Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA
†
Sárándi József, a költő végül is elment.*
Nehéz, gyötrelmesen nehéz élete volt, a halál szele többször is meglegyintette, mégis maradt, és ment tovább a maga útján. Már a születése utáni napokban „halálraítélt” volt. Évekkel ezelőtt egy orvos pár hónapot jósolt neki. De maradt, és ha ritkábban is, újabb verseket írt.
Aztán most mégis elment.
***
Nemcsak nehéz, de különös sorsú költő is volt.
A második világháború utolsó napjaiban született a Békés vármegyei Bucsa községhez tartozó, cselédek lakta Cserepesmajorban. Innen indult a törvénytelen gyerekként világra jött szegénylegény, aki már korán a fejébe vette, hogy anyátlan, apátlan, kisemmizett árvaként valami fontosat fog adni a népének. Visszapillantva pályájára, ma már tudjuk, mi volt ez az ajándék: darabosan megfogalmazott, sokszor fejszével faragott igazságokat hordozó, többnyire mellbevágó hatású versek, a maga lelkéhez igazított abszolút igazságok, kegyetlenül őszinte ítéletek, kínzó kérdések, amelyekre mindig kész volt válaszolni.
Születése körülményei is drámaiak voltak, a véletlenen múlott, hogy anyja szándéka ellenére életben maradt. Íme, erről szóló kései vallomása:
„az éj hideg vackára dőlve
és visszaszállok egy hóval lepett
csillagos falusi estébe..
ahol most is duruzsol a kályha
a földdel padlózott szobában
ott pottyantott világra anyám
ott kívánt pokolra apám
mert koloncnak megszülettem
bár erről nem én tehettem”
(Az éj hideg vackára dőlve)
Küzdelmes ifjúságában nevelőszüleire és magára hagyatva levelező tagozaton érettségizett, kitanulta a tetőfedő mesterséget, eljutott a budapesti egyetem bölcsészkarára, magyar-történelem szakos diplomát kapott, majd folyóiratszerkesztő lett az Egyetemi Lapoknál, később a tatabányai Új Forrásnál. Az 1960-as évek végén, ’70-es évek elején fölismerte az akkori magyar élet nyugtalanító problémáit, rejtett vagy látható erővonalait, sorskényszereit, elszalasztott lehetőségeit, a Kádár-rendszer társadalmi anomáliáit és emberi kisszerűségeit. Volt benne elegendő mersz, erő, tehetség és intuíció, hogy mindezeket verssé fogalmazza. Új, friss, szokatlan hang volt ez akkor, talán ezt honorálták 1977-ben József Attila-díjjal. Aztán A barbárság kora (1980) című verseskönyve nemcsak fölkavarta az irodalom állóvizét, de költőjének helyet szorított a kortárs alkotók élvonalában is. A ’80-as évtized elején az évente megjelenő Szép versek antológia köteteibe rendre beválogatták a műveit. Egyszóval sikeres költőnek tudhatta magát – elégedettnek sohasem.
Nehéz életében és pályáján a sorsdöntő fordulat 1984-ben következett be. Az Új Forrás szerkesztőjeként – mit tesz Isten, épp az októberi számban – közölte Nagy Gáspár Öröknyár; elmúltam 9 éves című versét, amely 1956 forradalmának temetetlen, kibeszéletlen emlékét idézte föl, és a gyilkosok megbüntetését követelte. Mondani se kell, akadt valaki, aki följelentette a szerkesztőséget; az ügyből országos botrány kerekedett, amely azzal zárult, hogy Sárándit eltávolították az állásából. Ettől kezdve haláláig, kereken négy évtizedig az irodalom peremvidékére szorult. Visszavonult leányvári – ahogy ő emlegette – „zsiványtanyájára”, onnét küldözgette verseit és prózáit a szerkesztőségeknek. Már azoknak, ahol olyanok dolgoztak, akik nem fordultak el tőle a hivatalosság előtti persona non gratává válása után.
