Kovács katáng Ferenc: Egy elmaradt kiállítás képei
…Schulimek elmaradhatatlan sétái mellé
Nos, ez is az a hely, ahol más keresi a hasznot* – gondol Schulimek egyre többször Tamási Áronra. Elég, ha csak egy flancosabb ruhakölteményt lát a különleges áruk utcájában, az Andrássyn. Elég csak egy pillantást vetnie a Pest-Buda étterem krétával felírt áraira. Pedig szinte ugyanazok az asztalok, evőeszközök, tányérok, bel- és külcsín, mint egyetemista korukban. Egy-egy sikeres vizsga után természetes volt kedvesével rántott májra, pohár Egri bikavérre betérni. Nagyot beszélgetni a hátsó belső sarokban, ahol Makk Károly az Egymásra nézve című film egyik kulcsjelenetét forgatta. Mostanság mi kerülhet annyiba egy közönséges gulyáslevesen, ha csak nem szórnak aranyport bele, mint a luxus ajándékba szánt pezsgős palackokba.
Dohog magában Schulimek és hátratett kézzel bolyong tovább a várdomb kacskaringós utcáin. A Tóth Árpád sétányon az óriásira dagadt Hold zúdítja fejére ezüstös sugarait. Nem csak holdtölte van, de a hűséges kísérő most a szokásosnál is közelebb merészkedett a Földhöz. Mintha talán csak Schulimeket akarná meglesni, amint védett virágot szakít a gomblyukába vagy egy titkos légyottra érkezőnek. Az Erdélyi huszárok lovasszobra mellet a háttérfényben termetes árnyra lesz figyelmes. Mintha ködből tűnne elő. Petőfi forma, de testesebb, vállasabb. Fejét a Hármashatár-hegynek fordítva érces hangján a Készülj hazám** sorait zengi széles mozdulatok kíséretében. Kihajtott, spiccgalléros fehér inge fölött sujtásos, fekete zekéjén ezüstösen csillognak a pitykegombok. Majd a mellvédre könyökölve a Lovas utcára zúdítja öblös hangján a keserveit: Vitam et sangvinem / Pro rege nostro!
Schulimek dermedten áll egy öles fa takarásában. Álmában sem látott még ilyen elszánt, szikla szilárdan holdfénynek feszülő János vitézt vagy Táltos Jankót. Lehunyja szemét. Nem azért, hogy elhessegesse a látomást, hanem hogy gondolatában előhívja az Olt hídja mellett jégbe fagyott ördög*** történetét. Már hallja is a mellvéd felől a rőzselángtól duruzsoló búbos kemencés, vagy vulkán mélyről fellobbanó, huncut góbé észjáráson szárnyaló csíki történetet. És végre Schulimek lelkében is kerek lesz ez a végeérhetetlen világ. Amint a fák dús lombjába tűnik e látomás, sétál tovább. Mintha meg sem torpant volna, hiszen szempillantás alatt a Dísz téren is jóval túl találja magát.
Tompa László
* Erdélyi társaság (1936)
** Petőfi Sándor: Készülj, hazám! (Pest, 1848. április)
*** Tamási Áron: Ördögváltozás Csíkban
***
Hangtalanul szitál az eső. Talán nem is érdemes esernyőt nyitni. Sokan sietnek el Schulimek mellett. Mindkét irányban. Vagy elfelejtettek esernyőt csomagolni a tízórai mellé vagy ők sem találták vészesen soknak ezt a csapadékot. Schulimek a távolsági buszok érkezését figyeli, soha nem a megállójukba állnak be, hanem ahol üres helyet találnak. A leszállóknak mindegy is, egynéhány tíz méter ide vagy oda. Amúgy is, ki vár manapság busszal érkezőkre? Váratlanul, a semmiből feltűnik egy azúrkék svájcisapkás, acélkék zakós, gyapjúsálas, filigrán férfi. Puhabőr, tükörfényesre suvikszolt barna lábbelije ebből a távolságból nemigen látható. Harsány hangja megelőzi. Minden embert már messziről leszólít. – Kérem, nem látta XY-ont? Tudja, engem vár, de nem ismerek rá. Van annak vagy harminc éve, hogy utoljára láttam. Barna hajú, de már biztosan ősz, hosszúkás kerek fejű, időnként idegen nyelven beszél. Nem, tényleg nem látták? Néhányan értetlenkedve hallgatják végig. Mások nagy ívben kikerülik, sietve rohannak dolguk után. Van, aki megáll, pontosít. – Szakállas talán? Én láttam itt ácsorogni egy gyanús alakot. A svájcisapkás tovább kérdezősködik és a megválaszolatlan karácsonyi képeslapokra emlékezve pontosít. – Tudják, mint egy gyászhuszár, fekete cipő, fekete gyapjú pantalló, fekete ing, fekete gyapjú mellény, tisztes, őszes halánték, kétségbeesett tekintet… Pont itt áll előttem! – mutat egy földbegyökerezett lábú, valóban sötétbe öltözött búsképű lovagra. S az egész buszpályaudvar hallja, látja: egyik karjával 180 fokban körbemutat, mit egy karmester a koncert végén. Másik karját az ég felé lendíti, fejével követi s úgy kiáltja szét a világnak: – Schulimek, öreg barátom.
