Esszé

szeptember 1st, 2024 |

Gál Csaba: Van-e kiút az európai kultúra válságából?

„Aki lényét nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens.”

1. Mit jelent a kultúra?

Hamvas Béla végső viszonyítási pontja mindig a szent könyvek tartalma. Ha az európai kultúrát vizsgáljuk, a kultúra jelentését megragadhatjuk etimológiai, társadalomtudományi, filozófiai, esetleg művészettörténeti megközelítéssel, de először lássuk, hogy az Európára leglényegesebb hatást gyakorló szent könyv, a Biblia mit mond a kultúra eredetéről. „Ezért kiűzte az embert az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből az ember testét kiformálta.”¹

A föld művelése a szó szoros és átvitt értelmében a kultúra jelentéstartalma. De ezzel még csak a kultúra fogalmának általános értelmezési tartományában járunk. Idevezet az etimológia is, mert a kultúra fogalma a colere latin igéből származik, melynek jelentése ’művelni’. A hamvasi megközelítés szerint: „Nem a természetben, hanem a művészetben vagyunk otthon. De a különös az, hogy mintha maga a természet is életre teljesen készen csak abban az esetben és akkor érezné magát, ha az ember művészi létébe magához fölemeli. Ennek ahhoz, amit általában kultúrának szoktak nevezni, semmi köze. Amit a kultúra csinál, az nagyobbik felében csak hasznos és célszerű, és a kultúrában a természet (mint az ember is) többnyire szenved. A metapoiétikussá tett természet felszabadult és boldog, minél művészibb, annál boldogabb.”²

De akkor mégis hogyan határozható meg vizsgálatunk tárgya, a kultúra? Az eddigiekből az már látszik, hogy a kultúra nem lehet egy csakis magasztalható idolum, amely előtt feltétlenül és mindenkor hasra kell esni. „Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek.”³

Ebben a tanulmányban a kultúrát tehát alapfeladatának betöltése esetén mérceként, az európai kultúrát a történelemből és a közös szellemi gyökérből eredő kollektív mértékként fogom értelmezni és alkalmazni, amelynek az elsődleges funkciója a korrupció (létrontás) szintjének jelzése, visszatükrözése, ezért válsága e jelzőfunkció torzulása vagy hiánya. Végső romlása pedig a létrontásban való aktív közreműködése, diszfunkció, aminek jelei már tapasztalhatók.

2. Mit értünk válság alatt?

Tézisünk, hogy jelenlegi világunk, benne az európai kultúrával, nemcsak a mindenkor érvényes permanens válság, hanem a korszakok közötti átmenet válságának az állapotában él. Ezt a megállapítást vehetjük axiómának, amely természetesen nem csak Európára érvényes, de most és itt csak az európai válságra fogok koncentrálni.

De jelenlegi világunk valóban a permanens válság állapotában él? Ezt a megállapítást feltétlenül vehetjük axiómának? Különbözik egyáltalán ebből a szempontból korunk a régebbi koroktól?

„A krízis irodalmának lehet az az álláspontja, hogy krízis van. Az irodalom szemlélőjének feltétlenül arra az álláspontra kell helyezkednie, hogy az írók esetleg tévednek, és mindvégig fenn kell tartania azt a lehetőséget, hogy krízis tulajdonképpen nincs.”⁴

Ami bizonyos: a téma folyamatos éberséget követel meg az olvasótól, hiszen miért lenne evidens, hogy az európai kultúra válságban van? Hacsak nem azért, mert egyes olyan, komolyan vehető gondolkodók, mint Nietzsche, Heidegger, Camus – hogy több nevet ne említsek, de a sort bőven lehetne folytatni – erre az álláspontra helyezkedtek.

Heidegger például a válság visszavonhatatlanságát azzal jellemzi, hogy a háború és a béke között a különbség megszűnt. „Ami van, az sem háború, sem béke. Mondjuk, az egész világ permanens ostromállapotban van. A háború bármely pillanatban kitörhet, de ha nem tör ki, annál rosszabb. Ez vonatkozik a népek egymás között lévő helyzetére. A népek helyzete önmagukban az, hogy permanens államcsínyben élnek. Minden nép két puccs között áll, az egyik lezajlott, a másikra készülnek. Gazdaságilag permanens államcsőd. Család? Sem házasság, sem szabad szerelem. Kasztok? Sem uralkodó, sem szolgáló kaszt, hanem kaszttalan csőcselék. Sem közösség, sem individuum. Nincs bűn, nincs bűntelenség, csak piszok. A dolog azonban, mint Camus mondja, annál sokkalta súlyosabb, mert háború, puccs, csőd, hazugság, erőszak, kizsákmányolás, mindez régebben – talán a reneszánsz bitorlói vagy az olyan önkényuralkodók számára, mint XIV. Lajos vagy II. Frigyes vagy a cárok – kivételes volt, bármilyen elrettentő, de egyszeri és törvénytelen. Ma mindez magától értetődik.”⁵

Ha mindez igaz volt a XX. század közepe táján, ma, amikor napi sajtóhírek szólnak a kibertérben zajló háborúkról, világjárványokról, digitális kontrollról, génmanipulálásról, mesterséges intelligenciáról (vs. luciditás) még inkább igaz lehet.

Közbevetőleges gondolatként érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett MI (mesterséges intelligencia) vagy AI (az angol artificial intelligence-ből) és a luciditás között feltűnő hasonlóság mutatkozik, ami előrevetíti ennek a „régi-új istenségnek” a további térnyerését. „Európa elérkezett a rémállamhoz és az atombombához, amely a »tudás hatalom”-folyamat végeredménye. Ami az újkorral indult, az most kulminált, és a föld népe fogvacogva várja, mikor tetszik a hatalomnak tudását alkalmazni, és az emberiséget kiirtani. Biztos, hogy a »tudás hatalom«-ban tevékeny képesség nem értelem, ha az értelemmel össze is téveszthető, és azzal állandóan össze is tévesztik. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom alatt leborult előtte és istenként imádta.”⁶

Ha csak egyetlen bizonyítékot hozhatnánk fel a válság tagadásával szemben, annak igazolására, akkor azzal kellene érvelni, hogy a válság nyilvánvaló mindenki előtt. Miért bizonyíték ez, miért nem tautológia?

