Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel)
•
KERESZTÜL-KASUL A KÖNYVEIM KÖZÖTT
és kisebb körökben az életemen
Vörös István József Attila-díjas költő, prózaíró, irodalomtörténész, kritikus, esszéista, habilitált docens, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója (1997-2022), jelenleg az ELTE és a Milton Friedman Egyetem óraadója, a Vigilia szerkesztője. Napút Hetedhét-díjas műfordító. Premia Bohemica-díjas bohemista. Kovács katáng Ferenc kérdezte.
Kovács katáng Ferenc: Már találkoztunk, de még nem beszélgettünk. Voltam egy kötetbemutatódon, mindketten részt vettünk a Napút rendezvényén a Szkok Iván műteremlakásához kapcsolódó lugasos kertben a Gellért-hegy oldalában. Előny-e vagy hátrány egy jó interjú készítéséhez a csak futó ismeretség? Mi e téren a tapasztalatod?
Vörös István: Könnyen lehet előny. Attól függ merre tart a beszélgetés, mi a célja. Két barát beszélgetése is lehet érdekes, hacsak nem félszavakból akarják épp megérteni egymást, és két ellenségé is lehet unalmas. A felkészültségen és a kölcsönös odafigyelésen múlik. Ami persze pozitív viszonyulást követel. Ha ellenségem lennél, gondolom, nem tennél most föl érdeklődő, odaforduló kérdéseket.
KkF: Meghallgattam, megnéztem néhány videóbeszélgetésedet, felolvasásodat, beszédedet, de gyerekkorodról, őseidről igencsak kevés információt kaptam. Kell-e tudnunk ilyesmiket az alkotókról, jelen esetben rólad? Ha igen: kik voltak, honnan jöttek, hová tartottak nagyszüleid, szüleid?
VI: Attól függ, honnan nézünk a művekre. Egy darabig az volt a szellemi divat, hogy az alkotókat nem hozzuk összefüggésbe művükkel. Kiderült, hogy az olvasót érdekli az alkotók személye és élete. És fordítva, ha az alkotók életének érdekességeit elvonjuk a művek hátteréből, akkor maguk a művek lehetnek szürkébbek.
Így tehát nem térek ki a felmenőkre irányuló kérdés elől. Gyakran írtam róluk. Nagyszüleimről és a gyerekkori móri világról a Bakonymérői elégiákban, A kéz öt ujja és A szabadság első éjszakája c. novellásköteteim számos szövegében. Apai nagyanyám és nagyapám portréját adtam az Ördögszáj c. darabomban, melyet többször játszottak színpadon (r: Kováts Kriszta), rádiójáték is készült belőle (r: Solténszky Tibor).
A család nagyobbik része a 18. században a Dunántúlra telepedett svábokból áll, apai nagyapám története bonyolultabb, erről is szól a már említett Ördögszáj. Gyerekkoromban anyai nagyszüleimnek volt szőlőjük, állatokat tartottak, apai nagyszüleimnek meg egy bevakolatlan házuk, és egy, már düledezőfélben levő kovácsműhelyük. A két ház közötti tízperces séta volt számomra A világ legfontosabb útvonala. Ez egy vers címe, melyben az utat részletesebbe leírtam (in: A Vörös István gép vándorévei, és Tőlem távoli cselekedeteim – 50. születésnapomra barátaim által válogatott versek, ezt a szöveget Kemény István választotta.) A hetvenes-nyolcvanas évek móri nyarai visszahozhatatlan, klímaváltozás előtt idillt jelentenek számomra. Elég, ha egy kirándulásra gondolok a szomszédos löszszakadékba nagyapámmal, vagy az éjjeli békabrekegésre a közeli dombon levő két tó felől, melyekből az egyiket már akkor elkezdték szeméttel betömni.
KkF: A gyermekkor, bevallva vagy bevallatlanul is, sorsunk alakulásában a legmeghatározóbb korszak. Te még bizonyára voltál kisdobos, és úttörő is. Hogy teltek kisiskolás éveid?
VI: Persze hogy voltam, megkaptam a kék, aztán a piros nyakkendőt. Sosem csináltunk semmit ebben a minőségünkben, pedig én évekig a Delfin őrs őrsvezetője is voltam, mint afféle jótanulóra, kiszabták rám ezt a büntetést. De a munka dandárját mindig a nők végzik, egy osztálytársnőnk volt a krónikás, őneki valóban sok munkája akadt az örsi naplóval. Ő találta ki azokat az eseményeket, melyek be kellett kerüljenek, de meg egyáltalán nem történtek meg. Már régóta nem él, sajnos. De a fikcióval ő segített ellentmondásos viszonyba kerülnöm. Fantáziám könnyen elszabadul, az idők során sokan értették félre, és adtak hitelt tréfás szürrealizmusomnak. Jobb az ilyesmit csak leírni.
KkF: Amikor gimnáziumba kerültél, én már javában mérnökként dolgoztam. Fogalmam sincs, hogy akkoriban mik foglalkoztatták a késő tizenéveseket. Olvashattuk ugyanazt, nézhettünk hasonló TV programokat, de a hetvenes évek végén Ti mit éltetek át, hogyan reagáltatok a világ dolgaira? Elmondhatnád nekünk?
VI: Első gimnazistaként (1979/80) fedeztem fel magamnak a hetvenes évek végének rockéletét, minden hétvégén koncertre mentem, a kedvencem a Beatrice volt, egy Csepelen levő klubban télvíz idején annyira megizzadtam, hogy kijőve tüdőgyulladást szedtem össze. De nem lettem a rock mártírja, mert közben a fülemben visszhangzott a csapat egyik remekműve, a Nem kell! Így hát elutasítottam egy ennyire közhelyes halált. Na, ebben segített az orvostudomány is, nem jártam úgy, mint Hanno A Buddenbrook ház végén. A Nem kell! és legutolsó könyvem címe közt van-e valami rokonság? Erre nem tudok Nemet mondani, mert bár nem vagyok igen-ember, aki mindig igent mond mindenre, valójában nem vagyok eléggé nem-ember sem, sajnos. Gyakran vagyok talán-ember, meglátjuk-ember, legjobb formámban gondoljuk-át-ember.
Mielőtt a művészet érdekelni kezdett volna, csillagásznak készültem. Azt olvastam, amit az akkori átlagemberek, akik mai mércével persze nagy intellektueleknek számítanának, Moldovától a Švejkig, a Galaktika novelláitól Merle-ig sok mindent. Valamikor felsős koromban elhagytam a tévé előtti fotelt, és csak kulturális műsorok és művészfilmek esetén tértem vissza oda. Jött a költészetre való váltás, jöttek a Bizottság együttes szentendrei koncertjei, jött a Sárvári Kör élménye, jött Maurer Dóra képzőművészeti szakköre a Szépművészeti Múzeumban, és a világ hihetetlen sebességgel tágulni kezdett. Szép, okos, lakható, bár szabályok árnyaitól csíkozott világ volt. De hittünk az egyenlőségben, a tehetségben, abban, hogy az erőfeszítés elnyeri emberileg lehetséges jutalámát. Úgy tűnt, ha fölvesznek a bölcsészkarra, minden rendben van.
Nem vettek fel. Egy év múlva se, de akkor elmentem tanárképzőre, majd három újabb év után mégis a bölcsészkar magyar-cseh szaka következett.
KkF: Főiskolai, egyetemi, külföldi ösztöndíjas éveidet nagyjából lehet követni a Wikipédián. Szívesen hallanék arról is, hogy év közben buliztál-e nagyokat, s miként készültél a vizsgáidra. Mi publikus ezekről?
VI: Nem tudom, nagyokat buliztam-e. Mi számít annak? Semmi olyan nem történt, ami ne lehetne publikus. Jöttek az egyetemi szerelmek, az egyetemi nagy barátságok, néha tánc hajnalig, még gyakrabban beszélgetések hajnalig. Már dübörgött a Sárvári Kör, Kemény István, Tóth Krisztina, Kun Árpád, András László, aztán később fokozatosan: Bartis Attila, Térey János, Peer Krisztián, majd a Sárkányfű nemzedéke. Iszonyatos röhögések.
A vizsgaidőszak nagyon jó volt, általában egy szűk hét jutott egy-egy vizsgára, és az ember hivatásszerűen olvashatott reggeltől estig.
KkF: Jöttek a munkás hétköznapok. Hol kezdődtek, hogyan és mikor? Mik voltak a buktatók, mire igen és mire nem készített fel a sok iskolád?
VI: Mire diplomát szereztem, már 28 éves voltam, aztán a kandidátusi disszertáció megírására megkaptam a TMB-ösztöndíjat (Tudományos Minősítő Bizottság, a szerk. megj.), az több év volt, közben valahogy megint kijutottam Prágába egy ösztöndíjjal, három félév egyetemi ott-tartózkodás után, közben egy évig Móricz- egy évig Soros-ösztöndíjas voltam, mire mindez lepergett, már megházasodtam, sőt, volt egy fiam is, feleségem Szilágyi Ágnes Judit történészként szintén részesült különféle ösztöndíjakban, 30 körül aztán jött a megkeresés kedves tanáromtól, Hankó Ludmillától, hogy a PPKE (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a szerk. megj.) szerveződő cseh szakán legyek tanársegéd. Akkoriban ilyesmit nem volt lehetetlen megkapni, és nem volt szükségszerű elutasítani, a kis fizetésből nem volt lehetetlen megélni, tehát a helyzet stabilizálódni látszott. Ha egy tanszéken nincs elég tanársegéd, akkor tíz éven belül meg akarják szüntetni. Ha csupa tanársegéd van, akkor öt éven belül. De ezek mai prognózisok, akkoriban nem bizonytalan jövő várt ránk, a kilencvenes években egyébként is forrt még az emberben a rendszerváltás öröme. Ráadásul én a cseh(szlovák) rendszerváltás kicsit másféle szépségeit is sajátomként szívtam magamba.
KkF: Egy kismagnós vagy jegyzetfüzetes interjúban az ember nem kérdez olyat, ami szinte megválaszolhatatlan. De ha írásban kérem a válaszaidat, már nem tűnik olyan lehetetlennek, hogy első kötetedtől kezdve a pillanatnyilag utolsóig[1] mindről írj egy kis rezümét, (a Napút Online végtelen tárfelülete elbírja, s a jövőben téged tanulmányozni, kutatni óhajtó új generáció el is várhatja). Ha ezt teljesíthetetlennek tartod, akkor témakörök szerint csoportosítsd könyveidet, s azokról írj neked tetsző összefoglalót!
VI: Érdekes ötlet. Mikor a Lipcsei Könyvvásár díszvendége Csehország volt, megkértek, hogy húsz szerintem fontos kortárs cseh verseskötetet mutassak be röviden, fesztiválkatalógusba illően. A szöveget továbbfejlesztettem, és esszé formájában, ha nem tévedek, benne van legutóbbi tanulmánykötetemben (Árnyékvers és irónia). Szóval nem idegen tőlem a gondolat. De mindent összeszámolva legalább ötven könyvem van. El fog tartani egy darabig. Némelyikről már beszéltem valamennyit. Lehet, hogy néhány fordításra is kitérek. Lássuk tehát:
1) 1988-ban jelent meg az első verseskötetem, a Só, kenyér. Az ELTÉ-n működő Eötvös Klub kiadványaként. Itt akkoriban olyan szerzőknek jöttek az első kötetei, mint Kemény István, Filip Tamás, Nagy Atilla Kristóf. A könyv nagyjából egy év, 1986 verstermését mutatja be. Azért azt az évet, mert akkor történt valami forradalmi változás a verseimben. Forradalmi, az én személyes pályámat tekintve, természetesen. Február táján írtam egy rövid verset egy belvárosi udvarról, ahová a földszinti lakás ablakából egy öregasszony bámul ki, és a házban levő kocsma pincérét látja tevékenykedni a sörösládáknál. Ráébredtem, hogy ez így magában kevés, de ebben a furcsa viszonyban egy történet rejtőzik, két ember kapcsolatának története, akik nem is ismerik egymást, nem is tudják egymás nevét, mégis valami összeköti őket, a pillantásaik kötelékei. Ekkor jutottam el először a líra és epika már annyiszor megtörtént találkozásához – de egy kicsit másképp, mint ahogy másoktól láttam Homérosztól Aranyig vagy Babitsig. Önállóan megálló versekből novellát szerkesztettem (Lélekzetek). A ciklussal aztán országos egyetemi versíró pályázatot nyertem, bár akkor már szerepelt az anyagban a kötet másik versnovellája, a Falusi levegőn is, ami egy vidéki kispap néhány pillanatát, gondolatát és kételyét rögzíti. Bella István, a pályázat zsűrijéből, azt hitte, hogy magam is papnövendék vagyok. Valóban volt bennem ilyen vágy, nyilván ez a ciklus is ennek a következménye, de aztán sokféle egyéb késztetés visszatartott ettől a hivatástól.