Sándor György
***
Schulimek a páholy félhomályát, a kandi szemektől óvó tapintatosságát kedvelte. Az enyhe ívben kanyarodó, süppedős, rozsdavörös szőnyeggel borított folyosók csendjét. Ahol senki nem zavarta, csak a későn érkezők vagy szünetre igyekvők, másra figyelők suhantak el mellette. Nála idősebb bérlettársai szótlanul, udvariasan köszöntötték. Már helyet foglaltak a karzat mögötti négy plüssfotelben. Arra is ügyeltek, hogy a bal sarokban, kis emelvényen álló székből Schulimeknek is jó rálátása legyen az egész színpadra. Ők szünetben sem hagyták el helyüket. Halk beszélgetésbe kezdtek. Ilyenkor Schulimek nem tartotta illendőnek a hallgatózást. Diszkréten kisurrant a folyosóra, ahol a színészlegendák s emlékezetes előadások fotói vártak rá. Ezerszer látta már, mégsem tudott betelni látványukkal s a benne feltámasztott élményekkel.
Az előadás mindig késve kezdődött s újabban a meglepetés örömétől fosztotta meg a felhúzott függöny, a pőrén feltárulkozó színpad. Ilyenkor elfordította a fejét, a díszes mennyezetet, a hatalmas csillárokat tanulmányozta. Szeme néha összeakadt a szomszéd páholyokból átkíváncsiskodók tekintetével. Nem értette, minek járnak színházba az olyanok, akik másokat leskednek. Aztán elmerült az előadás remélt csodáiban. Hazafelé menet sem esett ki a befogadó néző szerepéből, jól érezte magát a tőle idegen világokban is. Shakespeare véráztatta csataterein bolyongott vagy New York dokkmunkásai között. Márai Kassáján, Bodnárné portáján, Szerebrjakov udvarházában. Latinovitscsal gyakran összefutott. Közöttük Bagó battyogott közömbösen. LZ magázta kutyáját, választékosan beszélt hozzá. Schulimek a megközelíthetetlen színészóriással Bagón keresztül társalogtak. Rég letűnt korokról, Krúdy pillanatokra megelevenedett világáról, ködbe veszett lovagiasságról, erényről, tisztességről. Ez a ráadás-felvonás sokszor hajnalig is elnyúlt. Útjuk a néptelen pesti utcákon, hidakon át, néha a letűnt Tabánba, néha Óbuda még fellelhető sikátoraiba vezetett. Vissza mindig a Ferenc Jóska hídon, aminek a hajnali órákban különös zenéje, zümmögése volt. Schulimek kalapleemelve búcsúzott Bagótól és gazdájától, de hol jártak már ekkorra? Ki tudja, hogy mikor sodorta el őket egymás mellől egy más irányú gesztus vagy gondolat. Schulimek gondosan felaggatta ruháit a szobainas meg-meg nyikorgó bambuszvázára, pamut hálóingbe bújt, gyapjú zoknit húzott, mellkasán elsimította a tükrös paplant. Kulcsra zárt kézzel meggyónta napi vétkeit. A színházat is, meg a hosszú sétát, amin eléggé el nem ítélendő módon szellemekkel társalgott. S azt, hogy a nap végén érdemtelenül is jól érezte magát.
Latinovits Zoltán
***
Schulimek a Műegyetem rakpartot úgy ismerte, mint a tenyerét. Talán azt is mondhatta volna, amit életét elpuskázó, korán meghalt kebelbarátja gyakran emlegetett, – a galambokat névről ismerem. Rég volt. Ama kisváros emléke örökké elkísérte Schulimeket. Gyakran idézett onnan eredő kedves olvasmányából: „Két galamb beszélget a Takarékpénztár tetején. Miért olyan kicsik az emberek, szívem? Mert közel vagyunk a csillagokhoz, szívem”.
A galambok szétrebbentek a kanyarban feltűnő villamos csikorgására. Schulimekben újabb emlékek furakodtak elő. Nagy futások a kémia előadás után a Gellért téri Ch épületből a Bartók moziig. Öt percük volt, hogy elérjék a délelőtti – filléres – matinét. Végre. Végre láthatták a francia új hullám filmjeit. Csikorgott alattuk a sárga villamos, a lépcsőkön lógtak egy másik társasággal, akik a „szigorúan ellenőrzött” villanytan előadásra igyekeztek.
