe veszik, ráadásul egyedi jellemvonásaikról sem vesznek tudomást.
Az alacsony társadalmi státuszt nem szabad pusztán anyagi szempontból értelmezni, noha kétségkívül anyagi következményekkel is jár. A hátrányos helyzet ritkán jelent csupán materiális nehézséget – legalábbis a létminimum felett. Elsősorban inkább az a figyelemre méltó, hogy az alacsony társadalmi státusz milyen mértékben csorbítja az önbecsülést. A kellemetlenségek hosszú ideig szó nélkül tűrhetők, amennyiben nem kíséri ezeket megaláztatás: ezt mutatja a katonák és a felfedezők példája, akik önként olyan emberpróbáló helyzeteket éltek meg, amelyek messze meghaladták társadalmuk legszegényebbjeinek nélkülözését, mégis átvészelték valahogy, az irántuk tanúsított megbecsülés tudatában.
A magas társadalmi státusszal járó előnyök szintén ritkán korlátozódnak csak az anyagiakra. Így nem meglepő, hogy a már alapból tehetősek közül sokan továbbra is több pénzt halmoznak fel, mint amennyit akár öt generáció is el tudna herdálni. Pusztán akkor furcsállhatjuk vágyaikat, ha kizárólag a vagyonteremtés mögött álló pénzügyi perspektívát vesszük számításba. Az anyagi javakhoz hasonlóan a vagyonhalmozás folyamatával járó tiszteletet is keresik. Jóllehet kevesen vagyunk elszánt esztéták vagy szibariták, mégis szinte mindannyian epedezünk az elismerésért. Ha pedig a jövőbeli társadalom szeretettel fog elárasztani bennünket a jelentéktelen zsetonok halmozásáért, akkor bizony hamarosan az ilyen értéktelen eszközök is a legelszántabb törekvéseink és aggályaink központjába kerülnének.
4.
William James, The Principles of Psychology [A pszichológia alapelvei] (Boston, 1890):
„Nem is tudnánk ördögibb büntetést kieszelni – ha egyáltalán lehetséges lenne –, mint hogy valaki szabadon járhat-kelhet az emberek között, mégsem vesz róla tudomást senki sem. Ha mindenki, akivel találkozunk, »keresztülnézne rajtunk«, tudomást sem vennének létezésünkről, fel sem pillantanának, amikor belépünk, válaszra sem méltatnának, vagy egyszerűen nem érdekelné őket, hogy mit csinálunk, akkor csakhamar egyfajta düh és tehetetlen kétségbeesés gyűlne fel bennünk, amelyhez képest a legkegyetlenebb testi kínzás is megkönnyebbülés lenne.”
5.
Hogyan érint bennünket a szeretethiány? Miért kerget „dühbe és tehetetlen kétségbeesésbe” az, hogy ránk sem hederítenek, amihez képest maga a kínzás is megkönnyebbülést jelentene?
Azért fontos számunkra az emberek figyelme, mert születésünktől kezdve bizonytalansággal küzdünk önértékelésünkkel kapcsolatban, ami miatt könnyen hagyjuk, hogy mások véleménye meghatározó szerepet játsszon saját énképünk kialakításában. Identitásérzésünkre rányomja bélyegét az ismerőseink megítélése. Ha például jót nevetnek vicceinken, egyre bátrabban mondunk majd vicceket. Ha megdicsérnek, az a benyomásunk támadhat, hogy értékesek vagyunk. Ha pedig ránk sem néznek, amikor belépünk egy helyiségbe, esetleg hirtelen dolguk akad a foglalkozásunk hallatán, az önbizalomhiány és az értéktelenség érzése keríthet hatalmába bennünket.
Ideális esetben könnyebben peregne le rólunk mások véleménye: hidegen hagyna, hogy felfigyelnek ránk vagy sem, csodálnak vagy gúnyt űznek belőlünk. Nem vakítana el túlzottan a hajbókolás sem. Amint tudatára ébredünk erősségeinknek és értékünknek, nem fáj, ha valaki jelentéktelennek tart bennünket. Tisztában lennénk emberi értékünkkel. Ehelyett azonban mindannyian igen különféle véleménnyel vagyunk a velünk született jellemvonásainkkal kapcsolatban. Ráeszmélünk, hogy egyszerre vagyunk okosak és buták, humorosak és unalmasak, fontosak és fölöslegesek. Ilyen bizonytalanság között általában külső visszajelzésekre támaszkodunk önértékelésünk megerősítéséhez. Ha nem foglalkoznak velünk, felszínre tör a bennünk rejlő alacsony önbecsülés, míg egy mosoly vagy bók éppen az ellenkezőjét idézi elő. Úgy tűnik, mások szeretete nélkül képtelenek vagyunk elviselni saját magunkat.
Az „egónkat” vagy önképünket egy leeresztésben lévő léggömbként is elképzelhetjük, amelynek folyton szüksége van mások szeretetének héliumára, hogy le ne eresszen, ráadásul az elhanyagolás legapróbb tűszúrásaira is érzékeny.
Egyszerre van valami kijózanító és abszurd abban, hogy mennyire felemel minket mások figyelme, és mennyire mélyre süllyedünk, ha nem vesznek rólunk tudomást. Borús hangulatunk lehet, ha munkatársaink éppen csak köszönésre méltatnak vagy nem veszik fel a telefont. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy életünk értelmet nyert, mert valaki tudja a nevünket, esetleg gyümölcskosárral kedveskedik nekünk.
6.
Mivel önképünk ingatag lábakon áll, nem meglepő, hogy érzelmi és anyagi szempontból egyaránt nyugtalanít társadalmi helyzetünk, amely meghatározza mennyi szeretetben részesülünk, ráadásul ezek alapján döntjük el, hogy szeretjük-e magunkat, vagy elveszítjük-e a magunkba vetett bizalmunkat. Kulcsfontosságú tényezőről van szó egy számunka rendkívül meghatározó termékhez: egy olyasfajta szeretethez, amely nélkül nem tudunk bízni magunkban, nem tudunk hűek maradni jellemünkhöz.
Fordította: Ferenczi Martin
Ferenczi Martin a 2024-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: fh. forrás: broadsheet.com.au
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