A Só, kenyér a megtalált hang kötete. Benne van az Augusztusi elégia, jó néhány elégiám közül az első, melyet később többször átírtam, de ezt a változatot is érvényesnek tekintem. A közbülső ítélet (1993) című kötetbe az első változat került be, de a kilencvenes éveket lezáró válogatott kötetemben (A szelídekre várva) már az új, továbbfejlesztett szöveg szerepel. Csakhogy amikor az 50. születésnapomra mások válogattak tőlem verseket, ők megint az első változatot hívták be a Tőlem távoli cselekedeteim című összeállításba. Mindenki egy verset választhatott, ezt épp Babiczky Tibor és Rácz Péter. Mikor aztán folyamatos elégiakorszakomat egész kötetté fejlesztettem és 2018-ban Elégia lakói címen kiadtam, akkor A hónapok elégiái sorozatba egy harmadik változatot is készítettem a versből. Nevetséges önismétlésnek tűnt volna az első két variáció valamelyikét szerepeltetni újra.
A Só, kenyér évtizedekkel később arabul is megjelent Kairóban.
2) Négy év és egy rendszerváltás elteltével jött ki a második, ezúttal novellákat tartalmazó könyvem, az Innenvilág 1992-ben a Széphalom Könyvműhelynél. Ez a kötet hosszú harc eredménye volt. Először gabalyodtam bele a könyvkiadás útvesztőibe. 1988-as féléves prágai tartózkodásom alatt, ahelyett, hogy az unalmas nyelvórákra jártam volna, írtam egy regényt Túlvilágszomj, túlvilágiszony címen. Ezt adtam le egy népszerű és korszerű kiadónak, mely gondolkodás nélkül vissza is dobta munkámat. Ekkor tudtam meg, hogy ahogy én gondolkodom és írok, az nem korszerű. Persze egy olyan kor számára csak, mely még nem vett tudomást a nemzedékemről. Később a regény mellé más írásokat is tettem, így adtam le a Széphalomnak. Aztán újabbak léptek be, és végül magát a regényt félre is tettem, évek múlva a gépiratára a gyerekeim rajzolgattak. Kemény Istvánnál maradt fönn egy példány, amit visszajuttatott hozzám, azt elkezdtem továbbfejleszteni, de félbeszakadt az a munka is. Akkor már 2013-at írtunk. A befejezése még várat magára.
Az Innenvilágban több parafrázis is szerepel. Chinua Achebe nigériai író Széthullt világ c. regényének egy mellékszálát képzeltem el újra, a nyelvváltás/nyelvtanulás problémáját emelve be a történetbe, és persze saját stílusomban írva meg. Ez A beszéd c. elbeszélés, első nyelvfilozófiai tartalmú munkám. Persze a saját stílus kifejezés nagy leegyszerűsítés. A stílus maga az ember, ha van saját stílusom, egzisztenciális értelemben akkor vagyok, és épp ezért, mert ezt irodalmi műben tudom objektiválni. Azt hiszem, ennél az elbeszélésnél lettem igazán prózaíró.
Akkor ezek szerint a regényt, ami korábban született, mégis jogosan adta vissza a másik kiadó. Igen, elkezdett átalakítása is, ami egy újabb epikai szintet iktat be, ennek elismerése. Meg annak is egyúttal, hogy mégsem feledésre méltó az a szöveg sem. Bár a feledés az egész irodalomnak kinéz, egyelőre az internetkatasztrófa miatt, de a klímakatasztrófa mellékhatásaként is bekövetkezhet.
3) A közbülső ítélet 1993-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, tulajdonképpen ez a harmadik is első kötet. Már évekkel korábban megvolt a szerződés a Magvetővel, de igen lassan jött ki. Másképp szerkesztve persze, de egy vers kivételével ismétli a Só, kenyér kötet anyagát, korábbi és későbbi versekből is bőséges válogatást ad, afféle válogatott kötet a 80-as évekről. Benne a harmadik versnovella, a Farkas kullog a közelben, az ősemberek világában játszódó versciklus.
4) A Széphalomnak a 90-es évek elején volt egy fiatal esszéistáknak szóló sorozata, a Dialógus, ahol két szerző mutatkozott be együtt, így az akkoriban elválaszthatatlan párosnak tűnő Keresztury Tibor és Mészáros Sándor, illetve Hévizi Ottó és Csuhai István. Kemény Istvánnal ebbe a sorozatba állítottuk össze A Kafka-paradigma c. könyvünket, még 1993-ban. Mind a ketten beletettük a szakdolgozatunkat (Esetemben: Zenei formák az irodalomban, Eliot, Weöres, Holan), és aktuális kritikáinkat. Írtunk közösen valóban dialógus-esszéket is, hármat. Még azzal a módszerrel, hogy a megírt részeket levélben küldözgettük egymásnak. Még bőven a már emlegetett internetkatasztrófa előtt jártunk. A könyvet Tarján Tamás mutatta be a Rátkai Klubban, Tátrai Vilmos hegedülte Kurtág Kafka-fragmentumait, Fülöp Zsuzsa, az unokája énekelt. Elfelejtett, csodás pillanat, a sorozat még egy kötetet élt meg (Dobos-Odorics), a dialógus is megszakadt sok minden és sok mindenki között azóta.
5; 6; 8) Amit az alvó nem lát (Széphalom, 1994). Ennél a kötetnél úgy éreztem, hogy mindenképpen berobbanás kell legyen az irodalom élvonalába, amit aztán inkább A csodaöreg (Széphalom, 1996) valósított meg. Az előbbiben szerepelt első szonettkoszorúm, a Franciakert, melyet aztán a A szelídekre várva (válogatott és új versek, Tevan, 1999) összeállításakor szétszedtem, többségét elhagytam, a maradékot átírtam. Nagyjából öt szonett maradt meg. De a szonettkoszorú formához a 2010-es években még háromszor visszatértem.
A csodaöreg lett az igazi berobbanás, Tandori Dezső írt róla, Pályi András egyenesen valami olyasmit, hogy ugyanazt csinálom, mint a maga korában Pilinszky. Mivel ő az egyik első példaképem volt, nagyjából úgy éreztem, hogy ezzel mindent megkaptam. Lator László ugyanakkor végletesen zárt világnak nevezte a kötetet. Hogy az-e? Nyilván. De végzetesen nyitott világ is.
1997 végén zártam le a válogatott versek anyagát, sok mindent átírtam, új kötetszerkezetbe komponáltam, egyfajta Mozaik teret hozva létre. Ez a kifejezés lett a könyv alcíme. Valóban van egy ilyen nevű tér a János-hegy alatt.
7) A fatelepítőknél (novellák, Fillum, 1998). A címadó hosszú elbeszélést egy amerikai alkotóházban, a Yaddo-n írtam. Egy mára ijesztően aktuálissá váló zöld terrortörténet. (Vagyis inkább anarchista-történet, csak barátainkkal használtuk akkoriban az ökoterrorista kifejezést, persze az erdőt járva.) A fiktív jövőben, melyet azóta már majdnem beértünk, egy szabadcsapat gyorsan növő fákat telepít az éj leple alatt. Akkor még csak komolyan nem vett ígéret volt a felmelegedés. Sokan gondolták, hogy legalább szebb nyaraink lesznek. Ebben a könyvben több pesszimista science fiction (sci-fi) van, de nevezhetjük ezeket inkább klíma-fictionnak (kli-fi), esetleg egy részüket egyenesen katasztrófa fictionnak (ka-fi) is, ugyanaz az apokalipszis-kép tekintett rám több oldalról. Azóta sajnos besétáltunk az akkori jövő ózonlyukas teteje alá, és csodálkozunk, hogy nem találunk menedéket.
9; 16; 21) A darázs tanításai (Jelenkor, 2000). 1997 végén összeállítottam válogatott verseimet (A szelídekre várva), és ezzel akarva-akaratlanul lezártam a korai pályaszakaszt. 1998 januárjának elején tiszta lappal repülhettem Amerikába, mint újrakezdő, ahol hét hetet a már említett alkotóházban töltöttem. Ott olyan gondosan szeparálják az embert, hogy elszabadulhat a befelé figyelésből következő intenzív alkotói munka, esetemben versírás. Persze ez az elzártság azóta kisebb lehet, az internet és a mailezés még ott is csak felbukkanó félben volt, nekem még nem dróton jöttek a leveleim, mobiltelefonom sem volt, magamra csuktam azt a szobát, ahol az ötvenes években Sylvia Plath és Ted Hughes töltöttek három hónapot, vagy azt a dolgozót, ahol Hughes írt, és szinte bömbölni kezdtek a belső gondolatok, melyeket a mindennapi életben nem hall meg az ember olyan pontosan, mint Proust a saját emlékeinek áradatát. Én akkor minden gondolatomra fölfigyeltem, volt már egyfajta technikám is, melyekkel ezeket verssé alakíthatom. Félhosszú szabadvers. De a kötött forma is aktivizálódott. Távol voltam az itthoni elvárásoktól, többet engedtem meg magamnak, éreztem, hogy áthághatatlan normák szakadnak át a kezem alatt, melyek onnan nézve és tapintva papírvékonyságúnak bizonyultak. Valóságos szélvihar sodort, mint Rilkét Duinóban. Olyan honvágyam volt a magyar vers után (mert amerikai költőket hoztam magammal, hogy érezzem a hely szellemét), hogy a fejből tudott verseket kellett elővennem, a Nagyon fáj dallamára, retorikája írtam egy variációt, az első meghatározó verses átiratomat, melynek címe Se háború, se béke. Poe Lee Annácskájára is megírtam a saját változatomat. Nagy segítséget jelentett ezeket a remekműveket, mint valami segédmotorokat bekapcsolni, és az energiájuk felhasználásával száguldani. Jókora hó volt a kertben, illetve egész bírtok volt az, mindennap több órás sétát tettem a hóban, de inkább mintha motoros szánon száguldottam volna. A darázs tanításait ez alatt a szűk két hónap alatt írtam, több mint 100 vers, úgy éreztem, valami teljesen újat hozok a magyar irodalomba. Aztán kiderült, hogy inkább a németbe hoztam, ezekre a verseimre előbb Peter Handkétól és Michael Krügertől megkaptam a Hubert Burda-díjat, majd 2004-ben Bécsben megjelent e kötet versei alapján a Die leere Grapefruit. Azért szerepeltettem ezt külön számmal, mert néhány újabb versem is belekerült. Az egészet a csodálatos Zsuzsanna Gahse fordította. A könyvre megkaptam a DAAD-ösztöndíjat (Német Felsőoktatási Csereszolgálat-ösztöndíj, a szerk. megj.), így 2006. augusztus 20-tól egy évet Berlinben tölthettem családostul. A lányom ott ment első osztályba.