Laposan sütött a nap, épp csak ébredezett a város. Egy átvirrasztott éjszaka után Cseh Tamás keveredett Schulimek mellé a Gellért téren. Gitárja elmaradhatatlan kísérője. Már csak néhány száz méterre volt lakásától. Schulimek azon törte a fejét, haza kellene kísérnie, kézen fogni, mint egy eltévedt lurkót. Venni útközben friss kiflit, zacskós tejet. Jól jönne az üres gyomrukba. Tamás dudorászni kezdett, csak úgy magának, végig a Bartók Béla úton. Egy magyar népdalt, annak kicsit elhangolt variációját. Fütyörészett, ébresztgette a lusta madarakat. Előfordult, hogy füttyre fakad előadásain is. Váratlanul. Ha nem is volt a dalba szerkesztve. Amikor a soron következő versszakot nem volt kedve elénekelni. Ha fagyos volt a hangulat, vagy nagy távolság tátongott a színpad és a nézőtér között. Ha fejét reflektor vette célba, s hiába lépett sután, szégyenlősen odébb, azonnal követte a fejgép. Profi stáb, profi szervezés. Az oldallépcsőn elindult a közönség felé. Alig lépett néhányat, fagyos mosollyal visszaterelték a színpadra. De hiszen ő nem Robert Allen Zimmerman, azaz Bob Dylan, akit hasonló esetben azonnal darabokra szednének a nézőtéri lányok. Fütyült egy versszaknyit, aztán indulatosan belekapott a húrokba. Itt baj lesz, feszengett oldalt a szervező titkár, s az oldalfüggöny mögött álldogáló elvtárs tekintetét kereste. Tamás nem tervezett szünetet jelentett be, kihátrált a függöny mögé. Ettől rettentek meg igazán a szervezők: csoportosulások, ribillió, következmények. Kénytelenek voltak kinyitni a büfét. Elkapkodták az estére behűtött kőbányait. Tamás magába roskadva ült az öltözőben. A résnyire nyílt ajtó előtt rohangáltak az elvtársak. Honnan is tudták volna, hogy Tamás semmi áron nem hagyná cserben a hallgatóságát. Neki szent a dal és a kötelesség. Nyakában a gitárral a becsengetés után a későkkel együtt lépett be a homályos nézőtérre. Hatalmas sóhaj hagyta el a torkát. Halkan énekelni kezdett, csak úgy magának. A hátsó sorok felé tartott. Egyre többen hallgatták. Le sem kellett pisszegniük egymást, futótűzként terjedt a csend. A színpad őrei döbbenten álltak. Ők is dünnyögték magukban a kesernyés dalokat. Alig-alig szólt a gitár, a dallamot ki-ki maga illesztette emlékezetből a sorokhoz. Tamás bejárta a nézőteret, egy üres szék támlájának támaszkodott. Vizi – műsoron kívüli – történetébe kezdett. Hátára kanyarította gitárját, fellépkedett a színpadlépcsőn, kézbe vett egy takarásba rejtett poharat. Most már a fejgép is követte a színpad közepére. Kezelője, valami isteni sugallatra, teljes alakra nyitott. „Megfogta a poharat, így, felemelte, így, és elengedte. A Vizi pohara ott maradt a levegőben. Lebegett a pohár a levegőben, Vizi nézte és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes.” Tamás a döbbent csendben bocsánatkérőn kihátrált a sötétbe. Nem tapsolt senki.
Schulimek feltehető kérdések után kutatott a fejében, pedig tudva tudta, hogy Tamás ritkán válaszol. Csendben kikanyarodtak a Duna-partra. Sirályok köröztek a víz felett. Szemközt Art Deko házak szürke körvonalai sorjáztak. A morgás erősödött mindkét híd felől. Felszaporodtak a villamosjáratok. Ébredezett a város.
Cseh Tamás
***
A vidéki színházakra esküdött. A színészlegendák némelyike is vidéken bontogatta szárnyait. Schulimek, ha csak tehette, úgy intézte vidéki látogatásait, hogy egy esti előadás beleférjen. Csalódott néha? Na igen, ez természetes. A repertoár nézőcsalogató, a főszereplők kivételével szinte mindenki ismeretlen, de hamu alatt izzik a parázs. A fiatalok tovább akarnak lépni. Ha nem is földrajzilag, de a segédszínészi státuszból mindenképp.