Sárándi József pályája 1984 végén végérvényesen kisiklott, élete, költői munkássága partvonalon kívülre került. Verseket ritkábban írt, de lírájának karaktere – természetes időbeli módosulások mellett – lényegében változatlan maradt. Érdemes tehát számba venni e költészet konstans, illetve olykor árnyalódó főbb vonásait, amelyek átíveltek mindkét alkotói korszakán. Miközben tudjuk, hogy ha van önmagáért beszélő, önmagában helytálló költészet a mai magyar lírában, amely nehezen tűri az aprólékos, esztétizáló elemzést, akkor az Sárándi Józsefé.
***
A ’60-as, ’70-es évek fordulóján föllépett plebejus indulatú költőt Váci Mihály követőjeként tartották számon; líráját olykor Ladányi Mihály verselésével is rokonították. Ezek a megállapítások talán a maguk idejében sem voltak egészen helytállók, mára pedig idejét múlttá váltak. A túlfejlett igazságérzet, a szociális indítékú indulat ugyan emlékeztettek az említett elődökére, de szerelmi (erotikus) költészete, továbbá verseinek asszociatív természete, látásának ironikus, szarkasztikus mivolta, szellemesen ellenpontozó logikája, az olvasóval való cinkos összekacsintása, nyelvének nyersessége, a világgal való sokszor öncélú szembefordulása, megannyi meghökkentő gondolati-nyelvi gesztusa egészen egyéni vonásai voltak. Sárándi világképe, valóságszemlélete, életérzése az évtizedek során nem sokat változott, ábrázolásmódja viszont több tekintetben módosult. Rossz tapasztalataiból adódó fölháborodása, dacos hetykesége, tekintet nélküli, olykor önveszélyes igazmondása, plebejus indulatú valóságköltészete idővel elmozdult az abszurd látás, a groteszk és a szatirikus ábrázolásmód felé. Jellemzője maradt a váratlan fordulatok, a meglepő csavarok alkalmazása, az intellektuálisan és emocionálisan izgalmas szövegalakítás, a tág asszociációs ívek fölrajzolása, a kérdésföltevések hevessége. De ezek a vonások a ’90-es évektől „gellert kaptak”, és e versvilágba beszüremlett a fanyar, sőt morbid humor, a gyakrabban keserű, ritkábban játékos irónia, a groteszkre való hajlam, a szinte végletekig történő tömörítés, a gondolat lényegre csupaszítása, a sűrített versbeszéd, később érzésvilágában megjelent a rezignáció is. Műfajai közé bekerült a paszkvillus, az expresszionista, kiáltványszerű „plakát-vers”, továbbá a bökvers.
Eredendő plebejus indulata hamar a költő küldetéstudatává nemesült: „Fegyvered a toll, s amennyit gondolni mersz, / akkora birodalmad” (Fegyvered a toll). A szűkebb, tágabb közösség bajait óriásivá növelt egója kinyilatkoztatásaként vagy épp aforisztikus tömörséggel adta közre. Versvilágát betöltötte a hatalmassá lett lírai szubjektum, amely maga volt a megsebzett érzékenység. Eszerint, ha a költő bántódott meg, a nagybetűs Igazság szenvedett csorbát. Ha önérzetét sértették meg, az Öntudat, a Becsület sérült. Önmagáról, mint az igazság dacos bajnokáról egyik versében így írt:
„ki ez a borotválkozás közben rám meredő rosszarcú férfi
ki egy lángelme hasonmásaként
naponta talpra áll és búskomoran is dolgozik
mániákus őszinteségéért
számtalanszor szitává lőtték a lelkét
mégsem tudja abbahagyni az igazmondást”
(egy analfabéta magyar világproletár hitvallása)
