Csontos Márta: „…a béke az emberben porlik, szétlőtt madártetemmé válik…”
Gondolatok Juhász Anikó Háború, fénylabdák alkonya című kötetéről
Kisiklott a rend
kezünk közül,
a világ új és új
rendetlenségek
hálóján mozog.
(Juhász Anikó: Fényképész)
A filozófia-történészként és műfordítóként ismert Juhász Anikó költészete már nem ismeretlen számomra, pontosan egy évvel ezelőtt írtam Lövészárok, hókabin című kötetéről, s a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában megjelent új versgyűjteménye, a Háború, fénylabdák alkonya, szerves folytatása annak a gondolati lírának, melynek üzenetét most az olvasókkal is szeretném megismertetni.
Juhász Anikó új kötetét az író-házaspár, Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes emlékének ajánlja, ami nem véletlen, hiszen Lengyel Balázzsal rendszeres kapcsolatot tartott, több mint száz levél őrzi emlékét. Így ismerkedett meg az akkor már nagy beteg Nemes Nagy Ágnessel. Juhász Anikóval történt levélváltásom fontos adalékokat szolgáltat költészetének megértéséhez, megtudjuk, hogy egy vidéki városban nőtt fel katonai repülőtér tőszomszédságában, ahol tankok, repülők zaja zavarta meg a napok rendjét, sokszor éjszakai hadgyakorlatok törték meg az alvók csendjét. Juhász Anikó emlékezetében ez az élettér nem volt se falu, se város, inkább egyfajta sziget, ahol gyermeklétében túl sokszor volt egyedül.
A szerző átlagon felüli lírai érzékenysége az ember kollektív bűnösségének és a felelősségvállalás hiányának a felismeréséből eredeztethető.
A kötet három ciklusa (Háború, halálmetszetek; Víz, hullámtövis; Nyelvhajók, technika) egyrészről napjaink civilizációs válságának következményeit fogalmazza meg, ahol az ember, mint egy történeti közösség tagja az összefüggések és események folyamatos változása miatt úgy kerül fókuszba, hogy nyilvánvalóvá válik, az élet a hatalom befolyása miatt negatív tapasztalatokkal töltődik, hiszen az igazság legtöbbször áldozatul esik a hatalomnak.
Az első ciklus nyitó verse is ennek az állapotnak a hangadója, az ember a heideggeri halál felé vezető úton így teszi jelenvalóvá saját halálát: A háború olyan lény, / ki az élet köldökzsinórjáról/ már leszakadt…pincéjében folyton / növekszik a múlt.
Napjaink háborús eseményei felnagyítják a halálközelséget, a katonasors kilátástalanságát, a békés életbe való visszatérés lehetetlenségét: a katona bakancsán egyszerre/ dülöngél a tél és a nyár, / a tankokra hókúpot/ emel a fogyni nem/akaró háború. A ’siratóasszonyok helyére’ pedig nem akar a béke ülni, a születendő új élet is a halálhoz biztosít utánpótlást. Ahogy a Mozdulatok című vers kegyetlen igazsága is megdöbbenti az olvasót: A háború tankokon közlekedett; / csak haladt, nem kérdezte, / mi az élet.
Az embertelen, érzéketlen világ megjelenítésével Juhász Anikó számtalanszor kilép képeivel a fizikai valóságból, csak azért, hogy megerősíthesse költői beszédmódjának gondolati gazdagságát. A képekben pedig a táj kiemelt fontosságú, aminek hátterében ott van a szerző férjével közösen írt kötete, mely a természetes és mesterséges környezet filozófiai témáját vizsgálja. Az ember környezetéhez fűződő viszonya nem feltétlenül a lét reménytelenségét szimbolizálja, hanem inkább azt, hogy az ember nem tud a tájjal, a természettel harmóniában élni. A ’lélek még keresi a fedezéket’, a csönd, a dermedtség, a mozgás és a mozdulatlanság, a színek és az állapotok arra utalnak, hogy a halál és az álom, mintha testvérek lennének, hiszen mitológiai ismereteket felidézve Hüposz (Álom) és Thanatosz (Halál) is együtt éltek az alvilágban.
