Magyar Miklós: Száztíz éves »A Vatikán titka«
•
»A Vatikán titka« (1914) a lázadás regénye
A Nobel-díjas André Gide (1869-1951) elbeszélések, regények, drámák mellett több kötetes naplóból, kiterjedt levelezésből álló hatalmas életművének egyik kulcsszava a lázadás. Gide lázadása alapvetően morális. Az erkölcsi tabuk, a család, a vallás, a társadalmi igazságtalanságok, a gyarmatosítás, a diktatúrák minden formája (sztálini és hitleri) ellen lázad. A család elleni lázadás Gide számára az egyén teljes felszabadításáért való küzdelmet jelenti. A családi kötelékek gúzsba kötik a szellem szabadságát. Már 1897-ben, A földi táplálékokban figyelmezteti Nathanaëlt a család hátrányaira: „Semmi sem veszélyesebb számodra, mint a család, mint a szobád, mint a múltad.” Ménalque pedig megfogalmazza valamennyi gide-i lázadó hős sokat idézett jelmondatát: „Családok, gyűlöllek benneteket!” A család elleni lázadó „fattyúk” a főszereplői a mitológiai történetek átírásainak: A tékozló fiú megtérése, Oidipusz, Thészeusz. A pénzhamisítók Bernard-ja fellázad a családi kötelékek ellen, miután megtudja, hogy Profitendieu nem vérszerinti apja. De a család elleni lázadás par excellence megtestesítője Lafcadio, a felesleges tett (acte gratuit) elkövetője A Vatikán titkában.
A Vatikán titka lényegében regény, Gide az erősen szatirikus jelleg és az ironikus szándék miatt nevezi bolondjátéknak, de mind az egyes szám harmadik személyű elbeszélés, mind az írói beavatkozás, mind a sokszálú cselekmény, mind a számos szereplő, szakítást jelent az elbeszélésekkel és A pénzhamisítók előzményévé teszik.
Az André Gide et la tentation de la modernité címmel rendezett tudományos konferencia zárószavában David Steel megfogalmazza A Vatikán titkának a lényegét: „Egy jól ismert és groteszk világ szatírája, amely szórakoztató módon veti fel a legsúlyosabb kérdéseket: hogyan lehet szabadon és autonóm módon élni egy olyan világban, ahol valamennyinket meghatároz származása, neveltetése, funkciója, ahol a látszat és az illúzió uralkodik? Milyen súlya van a hitnek és az ideológiának? A társadalmi élet mennyiben szerepjáték, és mik a rejtett rugók? Végül mi a valóság?”
Az 1913 június 23-án befejezett A Vatikán titka 1914-ben jelenik meg. A regény megírásának gondolata régóta felmerült Gide-ben. A Vatikán titkának valós tények szolgáltak alapul. Lyoni szélhámosok, hogy pénzhez jussanak, kihasználva a hívők vakbuzgóságát, elhitetik az emberekkel, hogy XIII. Leó pápát a szabadkőművesekkel szövetkező bíborosok bezárták a Vatikán pincéibe, s egy hamis pápát ültettek székébe. Hogy a történetről Gide csupán újságok révén szerzett tudomást, mint ezt ő maga több helyütt említi, avagy olvasta Jean de Pauly 1895-ben kiadott Le Faux Pape című művét, amelyben a neves tudós részletesen leírja a hiteles történetet, ma már nehéz lenne kideríteni. 1950. december 11-én a Figaronak adott interjúban Gide kijelenti: „a valódi pápa helyére ültetett hamis pápa történetének alapja egy 1892 körüli szélhámosság. Még ma is megvannak újságkivágásaim, így hát autentikus tényből indultam ki.”
