Domokos Johanna: Homokos partú, hideg vizű óceán (kispróza), Nyári móka (vers)*
*(A hetvenéves Zalán Tibor köszöntésére)
Megfordulunk. Az ablakon át látható sötét ég majdnem szünet nélkül megvilágított ezüstfehér a távoli villámok miatt. Kimegyünk. Kéz a kézben, lélek a lélekben. A vihar hatalmas csapkodása mindkettőnk nevében engedi ki a feszültséget. Villámok mindenfelől egyre közelebb kezdnek szorulni hozzánk, és hangjaikkal ijesztgetni. Tétován keresgélnek, előbb fényt adva az útnak, de még töltést nem. Csak a célpont megtalálásakor csattantják el ostoruk. Hanggal, látvánnyal együtt, fokozódik a szél, közeledik az eső, majd zápor, jégeső, és mi egy sötét éj dobozában rázkódunk, mintha a háromszor hatosra remélne a dobás. Közben tovább indulunk. Sodor magával a gyorsan változó, virágait, gyümölcseit megvámoló idő, mely olykor engedi, hogy beletekintsünk veszteségeinkbe.
A világválságot a gyerekek érzik a leginkább, és amit bennük tombol, a lecsupaszított nagyvilág kínjai. És ez a kettő annyira egy, és ezt ők annyira nem tudják, hogy legyőzhetetlennek, értelmetlennek tűnik minden. Csak a világválság nem az egyetlen realitás, amihez közük van, még akkor sem, ha oly kiterjesztetten árad, hogy minden más forrást elzár, és érezhetetlenül magába old. „Majd örülni fogsz a különcségednek – hallom nagyanyám bátorítását, ki mindig a legmeghökkentőbb, és leghihetetlenebb parabolákat tudta mondani – majd örülni fogsz sérelmeidnek. Mindenkinek erősek az őrzői, ne kérdezd, hogy miért.” De mily kevéssé hihető a mese jó vége, mikor testemtől, kiismerhetetlen énemtől, saját környezetemtől távol vagyok, velük harcban állok. Nem tudom elfogadni őket, nem tudnak elfogadni engem. A gyerek azt gondolja, hogy a test nem ő, az én nem ő, a környezet nem ő, hogy van valami boldog, igazán szép tágas, melyben helyet tudna találni minden. És ezt mind menedékként, testből való kiosonásként találja ki, míg egy út arrafelé mégis akad.
No. 1.
Megyünk, megyünk, mendegélünk hosszú időn át, és amikor már nem gondolunk rá, a vihar hátunk mögött maradt. Aranysárga hegydombokhoz érve az út jobb oldala learatott búzamező, és a kiszáradt tarló vörös cicabundára emlékeztet. Frissen sült, lágy kenyérré, melyben az ujjak számos járatot vájtak maguknak. A szemnek csak siettetett, lihegő pillantás jut, hirtelen pillantások, melyben a szemérmes félrenézés éppúgy izgató, mint az érintés. Ízlelem ezt a fogalmak nélküli fogva tartást, a megnyitott tekintetet, a végeláthatatlan teret, mely nem köti le a figyelmet, hanem kioldja. Mint azok a beszélgetések, ahol a hangos a jelentés nélküli, és a néma a követhető, az előhívható, melynek vonalán az öröm-üresség vetíti magát, és fogalom és alak nélküli cseppeket hullat a lélek tenyerébe. A sárga szőrme még az út bal oldalára kissé átfutott, de hamar megállt. Narancsligetek, szőlő lugasok sima ismétlődő táblái jönnek. Az úthoz úgy bújnak oda, hogy a sárgájában még kissé elveszhessenek, mert hozzásimulás nélkül ők sem lehetnek. A ligetek mögött csak sejtem, mi lehet.
Az idő úgy ébred bennem magára, mint a most megszületett csecsemő. Rápillantottan máris zsúfoltságig tele van őszökkel, tavaszokkal, eddig hozott sorsokkal, azok minden egyes rezzentével – mint végtelen háló, mely csomópontjaiban végtelen sok, visszatükröző kristály jegyzi fel magában egymást. Megtörtént sorsokkal, épp történőkkel, és sorra- vagy mégsem kerülőkkel, telítve van élő vagy elhagyott viszonyokkal, felismert vagy felismerésre váró állapotokkal. Az idő pontja az időtlenre épül, és épp ezért véget nem érhetően van addig, míg időnek nézik. Ott a gyerekkori szolgálás, az inasévek, a háborúkat megjárt és túlélt nagyapa, szerelméért marószódát ívó nagyanya, a sok élő és eltemetett gyerek, iskolai bentlakások éhe, lelki magánya, megalkuvások, anyanyelvért való szidalmazások, titkos esti pusmogások. Az idő nem elsőkből áll, hanem a sorsra kerültek és kerülendők cikcakkos lépcsőfokából.