„Egy dolog mindenesetre különös. Normális időkben, amikor egy civilizáció mechanizmusát már begyakorolta, és a rendszer működik, az embernek nincs módja életrendjét kívülről megnézni. Feje búbjáig benne van és nem lát ki belőle, és a kiépített és a lezárt horizonton túl senki egyetlen pillantást sem tehet. Két korszak között levő válságos időben azonban, amikor az ember tulajdonképpen oda még nem érkezett el, de itt már nincs, kiláthat önmagából.”⁷

Európai civilizációnk jelenlegi állapotának ez tökéletes leírása, két korszak között éppen kilátunk „magunkból”, és amit látunk, az nem szívderítő, de legalább látjuk.

3. Hogyan határozható meg Európa?

A kérdés feleslegesnek tűnik. Hiszen mi más lenne Európa, mint az a kontinens, amely az Atlanti-óceántól az Ural hegységig, illetve Skandináviától a Földközi-tengerig terjed. De ha úgy teszem fel a kérdést, hogy vajon Kazahsztán vagy Örményország európai ország-e, és kultúrájuk az európai kultúra részének tekinthető-e, akkor a válasz már nem ilyen egyszerű. Valójában Kazahsztán és Örményország is, földrajzi értelemben, transzkontinentális ország, területük Európára és Ázsiára is kiterjed, kulturális értelemben azonban ki és milyen érvek alapján sorolná Kazahsztánt inkább Európához, mint Ázsiához, vagy Örményországot inkább Ázsiához, mint Európához? Törökország megítélése ebből a szempontból talán még problematikusabb.

Megkerülhetetlennek tűnik tehát Európa kulturális terének meghatározásához a görög–római civilizációnak és a keresztény vallásnak, mint kulturális gyökereknek a figyelembevétele. A kereszténységbe természetesen egyeránt beleértendő annak a szkizma utáni nyugati, ha úgy tetszik, római, valamint a keleti, bizánci, ha úgy tetszik, görög ágazata.

Európában lenni földrajzi értelemben sem mindig egyértelmű, vannak határesetek, kulturális értelemben pedig végső soron az otthontalanság állapota fenyegeti azt, aki egzisztenciális helyzetét nem határozza meg, a válsággal nem néz szembe, mert ez feltétlenül pszeudoegzisztenciát eredményez, ami „olyan fokot érhet el, amit egyébként máris elért, hogy az élet, amit az ember ezen az áron vásárol, semmit sem ér, sőt ennél rosszabb. A tisztátalanságot csak bizonyos mértékig lehet elviselni. Az élet annyira elveszti önmagát, hogy nem élet többé, hanem zoológiai tenyészetből és démoni őrjöngésből sajátságosan összetett létezési határeset, amit ugyan folytatni lehet, de nem érdemes.”⁸

Így válik élessé a kérdés, hogy vajon beszélhetünk-e ma az európai kultúra válságáról. Mert ha igen, ha a válság tény, de azzal nem nézünk szembe, akkor végső soron a földrajzi Európa közepén találhatjuk magunkat „babiloni fogságban”, vagyis a szellemi szabadságtól megfosztva, mert – a helyzetet bonyolítandó – „az európai történet minden korban ismétlődő végzetes eseménye, hogy a szabad szellemi megnyilatkozást a középkorban a klérus, az újkorban a tudomány és az állam elnyomta.”⁹

4. Diagnózis – a válság gyökerének feltárása

Amit ma válságnak, azon belül az európai kultúra válságának élünk meg, pillanatnyi állapot még történeti távlatból is, nemhogy eszkatologikus nézőpontból. Az újkori európai demokráciák átpolitizált mindennapjaiban pedig már azzal is elégedett az ember, ha egyik választási ciklustól a másikig viszonylagos rend és nyugalom mutatkozik. Egy ilyen mikrokozmoszban élünk, holott „csak százezer évre érdemes berendezkedni. Henoch tudta. A szörnyű kérdés ez: miképpen van, hogy mindaz az igazságtalanság, ami ma történik, meg van engedve? Az ember nem szívesen, csak legvégső esetben nyúl eszkatológiai kategóriákhoz. Hiszen, ha lehet, a dolgokat nem kell ilyen magasan venni, egyszerűbben is meg lehet érteni és fogalmazni. Fölösleges a nagy dolgokat minduntalan előrángatni. Nem is ízléses. De, kérem, próbálja valaki azt, ami egy idő óta s most egyre nagyobb vehemenciával kibontakozóban van, próbálja másként megérteni és megmagyarázni. Akár a szcientifizmus bármelyik elméletével, akár valamilyen filozófiával. Milyen üres és szánalmas. Ez a helyzet így, ahogy ma fennáll és amilyen irányt vesz, már csakis és egyedül a végső kategóriák segítségével érthető. Ehhez minden egyéb magyarázat szűk és erőtlen, kicsiny és fals. Az ember, bármilyen vonakodva és kelletlenül, de kénytelen az eszkatológiához nyúlni és azt mondani: mindaz, ami történik, csak úgy érthető, ha feltételezzük, ez az Apokalipszis végső szakasza, ez az Antikrisztus elszabadulásának kora, ez az, amiről János apostol beszélt, amikor azt mondta, minden nép fölött adatott neki felsőbb hatalom – kai edothé autó exousia.”¹⁰

A szellemi szabadság, az ebből fakadó szólásszabadság és az e kettőből fakadó minden további emberi szabadság a tét, az európai kultúra válsága természetesen sajnálatos magára a kultúrára vonatkozóan, de önmagán túlmutató jelentőséggel bír, mint a testben a láz. A test pedig itt maga az európai civilizáció, amelyben ez a láz betegséget jelez. Mi ez a betegség? Mióta tart? Elmúlik-e magától, vagy kellene valamit tenni ellene? Van-e rá gyógyszer, vagy halálos?