A Táj és katona kezdő sorai a környezetváltozás okozta helyzetekhez való alkalmazkodására utalnak, s talán még abban is hihetünk, hogy egyszer a halált ’közvetítő’ katona is megszelídül. Okosabb lett a táj is, / ha katona jön…még keresi/ mitől lesz a / katona haragja/ szelídebb.
Juhász Anikó nem volt tényleges háborús események elszenvedője, de pacifista szemléletmódja és határozott életigenlése arra készteti, hogy foglalkozzon az emberi együttműködés szintjét csökkentő motivációkkal, azzal, hogy miért nincs értelmes konfliktuskezelés, s mennyire erős a kulturális nyomás ereje.
Világunkban intézményesített agresszió folyik, mely csak látszólag történik a haladás égisze alatt. Mintha azt látnánk, hogy sokaknak a háború a cél; feltöltik olyan vélt értékekkel, mint: önzetlenség, önfeláldozás, bátorság és fegyelem, akár még csoportidentitás-erősítőnek is tekintik. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy más csoportoktól megvonják az emberi jogokat, az igazságosságot. akarásaink mindig / mást akarnak, / mint ami lehetséges, s / ha elmarad a megkívánt, / a depresszióban/ mindenki tehetséges.
Jelen helyzetben pedig az eljövendő életek is veszélyben vannak, ahogy a Rovarok című emberi kegyetlenséget megtestesítő sorokból kiolvashatjuk: mit történik, ha a béke útját kereső asszony szoknyájából / kihull az elektronokról / még mit sem tudó/ gyermek.
A versek olvasásakor világossá válik, milyen, emberi együttműködést meghatározó értékek vannak csökkenőben: lényeglátás, odafigyelés, nyugalom, empátia, állhatatosság, analizáló képesség.
Juhász Anikó kihasználja a szabadvers nyújtotta lehetőségeket, képei hatással vannak érzékszerveinkre, s gondolatainak szabad áramlása során a visszatérő toposzok is a természet, a táj és a kultúra kölcsönhatásának fontosságát erősítik meg bennünk.
A korábbi kötetben is jellemző és a jelen gyűjteményben is sorozatosan jelenlevő hó, fa, fény, madarak, Hold, Nap, tenger arra utalnak, ha az ember figyelme az objektív világ felé fordul, akkor a vizsgált dolog már a szubjektum számára sem közömbös. Állandóság és változás kettősségében tárul fel a mögöttes tartalom.
Végső következtetésként a szerző empatikus, békeigénylő hozzáállása helyezhető előtérbe, így nem azt érezzük, hogy a katonák valami nagyobb jó szolgálatában hoznak áldozatot, főként napjainkban, a civilizációs válság korában nem. Nincs szabad szárnyalás, a madarak gerincén megállt az idő, panaszolja a szerző, s nem igazán célszerű Valódi bűnöst keresni / a jelenkor fűtengerében.
A kollektív bűnösség egyetemleges felelősségre vonásának hangoztatásával, egy hasonló című versben Juhász Anikó arra fókuszál, hogy kell-e egy nemzetnek felelősséget vállalni az egyes tagok tetteiért. Súlyos kérdés, hogy jelen világrendünkben a felelősség viselése az egyénen túllépve miért érinti az ártatlanokat. A rend szaggatottá / vált húsába metszett a háború… Kollektív bűn, / népek roskadoznak a / súlya alatt; mind bűnös.
A kötet második ciklusának versvilágát a tenger motívum uralja, ez a toposz a bölcseleti irányultságú költészet meghatározó ’kelléke’. A tenger megjelenhet, mint nagy, tisztító kékség, titokzatosság, megismerhetetlen erő rejtegetője, az érzelmi skála minden aspektusának megjelenítője. Elég, ha Hemingwayre gondolunk, akinek a tenger ismeretlen helyen való bolyongás, kihívás, kíváncsiság, Shakespeare Viharjában a tenger okozta kiszolgáltatottságra fókuszálunk, de Pilinszky egy versének hangulatát is idézhetjük: Tenger felelj, meddig lehetek boldog, / így semmit sem tudni, csak azt, hogy vagyok…
Juhász Anikó verseiben dominál az erő és a nyugalom, a végtelenség, a remény, a halhatatlanság iránti vágy, a konkrét valóság és a transzcendens valóság együttélésével. A víz, mint őselem női és férfi princípiumként egyaránt szerepel, megjelenik, mint a kibontakozó élet forrása, vagy a sziklából vizet fakasztó Mózes alakja. A szerző verseiben a víz a sötétség és a ’káosz’ szimbóluma is lehet, ebből teremt majd kozmoszt Isten világossága: a tenger ősmaradványokról üzen…de mélyebb titkait már/ sértett kamaszként / zárja be…A tenger már nem kék…/ habosodni látszik rajta/ a fekete.