No. 2.
A tájat látom, amint változik. A lugas előtt elfogy az erdők-mezők gomolyájából letekeredett hosszú cérna. A fák száradó leveleit megcsípi a fagy. Színek visszahúzódtak, és olyan lesz a táj mint arany-ezüstben játszó filmen. Minek a járatait rejti egy tánc, melyben a forma nem uralkodik. Inkább csak teret teremt a lendületnek, mely oly régen készülődik. A fehér puha, mint paplan, és csendjében hallani lehet a simogatás megindulását, a paplan lassan, hosszasan lüktető sercegését. Nem bontom le a benyomás jelképiségét az apró dolgoktól való eltávolodástól, a távlat megnyílásától, melyben dombgerincek megnyíló végtagjai kibontják ölelésükből az eget. Nem áll a tér, horizontpontjait állandóan küldi felém, hogy újabb szemeket bontson, melyek résein ömlik be nem a forma, hanem a fény.
No. 3.
A téren mindenki zavartalanul érzi a találkozást. Bárhová történik az elmozdulás, e döbbenet nem enged, és ha karjaidban, testedben követed a mozgást, érzed, hogy nem te irányítod, hanem rátaláltál egy mozdulatra, mely rád ügyelve, téged gyógyítva, védve visz. A táncba beleférnek az évszakok, a domborzati formák, minden magához húzó és távlatot engedő viszony. A fikusz megérinti az égen vékonyan hullámzó felhő ősz haját. Lélegzem, és a levegő könnyűnek tűnik, keresem az idegenséget az arcomon, mely megnehezítené a beszédet, de a tánc hatása másként bomlik tovább. Házasság. Gyerekek. Szülők. Teendők. Magány. Minden oly pontosan hibádzik, hogy csak bele kelljen lépni, és hozzáadni a személyes színeket. Az összeillés melyik hangon szól? Az átélés nem a felületi zárlatokat keresi, hanem az együttérzésből fakadó megértést. Könnyek patakzanak arcunkon, a feloldást az együttérzés nagy tengerében érjük el.
Azon a ponton, ahol nem keressük a partot, mégis szilárdan állunk. Ez a mindig meglevő ajándéka a képzeletnek, az életnek. Állunk a lövészárokban, és süvöltenek mellettünk a golyók, állunk a gázkamrák és biztonsági szervezetek várakozó szobáiban, ki-be emigráljuk a földet, mint kukac az almát – mégis a sokk hatását nem engedjük befurakodni a képbe, mégis az élet szenvedéseit mellőzhető kellékeknek vesszük, és elcsodálkozunk egy apró mozzanaton, az előbúvó bogár cikkcakkos útján a fikuszfa törzsén, mely a sűrű lombozaton át egy magasan száguldó felhőt szemlélve belopakodik az üres csendbe. Ez a minden rész közé lopakodott ürességgel egymáson át növekszünk, oldódunk, mint teatöltés közben keletkezett száz meg száz apró kis gyöngyszem, mely egymásba pattan, és végül eltűnik.
No. 4.
(Fotók: a szerző)
Domokos Johanna: Nyári móka
Zalán Tibornak
A cél a bölcs, ki nem retteg,
Mi szorong és törékeny,
Abban szabad.
Megoldást nem keres.
Maga az oldás meg szerelem.
Megváltani vissza az Út viszi utasát.
Se fel, se le jelen,
se előre, se vissza itt-most.
Döntést ezek felett nem hoz, ki ír.
Ami él, abban nincs egy ír-árny,
Csak egyik forrása az egy.
Miben lény ege.
Ünnepi szavakat keresek,
itt vannak valahol.
Elrejtenek előlem.
De veled ünneplünk, Uram, veled!
Égi szerelmes!
Bolondok tehozzád magunk,
mert szénakazalban találunk, mégis
majd megint keresünk.
Illusztráció: fotórészlet (D. J.)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