A Vatikán titka, franciául Les Caves du Vatican, címében rejti a mű lényegét. Mert a Vatikán a katolikus egyház hatalmának szimbóluma. A mű cselekményét az alábbiakban foglalhatjuk össze. Az első három könyvben valamennyi szereplő elindul a maga útján. Julius Baraglioul, pozitivista, hagyományos regényíró, Rómából hazatérve, párizsi íróasztalán megtalálja apja levelét, aki közli vele, hogy érzi, nemsokára meg fog halni. Ebben a levélben egy szívességet is kér tőle: tudja meg, hogy egy bizonyos Lafcadio Wluiki a Claude Bernard utcában lakik-e még. Az érdeklődés oka, hogy az idős gróf, aki annak idején Franciaország bukaresti nagykövetségén teljesített diplomáciai szolgálatot, egy Wanda nevű bukaresti lánnyal szerelmi viszonyba keveredett, aminek gyümölcse Julius féltestvére, Lafcadio. Halála előtt az öreg gróf gondoskodni akar törvénytelen gyerekéről. Lafcadio kihasználja az adódó alkalmat, és maga siet meglátogatni apját.
Eközben Protosz és csaló bandája elterjesztik a hírt, hogy a pápát fogva tartják a Vatikán pincéiben, és egy hamis pápát tettek a Szentszék élére. Amadée Fleurissoire, Julius sógora, elindul, hogy kiszabadítsa a pápát fogságából, ám őt Lafcadio meggyilkolja, kitaszítva a Rómából Nápolyba közlekedő vonat ajtaján. Protosz, aki mindennek tanúja volt, megkísérli beszervezni Lafcadiót. Fleurissoire halála után Julius közelebb kerül az egyházhoz, míg másik sógora, a nemrégiben megtért Anthime, megtagadja vallását. Protoszt barátnője, Carola feljelenti a rendőrségen, mivel gyilkossággal gyanúsítja, így az börtönbe kerül. Lafcadio számára elkezdődik a tépelődések ideje. Vajon fel kell-e magát adnia a rendőrségen, így igazolva Protosz ártatlanságát a gyilkosság ügyében?
A regényben kétfajta embertípus szerepel: rákfélék és dörzsöltek. Ezek megkülönböztetése Lafcadio és Protosz közös találmánya: „Tolvajnyelvükön, melyet Protosszal használtak, mikor még együtt voltak az intézetben, dörzsöltnek hívták az olyan embert, aki valamilyen okból nem mindenkinek, nem mindenütt mutatta ugyanazt a képet. Az ő osztályozásuk szerint különféle rendű dörzsöltek léteztek, mind többé-kevésbé ügyesek és kiválóak, velük szemben állott a rákfélék egyetlen nagy családja, melynek képviselői ott pöffeszkedtek a társadalmi ranglétra minden fokán. Barátaink a következő alapigazságokat vallották: 1. A dörzsöltek felismerik egymást. 2. A rákfélék nem ismerik fel a dörzsölteket.” Lehetetlen nem vonni párhuzamot e két embertípus és Sartre „salauds”(gazemberek) és „tricheurs” (csalók) felosztása között. Ugyanúgy a „csalók” felé fordul majd Sartre szimpátiája, mint Gide-é a „dörzsöltek” felé.
A „dörzsöltek” világát általában a fiatalok alkotják, akiket Gide előnyben részesít az idősebb generációval szemben. Mivel a fiatalság a lázadást, a változás kívánását, míg a felnőtt generáció a belenyugvást jelenti, a konvenciók őrzését, óvatosságot, az új elutasítását, nem csoda, ha Gide – moráljának és esztétikájának megfelelően – a szabadság, kritikai szellem, a nonkonformizmus mellett áll. Ezzel magyarázható Gide vonzódása a természetes gyermekhez, akit a társadalmi, családi megkötöttségek nem determinálnak, így szabadon választhat. Ugyanígy az „acte gratuit” sem más, mint a szabad választás lehetősége bármely pillanatban, egyfajta indeterminizmus. S itt kell ismételten hangsúlyozni, hogy bármennyire is puszta szeszélynek, játékos felelőtlenségnek tűnik Lafcadio cselekedete, személyisége tökéletesen kifejezi a gide-i indeterminizmusról, diszponibilitásról vallott elvet. Lafcadio a „dörzsöltek” jellegzetes alakja. Akik Lafcadióban mintegy példaképet láttak a felnövekvő generáció számára – akár pozitív, akár negatív kommentálással – nem csalódtak. A háború utáni generációra éppúgy hatott a minden addigi értéket megkérdőjelező magatartás, mint irodalmi örököseire; ám Lafcadiónak nem kevés szerepe van az abszurd személyiség kialakításában sem.