Azt is megtudjuk a versekből, milyen az ember ökológiai lábnyoma, ami kutatások alapján már jó ideje nagyobb, mint a Föld biológiai eltartóképessége, túl sokat akar lefoglalni abból, amit a természet / kertjében, nyitott udvarában/ látott… az ember még / ég és tó közepén repül, / de lába járna inkább/ csillagon.
A háborús veszély okozta szorongást még tovább fokozza, hogy lassan bekövetkezik a ’fénylabdák alkonya’, a harmadik ciklus darabjai feltárják a szomorú igazságot, az emberi életet számítógéppel feldolgozhatóvá tettük, az élet digitális információk halmazává degradálódott, már nem az ember használja a gépet, hanem a gép az embert: az éjszaka már online / járja be útjait…a hajnal még / nyomtatásra vár.
S ahogy Juhász Anikó körüljárja a témát, örök kérdés marad, hogy a vizualitás eltávolítja-e egymástól az embereket vagy éppenséggel összehozza őket. Az új világ központjában pedig már nem az ember áll, hanem a gép, az emberek ’nyomtatott betűkké’ válnak, a nyomdász Napot a szövegbe / nem tett bele, a / hóvirágot gondosan / megtaposta
Már nem a magunk valóságát adjuk, csak a valóság képét, az élet olyan, mintha folyton fényképeket nézegetnénk egy fotóalbumban, ahol a képek közül az egyik a / békét idézte, / a másik szüntelen / háborúban állt, / s a kirakat bábui / mind mögéjük/ léptek
Az anyagi világ saját érdekek kiszolgálását célozza meg, így következeik be a géppé degradálódás, amit a szeretet és az együttérző képesség elhalványodásához vezet, a kimondott szó olyan, mint a flamingó / és annak lába, / tündököl a tollazatban, / de mégiscsak fél lábon/ állva kínálja / mindezt.
Mintha világunkban eluralkodna a ’szervilizmus’, mely az a fajta viselkedés, amikor pusztán személyes érdek motiválja a kiszolgáló magatartást. Juhász Anikó nagyon találóan fogalmaz a Hibrid-korszakban, hiszen valóban minden mindennel vegyül, káosznak ad ez utat, így a költőnek egyetlen lehetősége maradt, belekapaszkodott a / versbe, mert neki más / nem maradt, s mivel az értelmes emberi élet veszélybe került, számunkra csak a megmásíthatatlan tény marad: halhatatlan bennünk / csupán a halálmag.
Juhász Anikó versbeszédét nemcsak sajátos látásmód teszi egyedivé, hanem az a hihetetlen beleérzés a rettenetek, az ’ember az embertelenségben’ apokaliptikus világába, mely azt az érzést kelti bennünk, hogy a gyermekkor traumatapasztalatait megőrizve olyan létélmények birtokába kerülhetünk, melyek világosan kijelölik számunkra a feladatot: kiutat kell keresnünk a civilizáció válságából, keresni kell az értelmes emberi élet folytatásához szükséges lehetőségeket, hiszen Megyünk az úton, / ahol már jártak… a csatamezőkön a madarak magasra / szállnak / múlt és jövő / hírvivői ők / Tollukban / kiteljesül a jelen / repülünk.
Illusztráció: kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Dolinszky Miklós: Játék és misztika találkozása az avantgárd boncasztalán →
Payer Imre: ZENDO-BELI SOKFÉLESÉG →
Stanczik-Starecz Ervin: Az elfedett Semmi látnoknője* →