Ez egy ősi kór, amelynek az eredete mitológiai homályba vész, annyi azonban bizonyos, hogy olyan gyorsan kezdődött, és olyan súlyos tüneteket okozott már az elején, hogy közvetlen természetfölötti beavatkozásra volt szükség ahhoz, hogy a megfertőzött emberi civilizáció egyáltalán életben maradjon. Bábeli zűrzavar. Emberi perspektívából zűrzavar, isteni perspektívából rendrakás. Proto-globalizáció. Ez volt a bábeli kísérlet. Akkor nem sikerült, de Bábel nem veszett el, csak átalakult Egyiptommá, Babilonná, Római Birodalommá. A Római Birodalom sem veszett el végleg, bár a térképen ma nem találjuk meg, de a vallási, a jog- és intézményrendszere, a bürokráciája, a militarizmusa, a gazdasági szisztémája továbbélt Európában, a középkorban is, még névlegesen is (lásd: Német-római Birodalom), de napjainkban is, mint Európai Unió, amelynek – és főként a központi, német régiónak – egyre inkább kifejezett ambíciója az intézményes birodalmi berendezkedés megvalósítása.

Visszamehetünk még messzebb is, kilépve a történetből. „…az elrontott életrend korrupt voltának első okát az ember a történetben hiába keresi. Minden válság egy előbbire mutat vissza, végül elvész a kezdetek kezdete előtt, valamely sötét pontban. A korrupt életrend legelső oka ennek az eseménynek következménye, amelyet vallásos terminológiával eredendő bűnnek neveznek, de amely egyáltalán nem vallásos természetű, hanem ontológiai esemény, vagyis valami, ami a létezésben következett be: az ember által elkövetett rontás és romlás. A történeti ember létezésének tisztázása és megértése szempontjából semminek sincs döntőbb jelentősége, mint a belátásnak, hogy önmagában a bűnről való tudatot ébren tartsa. Ez az emberi egzisztencia valódiságának elemi feltétele. Gondolkozás csak akkor lehet hiteles, ha a bűntudatot számontartja (Kierkegaard: szorongás).”¹¹

5. A kereszténység értelmezése és a mai válságfolyamatok

Nem pusztán az eszkatológiai kategóriák, a vallásos terminológia bevezetése, hanem korunk válságfolyamatainak mélyebb megértése miatt is szükséges a kereszténység szerepének, hatásának, mibenlétének vizsgálata. „Az újkor egész gondolkozását az határozza meg, hogy ellen-vallás és ellen-klerikalizmus és ellen-kereszténység. Az életrendet az határozza meg, hogy minden szellemi fegyelmet lehajít, és brutálisan életélvező. Az egész tudományt az határozza meg, hogy ellen-hagyomány (Guénon). Minden gondolat, minden találmány és minden elmélet és minden fölfedezés mögött a középkori kereszténység ellen táplált ressentiment áll, vagyis az egész újkort tulajdonképpen és végeredményben a klérus ezeréves hazugságrendszere determinálja. Semmi új itt nincs, ez a négyszáz év ugyanaz, ami volt, fordított előjellel. Semmi eredeti, még a hazugság, az erőszak, a kizsákmányolás területén sem, ismétlése az árulásnak és a besúgásnak, az inkvizíciónak és a könyvelégetésnek, a cenzúrának és a máglyának, és a börtönöknek és a tömegmészárlásnak.”¹²

Bár a klérus ezeréves hazugságrendszeréről ma egyre kevesebb szó esik, annál több a „keresztény Európáról” és az „ezeréves, keresztény Magyarországról”, de ettől még a hazugságrendszer hazugságrendszer. A kultúra válsága is visszavezethető arra a fogalmi zűrzavarra, amire minden egyéb válság, ami egyebek közt tetten érhető például ezekben a terminusokban, mint „keresztény Európa”, „keresztény Magyarország”. E kettő a fából vaskarika tipikus esete. Ha a keresztény kifejezés – nem magyar, hanem görög, latin, vagy bármely más nyelvbeli – etimológiáját vizsgáljuk, akkor – az aprólékos nyelvészkedést mellőzve – a szó eredete a „krisztus”, „krisztusi” szótőre vezethető vissza (nem pedig a „kereszt” szóra). A Krisztus magyar szavunk a görög hrisztosz szóból ered (magyar fonetikus írás szerint), ami annyit jelent, ’felkent’ vagy ’kiválasztott’. Ez a héber messiás tükörfordítása. Az ókori király akkor lett felkent király, a pap akkor vált felkent pappá, amikor a felkenetése mint beiktatási aktus megtörtént. Ettől kezdve hivatala isteni eredetű és megkérdőjelezhetetlen volt.

Mi köze mindennek az európai kultúra mai válságához? Természetesen nagyon is sok. Mert a politikai, hatalmi érdek a kereszténységből államvallást csinált, és önkényes értelmezés szerint államokat, országokat, egész kontinenseket nyilvánított kereszténnyé. Ez mára olyan mértékű öncsalást eredményezett, hogy tömegek élnek abban az illúzióban, hogy földrajzi helytől és kultúrától függő születési joguknak tekintik és abból vezetik le a kereszténységüket, az egyéni felelősségvállalást félretéve.

„Nem Izmus. Nem ság és ség. Nem kereszténység. Nem krisztianizmus. Jézus Krisztus személye. Nem istenség. Az Élő Isten. Ahogy Henoch mondta, a hajnal és a harmat gyermeke, aki vele szemtől szemben állott. De mi tömeg vagyunk és publikum és csőcselék és személytelen söpredék, statisztikai adat vagyunk és ha parancsot kapunk, személyünket kikapcsoljuk, magunkat megszólíthatatlanná tesszük, apánkat lepuffantjuk és a cirkuszban karikákon ugrálunk át a nemlétező néző, az üres színház előtt a várható cukorért és az ostortól reszketve, bár mindnyájan régen tudjuk, hogy nincs néző. Nincs néző, és a cirkuszigazgató színtiszta őrült.” ¹³

Miért volt és van szükség hazugságrendszerre? Természetesen egyrészt a rejtőzködés céljából, a rossz lelkiismeret miatt, másrészt a világi uralom háborítatlanságának biztosításáért. Egyszer már lelepleződött hazugságrendszer volt a középkori klerikalizmus, amelyből tanulva, annak lényegét – az evilági hatalomgyakorláshoz szükséges rendszert – átvették az újkori társadalmi kísérletek teoretikusai és gyakorlati kivitelezői.