Lafcadio szabad, a diszponibilitás legtisztább képviselője. Se családi, se rokoni kapcsolat nem szab gátat cselekedeteinek. Neveltetése nem köti semmiféle hagyományhoz, sem kulturális, sem irodalmi kötöttségek nem korlátozzák (alig olvas, és a könyveket megveti). Így mindenféle determináltságtól mentes, felelősség nélküli szabadságot mondhat magáénak.
A Vatikán titka szereplői karikatúrák, akárcsak a bolondjátékokban felsorakoztatott pojácák. Az ELSŐ KÖNYV címadó szereplője és központi alakja az orvos, Anthime Armand-Dubois, a történet elején antiklerikális nézeteiről ismert, majd egy csodának tartott gyógyulása után megtér a katolikus hithez. Lemond minden földi jóról, abbahagyja tudományos kutatásait. A szabadkőművesek megvonják tőle az anyagi támogatást és végleg bekövetkezik anyagi romlása. A regény végén ismét megrendül Anthime hite. Julius közli vele, hogy „NEM AZ IGAZI” pápa van a Vatikánban. Erre Anthime, elmondva kételyét, hogy talán már a jó Isten se az igazi, elhatározza, hogy ismét szabadkőműves lesz: „Ami engem illet, még ma este írok a Páholy nagymesterének és holnap folytatom a Dépêche-ben tudományos cikksorozatomat.” A MÁSODIK KÖNYV főszereplője Julius, Juste-Agénor Baraglioul gróf fia és Anthime sógora. Nem túl tehetséges író, aki hangoztatja, hogy nem érdekli a hírnév, csupán azért ír, hogy bekerüljön az Akadémia tagjai közé. Bigott vallásossága mögött nem sok intelligencia rejlik. Féltestvére, Lafcadio iránt barátságot táplál, és a később idézett párbeszédükben közösen vázolják fel egy acte gratuit gondolatát. Ő a kötelességtudó, az elveihez hű polgár karikatúrája, aki mit sem változik élete során. A „rákfélék” egyik reprezentánsa, Lafcadio ellenpólusa. Míg Julius számára a társadalom biztos keretet jelent, Lafcadio eleve társadalmon kívüli, és ezt a státusát szándékosan meg is tartja. Gide Julius révén is az egyházat bírálja. Julius buzgó hívőhöz méltatlan módon azt tanácsolja Lafcadiónak, hogy a gyilkosság után ne adja fel magát, hisz Fleurissoire feltételezett gyilkosát, Protoszt már elfogta a rendőrség. A HARMADIK KÖNYV Amadée Fleurissoire-ról szól, aki Arnica férje és Gaston Blaphas barátja. Ők hárman plátói szerelemben élnek. Barátjával ellentétben, Amadée törékeny egészségű, naiv, hiszékeny és elvakultan vallásos. Arnica rábeszélésére „keresztes hadjáratba” kezd, Rómába utazik, enged Carola csábításának, majd magába roskadva, amiért szégyent hozott küldetésére, magát ostorozza és mellét verve a vallási órákon tanult formulát hajtogatja: „– Vége mindennek! Nem vagyok többé méltó”. Ezek után találkozik az álpappal, Protosszal, aki rászedi és gúny tárgyává teszi. Aligha véletlen, hogy pontosan ő esik áldozatul Lafcadio felesleges tettének. Ő az, akinek meggyilkolását igazán semmi sem indokolja.