Közben Ági is kért egy ösztöndíjat a Wissneschftskolleg zu Berlintől, amit szerencsére a következő évre kapott meg, 2008-ban ő hosszabb időt, mi a gyerekekkel a júniust és a júliust megint Berlinben tölthettük. Ez alatt a két hónap alatt sikerült megírni az Apám kakasa című könyvet (változatok gyerekversekre, – Lackfi Jánossal, Noran, 2009; 2., bővített kiadás Kolibri, 2015).
10) Most visszaugrunk néhány évet: Lakatlan szigetek már nincsenek (dicsérő kritikák, 2001). Ez volt az utolsó könyv, amikor még azt mertem hinni, hogy minden viszonylag értelmes szövegnek, melyekben van valami gondolat, érdemes kötetté is összeállni. Ezt a végtére is elfogadható képzetet erősítette Tóth László barátom is, aki az Ister Kiadóval, megpróbált ilyesféle szellemi luxusnak hódolni, és nemzedéktársai mellett az én könyvem kiadására is vállalkozott. Kritikáim gyűjteménye, csupa lelkesedő szöveg. Ez a modalitás aztán az én kritikusaimat már kevésbé lelkesítette.
11) A kéz öt ujja (novellák, Jelenkor, 2001). A könyv címe a leghosszabb szövegből, A kőevő ember kisregényből származik. Portugáliában egy vidéki birtokon láttak vendégül minket, ahol megálmodtam egy klasszikus portugál regényt. Egy család kirándul a köves portugál tájban, egyikük eltűnik, de ők ugyanúgy viszik tovább az életet, mintha mi sem történt volna. Megkérdeztem feleségemtől, aki a portugál szak oktatója volt akkoriban, hogy van-e ilyen mű abban az irodalomban, alighanem még a szerzőre is emlékeztem. Azt mondta, nincs. Megírtam. De persze saját műként. Mit is tehettem volna mást. Hogy magyarként portugál témához nyúlhassak, nem volt szabad semmi egzotikusat látni ebben a hozzánk sok tekintetben hasonló országban és népben. Az ihlető álom pedig amúgy is Portugália fia volt. Írás közben magam is azzá tudtam válni.
12) A Vécsey utcai évkönyvből (Parnasszus, 2002). A Yaddo-beli intenzív versírást ki kellett pihenni, ennek a kötetnek az anyagát két év alatt írtam, nem akartam fönntartani az önkiaknázó versírás-őrületet. De azt hiszem, A darázs tanításai írása során megszerzett eszközöket tovább tudtam használni itt is. Ez az utolsó olyan verseskötetem, amikor egy időszak (ez esetben 1998-1999) terméséből minden használható dolgot összegereblyéztem. Ezután már tematikus vagy formai egységben gondolkodó könyvművek következnek. Így aztán bizonyos szövegek rendszeresen számon kívül maradnak. Bár az idő előrehaladtával azoknak is gyakran nyitok valami karámot, készülő kötet-tervecskét.
13) A švejki lélek (tanulmány, 2002). Ez a könyv kandidátusi disszertációm, a Napló, elbeszélés, személyiségháló kicsit enyhített, olvasóbaráttá tett változata. A 2002-es könyvhétre adta ki a Holnap Kiadó, egyszerre feleségem, Szilágyi Ágnes Judit Ifjabb Horthy Miklósról szóló könyvével, és Fejtő Ferenc egy munkájával. Azon a szombat estén a Vörösmarty téren a kiadó szerzői és szerkesztői együtt ünnepeltek, a csaknem százéves Fejtő Ferenc is megjelent, sajtokat hozott Párizsból. Csodálatos egyszeri irodalmi idill. Sőt, még családi is. Először és (eddig) utoljára jelentünk meg ugyanott és ugyanakkor Ágival.
Nem azért mesélek el ennyi apró vagy nagyobb találkozást fontos emberekkel, hogy dicsekedjek és ezzel irigységet (és megvetést) csiholjak ki kollégáimból vagy bárkiből is. Ha valakiből irigységet szeretnék kiváltani, az csakis saját magam vagyok. Mennyi minden volt, mennyi minden történt, és már milyen távol van mindez. Hogy megtörtént, azáltal el is veszett. Persze loholunk az eltűnt idő nyomában, de mindez rögzíthetetlen, tulajdonképpen nem is kell rögzíteni, fiatalon elég hamar felhagytam a naplóírással, mert úgy gondoltam, nem olyan fontos az a sok apróság, ami velem történik. Csak az fontos, ahogy és ami belőle verssé vagy más művé alakul. Ez így is van, de mégis jól esik felidézni a ma már valószínűtlennek tűnő eseményeket. Nincs bennük semmi lehetetlen. Ami túldimenzionálja őket az az, hogy egyre színtelenebb történések vesznek körül. Nyilván nem a világ hibája. Ez a világ a világok lehető legjobbika, és még annál is jobb felé halad. Ugye, hogy így kimondva, mennyire nyilvánvaló az ellenkezője? Ezt csak az apokalipszis-lehurrogóknak mondom.
32; 40; 44) A švejki lélek aztán alapja lett a 15 év múlva megjelenő cseh tanulmánykötetemnek, címe Co je ironická věda? (Mi az ironikus tudomány?), melyet a prágai Károly Egyetem adott ki 2017-ben. Ennek a kötetnek egyéb tanulmányai viszont a 2022-es, a Kijárat Kiadónál megjelenő magyar nyelvű tanulmánykötetemnek képezik jelentős részét. A cím hasonlósága is mutatja a folytonosságot és a továbblépést: Árnyékvers és irónia. Itt igyekszem először kifejteni átiratos könyveim gondolati hátterét, az árnyékvers fogalmát. Miszerint a vers nem pusztán a szöveg, és az ennek segítségével felmérhető esztétikai és érzelmi analízis által körbe írt jelenség, hanem amolyan platóni módon létezik valamiféle ősképe, mely aztán néha árnyékot vet az irodalmi térbe. Számomra persze egy magyar nyelvű remekmű, lehet az akár fordítás is, felel meg ilyen árnyékvetőnek. Néha nem pusztán a vers árnyékát írom meg, hanem ahogy a Golgotán a keresztnek az árnyéka mellett volt két szomszédja/tükörképe is, a jobb és a bal lator keresztje, ezeket a jobb- és ballator-verseket is papírra vetem. Így az épp most, a születésnapomra megjelenő Nemet mondani (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024) című kötet esetében, mely Baudelaire A rossz virágai című könyvének úgy az árnyéka, hogy nem egyszer két vagy három verziót is kijátszom. Láthatóvá téve ezzel az irodalom végtelenbe szaladó tükörfolyosóját, ahol árnyékok, megváltók, és azok árulói csaponganak vagy épp találják meg a helyüket.
14) Heidegger, a postahivatalnok (Jelenkor, 2003). Apám egyszer azt kérdezte tőlem: Ti nem tudnátok úgy írni, mint Arany János? A Ti-n a nemzedékemet értette, barátaimat. Sokakat ismert, sőt volt külön személyes viszonya is velük. A felszólítás viszont nekem szólt. Az ember, hogy az apjának megfeleljen, vagy épp ne feleljen meg, sokszor hoz rossz döntéseket. Én úgy értelmeztem, hogy az elbeszélő költemény felé próbál terelgetni. Ma, mikor több további versesregény írásán is túl vagyok (Harc az egyetemért – 2021, A megváltozott ember – 2023), látom, hogy immár nem az epika segít a líra befogadásában, hanem a líra nehezíti meg az epika befogadását ebben a hibrid műfajban. Kit érdekel? De akkor, húsz évvel ezelőtt ez talán még nem volt ilyen éles. A műveltség erénynek számított, az emberek úgy tudták, hogy lelki életükhöz inkább versolvasásra van szükségük, mint pszichológusra. Magyarul: önállóbbak voltak.
Egy szó, mint száz, kigondoltam egy külön versesregény-formát. Az énekek nem strófákból, hanem a helyüket önállóan is megálló versekből állnak össze. A verseket szonett-szerű szabadversként írtam meg. Az volt a szabály, hogy rövidülő versszakokban. Leggyakrabban így nézett ki a versszakok sorszáma: 5-4-3-2-1. A verseim akkoriban már vagy egy éve ebben a formában íródtak. Most Martin Heideggert hősül választva egy dantei utazást tetettem vele az 1. világháború idejében, amikor ő még ismeretlen ember volt, és postai cenzorként a fronton szolgáló katonák leveleit cenzúrázta. Persze a másvilági utazás már absztraktabb időbe lendíti őt át, a pokolban Hölderlin a vezetője, a múltban járnak többnyire. Az isteni magasságokba emelkedve Beatricéje a jövőből érkezik, Hannah Arendt. A könyv nemzetközi pályát is befutott, 2008-ban megjelent németül Lacy Kornitzer fordításában.
15; 27) A hajnali tolvaj verses meselabirintusa 2004-ben jelent meg, az akkor induló Csimota Kiadónál. Eredetileg egy megkeresésére az akkor divatos CD-romra írtam volna az egészet, és a mese köré csoportosuló versek között, sokszor egyes szavaikból kiindulva ide-oda lehetett volna ugrálni. Szerencsére könyv lett belőle, különleges illusztrációkkal, és az ugrálást a lábjegyzetek és egy verstérkép segítségével lehetett megoldani. A sztori alapján írtam később a Padlizsán és Paprika c. gyerekdrámámat, mellyel még díjat is nyertem. Amolyan mese-abszurd. Abszurd drámát ritkán írnak a gyerekeknek, egy előadást meg is élt a mű Kovács Kriszta remek rendezésében, Szirtes Edina Mókus fergeteges zenéjével. A szöveg később belekerült a gyerek- és bábdarabokat, rádiójáték-miniatűröket, egyfelvonásosokat és a Baltazár Színháznak írt munkákat felsorakoztató második drámakötetembe (Aki nevetve született, Napkút, 2013).
17) Az Örök naptár c. könyv verseit is a Baltazár Színháznak írtam, és ők is adták ki 2004-ben. Készült egy fotósorozat a színház művészeiről, mégpedig mindegyikükről két kép, az egyiken civilben, a másikon egy általuk megálmodott maszkban, jelmezben vannak. A mindennapi képeken esendőbbek, Down-kórjuk sérülékenynek mutatja őket. Persze hogy azok, a mindegyikünkben meglevő sebezhető ember bennük sokkal nyilvánvalóbb. A másik, színes kép viszont azt tárja föl, hogy mindebből miként lesz költészet. A költészet eredetéről szóló fotósorozatnak mondanám ezt ciklust. Minden képhez írtam egy-egy haikut, és az egészet még hónapokhoz is kapcsoltuk, 13 fotópár, ami a 12 valós hónapon kívül kiegészül a 13. hónappal, mely csak szerencsés korokban létező absztrakció, egy hónap, melynek munkáját kifizetik, de nem kell ledolgozni. A helyzet persze az, hogy mindenki többet dolgozik, mint amennyire megfizetik, és így ez is csak afféle korrekció. A 13. hónap a legérdekesebb az évben. Létezik, de nem leélendő.
18; 21) Gregorián az erdőn (Jelenkor, 2005). Ennek a kötetnek a keletkezése során kezdett úgy alakulni, hogy már nem egyetlen versesköteten dolgozom egyszerre, annyi és annyiféle szöveg jön létre, hogy azok különböző kompozíciókba kívánkoznak. Itt a kétezres évek első felében összegyűlt kötött formájú verseimet, nem egy esetben átiratomat adtam közre. Volt már Ady, Arany, Babits, Jékely, József Attila, Petőfi, Pilinszky, Rimbaud, Vörösmarty variáció ebben a kötetben. Sőt, bármilyen furcsa, egy Bachra rájátszás sorozat is, a Goldberg-variációk. Így aztán arra gondoltam, hogy magát a könyvet is egyfajta parafrázisként állítom össze. A romlás virágai struktúráját vettem át, címtelen nyitó vers után (melynek a címe értelemszerűen a kötet címe) egy, az anyag legalább felét kitevő ciklus, majd rövidebb szekvenciák. Cseh nyelvű verseskötetem a V okně spící (Az ablakban alvó) (Protimluv, Ostrava, 2008) nagyrészt ennek a könyvnek az anyagából épült, de benne volt a teljes Örök naptár is, és szövegek a másik irányból (a még csak majd megjelenő kötetekből), a kötött szabadversekből alakuló majdani könyvből, A Vörös István gép vándoréveiből, ezért ezt a kötetet, mint másképp nem létező kompozíciót, önálló számmal jelöltem e kényszerű verseskönyv-névsorolvasásban. (Ahogy cseh nyelvű tanulmánykötetemet és az egyik német kötetemet is.)