„A középkori hazugságrendszer az emberiséget oly mélyen megsebezte, hogy desperát dühében csak egy tökéletesen vallástalan és elszántan életélvező világ felépítésére gondolhatott. Ebből a szempontból Descartes koncepciója tulajdonképpen trauma eredménye, és mindaz, amit a következő századok gondoltak, e traumából keletkezett. A legutóbbi négy évszázad minden korszerű elméletének jelentősége nem azon múlt, hogy az igaz volt vagy sem, hanem azon, hogy a középkori klerikalizmus ellen táplált animozitásnak milyen méretekben és milyen radikálisan adott hangot. Az egész újkori fizika és asztronómia tulajdonképpen bosszú volt a Biblián. Teljesen függetlenül attól, hogy az elméletek a valóságnak megfeleltek vagy sem, az úgynevezett tudomány hatása azon múlt, mennyire tudta a klerikalizmus világképét kompromittálni. Később egy Kant, vagy Darwin, vagy Haeckel, vagy Freud esetében alig marad más, mint vigyorgó káröröm, amelynek sikerült a középkort lelepleznie, és a szocializmus sem egyéb, mint gyűlölködő visszaköpködés az eredetre, vagyis a kereszténységre, és a materializmus sem más, mint bosszú a középkori spiritualizmuson. A majomtól való származás hipotézise semmi egyéb, mint grimasz az isteni származás gondolatára, és enélkül egyáltalán nem is érthető, és a fontos benne nem az, hogy tény, hanem hogy sért. Az újkor egész gondolkozását az határozza meg, hogy ellen-vallás és ellen-klerikalizmus és ellen-kereszténység.”¹⁴

A végsőkig vitt keresztényellenesség az antikrisztianizmus, a végső „ellenkeresztény” az antikrisztus.

6. A művészet helye a válságban

Szükséges először is röviden elhatárolni a művészetet attól, ami művészetnek látszik, sőt, igényt tart a művészetként való minősítésre, mégsem az. „Művészet eszerint azért van, hogy az életet szebbé tegye. Ezért amiről itt szó van, az életben elért diadal, az igazak győzelme, a rosszak büntetése, és a szerelmesek boldogok lesznek. Fontos, hogy az életből mindenki valami pluszt kapjon. Jó, ha az embert küzdőképesebbé teszi, de ha lehet, az emésztést is kedvezően kell befolyásolnia. Magasztalni kell az ösztönöket és a biológiai realitás körébe tartozó képzeteket, mint a szerelem, az erkölcs, a kommunitás, a család, a haza, a nép, az osztály. Ez a vegetatív-animális-szociális-kulturális realitás köre. E művészet teljes egészében nem igényel a biológiai életnél magasabb színvonalat, és úgy tesz, mintha életünk horizontális hullámzásban zavartalanul folyna le, és az embernek vertikális irányban kiemelkedő kérdései egyáltalán nem lennének. A modern művész fölfedezése az volt, hogy az ilyen libido-művészet körébe tartozó mű esztétikai megítélés alá nem is vonható.”¹⁵

A kortárs művészet, ha igazán a művészetről és nem az előzőekben definiált utánzatról beszélünk, a kulturális válság elsődleges jelzője kell, hogy legyen. Ez a jelzés lehet direkt, vagyis rámutatva egy-egy válságjelenségre, a művészet eszközeivel azt ábrázolhatja, átvilágíthatja, de lehet indirekt vagy szekunder abban az értelemben, ahogy mások szégyenletes magatartásáért egy ártatlan, de lelkiismeretes személy érezhet szégyent, a szégyentelen helyett. A művészet, helyesebben a műalkotás ebben az utóbbi esetben saját magán hordozza a válságtüneteket, anélkül, hogy maga beteg lenne. A közönség számára az ilyen alkotás általában úgy jelenik meg, mint emészthetetlen, dekadens, enyhébb esetben érthetetlen, polgárpukkasztó mű.

Ezen a ponton visszautalok a kultúra definíciójára, etimológiájára, ami a föld megművelésével kapcsolatos a szó szoros és átvitt értelmében. A művészetet általában a kultúra részének szoktuk tekinteni. Van azonban egy „kultúra feletti” dimenziója a művészetnek, ami nem pusztán túlmutat a társadalmi, természeti – vagyis horizontális, emberi – jelenségek ábrázolásán, hanem átvilágítva emeli fel magát az erre váró természetet is.

„A végleges otthonban való elhelyezkedés kívánsága a porszemben is él. Az egész föld a vita nuovára sóvárog, mert nincsen kavics, amely ne a teljes értékű létet kívánná. Metapoiézisz, amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több, művészet, amikor az ember magát önmaga fölé emeli. Léte csak így teljesül. És a természet az ember művészetétől várja, hogy az a vita nuovába magához húzza.”¹⁶

A válságból kivezető utat jelenthet a metapoiézisz. Ez manapság elvétve nyilatkozik meg egyének számára, de ha a közösség, akár az európai kultúrközösség számára keresünk kiutat, vajon akkor is jó irányba tapogatózunk-e?

7. Kiútkeresés

Nagyon lényeges ponthoz érkeztünk. A válság tényének megállapítása után ideje végiggondolni, hogy van-e még belőle kiút, ha igen, merre keresendő.