A saját szenvedését kiterjesztette a sorstársaira, a mellőzöttekre, a lenyomottakra, a szegényekre, a szalonképtelenekre, a konok erkölcsi lényekre, azokra, akik nem figyelik az aktuális széljárást, hanem mennek a maguk útján. Versalanya öntörvényű alak, csak megy, megy, olykor fejjel a falnak. Lírai glóbusza sok esetben gigantikus önarcképpé válik. Még szerelmes, erotikus verseiben is sokszor magát ünnepli: „vergődő istennőm, / önimádatom gyönyörű tükörképe” – írta Romantika című darabjában. Versei lehettek üzenetükben rétegezettek, akár többszólamúak, ám tengelyükben mindig a költő állt, ő magasodott az olvasó fölé. „Egyszemélyes költészetet” művelt; minden írása a magában sosem kételkedő, a prófétáló vátesz kinyilatkoztatása lett. Sárándi a folyamatos hiányérzet és a permanens sértettség költőjévé vált, de ez a lefelé és befelé néző perspektíva kitágult a többet akarás, a gondolati magasba törés vágya által — fölfelé. Csakhogy a makacs erkölcsiség, a túlfejlett igazságérzet, a tekintet nélküli szókimondás számos esetben – némely olvasókat elidegenítő — legényes hetykeséggé, kihívó produkcióvá, merész „hímköltészetté”, betyárbecsületű akcióvá vált. Olyanná, amikor a költészet immár több, más lett, mint irodalom, merész gesztussá, férfias tetté, verbális ellenállássá izmosodott.
Sárándi költészetének módosulásai között tarthatjuk számon szerelmi lírájának motívumarányait. Míg a ’80-as évek szerelmi költészetét a testiség, az erotika, a nemi élet kendőzetlen ábrázolása jellemezte, a ’90-es évektől e témavonulat megosztotta helyét a finomabb árnyalású, érzelmesebb, emlékező nézőpontú motívumokkal. A’70-es és ’80-as évek verstermését reprezentáló A teljesítmény gyönyöre (1983) című kötetének meghatározó témája volt a szerelem testi mivolta, a keresetlen szavakkal ábrázolt nemiség; ez a motívum később megritkult, egy lett a többi mellett. Ennek a finom eltolódásnak a tanúságtevője Az írás iszonya (2002) című könyve lett.
Viszont költészetének mindvégig sajátossága maradt tartalom és forma föltétlen megfeleltetése. (Ez a vonása jól mutatja, hogy korántsem „ösztönös” lírikus volt, nagyon is kiszámítottan alkotta meg verseit – de erre még visszatérek.) A túlfejlett igazságérzet, a kikezdhetetlen elvszerűség, a nyers szókimondás, az állandó kétely és lázadás, a közélet visszásságainak heves bírálata, a szerelem és erotika mámoros ünneplése, az emberi létezés elvi szempontú megítélése korán megtalálta a maga adekvát kifejezési formáit. Már indulása idején kész formavilág jellemezte: asszociatív logika, a gondolattársítások szaggatott megjelenítése, a kihagyásos, utalásos, áthallásos versbeszéd, a gúny és az irónia, a kétkedő-kérdező attitűd, a hetyke, ítélkező modor. Sárándi sokszor úgy viselkedett a költészetben, mint annak idején az igazságosztó betyár. Maga is így fogta föl a szerepét: a versírás bátor, férfias tett, emberi kiállás. Így aztán nem csoda, hogy sosem lett egyetlen irodalmi irányzat, írói szekértábor, klikk vagy klub tagja. Öntörvényűsége is közrejátszhatott abban, hogy a rendszerváltozás után sem változott a helyzete, élete végéig az irodalmi élet perifériájára szorulva élt. Abszolút függetlenként a maga útját járta, csak maga elé nézve, magányosan haladt, sokszor a falig, olykor neki a falnak.