19) Švejk gyóntatója (novellák, Jelenkor, 2007). A címadó kisregény, A magázás művészete, melyben szerepel Švejk gyóntatója, aki nem más, mint Gregor Samsa, fél nappal az átváltozása előtt, egy jelmezbálra tartva papi ruhában. Ez az írás tulajdonképpen a Švejk, a féregirtó című színházi előadás alapját képező színdarab elbeszéléssé való bővítése. Kreatív írás órán is feladtam többször, hogy írjanak át egy drámajelenetet prózává. Kiderül, hogy két-háromszor annyi szövegre van szükség ugyanazt elmondani. Viszont az elbeszélőt nem köti a hármas egység kényszerű szabálya. Így amikor elbeszéléssé dolgoztam át a színdarabot, még Švejk gyerekkorára is kitérhettem. A könyvben egyébként más Kafkához és Hašekhez kötődő szövegek is találhatók. Például új befejezést írtam A per című, töredékben maradt Kafka-regényhez, és megírtam a hiányzó részeket is (Peren kívül). Ebben a változatban Josef K. életben marad, de ha lehet mondani, az összkép ennek ellenére sötétebb. Azt persze remélem, hogy a sokféle játék miatt az olvasó mégis jókedvűen fogja letenni a könyvet. Aztán mikor Szófiában 2 év múlva bolgárul is megjelent a teljes novelláskötet, már jókedvűen vettem kézbe, és jókedvűen is tettem le. Munkánk olyan nyelvre való lefordítása, melyet nem igazán értünk és esetleg olvasni is csak akadozva vagy egyáltalán nem tudunk, a legtitokzatosabb dolog. Van ott belőlem valami, ami számomra is hozzáférhetetlen. Ez nem a szerző halála, hanem a megörökítettsége valami olyan térben, ahová már nincs bejárása.
A szerző megörökítettsége – ez egy olyan fogalom, melyet saját munkámra is alkalmazni lehet, mikor Kafka és Hašek megragadására törtem a műveik írhatóvá celebrálása révén. Ez a könyv jórészt prózaátiratokat, továbbgondolásokat tartalmaz. Egy másik szerző megörökítettségét rögzítettem, illetve itt több szerzőét is. Miközben a sajátomról is gondoskodtam. A könyv egyik legfőbb tanulsága, hogy a szerző személye előtt ott áll A szerző vagy a Szerző, aki talán azonos az elbeszélés szellemével, aki viszont sziámi ikre a Világszellemnek. Szép kis család! Csupa halhatatlan, aki épp halhatatlansága mögé rejtőzik.
20) Mindezen megfontolások után logikus módon kell következnie legvaskosabb verseskönyvemnek. Persze nem a terjedelme miatt. A Vörös István gép vándorévei (Jelenkor Kiadó, 2009) alcíme szerint: fejlődésregény. Ami sokakat megtévesztett, és el szerették volna kérni a kiadótól recenzálásra Vörös István új regényét. Aztán nagyot néztek, miféle regény ez. Pedig az. A szó legszorosabb értelmében fejlődésregény, 10 év története, a versek a 3 cikluson át valóban szoros időrendben követik egymást. A 3 ciklus akár 3 önálló kötet is lehetne. Az első a már bemutatott rövidülő sorszámú szonett-szerűségek szerepelnek. (Legyen mondjuk a nevük: szüklett?) Ezekben a kilencvenes években kidolgozott vágásokat és éles képeket alkalmazó versépítkezés segítségével mérem föl a valós és még valósabb irodalmi világot, 2001 és 2005 között keletkezett szövegek követik egymást éves bontásban.
2005 tavaszán a Tao Te King minden egyes szövegére írtam egy saját variációt. Ugyanis egyszerre olvastam Weöres Sándor és Karátson Gábor fordításait, és a közöttük tátongó szakadékba, úgy éreztem, hogy beírhatom a Saját tao-mat. Nem sokkal ennek befejezése után utaztunk egy évre Berlinbe DAAD-ösztöndíjamnak köszönhetően, a kötet harmadik ciklusának a címe A berlini füzetből. Itt a szövegek 2005 és 2006 hónapjainak sorrendjét követve vannak ciklusokba osztva. Így ez a több mint négyszáz oldalon át tartó szigorúan vett időrendiség valóban megmutat egyfajta fejlődéstörténetet, vagyis megvalósítja a szerző megörökítettségét (Vörös István gép). Hogy napról napra mit írt, az kétségkívül dokumentálja őt, mégpedig a gondolkodása felől nézve – véleményem szerint az egyetlen érdekes nézőpontból.
Legkésőbb Kundera óta tudjuk, hogy egy regényt nem a cselekménye tesz regénnyé, hanem a szerkezete, ettől lesz Kertész Imre szavával strukturális regény. Ez a struktúra szoros kapcsolatot ápol az idővel, így berlini és egyéb vándoréveimről szóló kötetem a szó legszorosabb értelmében regénynek tekinthető. Amennyiben a regény tétje valakinek vagy valaminek a fejlődése, kibontakozása.
22) Ördögszáj (Napkút, 2010). 10 dráma szerepel ebben a könyvben. Az alcíme meg is mutatja a kompozíció lényegét: Lélekvesztések bő száz év magyar történelméből 1918 – 2048. Hogyha az előző könyvemről elmondhatjuk, hogy bár versekből áll, mégis strukturális regényt alkot, akkor ez a kötet bár színművekből áll, strukturális történelemkönyv. Ahol a struktúrát a valóság és a fikció ingatag viszonya határozza meg. Vagy ezek súrlódása. A címadó darabon kívül itt olvasható az Édes anyanyelvünk pályázaton díjazott A lélekevők című munka is, mely három felvonásból áll, de a háromból tetszőlegesen elhagyható valamelyik, és így újabb három mű keletkezik. A történet kievez a fikcióból, a színházi tér irodalmi térré vékonyul, az irodalmi tér történelmivé dagad. A történelmet csíkokra szabdalja a variációk ollója. Ezzel a módszerrel dolgozik a kötetben található Az országjelentés című rádiójáték és a Fűszertűz című Kilenc tételes haláltánc is.
23) A Keresztelés özönvízzel című regényt 1996-ban írtam Prágában. Három őszi hónapot kint tölthettem a régi ismerős kollégiumban, a Větrníken. Jártam a kedvenc egyetemi óráimra, szinte minden este színházba is eljutottam, sikerült kiemelt ösztöndíjat szereznem, igazán nyugalmasan teltek a napjaim, Miroslav Holub verseit fordítottam, és egy különös, lelkifurdaláshoz hasonló érzésből, illetve annak eltakarásából regényt írtam. Az érzést magát természetesen nem fogom megnevezni, hiszen épp leplezni és örökre eltüntetni akartam, de senki ne valami hagyományos értelemben vett titkot vagy bűnt képzeljen el, azt nyugodtan meg lehetett volna írni. A könyvben egy tudós beszél, akit aztán egy másik személy vált le. Egy kiugrott pap. Ők is egymás helyett beszélnek, és olyan dolgokról, amelyek valami mást eltakarni hivatottak. Mindez pedig a magam lelki takarójául szolgál. Mint mondtam, nem valami bűnt, magánéleti helytelenkedést próbálok elrejteni. A kérdés metafizikai, de a cselekményben egy talányos szerelmi négyszög története alakul át krimivé. Annyi minden mással foglalkoztam, hogy csak 15 évvel a megírása után, 2011-ben tudtam megjelentetni a Noran Kiadónak köszönhetően, 5 évvel később viszont már bolgárul is megjelent, megint Sztefka Hruszanova fordítónak köszönhetően.
24) A Kant utca végén (Parnasszus, 2011). A Vörös István gép vándorévei a Berlinben írt verseimnek csak azt a nagyobbik felét mutatta be, melyek az akkor kitalált kötött sorszámú (5-5-5-5-1) szabadversek formájában íródtak. Dalok, átköltések szép számmal keletkeztek akkor és azután is, melyeket ebben a kötetben fogtam össze. A cím persze Berlinre utal, a Kant utca épp a mi utcánk táján ért véget, és onnantól már Új Kant utcának hívták. Egy itteni életképet örökít meg a Sziámi zenekar által is énekelt címadó vers.
25) A Fénylovasok c. verses meseregényemet 2012-ben adta ki a Noran Kiadó. Részemről a gyerekműfajt sosem azért műveltem, mert manapság még az ilyen könyvek számítanak a legkelendőbbnek. Éreztem, hogy itt is van mondanivalóm, és a mondanivaló lényege gyakran szorosan összefügg a formával. Ezt a szöveget pár évvel korábban kezdtem el, nagy megszakítás után talán kétezertizenegy végén vagy kétezertizenkettő elején fejeztem be. A mese elegyíti a science fictiont és az őslénytani történetet, három egymástól is különböző lény röpül ide egy idegen galaxisból, és a dinoszauruszok korába érkezik. Itt próbálják megállni a helyüket, és az érzéketlen ősi gyíkokat megtanítják a szeretetre. Nem is megtanítják, felfedeztetik velük. Gyerekverseknél a szabadvers használata nem annyira szokásos, itt a Heidegger, a postahivatalnokhoz hasonlóan, kötött sorszámú (de most 6-6-6 soros) versekből álltak össze az énekek. A szokatlan forma tette lehetővé a történet extremitását (Utazás a Panda csillagképből a Földre – és vissza). Bódi Kati rajzai hatásosan érzékeltették, hogy ez a könyv miben más, mint a bevett gyerekirodalmi formák. Hát abban is más volt, hogy nem lett olyan nagy siker, mint az Apám kakasa.
Ahogy a rablókapitalizmus egyre több dolgot rabol el tőlünk, úgy kell egyre inkább mentegetőzni, ha egy könyv nem eléggé sikeres. A sikernek is egyre inkább egyetlen változata számít, az üzleti. Könyvek esetében ezt a sikert se vetem meg, se másnál se a saját dolgaimmal kapcsolatban, nyilván sok mindenről tájékoztat is a siker bármiféle formája, és a sikerélményt a szerzőnek meg is kell élnie, mégis föllép itt valami bánat, légszomj, az egyoldalúságnak való kiszolgáltatottság érzése. A szerző szabadságát korlátozza, ha közé és az olvasó közé bármilyen szempont odaáll. Ha bármilyen szempont eltiltja az olvasótól. És az olvasót is megszomorítja, ha a szerzőket vele kezdik riogatni.