„A valódi társadalmi rendnek nem téziseit, mert ez nem feladata, de az emberi élet rendjének alakját és általános elveit a művészet mondja ki azzal, hogy olyan realitás erőivel teremt kapcsolatot, amelynek alapján a rend az emberi létezés minden területén megvalósítható. Ez az, amit ma püthagoreizmusnak hívnak, de tudjuk, hogy az eredeti teória nem Püthagórasz, hanem Orpheusz nevéhez fűződik. Az orfika lényege: a nyers életösztön természeti létért való küzdelmének világa fölött van a logosz (arithmosz) abszolút, tiszta, átvilágított értelemvilága, és az ember képességeinek legmagasabbja, hogy a természet fölött levő rend gondolatait értelmével fel tudja ismerni, és tevékenységével az anyagi világban, a társadalomban, az emberi életben, a lélekben, a morálban meg tudja valósítani. Ezen alapszik a kultúra. A különböző hagyományok ezt a természetet fölemelő rendet különféleképpen nevezték el. Indiában ez a devayana. A hébereknél a malkuth ha-sammajim. A korai kereszténységben Isten országának nevezték. Platónnál, kétségtelenül kisiklott alakban, ez a Politeia.”¹⁷

A természet és a kultúra felett levő és azokat is felemelő rend tehát a keresztény terminológia szerint Isten országa (ország = úrság, egy adott terület, ahol egy uralkodó hatalma és akarata érvényesül).

8. Akadályok a válságból kivezető út felismerése előtt

Minden igazi legfőbb ellensége a hamisítvány, minél több és minél tökéletesebb a hamisítvány, annál nehezebben felismerhető az igazi.

Ezen a helyen most csak a legfontosabb újkori akadályokkal szeretnék – és csak érintőlegesen – foglalkozni, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Tudomány

A tudomány minden kérdésre meg fogja találni a választ. Minden problémát – úgymint betegség, szegénység, társadalmi igazságtalanság, űrutazás, túlnépesedés, nyersanyaghiány, halál stb. – megold. Aztán ha mindent megoldott, már nem marad más az emberiség számára, mint élvezni a tudományos paradicsom üdvözítő áldásait. Valóban így van?

„A tudomány paradoxona. Miután a politika a világ oldalára állt és az embert megőrlő hatalomhoz csatlakozott, és miután a vallás is a világ ember-ellenes hatalma lett, úgy látszott, a tudomány az egyetlen, amely az embert a világgal szemben megvédi. Az utóbbi néhány száz év után erre nincs többé remény. A tudomány éppen olyan egzisztenciálisan korrupt, mint a politika és a vallás, és az ember fiának nincs többé helye, ahol fejét lehajtsa.”¹⁸

A tudomány bálványozása abból a tulajdonságából fakad, hogy magát személytelen megváltóként, az egyetemes emberiség üdvözítőjeként igyekszik feltüntetni, főleg mióta a klerikális, vallási hatalomban tömegek csalódtak.

„A mai tudományban egyelőre és számunkra el- és szétválaszthatatlanul összekötötték a nagy művet, a megváltás művét, Isten országának felépítését a megváltás megfordításával és paródiájával. Ahogyan egész létezésünk ma, az apokalipszis, felében megváltás, felében a megváltás megfordítása.”¹⁹

Vallás

A középkor végétől kezdve a vallás visszaszorulóban volt mint hatalmi módszer, átadva helyét egyrészt a tudománynak, másrészt a társadalomjobbítás igényével fellépő utópisztikus ideológiáknak. Miután a XXI. század küszöbére érkezve az összes utópiáról kiderült, hogy valójában disztópiákról van szó, a vallás és a vallásosság kezd újra teret nyerni. A római katolicizmus hegemóniája már nem állítható vissza, de Európa nem vallástalan kontinens. A középkor óta először ismét nagyratörő igényekkel lép fel az európai vallási piacon az iszlám. Az ateizmus mint ellenvallás és mint a szocialista, kommunista társadalmi berendezkedés ideológiai rendezőelve látványosan kudarcot vallott, a helyén keletkező vallási vákuum betöltéséért folyó verseny résztvevői – főleg Közép- és Kelet-Európában – a hagyományos történelmi felekezetektől az okkult szektákig terjedő skálán helyezkednek el. Nem jelentéktelen motivációt jelent ezen szereplők számára a terjeszkedésben a könnyű vagy könnyűnek vélt pénzszerzési lehetőség. A radikális iszlám esetében pedig a szimpla politikai, hatalmi érdek, hiszen az iszlám világ soha nem ismerte és gyakorolta az állam és az egyház elválasztásának elvét, szekularizáció nem ment végbe, a politikai iszlám alig titkolt célja az európai kalifátus megvalósítása. Hogy ennek milyen hatása van már ma is az európai kultúrára, az az egyik legfontosabb kérdés, de a jelzésen túl ennek a kifejtésére itt most nincs mód. Annyit azonban érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy ennél a kérdésnél világosabban ma talán semmi nem jelzi a következő megállapítás helyénvalóságát:

„Spengler Nietzsche által feltárt, de egyre élesedő válságból indult ki, és azzal vigasztalja magát, hogy az egyik ún. kultúra elpusztul, de nyomába majd új lép. Mindezek az ideológiák végül is pszeudológiák, a történeti pillanat forrpontjaival szemben felvett pszeudoegzisztens magatartás eredményei, válságoldó gondolatok leple alatt válságfokozó elméletek, oly tévtanok, amelyek a történet pillanatából nem is látnak ki.”²⁰