Vátesz-költőként Ady Endre volt a példaképe; külön kis füzet formájában gyűjtötte össze Adyra asszociáló költeményeit A hitetlenség mágneses viharában (2014) címmel. Ha már irodalomtörténeti perspektívából nézzük életművét, Sárándi költői helyzete valamiképp emlékeztet a két világháború közötti korszakban a népiek táborából való Sinka István vagy Sértő Kálmán alakjára, illetve mellőzésükre. Küldetéses kiállásából, gyémántkeménységű meggyőződéséből, hajlíthatatlanságából következett irályának keménysége, stílusának érdessége. Hangja nem szép, de sosem hamis, és mindig messze hangzó. Tiszta és öblös, amelyre oda kell figyelni.
Sárándi verstípusai, alakzatai csak látszólag egyszerűek. A felületes szemlélőnek a versek nyersnek, megmunkálatlannak, érdesnek és nyelvileg köznapinak tűnnek föl. Valójában megfigyelhető a kiszámított, gondos szövegalakítás, például a dichotómiák, az ellenpontozások alkalmazása, a hatásszünetek szerepe, a többszólamúság, a tematikai-gondolati többrétűség, a szaggatottság ritmikája. Versnyelve sok esetben szálkás, esetleg töredékes is, viszont mindig lehet érezni, hogy a gondolatok és érzelmek, a meglátások és kijelentések mennyire kiszámítottak, hogy épp a helyükön vannak. Látható, a költő ügyelt a gondolattársítások ideális fesztávolságára, arra, hogy célzásai, utalásai követhetők, telitalálatúak és sokatmondóak legyenek. Szinte minden darabján érezni az erős költői szándékot a hatásosság, olykor a meghökkentés elérésére. Mestere volt a bujtatott, olykor mégis fölvillantott ritmusnak, a sokszor szabálytalan, mégis hatásos rímelésnek.
Költészetében a hagyományos poétikák esztétikus, artisztikus szóképeit, briliáns metaforáit, frappáns hasonlatait sokszor hiába keressük. Nála az átütő meggyőződés, az emberi hitel, a kimondás erőteljessége önmagáért beszélt; mondandója kifejezése nem igényli a stílusbravúrt, a klasszikus verstani megoldásokat. Sárándi József egészen egyedi versvilágot alakított ki, amit aztán végképp a maga képére formált.
Jellegzetes vonása volt és maradt, hogy a lírai szubjektum a ritka, ám annál mámorosabb örömein és sűrű fölháborodásain át fogalmazta újra a világot és önmagát. Tette ezt dacosan, hetykén, kételyek nélkül, élből ítélkezve, a széplelkek számára bizonyosan taszító módon. Kedvelte a váratlan fordulatokat, a meghökkentő csavarokat, a sommás kinyilatkoztatásokat, a nyers kiszólásokat, a kérdés és ítélet kettősségét, az olykor trivialitásig menő nyelvi erőt. Rövidke darabjaiban is rendkívül sokatmondó tudott lenni:
„Osszuk meg őket
és ne uralkodjunk
magunkon”
(Új hatalmi technika)
Nem ritkán Villonra emlékeztető extravaganciával mutatta föl zaklatott, megnyugodni sosem tudó lelkét. Jellemző módszere volt a döbbentő hatást kiváltó sulykoló hangsúlyok alkalmazása, a fordulatosság kultiválása, az emóciók dominanciája, a kifejezésmód vehemenciája. Összefoglalóan úgyis mondhatjuk: plebejus indulatú valóságlíra az övé. A rendszerváltozás időszakában, különösképp az ezredforduló után fölerősödött az abszurd iránti vonzalma; életérzésébe beszüremlett a kissé szelídebb, elnézőbb groteszk fölfogás, sőt munkásságában megjelent a rezignáció, az önirónia, a szarkasztikus humor. Viszont megmaradt az odamondogató csattanó, a meghökkentő verszárás. Kialakított a maga számára saját versformákat, sárándis alakzatokat, ahogy ő mondta, a papírzsebkendőnyi helyen elférő verseket; ilyenek voltak az újságversek, a versvágások, a négysorosok, kamuflázsok, a fragmentumok vagy épp a kutyafülek, miközben a haikut is a maga képére formálta. Saját költészetéről így írt:
„Tökéletlenségem
a remekművek tökéletlensége –
önformát teremtő anyag
a tagadva-vállalt Mester
szellem-testének öt sebével
mely visszasajog majd
minden tökélytől dühöngő nemzedékben”
(Válasz hasonlatodra)
***
Sárándi József az irodalomban, a kulturális életben sem volt képes elviselni a közönyt, az érdektelenséget. Úgy tartotta, a posztmodern olvasókat elidegenítő hatására az embereket egyre kevésbé érdekli az irodalom, a vers, közönyösen mennek el a költészet értékei mellett. Minden verse szembeszegülés volt a szellemi tunyasággal, az értékekre való fogékonyság hiányával. Hiába ágált leányvári magányában, ezen változtatni nem tudott. Mégis makacsul, noha egyre ritkábban írta sajátos verseit. Mindaddig, amíg tehette, amíg Isten, akire folyton perlekedve tekintett, magához nem szólította.