26) 2006-2007-es Berlini tartózkodásunk során lényegében 2 regényt is írtam. Először egy sok síkon játszódó tetralógiát kezdtem meg, az első kötetéhez úgy október végén fogtam hozzá, és nagyjából márciusra lettem kész vele. Akkor azonban már erősen tartottam attól, hogy erre a bonyolult struktúrára egyáltalán nem lesz vevő, nem a könyvesboltokban, hanem már a kiadók között. Ráadásul egy alkalommal a közeli antikváriumban egyik kortárs német kötetet a másik után kaptam le a polcról, és azt kellett nyugtázzam, hogy minden író egyszerűen megír egy történetet, és arra terheli rá az egyebeket, már amennyit tud. Irigyeltem őket és elhatároztam, hogy pihenésképpen félbe hagyom a tervezett tetralógiát, és megírok egy olyan regényt, ahol nem engedem szertelenül áradó fantáziámat elkalandozni, hanem szigorúan ragaszkodom egy egyszerű és valamelyest szórakoztató cselekmény vonalához. Ez lett a Gagarin, melyet a Jelenkor Kiadó 2013-ban adott ki. A hat év várakozás nem Csordás Gábor (a kiadó vezetője) hibája volt, hanem csakis az enyém, hiszen a nagyjából befejezett szöveg utolsó oldalait és utolsó simításokat éveken át halogattam. Először 2008-ban tettem félre, amikor visszamentünk Berlinbe két hónapra, és ott ezen a könyvön kellett volna dolgoznom, de helyette elkezdődött az Apám kakasa megírásának őrülete. A könyvet végül Tiszadobon szüleim hosszú házának szabadtéri társalgójában (kevésbé fellengzősen: dühöngő) fejeztem be. A nyolcvanas évek elejének gimnáziumi világát mutatja be, ahova nyugatról már beszökik a szabadság. Ott van a beszélgetésekben a rendszerváltás előérzete. Ezért is az a regény alcíme, hogy Jóslástan alapfokon.
28) 50. születésnapomra, vagy másfél évvel az esemény előtt, Ági márciusi születésnapját ünneplő velencei kirándulásunk során egyik vacsora közben azt találtuk ki, hogy megjelentetünk egy válogatott verseskötetet, de nem én és nem is egy barát vagy szakértő fogja válogatni, hanem felkérünk néhány közeli embert, mestert, tanítványt, kollégát, akik egy-egy verset választanának ki munkáim közül. Végül is száztíz ember válogatásában száz vers került a könyvbe. A legprecízebb szerkesztő se alkothatott volna ennyire arányos összeállítást. 1985-ös keltezésű az első vers, 2013-asak az utolsók. Minden kötet a maga súlya szerint szerepel, és minden korszak. A versek mellett mindig közöljük keletkezési évét és azt a személyt vagy személyeket, akik választották. A Tőlem távoli cselekedeteim a Spanyolnátha (SPN Könyvek) kiadásában jelent meg 2014-ben, pontosan a Baltazár Színházban tartott születésnapi összejövetelre és ünnepségre, ahol a társulat művészei, de még Szirtes Edina Mókus és Kováts Kriszta is, jeleneteket és dalokat adtak elő a számukra írt darabjaimból. A kötet válogatói közül most csak azoknak a nevét írom ide, akik azóta sajnos meghaltak: Bertók László, Borbély Szilárd, Esterházy Péter, Kabai Lóránt, Kántor Péter, Kovács András Ferenc, Lator László, Anamaria Pop, Tandori Dezső, Tarján Tamás, Térey János, Vajda Mihály.
29) A Száz és egy (kerek születésnapokról szóló versek, Móser Zoltán fotóival, Napkút, 2014) kötet egyfajta könnyed játék a fotós és a versíró számára is. Nulla, tíz, húsz évestől föl a százig, külön megállva a jézusi harmincháromnál, és az öregség határát jelző hatvanhatnál. Ezt a könyvet is az 50. születésnapomat ünnepelve a Baltazár Színházban mutattuk be, a szerzőnek még a saját 50. születésnapjáról szóló külön verse is szerepelt benne, mint ahogy a másik szerző, Móser Zoltán a hatvanhat évesek között volt Mészöly Miklós és Polcz Alaine társaságában, ők ezt a fordulót előbb abszolválták, mint a még szinte hatvanhat éves Móser, de a fotózás egykorúvá tesz. Ha úgy akar. Persze van, aki öregebbnek, van, aki fiatalabbnak fotózza az embereket, mint amilyenek éppen, van, aki szebbnek, van, aki csúnyábbnak. A szépség szubjektív, az életkor objektív tény, ám a fotó úgy teszi mind a kettőt objektívvá, hogy képes eltitkolni szubjektivitását. Azt hiszem, itt inkább az én verseim voltak illusztrációk a fotók mellé, és nem fordítva.
30) Százötven zsoltár (Jelenkor, 2015). A Saját tao írása olyan nagy élvezetet jelentett, meg kellett tiltsam magamnak, hogy naponta háromnál több verset megírjak, így se kellett egy hónap se hozzá. Ettől kezdve folyamatosan törtem a fejem, mi jelenthetne hasonló kihívást és örömet. Elég hamar eszembe jutott a Zsoltárok könyve, de 5 év ráhangolódásra volt szükség, amíg a zsoltárokba is bele tudtam fogni. 2011-ben Debrecenben voltam a Deszka fesztiválon a Kovács Kriszta rendezte Ördögszájjal (a vidéki turnékon még egy kis szerepet is kénytelen voltam elvállalni benne), és a Boldog óra című Baltazár Színházas előadással, amikor a hotelben található Újszövetséget és Zsoltárokat tartalmazó szűkített Biblia egyszerű fordításai és az én költészet előtti költészeti formákat kereső törekvéseim végre valahogy egymásba akadtak, és neki tudtam fogni a Tao Te King átírásához képest egészen másféle munkához. Attól kezdve azt a taktikát választottam, hogyha egy versötlet az eszembe jutott, megnéztem, hogy a soron következő zsoltár valahogy összefüggésbe hozható-e vele. Ha nem, vagy a rá következő, vagy az aztán következő már biztosan megfelelt. Ez persze a zsoltárszövegek nagy fokú nyitottságára ugyanúgy utal, mint arra, mennyire ráhangolódtam arra a gondolatrendszerre. A zsoltároknak még nincs poétikájuk, Ezért sok olyan szabálytalanságot engednek meg, melyek ma elképzelhetetlenek. Ilyen például a kompozíció nagyvonalúsága, hogy egy versbe akár kettőnek az anyaga és íve is belefér. És ilyen az a széplelkűség-hiány, mely lehetővé tesz durva átkozódásokat is. Éltem az alkalommal, de a versek itt is a jelenről és a közeli jövőről szóltak. Másfél éven át dolgoztam a köteten, és 2012 nyarán egy abádszalóki lakóhajón írtam meg az utolsó darabot, egy fiammal tartott biciklitúra során.
31) Csavard fel a szöveget (változatok dalszövegekre, – Lackfi Jánossal, Atheneum, 2016). Amikor az Apám kakasa szövegeit írtam Berlinben, folyamatosan a Radio Luxemburg hibátlan slágerzenei válogatását hallgattam afféle doppingszerként. A versek, amelyeket akkor írtam Lackfi és az eredeti versek társaságában slágerkönyvet eredményeztek. Mikor ez kiderült, értelemszerűen továbbgondoltuk munkánkat, és dalszöveg-átiratok létrehozásába fogtunk. Ezekben több lett a direkt humor, a társadalmi groteszk realizmus, de az eredeti szövegek nem sok poétikai inspirációt biztosítottak, Lackfi János úgy fogalmazott, keressük a tyúkszarban az ütőeret. Akár jó, akár rossz dalszövegekről volt szó, azok többnyire a versminimumot se érték el. Nem is ez a feladatuk, kívülről fújjuk őket, a zene és az előadás együtt adja az energiájukat. Lassan fejeztük be a munkát, és lassan lett belőle könyv, addigra már az Apám kakasa második, bővített kiadása is megjelent. A dalszövegírók olyan jelentős százaléka nem járult hozzá szövegük közléséhez, hogy végül el is tekintettünk teljesen tőlük, helyettük Szabó Imola Julianna csodálatos illusztrációi erősítették a könyvet, mert azt hiszem, minden idők egyik legszebb magyar könyve lett, a kiadó vezetője, Szabó Tibor Benjámin azt mondta, hogy ez egy teljesen megalkuvás nélküli könyv. Így volt.
33) A Berlinben írt első regényem, a Thomas Mann kabátja (Noran Libro, 2017) végül lassabban jelent meg, mint a közvetlenül utána írt Gagarin. Négy évvel később. Akadt kritikus, aki a megjelenés sorrendjéből kiindulva, fejlődési ívemet a könnyebb és szórakoztatóbbtól a bonyolultabb felé tovább lépve látta kirajzolódni, de a tény az, hogy a keletkezés és a megjelenés időrendje fordított, bár ez a két regény lényegében szinte egyszerre íródott. Olyan is volt, aki az egymástól függetlenül futó cselekményszálak miatt az egészet regénynek sem volt hajlandó tekinteni. Ami meglepő Nádas Péter országban, aki épp az ilyen irányú poétikák nagy mestere. Persze se a regény értékelése, se irodalomelméleti vagy irodalomtörténeti jellemzése nem feltétlen az én dolgom – ha nem foglalkoznék közben magam is aktívan irodalomelmélettel, versbe átcsúszó poétikával, filozofikus esszével. Így pusztán elméleti alapon azt gondolom, hogy egy tudatosan kiépített struktúra ugyanolyan joggal lehet váza egy regénynek, mint egy egyszerű vagy bonyolult cselekmény. És a különböző motívumok bár sokfelé futnak a könyvben, de a különböző síkok nyelvileg nagyon is egymásba vannak tükrözve. A fejezetek egymás szájából kapkodják ki a mondatokat és a más helyszínen más szereplők révén egészen más értelmet is nyernek. Javaslatot tettem egy újfajta regénystruktúrára, mely jelentősen eltér a szintén ilyen irányba tájékozódó Milan Kundera, vagy épp a már emlegetett példakép, Nádas Péter megoldásaitól. De néha épp az elkerülés bonyolult technikája visz egészen közel hozzájuk.
34; 41) Harmadik közös könyvünk Lackfi Jánossal a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta (Helikon, 2017), ezúttal a magyar irodalom alapverseinek átiratait sorakoztatja föl az Ómagyar Mária-siralomtól Radnóti Erőltetett menetéig. A Himnusz éppúgy szerepel benne, mint a Szózat vagy a Nemzeti dal, József Attila, Ady, Petőfi Arany és Illyés emblematikus versei. A kiadó Molnár Jaqueline remek illusztrációval jelentette meg a könyvet, de jó néhány verset kénytelen voltak kihagyni, amelyeket a második kiadás 2022-ben már közölt, de itt az illusztrációk maradtak el. Valamit valamiért? Kompromisszumot kompromisszumért? Mindig az a kérdés, az olvasót melyik döntés szolgálja. A következő kérdés, hogy milyen módon kell szolgálnunk az olvasót. És ez persze már messze nemcsak ezt a könyvet érinti. Feltételeznünk kell róla valamit, valamiféle korlátokat, és ezeket a feltételezett korlátokat kell tiszteletben tartanunk? Vagy el kell hinnünk, hogy az olvasó olvasás közben újra gyerekké alakul, aki mindig képes váratlan fejlődésre, aki akár a dolgok ellenállása ellenére is képes akár ugrásszerű előre- és továbblépésre is. Itt persze mind a két könyvváltozat az utóbbi olvasó-hipotézisre épített.
Olvasó-hipotézis. Fontos fogalom. Mit gondolunk a másik emberről? Mit gondolunk a gyerekekről, a diákokról, a felnőttekről, az öregekről, a fővárosiakról, a vidékiekről? És hogy amit gondolunk, előfeltételezésre építjük-e, vagy merünk tapasztalatokat gyűjteni? Mindez attól függ, milyen ebben a pillanatban az ember-hipotézisünk?
35) A 2000-es években és a 10-es évek elején nemcsak fordítottam Rilkét, hanem szorosan a nyomába is eredtem. Szemléletét, mely Duinói elégiáiban tömör versbeszédben való színtiszta filozofálást jelentett, megpróbáltam követni, a magam birodalmára (szellemi értelemben vett földrajzára) alkalmazni. Ebben a könyvben jó néhány bakonymérői és más elégiát gyűjtök össze. Az elégia fogalmát pedig várossá konkretizálom, így lehetnek különböző lírai én-ek és lírai ők Elégia lakói (Parnasszus, 2018).