Mindennek fényében még nagyobb súlya van a mottóban szereplő állításnak. „Aki lényét nem helyezi a válságba, okvetlenül pszeudoegzisztens.” Ez az idézet Hamvas Béla Patmosz I. esszégyűjteményének a Direkt morál és rossz lelkiismeret című fejezetében szerepel, és így folytatódik: „Ami annyit jelent, hogy aki a válság tudatát önmaga elől bármely okból elrejti és a válság következményeit saját életére vonatkozólag nem vonja le, az időszerűtlen, más szóval lényegtelen. Semmit sem jelent. Önmagát a történetből kitörölte. A válság, igaz, rendkívül kényelmetlen, de félelmetesen jelen lévő tudata elől, ha illuzórikus bizonyosságba rejtőzik, az, mint az angolok mondják, a lonely crowd, vagy mint Camus írja, l’homme absurde. Úgy élni, mintha nem történt volna semmi. Tovább fecsegni a fejlődésről és a tudomány haladásáról, terveket készíteni a gazdasági kibontakozásra és a politikai megegyezésre, a nevelést reformálni, a műveltség színvonalát emelni, az új kultúra alapját megvetni és egyéb zsurnalizmus.”²¹

Politika

Félelmetes a fenti idézet utolsó mondatának tartalma és korunk pártprogramjaiban, kormányprogramjaiban vagy európai politikai intézmények brosúráiban megfogalmazott célkitűzések közötti hasonlóság, szinte egyezőség. Korunk hőse a politikus, aki csatázni megy a gazdasági, környezetvédelmi, világkereskedelmi, költségvetési és ki tudja, még milyen konferenciákra, amelyeken derekasan helytáll, majd ünnepelt győztes lovagként tér haza. Ami a kulisszák mögött zajlik, az már nem érdekel senkit, ahogy az sem, hogy megannyi győztes csata után a válság nemhogy enyhülne, de fokozódik. Ez éppen jó ok az újabb konferenciákra. Nem véletlen a párhuzam a politikus és a lovag, a kalandor között.

„Az európai ember uralkodó karaktere, hogy depravált ksátrija. Ezzel lepleződött le Európa, amelyen a görögöktől kezdve a harcos lovagi kalandor uralkodott, nem szellemének erejével, hanem tehetségével és szerencséjével, és amelyben a szellemi ember szóhoz nem jutott, mert a középkorban az egyházi főhatalom sem szellemi uralom volt, hanem vallásos formákba rejtett világi, vagyis harcos-politikai hatalom. A helyzetet Max Scheler fogalmazta meg tökéletesen, amikor azt mondta: az európai történet minden korban ismétlődő végzetes eseménye, hogy a szabad szellemi megnyilatkozást a középkorban a klérus, az újkorban a tudomány és az állam elnyomta.”²²

A kultúra meghatározása szempontjából nézve a politikai tér kettéosztottságának érdemi jelentősége nincs, akár a hagyományos jobb- és baloldal, akár a liberális–konzervatív megnevezéseket használjuk. „A mai életben, ha az ellenzék a hatalmat megszerzi, nem tud mást tenni, mint az elűzött kormányzat, csak azt még rosszabbul.”²³ A kultúrát így definiáltuk: „Ha a kultúrának egyáltalán van definíciója, csak az lehet, hogy egy népnek van-e mértéke nemcsak arra, hogy mi az erkölcsi jó és rossz, hogy mi az egészséges és beteg, hanem arra is, hogy mi az, ami a közös életet tisztítja vagy beszennyezi. És ami a kultúrnépek életét jellemzi, hogy a beszennyezés ellen tudatosan védekezni képesek.”²⁴

A közös élet beszennyezése sokféleképpen történhet és történik is Európa országaiban, de van egy történelmi meghatározottság, amely ebből a szempontból Nyugat- és Kelet-Európát egymástól megkülönbözteti. A korrupcióhoz való alkalmazkodásra, a behódolásra egzisztenciális okok miatt Európa keleti felében mindig nagyobb – pontosabban szólva, direktebb – volt a késztetés. A generációk tapasztalatát erre vonatkozóan a létezett szocializmus csak megerősítette. A szocializmus mint társadalmi rendszer a történet egy adott pontján, amit ma rendszerváltásnak nevezünk, látszólag megbukott, azonban az európai országok, sőt az Európai Unió egyes pártjai, pártcsaládjai továbbra is aktuális társadalmi rendezőelvként tartják érvényesnek, és annak ellenére, hogy internacionalista változatában totalitárius ideológiaként Európa keleti felében évtizedekig hatalmon volt, nevükben is szerepeltetik. Ezért felmerül a gyanú, hogy Hamvas Bélának a XX. század közepén felvett látlelete a szocializmusról nem anakronisztikus ma sem.

„A szocializmus azzal az igénnyel és követeléssel lépett fel, hogy a demokratikus kapitalizmusban elrejtett kizsákmányolást megszünteti, és a gazdaság kérdéseit az igazság jegyében egyszer s mindenkorra megoldja. Ezért a jóhiszemű emberek a világ minden táján a szocializmus mellé álltak… A szocializmus a korrupt tulajdon fogalmán nyugvó zsiványságot nemhogy nem számolta fel, hanem magasabb és finomultabb, szervezettebb és elméletileg megalapozottabb adminisztratív kizsákmányolási rendszert léptetett életbe, amelynek becstelensége eddig a történetben ismert semmiféle korszak rabszolgaságához még csak nem is hasonlít. Ezért a mai válság centruma a szocializmusban van. A szocializmusból való kiábrándulás a huszadik századnak még a világháborúknál is lényegesebb eseménye. Ma már tudjuk, hogy ebből semmi sem jöhet ki. A szociális gondolat ma már világcsalás, éspedig egy kizsákmányolás-maximum ideológiai védelme, pontosan ugyanolyan, mint amilyen a középkorban a klerikalizmus volt. Csak még súlyosabb. A szocializmus a klérus világcsalása ellen kelt fel, és egyetlen célja volt azt a kizsákmányolást likvidálni, amelyet határtalanná és kizárólagossá tett.”²⁵

A korrupcióhoz való alkalmazkodásra irányuló direkt késztetés eredményeként pedig a szomszéd feljelentése, a besúgás, az autoriter hatalomhoz való dörgölőzés, újabban, szép kifejezéssel élve, a kapcsolati tőke kihasználása, alapvetően mind ebből a korszakból ered.

