Stanczik-Starecz Ervin: Az elfedett Semmi látnoknője*
*Turai Laura: Pengetükör (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024)
Ezer éven át keresték fel a Parnasszosz lejtőjén épült delphoi jósdát uralkodók, hadvezérek, bölcsek, kik a Pythiával akartak találkozni, a papnővel, a kiválasztott médiummal. Legtöbbször a jövőre, személyüket vagy országuk sorsát érintő nagy események kimenetelére voltak kíváncsiak. Persze, az igazán nagy bölcsek, mint pl. Plutarkhosz inkább transzcendens élményre vártak a szentélyben, ahol az a láng lobogott, melyet Prométheusz rabolt el az istenektől az embereknek.
Önmagunk megismerésére figyelmeztette az ókori jóshelyre belépőket a bejárat fölötti sztélé felirata. Két és fél ezer évvel később, a Kiskunság aranyhomok buckáin, Kecskeméten szökött szárba a páratlan érzékenységű, Istenre pontosan tájolt, mélylátó Turai Laura, aki új poémáival a profán világból átvezető ösvényre, a lelkek útjára tereli a versszeretők figyelmét. Nem kell hozzá neki a szent babérfa levele és a Kasztali forrás vize, mint a Pythiáknak. Az „isteni megszállottságot”, az enthuiazmus tálentumát ajándékba kapta az Úrtól. Az emberi élet lényege inkauzális alapokon nyugszik, ok és okozat megfordul, mondhatnám úgy is, hogy előbb vet a víz gyűrűket s azután repül el a kavics a kezünkből: elrendeltetés, amit mi generálunk! Ezt azonban csak nagyon kevesen érzik meg, még kevesebben tudják szavakkal érzékeltetni. Turai Laura igen! Legújabb versei csak látszólagosan elégikus elmélyülések: egyetlen érzés fonalán (saját sorsa, a vágyak félrevezető ereje, Isten utáni epekedés, a másik ember titokzatossága etc) töri át az egyetlennek látszó antropomorf világ kőkemény burkát, ahol csak kevésszer érzi jól magát a költőnő, mert elé-elévillannak a valóság valóságának (amit mindig az ősi ikonokra is ráírtak!) rettegett-kívánt képei, szédítő terei.
Kétségkívül a misztikum felhője dereng minden poémája körül. A misztikus élménynek „sem színe, sem ruhája” nincsen, ahogyan Keresztes Szent János, a középkor egyházdoktora írta, a Minden és Semmi rejtélyes embere.
Isten úgy süt be a lelkünkbe, hogy annak minden ablakát megvilágítja egy pillanatra. Az élményt viszont, aki e kegyben részesült, mindenki másképpen éli át.
Turai Laurában reszkető kérdések, bizonytalanság és elfogadás marad. Gondoljunk bele: sok ismeretlen megérintett a teljes hallgatásba burkolódzhatott a misztikus élményt követően. És névtelenek maradtak, hiszen, hogy kicsoda élte meg e katarzist, tökéletesen mellékessé válik ezután, hacsak nem kap a prófétálásra isteni parancsot.
A költőnő tűpontos költeményeiből részleteket is nehéz kiemelni, mert a mondanivalót csorbítanánk meg vele. Egészen biztosan ilyen a Mi ez? című alkotása:
„Mit tesz az idő, hogy
meglátom mohás mosolyod:
emésztő reményeim
kis fekete szirmain, kis piros rózsákon át
sikító smaragd!
De meddig menetelnek a vöröslábú
katonák álmainkban
fehér folyókig?”
A költőnő félelmetes egyszerűséggel tárja elénk az emberi létezés lényegét és célját.
Így ír Olvadás c. költeményében: „Nem hajó vagy. Olvadó jégtábla a folyón// (…) A mostban rostokolva áldott minden színed, ha hagyod, hogy a // szivacsszívű ég magába igya gyarló vágyaid”
A Pogány imában a Jézussal való beszélgetés, ami sok évszázados kötött ima, föllágyul s Turai Laura legbelső világának végtelen törékeny képei tárulnak föl alig hallható hang kíséretében: „Csak egy szóval mondd // s álmaimra pillangót eresztek…”, vagy: „Csak egy szóval mondd (…) // nem szívom többé // haldokló sziluetted míg // csontjaimba fúlnak az estek…”
Nagy erénye a költőnőnek, hogy a pillanat milliomod részét is képes megragadni, nyilván, isteni kegyelemből s ezáltal oly misztikus örvénybe dobja az olvasót, ahol maga is átalakul (Persze, ha megvan rá a lelki nyitottsága és érzékenysége!) A Vörös és feketében ennek lehetünk részesei. A bogarak színes rajzolatától üstökösi sebességgel, pontos pályán száguldva, jutunk el a lélek röppenésének legmagasabb pontjára. „vérpiros bodobácsok hátán // a fekete jel – // most így tündöklik // a szív hogy minden mocskot elnyel, mit a // test rettegve belémar // a bőr és a hús // unalmasan lüktető // szöveteibe.// Oly hamar // vége annak a fényfehér // tündöklésnek, mit csak // a szív találhat // meg a nap alatt.”
A kecskeméti Pythia nem téved el a lélek útján, ennek, persze nagy ára van, egyszerre csodálattal és félelemmel kell nézni a világot, mely fölött a láthatatlan, végtelen birodalom nyújtózik, de ezért fájdalmas lelki történéseket kell átélnie, hiszen másutt barangol, mint, ami általában az emberek útja, tulajdonképpen Isten erdejében, ahol minden ismeretlen a földön élő számára s már Rilkétől is tudjuk, hogy minden angyal szörnyű… , legalábbis ezeknek a porladó szemeknek, melyek majdan, átalakulva, színről színre látnak.
Turai Laura költőnő vékonyka versfüzete, ha alaposan belemélyülnek, a középkori kódexeknél is súlyosabb üzeneteket hordoz. Csend, elmélyültség kell olvasásához. Akár több napjukat is kitöltheti egy-egy Turai-vers hordozása. De utána másként néznek az egész világra… Minden jelenség százrétegűvé válik!
(Szűz Mária mennybe ragadtatásának napján)
Illusztráció: kötet-méltató
Ezek is érdekelhetik!
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