36) 12 év telt el előző novellás kötetem megjelenése óta, novellaciklusok regénykísérletek, és az ÉS-ben megjelenő tárcasorozat alkotják A szabadság első éjszakája (Noran Libro, 2019) című könyvnek a java részét. Az első novella, A tanító halála, egyre aktuálisabb a tanítás minden formájú lehetetlenné válása miatt. Meg amiért az értelmiségi középosztály lassan biciklis hordárrá szublimálódik. Iskolaigazgatók és professzorok szavát veszik el lényegében mondat közben. A válság olyan mély, hogy külön pedagógia intézeteknek kéne létrejönniük a digitális válság és a demokrácia-válság pedagógiai vetületének vizsgálatára. A fiatalabb nemzedékek teljesen elvesztették bizalmukat az iskolában, a tanárokban, és talán a tanárok is a tanítás lehetőségében, meg abban, hogy az állam ez irányú törekvéseikben egy kicsit is mögöttük áll.
A könyv záró ciklusa az említett tárcasorozat, mely 2015-16-os migrációs válságra ad szemtelen és a hivatalostól eltérő választ. Ha a Thomas Mann kabátja című regényem valaki számára novellasorozat, akkor én erre a novellasorozatra, ahol jó néhány szöveg valóban folytatja egymást, és szinte mindegyik felesel valamelyikre szellemi értelemben, azt mondtam, hogy ez tulajdonképpen egy strukturális regény.
37; 38) Loni és a kísértetek, Loni és a varázsvár (Pagony, 2020, 2021). Az úgy kezdődött, hogy egy gyerekeknek szánt, evésről szóló mesekönyvbe írtam egy ételreceptre épülő játékos történetet, a lányom, akinek valóban Loni a beceneve, és azóta rég felnőtt, ebben a pillanatban épp orvosi fizikus Dublinban, szóval ő és egy kísértet-kislány találkoznak és amerikai palacsintát sütnek együtt. Kettőjüket aztán több gyerek-felkérés esetében alkalmaztam mint bevált szereplőket, összejött egy kisebb ciklusnyi novella, amit felajánlottam a Pagony Kiadónak. Javasolták, hogy fűzzem össze az egészet egy kerekebb regénybe. Megtettem. Mondták, hogy jó, de kicsit hosszú, vágjuk ketté. Megtettem. Mondták, hogy jó, de az elsőnek kéne egy befejezést írni, a másodiknak pedig valami bevezetést. Így jött létre a két egymást folytató kisregény, csodálatos illusztrációkkal (Kasza Julianna). Az első rész azóta arabul is olvasható.
39) Nem ti kussoltok (Scolar, 2021). Az átiratok írásával egyre komolyabbra fordult a helyzet. Egyfelől Lackfival megakadtunk a tervezett negyedik kötet háromnegyedénél, de az én lendületem nem fogyott el. Szélesítettem a támadási horizontot, és egész életműveket vettem célba. Az első természetesen József Attiláé volt, a korábbi három és fél átiratos könyvben sok vers szerepelt tőle, nekifogtam, hogy minden fontos versére megírjam a saját változatomat. Ha József Attila volt az első, aki szonettkoszorút írt a magyar irodalomban, márpedig tudtommal ez így van, akkor ezzel a fiatalkori művével kell kezdjem, A kozmosz énekével. Szemléletbeli különbségünkből következően, az én változatomnak A túlvilág dúdolása lett a címe. De közben még azt is kitaláltam, hogy nemcsak az első és utolsó sorok fognak vándorolni és szonetté összeállni a tizennégy szonett során, hanem a kilencedik sor a következő versben ötödikként fog feltűnni. Így egy újabb mesterszonett is létrejön, a koszorú tizenhatodik verse, melynek az árnyékszonett nevet adtam. Mint az már kiderült, az árnyék fogalma a versek szellemi hátterével vagy egzisztenciájával kapcsolatban számomra meglehetősen fontos – vagyis új értelmet nyert. Egyfajta társadalomkritikus idea-elméletet dolgoztam ki, és valósítottam meg itt a gyakorlatban. Hogy miként, azt sejtetheti a következő néhány címpár (az alaposabb megértéshez kéretik a könyvet elolvasni): Nem én kiáltok – Nem ti kussoltok, Mikor az uccán átment a kedves – Mikor lelkemen átment a kedves, Medvetánc – Sántatánc, A város peremén – Európa köldökén, Modern szonett – Posztmodern szonett, Légy ostoba! – Legyél okos, Gyermekké tettél – Apás szülés, Kész a leltár – Kész a leltározó, Thomas Mann üdvözlése – Az ízlésdiktátor köszöntése, (Ős patkány terjeszt kórt) – Új oltás fékez, Ha nem leszel… – Szerelemi dal válóper előtt, Gyönyörűt láttam – Émely, „Költőnk és kora” – Mások kora? A legfontosabb ambícióim egyike volt, hogy azt az érvényes közéleti versbeszédet is folytassam, amit József Attila megkezdett, de Pilinszky épp úgy folytatta őt, hogy ebből a tudományos szavakat sodró diskurzusból kiemelte. Magam részéről visszatértem a társadalmi körképet célzó törekvések tekintetében József Attila mellé. Ilyen irányú szövegeim már a Csavard fel a szöveget groteszk játékai közt és a Szilágyi Örzsébetben is voltak. Itt a dolog radikalizálódott:
Országos és/vagy globalizációs világ-tablókat rajzolok a következő versekben: Visszabontás, Véröblöcske, Holt idő, Erdőirtás a sínek mellett, Gépek pünkösdje, Lakópark, Kései sír, Tüzet?, Földet?, Vizet?, Építkezés és majális az ablak alatt.
A társadalom lelki betegességeit elemzem, a me too után, a pedofilbotrány előtt: Ketrec, Macskahulla, Egy kis tudat, A bűntelen, Mi tudat alá süllyed, Tudod, hogy van bocsánat.
A József Attila-i forradalmiságot és társadalmi analízist igyekszem felújítani: Nem ti kussoltok, A lumpenprolik, Mondd, mit szól az…, Belvárosi tény, Európa köldökén, Az orvosnál, Az ám!, Még hogyan halhatott volna meg József Attila?
42) Amikor a József Attila Társaság meghívott, hogy a Nem ti kussoltokból olvassak föl, úgy vettem észre, hogy picit elszomorodtak, mikor a felolvasás végén arra a kérdésre, épp min dolgozom, azt mondtam, hogy Petőfi életművén. Ott egy pillanatra árulónak tűntem.
Petőfi életművén halála óta inkább monográfusai szoktak dolgozni, de szerintem másképp is újra lehet éleszteni az egyébként meglehetősen virulens műegyüttest. Úgy, hogy feltárom virtuális árnyékait és nem látható, vagy csak látni nem akart összefüggéseit a jelennel. Ez lett az Él-e még Petőfi? (MediaCom Kiadó, 2023) című kötet, ezúttal nemcsak az átiratokat, hanem az eredeti verseket is közöltem, és egy még furcsább dologra is vállalkoztam a könyv második ciklusában. Mint arra a címben is célzok, Petőfi halála egy csöppet bizonytalan, amiből sok naiv remény és dilettáns okoskodás származott, részemről viszont levontam az egyetlen használható következtetést, ha Petőfi nem halt meg, amikor valójában meghalt, akkor még most is él. Tényleg sokkal jobb lett volna mindannyiunknak, ha féktelen zsenijével inkább ő maga írja az utána következő magyar irodalmat is. Amire ebben a könyvben kísérletet is teszek: Arany János, Vajda János, Kassák Lajos, Füst Milán, Babits Mihály, József Attila, Jékely Zoltán, Pilinszky János, Kormos István, Nemes Nagy Ágnes verseit a kérésemre szibériai rejtekéből előjőve Petőfi átírta, és lehetővé tette, hogy ebben a könyvben ezeket az átiratokat közöljem.
43) A kézen álló ipszilon (MediaCom Kiadó, 2024). Ez a könyv gyerekeknek (és gyerekekhez közel álló vagy közel ülő felnőtteknek) szóló verseket tartalmaz, a legfontosabb része az ABC negyvennégy betűjéről különféle játékos és kísérletező formában megírt negyvennégy vers. Ennek a ciklusnak a címe a Negyvennégy hős. Ezen felül állatokról, tanulásról, iskoláról, állatkertről, felnövésről szóló szövegek találhatók a kötetben.
Lényegében a születésnapomra jelenik meg a Nem ti kussoltok bátyját vagy nővérét jelentő kötet, a Nemet mondani. Föntebb már szerepelt és számot is kapott (44), de ahányszor átszámolom, mindig másképp jönnek ki ezek az adatok. Az idegen nyelvű köteteknek abban az esetben adtam számot, ha eltérnek a magyar nyelvűek tartalmától, címétől. Másoknak viszont nem, amelyek teljes kötetfordítást jelentenek. Azt hiszem, egy-két olyan vers is akad, mely kötetben csak idegen nyelven jelent meg. Körülbelül ennyit sikerült megjelentetni magyar és nemzetközi könyvkiadás segítségével. Talán valami már kirajzolódik abból, amit mondani akarok. Vagy inkább látható, hogy mi az a mondanivaló, ami magához kezd formálni. Lukács György egy helyütt azt mondja, hogy a forma legmélyebb alapjaiban világnézet. Mégpedig a Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez című ifjúkori művében teszi ezt. Az a sok változó forma, melyet ezekben a kötetekben felhasználok, körültapogatja a világnézetemet. Aminek alapgondolata, hogy a világot az irodalmon keresztül nézzük és látjuk. Szövegeimben ezt a nagyító lencsét szeretném láthatóvá tenni.
Pár szó legyen a műfordításokról is. Az utóbbi évtizedek két cseh költészetét bemutató antológiáját én szerkeszthettem. Az Akhilleusz és a teknőcöt (Kortárs cseh és morva költők) 1996-ban a JAK és a Jelenkor Kiadó közösen jelentette meg. Az összeállítás Jaroslav Seiferttel, Vladimír Holannal kezdődik, és Jáchym Topolig tart. A fordítók közt szerepel többek között: Bozsik Péter, Hizsnyai Zoltán, Kemény István, Kun Árpád, Márton László, Parti Nagy Lajos, Peer Krisztián, Schein Gábor, Szijj Ferenc, Térey János, Tóth Krisztina és az akkor még gimnazista: Varró Dániel. A szerkesztés és összeállítás Tóth Lászlóval közös munkánk. 2021-ban újabb kortárs cseh antológia következett: Itt minden tele van zenével 35 kortárs cseh költő. A cím nem tőlem származik, eredetileg az Élet Prágában címet viselte az összeállítás. Tízzel több költő van benne, mint az előzőben, az akkori középnemzedék tagjai lettek itt a nagy öregek. Aki mind a két antológiában benne van: Miroslav Holub (1923-1998), Karel Šiktanc (1928-2021, de a kötet megjelenésekor még élt!), Egon Bondy (1930-2007), Petr Kabeš (1941-2002), Ivan Wernisch (1942), J. H. Krchovký (1960). És 29 újabb költő, persze van fordítva is, az előző antológia legfiatalabbja nem került bele ebbe az összeállításba, mert Jáchym Topol pályája azóta a regény felé kanyarodott el, de drámaíró apja, Josef Topol (1935-2015) igen, aki élete végén adott ki jelentős verseskötetet. Viszont ő az előző összeállításban nem szerepelt, akárcsak nagy drámaíró barátja, Václav Havel (1936-2011). Szintén csak a mostani antológiába került csak be két régebbi legenda: Ivan Martin Jirous (1944-2011) becenevén Magor (Őrült), a hetvenes-nyolcvanas évek underground szcénájának híres alakja, és Karel Kryl (1944-1994), a 1968 utáni szellemi ellenállás emblematikus dalszerzője és előadója.