Kézdy György, mert plakáton ipszilont használt a felvett vezetéknevében, a debreceni társulattal megfordult Nyíregyházán is. A könnyed, zenés darabban Schulimek mintha a nagy Latyit látta volna megelevenedni. Kilóra, alkatra is hasonlóak voltak. Zörgött a csontja, hangja karcos és bársonyos egyszerre. Szikrázott körülötte a levegő, ha színre lépett. Furcsa mód, legközelebb egy egészen másfajta zenés környezetben látta újra, Szabó István vizsgafilmjében, a Koncertben. Ami nem is koncert volt, csak egy kis klimpírozás a Országház előtti rakparton. Kézdy trikóban, klott gatyában, triciklin azért tekert keresztül-kasul Budapesten, hogy méltó gazdát találjon egy elárvult zongorának. Néma szerep.
Az Esőember előadása után, késő este ültek ki a Belvárosi Színház, lánykori nevén a Filmmúzeum kávézójának szabadtéri asztalához. Mi másról is beszélgethettek volna, mint az öregedéssel járó betegségekről, na és a Karinthy Frigyes írásaiból összeállított Ki kérdezett című előadóestjéről. Schulimek nem először hozakodott elő ősrégi ötletével, miszerint Kézdyre illene a Seres Rezsőről szóló kamaradarab főszerepe. Most a Karinthy est kapcsán jutott újra eszébe, hiszen mindkét előadásban fő helyen szerepel egy cirkuszi mutatvány, a bravúrszám. Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát.
Alkoholt egyikőjük sem fogyasztott. Cigarettára sem gyújtottak. Egyikőjük fogadásra, másikójuk betegségére hivatkozott. A beszélgetésben valahonnan előbukkant Kézdy egy különös szerepe. A világszerte ritkán játszott Ibsen darabban, a Kis Eyolfban ő volt a patkánymamzell. Ha válogatás nélkül megállították volna a mellettük elhaladókat, fiatalokat, időseket, férfiakat, nőket, Ibsent bizton összekeverik a sarkkutató Amundsennel, a Kis Eyolfot A kis herceggel. Mamzellről pedig azt sem tudnák, hogy eszik-e vagy isszák. Egyikőjük sem tudott ezen nevetni. Büszkén és hálásan gondoltak tanáraikra, a tévé hőskorában rendezett Ki mit tud? és Ki miben tudós? vetélkedőkre, az önbizalmat erősítő tanulmányi versenyekre. Egyébként a patkányfogó figurát meglehetősen nehéz értelmezni. A néphagyományban továbbélő csodabogár a szöveg szerint se férfi, se nő, aki az elszaporodott patkányokat képes furulyaszóval kivezetni a városból. Kézdy György színészi intelligenciája segített a már-már megoldhatatlan, képtelen helyzeten, szuggesztivitásával csupán pár perc alatt értelmezte, megsokszorozta a szerepét.
Hűvösült a nyár végi éjszaka. Hallgattak és húzták az időt, ne kelljen még hazamenni, ágyba bújni.
Kézdy György
***
Schulimek buszra szállt. Pedig híres gyalogló hírében állt. A térképen kinézett címre is elért volna ötven perc alatt, de az autókkal zsúfolt, benzingőzös utak gondolatára az élettől is elment a kedve. Inkább zötykölődött. Hallgatta a nagy hangon fecsegőket. Húsz perc alatt megismerte egy közepes létszámú család minden tagját. Életkorukat, tanulmányaikat, a szülők munkahelyi kríziseit, a tatáék összes kínját, baját. Hoppá, már le is kellett szállnia. Az előre bemagolt megállók némelyikébe be sem álltak, talán nem volt se le, se felszálló. Jobbra az első utcán hosszú emelkedőn vezetett az útja. Még nem csengetett, hamarabb érkezett. A házat eltakaró sűrű sövény mögül az Ékes-érdes anyanyelvünk összeállítás veretes sorait hallotta meg. A szabadban, mint madarak százféle trillái, úgy zengett, zúgott, bársonyult, mértékelt, rímelt Bánffy György bassz-bariton hangja. Önálló estjére készült, egy komáromi előadására. Nem volt szíve megzavarni ezt a színpompás zöld ligetbe, virággruppokkal, lugasokkal tarkított kertcsodába kihelyezett szövegpróbát. Schulimekre koránt sem jellemző módon harminc perc késéssel nyomta meg a csengő gombját.
Bánffy György
A felvételeket Kádas Tibor készítette az Egyetemi Színpadon az 1970-es években. Kádas Tibor Művészek és művészportrék című albumából a fotókat válogatta és Schulimek történeteit papírra vetette, képekhez illesztette Kovács katáng Ferenc.
Külön köszönet a Dr. Kotász Könyvkiadónak és Kállay Kotász Zoltánnak.
Illusztráció: T. Á. sétány
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
