Triceps: NÉGY TALÁLKOZÁS S. M. HOLT KÖLTŐVEL
•
„Te is meghalsz. Nem is lesz harc.” Kamondy Ági
Hiszek a szerencsében és a véletlenben, hogy nem véletlen, ha valakivel szerencsésen találkozunk. Szerelmek, barátok és mesterek várnak bennünket életünk végtelen terének és véges idejének fordulópontjain. Minden attól függ, hogy észrevesszük-e őket, vagy csak érzéketlenül elhaladunk mellettük az égi konstellációk és földi kényszerek rabságában-bűvöletében… Megismerkedésem Slavko Matković[1] szerb költővel örökre meghatározta a sorsomat, és radikálisan megváltoztatta a művészetről vallott nézeteimet. Ha ő nincs, minden máshogy alakul: szinte semmi sem lenne, amit ma szeretek.
HOGYAN VÁLHATSZ MŰVÉSSZÉ
(Kako se postaje umetnik)
1970 nyarán
hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni
egy éjszaka alatt
elvetem felhalmozódott ismereteimet
a klasszikus költészetről és festészetről.
Rostirónnal
bajuszt kerekítek Mona Lisának
szamárfület mutatok
Cézanne-nak.
Idegesen kavarom fel
gondolataim edényét
a művészet lényegét kutatva.
Elkezdek spontánul
Kassákkal Grohhal Sarencoval
barátkozni
Szombathy és én pedig
mind gyakrabban találkozunk.
Hosszú hajat engedek
és egész nyáron
intenzíven tanulmányozom
M. Bense-t
a mixed médiát
kamillát gyűjtök
és fotózom házunk felett a felhőket.
Azon az őszön
halkan és összeesküvőn nevetek
a pszichológia és irodalom
előadásokon
elvesztem korábbi barátaimat
és újakat találok.
Lelkemmel áttöröm
önnön gondolkodásom kereteit
és kezdem kinyilvánítani
saját elképzeléseimet.
Újravizsgálom
viszonyomat a világhoz
és a művészethez
teljes nyugalommal
a kezem reszketése nélkül.
Verseket rajzolok és ragasztok
tízegynéhány tervet realizálok
és készítem önálló könyveimet
egy példányban
a barátoknak.
Világosan látom a jövőmet
tudom mit akarok
és világos elképzeléseim vannak
a művészet szerepéről
életemben.
Sokkal később
váratlanul és teljesen véletlenül
tudatára ébredek
hogy művészként élek és gondolkozom
hogy szerencsés
egyszerű ember vagyok.
Talán így
válhatsz művésszé.
1970, Szabadka. Mindjárt az elején: halál. Felvesznek a Moša Pijade, a mai Kosztolányi Gimnáziumba, ahonnét Dezsőt anno eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy Vinkler Imre, a festőművész rajztanár a nyárutón felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután látok a Tito marsall sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni valakit. Nézd! Az őrült kerekes! – kiáltja a haverom, és én nem tudom, hogy ez az őrült Kerekes László, a konceptualista. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel később kiderül, hogy ez a legendás neoavantgárd Bosch+Bosch csoport egyik találkozója volt, amin Slavko is részt vett.
KAMUFLÁZS
(Kamuflaža)
Szabadka kihalt utcáin
vonszolja magát Alan Ford
simára nyalt hajjal
csodálkozó tekintettel
szűk és fekete magas nyakú pólójában.
Elzavarom
ő visszatér
összeszedem
ő szétszóródik
nem tudom soha
mire jutok vele.
A konyhai asztalon
bezsírozódott lapokra
szakállat és bajuszt
fekete szemüveget
rajzolok neki
kék golyóstollal
festem a haját
próbálom álcázni
megváltoztatni
de nem megy
ő továbbra is felismerhető
és bolyong a város
üres utcáin
életrajzának s költészetének
salátává rongyolódott lapjait cipelve
és néma sikolyt hallat
akár Tristan Tzara.
1974, Budapest. A bölcsészkarra járok, de a Kádár-korszakról semmit sem tudok. Nem azért, mert nem vagyok itt, hanem azért, mert, egyszerűen, nem vagyok jelen. Csoporttársaimmal ellentétben, nincsenek sem irodalmi, sem művészi ambícióim. Vastag jugó ösztöndíjat kapok, de félvállról veszem a tanulást, Deutsche Grammophon komolyzenei bakelitokat csempészek Nyugat-Berlinből, karatebajnoknak készülök, életem a svábhegyi bérlakás, az egyetem és az edzőterem, meg különböző olcsó kocsmák aurájában telik. Járok az Egyetemi Színpadra – minden csütörtökön ott ülök Szabó Balázs remek filmklubjában, és volt még Kex, Spions, Latinovits és Pilinszky is –, megnézem a 25. Színház minden előadását, és a fal mellé szorulva, az Orfeó Woyzeckét. A rockzenei újhullám megjelenését, persze, nem lehetett nem észrevenni, teli volt a sziti házi gyártású plakátokkal, de mi csak a harmadosztályú bandákat fogtuk ki, még a korai KFT volt a legérdekesebb, jót kacagtunk rajtuk.