Három cseh költő teljes kötete jelent meg a fordításomban: Vladimír Holan: A létezés művészete. Orpheusz, 1999, Petr Hruška: Mondom neked. FISZ-Jelenkor, 2016, és Ivan Wernisch: Út Asgábádba. FISZ-Kalligram, 2019. A Hruška-kötetnél is a kiadó leleménye ez a nem túl érdekes cím. Az eredeti ugyanis túl érdekes és teljesen érthetetlen volt. Csehül Darmata, amit valahogy így lehetne lefordítani, vagyis trükközve tükrözni: Darmák. Állítólag ezzel a címmel nem fogyott volna a könyv. Azzal se fogyott, mert elfelejtették kitenni a könyvesboltban. De ha kiteszik, se mindegy, hogy hova. És ha jó helyre teszik, se mindegy, hogy mi van a fejekben a versolvasás hasznával kapcsolatban. Azért már nem a könyvterjesztés a felelős, hanem a kultúrpolitika, az oktatás. Ha léteznének még ilyesmik és nem pedig Patyomkin falvak állnának a helyükön.
Mindenesetre amerikai stílus, mikor a producer magának tartja az utolsó vágás jogát. Valami ilyesmi a könyv címe fölötti kiadói döntés is. Nívós kiadók nívót garantálni vélő szokása, a szerzői és így az olvasói autonómia elvétele, egyfajta platóni államba illő bábáskodás.
Fontos, hogy semmilyen helyet, pozíciót, amit betöltünk, ne tekintsünk hatalomnak, inkább a hatalmat kiegyensúlyozó és enyhítő szolgálatnak. És gyakran van olyan eset, amikor a kiadói javaslatot, akár a cím esetében is, érdemes elfogadni, persze.
Az Hruška- és a Wernisch-kötet egy-egy eredeti cseh könyv fordítása válogatás nélkül, a kötetkompozíció megtartásával. Ilyesmire már Holan két, hatvanas években megjelent kötete esetében is kísérletet tettem, mikor a Hármaskönyv és A névtelen c. könyveit egészében fordítottam le és szerkesztettük be Tóth Lászlóval egy új életmű-válogatásba: Vladimír Holan: Falak. Kalligram, 2006. Tóth Lászlóval közösen fordítottuk: Miroslav Holub: Interferon, avagy a színházról (Orpheusz, 1997) c. kötetét is. (Az utóbbi címszörnyetege ellenére is elfogyogatott a könyv.)
KkF: Sokrétű, szerteágazó irodalmi tevékenységet folytatsz. Többek között Kreatív írás stúdiumot indítottatok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Honnan jött az ötlet, s mi a tartalma, célja?
VI: Úgy gondoltuk, fontos az írás tanítását az egyetemen is lehetővé tenni. Saját tanmenetet dolgoztunk ki, sokban radiálisan eltértünk a nyugati mintáktól, mint utólag bizonyos akkreditációs összevetések során kiderült. A Pázmány volt az alapító, de ezt a dicsőséget ott a sok átszervezés révén mára teljesen sikerült felszámolni, az egész esztétika szakkal együtt. Így most már a célokról se sok értelme van beszélni. Egyszer egy államtitkár az egyik szakindítási kérelmünkről szűk körben azt mondta: Sikerült megakadályozni újabb művészeti képzés létrejöttét Magyarországon. Nos, sikerült, ilyen értelemben egyre sikeresebb ország vagyunk.
KkF: A Vigilia szerkesztőségi tagja vagy. Mekkora feladatot ró ez rád, és milyen többletet nyújt a magad irodalmi működéséhez?
VI: A feladat, mint valami gumizsák, tetszés szerint tágítható. De mindenképp nagy haszna van az írói pályára nézve. Annak morális alapját erősíti. Minden jó kortárs szerzőnek és műnek örülni kell, túl kell tegyem magam egyéni véleményeimen és ellenszenveimen, ami aztán nagyon megkönnyíti a pályát, mert sokkal barátságosabb arccal néz vissza az irodalom, ha csak a jót keresi benne az ember. És szerkesztőként mindenhol kell keresni, hogy tartani tudjuk a koncepciónkat. Közölhető szöveget nem közlünk. Csak attól fölfelé.
KkF: Szereted a nyilvánosságot, vagy szívesebben letudnád kapcsolatodat az olvasóval a köteted nyomdába küldésével?
VI: Valóban két külön dologról van szó. De szeretem a fölolvasásokat, szívesen találkozom olvasókkal, utazom akár külföldre is. Ugyanakkor az indulás reggelén többnyire a fenébe kívánom a hiúságomat, ami megint ilyen kalandokba hajt. Persze egyáltalán nemcsak a hiúságról van szó. Az irodalom művelése közszolgálat. Kötelességekkel is jár. Hiszen rengeteg ajándékot kaptam a köztől. És persze magánalapítványoktól, külföldi intézményektől is. De az is a köz formája. Meg kell dolgozni a bizalomért. Nem mással, mint a következetesen elvégzett munkával. Az olvasók, hallgatók iránti odafordulással. Meg a kollégák iránti odafordulással. Meg a közügyek iránti esztétikai megalkuvást nem ismerő odafordulással. Annyit forgok már, hogy le van tudva a reggeli torna!
KkF: Gaál Zoltán Svédországban élő zeneszerző, 56-os menekült 2012-ben olvasta az akkor megjelent verseskötetemet. Felidéződtek benne a pesti Zeneakadémián töltött tanulóévei alatt írott, az Alföld című folyóiratban is megjelent versei. Mailben köszönte meg, hogy felébresztettem benne az „alvó költőt”, s egy rögtönzött verset is mellékelt. Én is verssel válaszoltam. Így leveleztünk közel két évig, s a „versváltásaink” hozadéka három kötetben jelent meg a Napkút Kiadónál. Néhány évvel korábban Lackfi Jánossal Ti is társszerzős műveket hoztatok tető alá. Miket is, és miért?
VI: Mivel ez egy virtuális interjú, az idő előre-hátra, jobbra és balra telik benne, a három és fél Lackfival közös könyvemről már beszéltem-fogok. (Te a későbbi kérdésed előbb tetted föl, mint én a korábbira válaszolni fogok volt.) Ez az időhöz való viszony mindenesetre jó alkalom arra, hogy föltaláljunk egy új igeidőt, a jövő idejű múltat. Vagy a múlt idejű jövőt? Annál is inkább, mivel az irodalom lényege is valahol itt rejtőzik.
Ezekben a könyvekben a szövegeket azért külön-külön írtuk, csak a könyvek társszerzősek, közös gondolkodás és alkatbeli hasonlóság eredményei. Most pusztán a költői temperamentumra gondoltam: gyorsaság, humor, műveltség-biztosság, mások iránti tisztelet. Ezek, azt hiszem, mind a kettőnkben megvannak, még ha nem is mindig ugyanolyan módon és ugyanolyan mértéken. Közös könyveink sikerének az is a titka lehet, hogy egymás hiányait kiegészítettük és így méltó módon eredhettünk nyomába példaképeinknek, a nagy klasszikusoknak.
KkF: 2021 novemberében, a Magvető Caféban Weiner Sennyey Tibor költő, író, műfordító, a DRÓT főszerkesztője beszélgetett veled. Egy témára különösen felkaptam a fejemet. „Mi lenne, ha József Attila most is élne? Vajon milyen verseket írna?”[2] Itt is megosztanád velünk erről a gondolataidat?
VI: Megint csak az „elmondtam már fogom”-igeidőt kell használnom. Itt valahol, ebben az egyre hosszabbá hullámzó szövegben arról is volt szó, hogy mi lenne, ha a Petőfi most is élne. A Nem ti kussoltokban persze eljátszom azzal a gondolattal, hogy József Attila nem hal meg (bőven megtehette volna, ha kicsit is gondol ránk), így aztán további halálozási és túlélési időpontokat tudok neki kijelölni, így élet- és munkarajzát képzeletben kicsit meghosszabbíthatjuk. 1945, 1950, 1968. Érdekes időpontok, melyek József Attila nélkül teltek, de talán egészen másmilyenek lettek volna, ha bennük van ez a szorongó világmegváltó. Most nagyjából a kötet záró versét mesélem, de valamikor 2020 táján, mikor a legintenzívebben idéztem meg József Attilát az átirataimmal, szellemi értelemben ő ott volt a fejemben. Érdekes barátság. Nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy ebben a pillanatban nem tartom élve magamban a mestert. Így is kiderül, hogy vannak nyitott szellemi terek az emberi egzisztencia határain túl.
KkF: Egy 2023-as rádiós beszélgetésben [3] arról kérdeztek, hogy él-e még Petőfi? Nem vicces, de nekem az ugrott be, amit az úttörőben álmunkból felrázva is fújnunk kellett, magyarul és oroszul is: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Lenyin zsil, Lenyin zsiv, Lenyin bugyet zsity” (Majakovszkij)
Él még Petőfi?
VI: Kezdjük mindjárt a Majakovszkij-idézettel. Ez a szöveg, bár cirill betűvel, de az általános iskolai orosz termünk falára is ki volt téve. Valahová a tábla mellé. Aztán egyszer ez a kis papírtábla elkallódott, és a mi osztályunkat, ezen belül a néhány fiúból álló okoskodásra szakosodott bűnbandánkat vádolták meg. Amikor a szekrény mögül a táblácska megkerült, mi szavalókórust alkotva, egy karmesterrel elbömböltük az egészet, és lett belőle egy fél perces kis groteszk műsorszámunk. Aztán egyre több ilyen abszurdot találtunk ki, az utcán akkor még járó ószeres kiabálásától, fura szójátékokig, és Lenin-kórus névén az iskolai vetélkedőn föl is léptünk vele. Majd bejutottunk a kerületi versenyre, de már ott a névválasztásunkat helytelenítették, ezért Félix-kórus néven működtünk tovább, és nagy hírre tettünk szert a Marczibányi tér környékén. Ez 1977-78-ban volt. Még két műsort csináltunk, az utolsóval fölléptünk a Rátóti humorfesztiválon is (1979-ben). A rádiós műsorból végül kimaradtunk, mert ugyanakkor jött be valami húsáremelés, és a mi humorunk ebben a konstellációban már nem ment át a nem is létező cenzúrán. Azt hiszem, önkiszolgáló cenzúra létezett akkor is, mint most, az előre igazodás művészete. Így megúsztunk egy esetleg bekövetkező országos sikert. Mire alapozom, hogy bekövetkezett volna? Soha azóta nem sikerült olyat írnom, ami ennyire kivétel nélkül mindenkinek tetszett, osztálytársak, szülők, tanárok, más osztályok diákjai, az ő szüleik, a fellépéseink során adódó hallgatók, egészen fel a humorfesztivál műsorvezetőjéig, Antal Imréig. Másfajta humor volt, mint amit akkoriban a rádiókabaréban megszoktak. A műsort a kórus tagjai közösen írták, nem egyedüli munkám volt. Az akkor dívó közgondolkodást és köznyelvet olyan mértékben tekintettük pusztán humorforrásnak, hogy az mindenkit meglepett, és ehhez a már kiveszőben levő szavalókórus hagyományát újítottuk föl.
KkF: Szintén a fenti interjúban említetted a könyvterveidet és a már meglévők nyomdakész állapotba hozását. Eltelt egy év, felsorolnád, hogy mikről is volt szó s hogy állsz velük?
VI: Csak udvariasságból mondtam félkésznek e könyvterveket. Jó néhány van nyomdakész állapotban. Természetesen a szükséges szerkesztői és korrektúrázási munkák értelemszerűen hátravannak még. És az, hogy kiadó is akadjon rájuk. Ma a kiadók egy-két kivételtől eltekintve épp annyira vadkapitalisták (és így opportunisták), mint a gazdaság és a ráépülő bank-, jog- és politikai rendszer. Ha nem regényt írsz, eleve merényletet követsz el a profit ellen. Ezt még én is hallgathatom, aki társzerzője vagyok az Apám kakasa c. verseskönyvnek, mely úgy 20 ezer példányban fogyott el, és ha harmadszor is kiadnák, megint fogyna.