A Vatikán titka központi alakja Lafcadio, az ÖTÖDIK KÖNYV címszereplője. Lafcadio Wluiki Juste-Agénor de Baraglioul törvénytelen fia. Szellemesen jegyzi meg Roger Bastide, hogy Gide-nél a törvénytelen gyerek a „fils gratuit”, nem más, mint az „acte gratuit” húsból és vérből való megjelenése. Amellett, hogy a törvénytelen gyerek egyben a család bírálata (is), ugyanakkor a diszponibilitás, a szabadság jelképe. Születésénél fogva privilegizált helyzetet élvez ebből a szempontból a törvénytelen gyermek. Apanélküliség és hontalanság. Teljes gyökértelenség és abszolút szabadság. S emellett a nagybácsik révén több nyelv kitűnő ismerete. Így válhat Lafcadio igazi kozmopolitává, aki nem csupán indokolatlan gyilkossága révén válik a következetlen tettek tipikus alakjává. Nem kerülheti el a figyelmünket az sem, hogy Lafcadio, bár a fiúkat kedveli, szeretőt tart. Ez sem más, mint egy „acte gratuit”. Sartre-nál A szabadság útjaiban Daniel alakját mintha egyenesen Lafcadio ihlette volna. Nem azt irigyli-e Mathieu a homoszexuális Danieltől, hogy volt mersze egy indokolatlan tetthez: feleségül venni Marcelle-t.
A Vatikán titkának legfontosabb irodalmi hagyatéka az oly sokat idézett „felesleges tett” (acte gratuit vagy action gratuite), amit Lafcadio elkövet. Az általa teljesen ismeretlen útitárs, Fleurissoir sorsát arra bízza, feltűnik-e egy fény egy bizonyos időn belül a lámpaoszlopok mellet elsuhanó vonat ablakában: „Itt van a kettős kilincs a kezem ügyében, most kellene, mikor figyelmét más vonja el, és maga elé néz a messzeségbe – könnyebben jár, mint gondoltam. Ha kényelmesen számolva eljutok tizenkettőig, anélkül, hogy fényt látnék, akkor a pofa meg van mentve. Egy, kettő, három, négy… (csak lassan! lassan!), öt, hat, hét, nyolc, kilenc…tíz, ott egy fény!…!”
Mint ahogyan hatása jóval túlmutat korán, Lafcadio alakja nem is előzmények nélküli. Gide nem tagadta az irodalmi hatások fontosságát, ellenkezőleg: „a nagy elmék sose félnek a hatásoktól, hanem ellenkezőleg mohón keresgélik őket, azzal a bizonyos mohósággal, amely a lét mohósága” – írja Irodalmi hatások című munkájában. Magáról a hatás mechanizmusáról is vall Gide ugyanebben az írásában. Henri de Régnier-t idézi, aki szerint a művészre ható alkotók mintegy lelki testvérek, akikhez közeledik az író. Gide hozzáfűzi: „A magam részéről inkább ahhoz a királyfihoz hasonlítanám őket, aki egy Maeterlinck-darabban a királylányokat költögeti. Hány ilyen alvó királylányt hordunk magunkban öntudatlanul, arra várva, hogy egy érintés, egy összhang, egy szó felébressze őket!” Gide számára a királyfi, aki a „benne alvó királylányt” költögeti, elsősorban Dosztojevszkij, aki Nietzschénél is erősebben hat rá, mélyebben s talán még időben is megelőzve Nietzschét.
Lafcadio a Dada és a szürrealizmus előfutára. André Breton A szürrealizmus második kiáltványában ezt írja: „A legegyszerűbb felesleges tett az, amikor valaki kimegy az utcára, revolverrel a kezében, és csak úgy, találomra, belelő a tömegbe.”
Illusztráció: Száztíz éves »A Vatikán titka«… (1914-es kiad. fh.)
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: MEGTÖRT PÁLYA, TÖRETLEN LÍRA →
Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából? →
Nagyatádi Horváth Tamás: A misztikus lelkialkat →