BUDAPESTI NAPLÓ
(Budimpeštanski dnevnik)
———-Kalózként szorítom
————–fogaim között a vörös filctollat.
Késő van
kedves Vészi Endrém
és én már régen nem vagyok Budán
a gellérthegyi farkasok
távoli emlék.
Elmenekültem időben
a te világvárosi autóbuszaidból
———————fasoraidból
———————-bisztróidból
————————-üzleteidből és
———————metróidból
velem többé
semmi sem történhet.
Tutajod
melyen magadra hagytak
lebegve úszik
Közép-Európa egén.
Nézem fényképedet
a kötet fedőlapján
és úgy tűnik
májusi születésemtől
barátok vagyunk
beszélgetünk ezen a teljes éjszakán
a keresztúri temetőről
Magyarország öngyilkosairól
betegségeidről
Cousteau tengerészről
nővéredről – anyádról
az elidegenedésről
Kassákról és a kék gordonkáról.
Megnedvesítetted a hajad
és fésülködtél
pepita ingben ülsz
és elnyűtt sötét zakóban
bal szemed
félig zártan
az alsó ajak ellazulva
sötétség van körülötted
Vészi Endre
és előtted csak
költészettel teleírt
lapok világítanak.
Nézel balraát
jóakaratúan és töredelmesen
szemed körül ráncok
apró
jelei a jó embereknek.
Késő van
kinn szitál a decemberi eső
barátkozom veled
s egy könyvvel
és hosszan kellene írnom
ezt a költeményt
de nem akarom
csak ennyit hagyok
neked ember
hasonlatos hozzám
bánatban
és tollforgatásban.
Slavko, Supek és Triceps (1990)
1990, Budapest. Mindjárt, mindjárt: előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek, Slavko és én. Már a sínbuszban előkerül egy liter odžaci szilvapálinka, és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk. Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko negyed úton feladja, lefekszik a Balettintézet előtt a flaszterre, ott akar maradni reggelig. Röhögünk, mi is legszívesebben balettpatkányok ölében grasszálnánk. Hosszas rábeszélés után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatár bifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk, tovább.
HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL
(Kako ću umreti iznenada)
Meghalok váratlanul
a tizenkettedik évemben
mialatt a góré mögötti felhőkhöz
kötözöm magam
(egy szerdán)
vékony zsákvarró zsineggel.
Meghalok váratlanul
a ludasi tó ősi vizében
tranzisztoros zenére fuldokolva
miközben B. M. [2] mosolygós arcán
a víz gyöngycseppjei gyülekeznek.
Meghalok váratlanul
repülőgép szerencsétlenségben
a Belgrád – New York vonalon
amíg a repülőgép
a Csendes óceán végtelenségébe zuhan.
Meghalok váratlanul
mikor nem lesz
többé senki élő
aki emlékezne
hosszú hajamra
és néhány apró
őrültségre az életemből.
Meghalok váratlanul
kézzel nem érintve
néhány nekem drága embert
és két-három jó
és szép dolgot.
Meghalok váratlanul
mert mindig így halunk meg.
1999, Budapest. Mindjárt a végén: halál. Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál, és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom, nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Miből maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO szerbiai bombázása, az Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán, tavaszra átköltözik. És: „nye sztrahuj, Vologya”, nem maradsz egyedül, hamarosan valamennyien átköltözünk.
Triceps, Matković (Zagreb)
Szabadka-Budapest, 1983–1999
A verseket fordította: Triceps
Jegyzetek
[1] Slavko Matković (1948–1994): szabadkai horvát-szerb költő, képzőművész és performer. A „tiszteletbeli magyar”: rajongott Kassák Lajos és a magyar avantgárd szerzőiért. Kitűnően beszélt magyarul. A neoavantgárd Bosch+Bosch csoport egyik megalapítója (1969), a Vajdasági Írószövetség tagja (1977), haláláig a Szabadkai Könyvtár helytörténeti osztályának és antikváriumának vezetője. Művészi tevékenységének területe: a szabadvers és vizuális költészet, esszé; unikum könyvek, folyóiratok és objektek; a grafika különböző formái (rajz, montázs, kollázs, xerox stb.), festmények, képregény, mail art és pecsétművészet; térintervenciók, konceptuális akciók. Egyéni és csoportos, jugoszláviai és külföldi kiállításainak, fellépéseinek száma több mint félezer. Nagyapáti Kukac Péter- és Bodrogvári Ferenc-díjas (1985). Videóportréját Aleksandar Davić újvidéki rendező örökítette meg (ÚVTV, 1985).
[2] Bíró Miklós (1948-1975) szabadkai képzőművész. Rokonszenvezett a Bosch+Bosch csoporttal. Elsősorban rajzokat készített, amelyek az expresszív és a pop-látásmód között helyezhetők el.
Illusztráció: fh. fotó: Slavko Matković: Önarckép
Ezek is érdekelhetik!
Milen Ruszkov: FELMAGASZTOSULÁS (részlet) →
Ono no Komacsi vakái →
V. Novarina – J. Bellorini: Az árnyak játéka →