Szóval a kötettervekről:
1) Lényegében készen áll egy új drámakötet, több koncepció és terjedelem szerint kidolgoztam, még a címük is más. A legterjedelmesebb változat: Milyen érzés Hitler gyilkosának lenni? A kicsit rövidebb a Játék egy közepes méretű villában. Megint szűkítettebb: Találkozások önmagammal. A legrövidebb címe: Pisztoly az asztalon. Ezek más-más elgondolás szerint vannak megszerkesztve, nem ugyanaz a korpusz hízik vagy fogy.
2) Öt hosszú fájlt tesz ki egybegyűjtött versfordításaim anyaga, ez is kész, bár persze folyton gyarapodó összeállítás. Címe: Lefelé az Ararátról. Az ószövetségi zsoltárok némely versétől John Donne-on, Rilkén, és Holanon át, kortárs, elsősorban cseh költőkig ível az anyag.
És akkor jöjjenek a verseskötetek!
3) Talán a legfontosabb: Az ötödik evangélium. Volt már az is a címe, hogy A Vörös István gép evangéliuma, de azért ez több annál, minthogy egy ilyen furcsa irodalmi szerkezet teremtménye vagy akárcsak tulajdona legyen. Tehát ez a kisajátító cím nem jó.
2012 nyarának közepén egy hétfői napon befejeztem a Százötven zsoltár megírását Abádszalókon egy lakóhajón, mint meséltem, a hétvége pedig már Selmecbányán talált egy irodalmi fesztiválon, ahol megkezdtem a saját evangélium megírását Máté evangéliumának történetvezetését követve, de megint csak a szerint a koncepció szerint, hogy a versek, amelyekből a fejezetek épülnek, önállóan is megállják a helyüket. Természetesen az evangélistának, aki én volnék, kialakult a koncepciója Jézusról és történetéről, legélesebben azt láttam meg benne, hogyan küzd saját korának végtelen sötétségével, hogy próbál fényt vinni a sötétség rétegei közé.
4) Ki ölte meg Villont? Ebben a kötetben van egy kistestamentum (Jövőnyitás), vannak balladák, és a nagytestamentum helyén pedig egy verses regény, a Harc az egyetemért, mely két idősíkon játszódik, az egyik Villon elveszett fiatalkori művét képzeli el, erről annyit tudunk, hogy az 1450-es párizsi diáklázadásról szólt; a másik szál pedig a tízes évek végén a Színművészeti Egyetemért folyó harc néhány elképzelt vagy valóságos epizódját mutatja be, és csendíti egybe a kettőt. Lényege a két történet közötti igazság vagy igazsághiány fiktív terében található, az egész könyvé pedig a villoni életmű struktúráját tükrözi, illetve hozza létre, rendezi mű formába. Hiszen egy életműnek a szó esztétikai értelmében nincs struktúrája, bár strukturális értelmében van esztétikája. A könyv ezt próbálja a visszájára fordítani. Hátha az az eleje.
5) A megváltozott ember – 2021-ben a Harc az egyetemért 18 énekét akkora öröm volt írni, hogy kerestem az alkalmat, megint valami hasonlóba foghassak. Ez a verses regény formáját tekintve meglehetősen megtervezett, mondhatnám mérnöki: 50 ének, 6 elő- és középhang tíz énekenként. Mindegyik 5 strófából áll, míg az énekek szigorúan 15-ből.
Minden strófa a Spenceri strófaszerkezetet követi, kivéve amikor kicsit máshoz volt kedvem, de szigorúan 9 sorból áll, és összesen 3 rímet használ. Az előző verses regény 8 soros strófái nagyságrendekkel könnyebbek voltak. Ez a 9. sor teljesen megváltoztatta a versszak egyensúlyrendszerét. De hát épp a megváltoztatott és megváltozott egyensúlyról, illetve magáról az megváltozott emberről szól ez a regény. Nemzedékem regénye, akik a nyolcvanas években léptünk be az irodalmi- és közéletbe. Költők és politikusok szerepelnek benne, mindegyikük fikció, a magyar történelem utolsó négy évtizede kicsit másképp alakul, mint alakult a valóságban. Bár lényegében azért ugyanúgy, és épp azt kutatom, mi vezetett ehhez a szédületes kudarchoz, amit a hatvanas években születettek értek el, és miért értelmezik ezt sokan, meghatározó pozícióban levők sikerként. Nem pusztán nemzedéki regény, egy meglehetősen csavaros krimiszál is található benne. Nem vagyok pontos. Itt egy bűn elkövetéséről, és annak mindenféle más rafinált bűnnel való elfedéséről van szó. Nem krimi, mert a nyomozást csírájában elfojtják a legkülönbözőbb érdekek.
6) Az egyetemszigetről még mindenképp kell beszélnünk. 2018-ban kezdtem néhány szabadverset írni, melyek egyetemi oktatói élményeim köré csoportosultak. Az egészet áttettem a késő római korba, ott is egy görög szigetre, hellenisztikus játék volt, töprengtem is, hogy tulajdonképpen milyen történetet látok a történetmondás szempontjából unalmas egyetemi mindennapokban. Persze kevés izgalmasabb dolog van, mint egy egyetemi óra. Egy jó hallgatónak egy jó oktatóval találkozva feltétlenül az. És magának az oktatónak mindenképpen izgalmas, még akkor is, ha nem túl jól sikerül egy-egy órája. Ám ebből a dramaturgia nélküli izgalomból nem feltétlen jön ki még egy vers sem, főleg nem egy versfüzér, mely akár regénnyi történetet elmond. Aztán amikor 2021 októberében elkezdődött az esztétika tanszék felszámolásának ceremóniája a Pázmányon, akkor meglett a történet. Igen ám, de regénynek nem lehet a tétje egy vélt vagy valós egyéni sérelem kompenzálása. Egy-egy versnek talán, de ott is mindig ellenpontozni kell a személyes igazságot. Az első tíz verset sokáig nem tudtam folytatni, ám ekkor megkaptam a lendületet. De arra kellett vigyázni, illetve kell, mert még lehet, hogy írok hozzá, hogy véletlenül se a saját igazam nézőpontjából beszéljek. Ha persze a versben én beszélnék egyáltalán, nem pedig egy hang, mely az öregedő tanárnak nevezett hőse körüli eseményeket követi ebben a képzelt késő-ókorban. A szövegekből néhány a Napúton olvasható, legalább 100 pedig a Liget online-on.
7) Csak körbe-körbe volt a címe az 1984-ben összeállított, első kéziratos könyvemnek. Ezekből a versekből néhány aztán bekerült A közbülső ítélet című kötetbe, de a többség ebben a formában használhatatlan. Amikor azonban a legnagyobb lendülettel írtam át József Attila, Petőfi, Arany, Babits, Pilinszky verseit, arra gondoltam, miért ne tehetném meg ezt a sajátjaimmal is. Újraírtam a korai kötet verseit, itt-ott lábjegyzetet is fűztem hozzájuk.
8) Filozófiai kávéház a címe egy nagyban formálódó kéziratnak, melyben újra igyekszem egyesíteni a Platón után szétvált két irányt, a filozófiát és a költészetet. Meglehetősen nagyratörő cél? Nem akarok költőnek filozófus, filozófusnak pedig költő lenni, filozófus egyáltalán nem vagyok a szó szakmai értelmében, de filozófiát szívesen olvasok, mert élvezem a gondolatmenetek játékát és dekonstruálását. A költő meg olyan kitüntető cím, amit saját magának semmi alapon nem adhat az ember. De örülök, ha néha filozófusok és amatőr filozófusok, pusztán saját kedvükért gondolkodók, annak tartanak. Mára a szakma elég bonyolult fogásait is alkalmazni tudom, de ez még mindig semmit nem jelent. Ha az utóbbi tagmondatot filozófiai állításnak fogjuk föl, és nem vallomásnak, akkor talán jobban járunk.
9) Öt polgár vallomásai – egy darabig az átiratos könyvek létrehozása valósággal a szenvedélyem lett, de igyekeztem mindegyikben valami mást is csinálni, mint az előzőekben. Itt az öt polgár: Babits Mihály, Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes – továbbá persze én, az átiratok szerzője. Szándékom a modern magyar költészet egy nem eléggé hangsúlyozott nyomvonalát követni ebben a könyvben. A korai Babits hozott létre európai értelemben korszerű versvilágot, amit a legfontosabb tanítványai Weöres és Nemes Nagy vittek tovább. És bőven ide tartozik Pilinszky, főleg a kései költészetével. Ez egy másfajta modernség, mint Ady társadalom- és nemzetbíráló frenetikus lírája, vagy a Kosztolányi által elkezdett nagypoétika, amit legjobb pillanataiban szinte egyenrangúan követ Vas István, egy-egy vers esetében Márai és Faludy, és amit József Attila továbbfejleszt. Az ötödik polgár az átirataival megpróbál négy mestere nyomába lépni, sőt Weöres Sándor PoetsBook-ismerősével, Psychével együtt még Hegel 1820-as évekbeli berlini esztétikai előadásaira is eljutunk.
Talán még vannak más befejezett vagy majdnem befejezett könyvterveim, de már ennyi is sok. A többit majd valamikor kiadom, vagy az is lehet, hogy soha nem ismeri meg őket senki. Kézirat nem ég el, mondta Bulgakov vagy Hamvas Béla, de mi a helyzet a számítógép memóriájában levő kézirattokkal?
KkF: Jól tűröd a nógatást, a szoros határidőket?
VI: Imádom őket, úgy tűnik, mintha fontos lenne, amit csinálok – másnak is, nem pusztán nekem és az örökkévalóságnak.
KkF: Hogy állsz a kerek évfordulókkal? Gondolok itt például a születésnapjaidra. Milyen buli volt az 50-ediken? S mit vársz a közelgő 60-adiktól?
VI: Az ember sokáig azt hiszi, hogy az életkor érdem, vagy épp fordítva, jellemhiba. Magára vonatkoztatva tragédiának látja, mert mindent onnan néz, hogy már csak tíz évvel kevesebb van hátra, mint a legutóbbi tizesénél volt. A harmincadikat szüleim vezényelték le egy szép őszi napon a telken. Kemény Istvánék, Kun Árpád, Schein Gáborék, Bartis Attiláék voltak ott, ami olyan kisgyerekeket is jelentett, mint a másfél éves Kemény Lili. De a legnagyobb szenzáció, hogy akkor mutattam be a társaságnak és jóformán a szüleimnek is Ágit, akivel pár héttel korában jöttünk össze, és ennek így kereken 30 éve van, 29 éves házasok is vagyunk.
A negyvenediket a Studió K.-ban ünnepeltük, felolvasóest és buli utána, a felolvasó Fodor Tamás volt, ami összeköti a most készülő alkalommal: 2024. szeptember 20-án fogom tartani az akadémiai székfoglalómat (SZIMA), A megváltozott ember és más folyamatban lévő munkák, avagy Lehetséges könyvművet írni? címen, és a közreműködő ezúttal is: Fodor Tamás.
Az 50-edikről már beszéltem, azt a Baltazár Színházban tartottuk, és ott mutattuk be a Tőlem távoli cselekedeteim című, második válogatott kötetemet.
KkF: Kellő tisztelettel – és természetesen virtuálisan –, meghúzom mindkét füledet. Isten éltessen sokáig, míg füled nem ér bokáig!
VI: Köszönöm. A fül folyamatos, de lassú növési tempóját ismerve az mikor következik be? Hatszáz éves korban? Vállalom, ha használható állapotban maradok legalább a mozgás, olvasás, gondolkodás, írás tekintetében. Úristen, milyen hosszú lesz egy ilyen beszélgetés 540 év múlva! Visszafelé téve meg ennyi időt, Mátyás király korába jutnánk el.
[1] Nemet mondani, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
[2] https://www.youtube.com/watch?v=2W_43OXFqug
[3] https://www.klubradio.hu/adasok/boldogsag-josag-135647
Illusztráció: VI-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Halmai Tamás köszöntője, Turai Laura könyvrecenziója) →