A költő végül is elment. Oda, ahol talán nyugalomra lel.
* Hosszú éveken át küldte verseit Leányvárról, mind betegebben. Azt mondta, csak nekünk ad. Más már elfelejtette.
Szerkesztőségünk is búcsúzik tőle. Halálhíréről magunk is csak most értesültünk. Fontos költőt veszítettünk.
A kötetben említett verseskötetek
A barbárság kora. Budapest, 1980. Szépirodalmi Kiadó, 111 old.
A teljesítmény gyönyöre. Budapest, 1983. Szépirodalmi Kiadó, 109. old.
Ingyencselekvés. Tatabánya, 1995. Új Forrás Könyvek, 249 old.
Az írás iszonya. Versek. Karcag, 2002. Barbaricum Könyvműhely, 78 old.
Birtokviszony. Versek. Karcag, 2006. Barbaricum Könyvműhely, 120 old.
Hiányuniverzum. Egyberostált régi és új versek. Miskolc, 2013. Felsőmagyarország Kiadó, 184 old.
A hitetlenség mágneses viharában. Versvágások 1-14. Budapest, 2014. Optima Téka, 19 old.
Felhasznált irodalom
Böröndi Lajos: A macska lazíthat, az egér nem. Sárándi József lírája. In: Böröndi Lajos: A macska lazíthat, az egér nem. Esszék. Mosonmagyaróvár, 2003. BmegB Könyv- és Lapkiadó, 91-99. old.
Hartay Csaba: Aki nevet a végén. Sárándi József: Az írás iszonya. = Palócföld, 2003. 6. sz. 815-816. old.
Mezey László Miklós: Az emlékállító. Sárándi József költészetéről. = Forrás, 2007. 11. sz. 103-105. old.
Mezey László Miklós: A teljesítmény gyönyörétől az írás iszonyáig. = Pannon Tükör, 2003. III. negyedév, 34-38. old.
Mezey László Miklós: A tekintet nélküli igazmondás költészete. = Magyar Napló, 2014. 11. sz. 33-36. old.
Monostori Imre: Az Új Forrás vonzásában. Tatabánya, 1999. József Attila Megyei Könyvtár, 136-182. old.
Rideg István: „Addig megyünk, míg el nem indulunk”. Fejlődés? In: Sárándi József: Hiányuniverzum. Egyberostált régi és új versek. Miskolc, 2013. Felsőmagyarország Kiadó, 163-178. old.
Sárándi József: A rendszerdöntögető. Kortörténeti adalékok. Emlékirat. Karcag, 2005. Barbaricum Könyvműhely, 400 old.
Illusztráció: fh. fotó forrása: Hartay Cs.
Ezek is érdekelhetik!
Magyar Miklós: Száztíz éves »A Vatikán titka« →
Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából? →
Nagyatádi Horváth Tamás: A misztikus lelkialkat →