„…a görögök és a rómaiak irodalma is tele volt figyelmeztetéssel, hogy az embert a közvetlen veszély nem a bűnök, hanem az egzisztenciális korrupció felől fenyegeti. A franciáknál a moralisták, az angoloknál a szatirikusok tartózkodtak azon az őrhelyen, ahonnan az élet tisztaságára felügyelhettek és mindenkit már elég korán megtanítottak arra, hogy a korrupt ember ellen miképpen védekezzenek. A kulturálatlanságot pedig éppen minden népnél és korban az jellemezte, hogy az ember védtelen volt – nem a bűnök ellen, amelyekről a büntetőtörvénykönyv paragrafusszerűen intézkedett –, hanem a korrupt ember hitványsága ellen, és nem volt mértéke a gorombaságra és a tapintatlanságra, az indiszkrécióra és a tolakodásra és a pimaszságra és az álnokságra és azokra az árnyalatokban nehezen meghatározható aljasságokra, amelyek az emberi életet a bűnöknél sokkalta mélyebbről veszélyeztetik. Kultúra hiánya elsősorban annyit jelent, hogy az ember a huncuttal és a cudarokkal szemben védelem nélkül van. A közösséget nem tanították meg arra, hogy elszigetelje őket. Az emberek félnek tőlük és engednek nekik, és meghunyászkodnak és félrehúzódnak, csaknem csodálják őket. Morális bűncselekmény itt sincs több, mint más népeknél. De az élet színvonala elrettentő. Mert a bűn az erkölcsi rend olyan brutális megsértése, amely ellen minden nép védekezni tud. Az életet beszennyező egzisztenciális korrupció ellen a kulturálatlan nép tehetetlen. A kis zsiványoknak és szélhámosoknak, az alattomos furakodóknak és a nagyszájú hencegőknek, a fondorlatos handléknak és a nyegle becsteleneknek reménytelenül ki van szolgáltatva.”²⁶

A politika válsága a kultúra válságán belül leginkább abban mutatkozik meg, hogy a közjó munkálása helyett a pártérdekek és azon belül is a vezető pártpolitikusok egyéni érdekei dominálnak. Az életet beszennyező egzisztenciális korrupció leleplezése és kiszorítása helyett inkább intézményesítik ezt is, becsatornázzák a politikai érdekérvényesítés folyamatába mint lobbitevékenységet.

Művészet

A művészet szintén akadályává válhat nemcsak a válság felismerésének, de az abból kivezető út megtalálásának is, akkor, ha nincs elhatárolva egymástól a metapoiézisz és a libido-művészetnek nevezett szórakoztatóipar (aktuális példa: Eurovíziós Dalfesztivál). Minderről a fentebbiekben már volt szó.

9. Végkövetkeztetések

Nincs új a nap alatt. Az európai kultúra mai válsága okait és tüneteit tekintve lényegében nem különbözik más korok és más kultúrák válságaitól, nem különbözik abban sem, hogy a világválságtól nem elszigetelt jelenség. Amiben talán mégis különbözik, az a nyilvánvalósága, beleértve ebbe azt is, hogy egyre világosabb mindenki előtt, hogy ez magától nem fog jobbra fordulni, még kevésbé véget érni. A történelmi megoldási kísérletek szisztematikus kudarcba fulladásának ténye ezt a tisztánlátást erősíti. Ezt akár szerencsének is tekinthetjük, mert további illúziók kergetésétől és a szükségszerű csalódástól legalább megóv. Már csak az a kérdés maradt, hogy tehetünk-e egyáltalán valamit, ami a válságot megszünteti? A téma körbejárása után talán nem lesz meglepő a kategorikus válasz, miszerint: nem.

Amit tehetünk, az legfeljebb a válság ütemének lassítása, de ennél üdvözítőbb célként akár annak gyorsítása is, feltéve, hogy „Nietzschének igaza van, amikor a konzervatívok fülébe súgja, hogy a végkifejlést nem akadályozni, hanem sürgetni kell, azt, ami pusztul, nem szabad visszatartani, rúgni kell rajta, hogy gyorsabban kimúljon.”²⁷

Akár így, akár úgy, a folyamatot megállítani nem tudjuk, csak az ütemét befolyásolni. Ha ez a válasz nem kielégítő, akkor akár tetszik, akár nem, ismét csak eszkatológiai kategóriákat kell elővennünk, ugyanis nem tudjuk elkerülni, hogy a jövőt kezdjük el faggatni olyan válaszért, ami lehet, hogy nem is fog tetszeni. A jövő viszont olyan ismeretlen terület, csukott könyv, amihez különös bátorság kell, hogy valaki is vallatóra fogja, de bátorságnál is több. „Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni / ki merészel közülünk? S ki merészel / a csukott könyv leveles sürüjében, / ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?”²⁸

A görög apokalipszis szó jelentése ’feltárás, kinyilvánítás, a rejtett dolgok, jövőbeli események felfedése’. A jövőről hitelesen tudósítani csak az tud, aki már volt ott. Csak az volt ott, aki a megváltás időtlen munkáját elvégezte. „Csak egyetlen mű van, a megváltás.”²⁹

Visszahozza, visszahozhatja-e a megváltás az aranykort, így a kultúra aranykorát? Az elmúlt kétezer évben nem hozta vissza, és ez önmagában egy erős érv amellett, hogy nem is ez a célja. A cél ennél magasabb rendű és fokozatosan megvalósuló.

„Az aranykor nem volt úgynevezett kultúra. Kultúra – a szó felében szélhámosság, felében szcientifikus rögeszme. Az Upanisádok korában még tudták, hogy az aranykor a szakrális anarchia állapota volt, ahol a létezést nem a törvény és az intézmény szabályozta, hanem a tökéletességben való boldogság.”³⁰

Ez az aranykori állapot nem hozható vissza, de erre már nincs is szükség. A bábeli zűrzavarral meghiúsult korai proto-globalizáció helyett ma már, a műholdas kommunikációs és megfigyelőrendszerek, a világkereskedelem, a globális bankrendszer, az internet korában, a bábeli zűrzavart is megszüntető tolmácsprogramok, nyelvi applikációk korában, megakadályozhatatlan a babiloni rendszer végleges és globális kiépülése. Európa ebben élen jár, és ha a múltban lehettek is illúziói afelől, hogy kimaradhat nemkívánatos globális folyamatokból, ma már semmiképp.

Az apokalipszis (történet) még éppen zajlik, az antikrisztusi kor, vagyis a globális diktatúra irányába mutatnak a folyamatok, és Európa, ahogy évszázadokig gócpontja volt a kereszténységnek, úgy várhatóan gócpontja lesz az ellenkereszténységnek is. Az elveszett paradicsomi létezés helyett ebből nincs más kiút, mint Isten országa, ami először nem látható formában, vagyis nem társadalmat és kultúrát átalakító erőként jelenik meg. „Nem úgy, hogy rámutatnak: »Itt van!«, vagy »Ott van!«, mert Isten Királysága bennetek és közöttetek van.”³¹

„Amit az Evangélium tanít, nem egyéb, mint ennek a tudásnak Isten szájából való egyetemes és végső kinyilatkoztatása. Nem egyéb, mint az elveszett és vissza nem állítható paradicsomi létezés helyett a magasabb lét, Isten országának törvénykönyve. A megváltás. Az őskori tudás az Evangélium csírája. Mint a régiek mondták: logos spermatikos. Az őskori tudás és az Evangélium úgy összetartozik, mint a paradicsom és Isten országa. A kezdet és a vég. A kettő között van a bűnbeesés, a kiűzetés, vannak a lázadó angyalok, van az apokalipszis (történet) és az Antikrisztus. A kezdet és a vég az életszentség helye. A kettő között van a sötét jaj, az életszentség beszennyezése. Amit bűnnek nevezünk. Az első és az utolsó, a személyes és így a valóságos és így az isteni létezés. A kettő között van a személytelen s így a valótlan és így a nemlétező betörése, a megsemmisülés fenyegető veszélye, a lelkek megpróbáltatása. Végül pedig a szétválasztás, diakrysis pneumatón, ahogy János írja: aki üresnek és nemlétezőnek találtatik, az elveszett, és Isten országát csak az látja meg, aki olyan, mint Henoch, a hajnal és a harmat gyermeke, nem gyűlöl, hanem szövetségben áll az Úrral.”³²

Szembe kell nézni végül azzal a kellemetlen kérdéssel, hogy az, amit ma kultúrának, azon belül európai kultúrának nevezünk, egyáltalán érdemes-e a megmentésre. Vajon kultúránk nem vált-e akadályává a valóság leplezetlen megismerésének, magyarán szólva nem lett-e belőle egy monumentális bálvány? Ha a korrupt hatalom szolgálatába szegődött – ami nem szükségszerű, de Európában újra és újra megtörténik –, akkor mindenképp. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az apokalipszis vége felé elburjánzó babiloni rendszer részeként az európai kultúra is – eredeti önmaga paródiájaként – teljes mértékben az elnyomás, a szellemi szabadságtól való megfosztás eszközévé válik, és így szükségszerű, hogy ezzel a korrupt rendszerrel együtt bukjon el. Babilon pusztulásáról egy egész fejezet tudósít a Jelenések könyvében, ezt megakadályozni lehetetlen. Ennek a gazdasági, politikai, vallási és kulturális rendszernek az összeomlása drámai megrázkódtatással fog járni.

„Siratják és gyászolják Babilont az egész világ üzletemberei és kereskedői is, mert senki sem veszi meg többé az áruikat: aranyat, ezüstöt, drágaköveket, gyöngyöket; finom ruhákhoz való vásznat, bíborszínű vásznakat, selymet, bársonyt; sokféle illatos fát, elefántcsontból faragott dísztárgyakat; sokféle drága fából, bronzból, vasból és márványból készült tárgyakat; fűszereket: fahéjat, balzsamot, füstölőszereket, mirhát, tömjént; bort és olívaolajat, finom lisztet, búzát; marhákat, juhokat, lovakat és szekereket; rabszolgákat – és az emberek lelkét!”³³

„Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelőtt ismertek eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra felhasználni (iránytű, gőz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit a kultúrák között levő különbség nem magyaráz. Egyébként is jobb, ha az ember a kultúra szó valódi értelmét nem firtatja. A kultúra fogalma egy a szcientifizmus idolumai közül, mint amilyen a »természet«, vagy az »élet«, vagy a »történet«, vagy »az állam«, vagy a »fejlődés«. Ezen a helyen nem a kisebb idolumokról, hanem a nagy bálványról van szó.”³⁴

A bálványok pedig leginkább arra valók, hogy ledöntsék őket.

Forrásjegyzék:

Biblia – Egyszerű fordítás, World Bible Translation Center, Inc. 2012, I. Mózes 3,23.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, MEDIO Kiadói Kft., 2008, 305. o.
, 22. o.
Hamvas Béla, A világválság, Neumann Kht., 2003, Modern Apokalipszis fejezet
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 34. o.
, 145–146. o.
, 194–195. o.
, 35. o.
, 131. o.
Hamvas Béla, Silentium – Titkos jegyzőkönyv, Unicornis, MEDIO Kiadói Kft., 2006, 24–25.o.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 173–174. o.
, 150–151. o.
Hamvas Béla, Silentium…, o.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 149–150. o.
, 339. o.
, 305. o.
, 368. o.
, 30-31. o.
Hamvas Béla, Silentium…, 37–38. o.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 171–172. o.
, 33–34. o.
, 130–131 o.
, 209. o.
, 22. o.
, 208–209. o.
, 22–23. o.
, 24. o.
Pilinszky János: Introitusz, in: uő: Összegyűjtött versei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987, 58. o.
Hamvas Béla, Silentium…, o.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 202. o.
Biblia – Egyszerű fordítás, Lukács 17,21.
Hamvas Béla, Silentium…, o.
Biblia – Egyszerű fordítás, Jelenések 18,11–13.
Hamvas Béla, Patmosz (esszék) 1. rész, 143–144. o.