Tanulmány

augusztus 25th, 2024 |

0

Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 2. rész*

*(Az első rész itt olvasható: http://www.naputonline.hu/2024/06/14/pergel-ferenc-orley-istvan-elete-es-munkassaga-1913-1945-1-resz/ )

Az alábbi tanulmány Pergel Ferenc 1967-ben megvédett szakdolgozatának szerkesztett, korrektúrázott szövege. A forrásmegjelöléseket az eredeti szöveghez hűen zárójelben hagytam, a lábjegyzeteket én írtam – kiegészítendő a szöveget „A Flocsek bukása” c. kötet megjelenése utáni recepció és kutatások eredményeivel.
Köszönettel tartozom Dr. Bakó Endrének a kézirathoz fűzött értékes észrevételeiért, javaslataiért.

P. Gulyás Márton

•

Pergel Ferenc: Örley István élete és munkássága (1913-1945) – 2. rész

IV./4.

Novellák

Az „Utcai baleset” és a „Betegség”

Az „Utcai baleset” 1941-ben jelent meg a Szent István Társulat „Magyar Irodalmi Almanach”-jában, a „Betegség” három évvel később, 1944-ben, a Magyar Csillag április 15-i számában látott nyomdafestéket, de napvilágot már nem. Ez utóbbi három ember (Illyés Gyula, Illés Endre, Vas István) tulajdonát képező, féltve őrzött, kincset jelentő levonatában el is tűnt. Még Örley barátai sem emlékezhettek rá. Furcsa, hogy éppen az Örley-képet annyira eltorzító Illés Endre hívta fel a figyelmet erre a novellára, bár meg kell hagyni, hogy abban már nincs köszönet, ahogy ezt tette. Mindenesetre az a fontos, hogy Vas István kigépeltette, rendelkezésemre bocsátotta a művet, amely szerkezetben, írói módszerében új vonást mutat – és ebben a tekintetben előrelépés a „Flocsek”-hez képest.

Az „Utcai baleset”-tel pedig azért került szomszédságba, mert sok közös vonásuk van, ugyanakkor az „Utcai baleset”-ben felfedezhetők olyan részletek, amelyek általában gyengéi egyes novelláknak, és miattuk tűnik némely műve kissé elavultnak. Azonban, ha lefejtjük róluk ezeket a sallangokat, akkor kitűnik, hogy az írás megállja a helyét a legmodernebb és a legszínvonalasabb irodalmi alkotások mellett is.

Az „Utcai baleset”-nél egyik legszembetűnőbb vonás a cselekmény előrehaladásának módja.

András nyári szabadságának utolsó napját tölti a városban. Csavarog erre-arra, közben találkozik egy lánnyal, akivel egyszer télen, egy bálon táncolt. A lány rábeszéli őt, hogy kísérje el a strandra. Meleg van, borzasztó hőség. András kötélnek áll. A lány – Erzsike – egy boltba megy. Mire kijön, Örley elvégzi a már jól ismert idő- és hangulatmutatványt, de olyan bravúrral, amilyenre nincs példa egyik írásában sem.

Már nem akar strandra menni a fiú, menekülni akar, megszökni a lánytól. Lemarad tőle, a lány az úttestre lép:

„András (…) később így emlékezett: villanásnyi idő lehetett… Kiáltott, megállt, Erzsikét még továbbvitte a lendület: vagy háromlépésnyire lehettek egymástól. Erzsike az ordításra megtorpan (…) néz, értelmetlenül, bután, ijedten… És ekkor senki sincs körülöttük…

Az autó mintha csak a kövezetből szökkent volna ki…

Andrásnak talán előre is rándult a keze (…) de ő ugrott hátra. (…)

Az utolsó kép: szakadozott, fonálvékony szürkeség – Erzsike már zuhanóban, az autó előreszegezett orral, mint egy krokodil… Hatalmasat ugrott, szinte zúgva repült… Minden kialudt…

Semmit sem lát.

Lassan, óvatosan, mint aki egy szobrot mozdít, kiegyenesíti a lábát.

Még csend… Vagy talán óriási zsivaj… Hol van? Most ugyanolyan lassan, ahogy előbb a lábát mozdította, fordítja a fejét… (…)

Még előre is lép… Megemeli a sarkát is, mintha ágaskodnék… De aztán csak inkább húzza hátra a lábát: örvendezve megnézi a járdaszigetet, jelezve, hogy onnan jobban fog látni…”

Még egy lépés hátra, aztán még egy. Hat méter, már egy hirdetőoszlop mögött áll.

„Mindez: talán egy perc.(…) mintha nagy kínnal leoldozná magát az oszlopról: fordul és lép…

Két lépés, aztán ismét kettő… (…) És most már megy, lépeget, egyre gyorsabban, egyre szaporábban…” Süt a nap, szörnyű a hőség. A nevét nem tudják. Nem hívhatják tanúnak. „Mindenesetre elhatározta, hogy nem nézi meg a délutáni lapokat, és nem olvassa el a reggeli újságokat sem.”

S nem tudott meg semmit a balesetről. Egyszer télen felhívta Erzsikéék lakását. Zavart csend, amikor a lányt kérte. Persze nem egészen biztos, hogy az ő lakásuk volt. El is költözhettek, melléje is tárcsázhatott… Leül egy padra. Megijedt? Az utca: látvány, képek. „Mint egy film. (…) Minden mozog, zeng, lüktet, óriási film, senki se él… (…) De ami a legfélelmetesebb: ő is… igen, ő is… mintha már csak ebben a filmben élne…”

A cselekmény tiszta, világos. Lélektana kín, de igaz. Aljas, gálád, erkölcsileg kifogásolható, rendőrileg büntethető, de igaz és jó. A gyávaság, az undorodás lélektana! Valóban elítélendő? A novella születésének éve: 1941.

Az égen repülők százai, a lövegeknél százezernyi katona. Mind, mind arra törekszik, hogy minél több házat, embert pusztítson el. Kitüntetést kapnak érte. Hősökről szólnak a novellák, riportok százai. A gyilkoló hősökről. És ebben a novellában a lelkiismeretről van szó. A gyáva ember lelkiismeretéről, aki megijed egy utcai balesetet követő kihallgatástól. És fél, fél attól, hogy megtudja az igazat. És a borzasztó: soha nem tudja meg azt, hogy mi lett Erzsikével. Tovább él ezzel a ballaszttal.

A modern ember lélektana ez, csakhogy olyan emberé, akinek mégis marad valamije, amely inkább a humánum irányába mutat, emberi tulajdonságot példáz. Nem a büszke, gyilkolni, bombát dobni kész hős, akinek az áldozatairól talán soha nincs tudomása. S mégis: talán éppen ez a struccpolitikás lelkiismeret teszi alkalmassá a modern embert arra, hogy öljön, gyalázatos tetteket hajtson végre. Elfelejti, el kell felejtenie, talán tudnia sem szabad tettének következményeiről, mert megőrülne, öngyilkos lenne.

Ennyit a novella cselekményéről és lélektanáról mint igaz, reális jelenségről. Még szólni kell a szerkezeti eloszlásáról, az írói megoldásról.

Két kulminációs pontot tapinthat ki az ember a műben. Az egyik: amikor Erzsike a boltba megy és András vár. Ebben a jelenetben pár perc alatt elvégzi az író a múlt, a jövő és a jelen rettenetes időmutatványát, meggyötri hősét, annyira, hogy az előző felszabadult érzéshullám süllyed, annyira, hogy már szökne a lánytól. (Más összefüggésben idéztem fentebb e jelenetet.) A másik csúcspont szintén időkezelési és lélektani bravúr: a baleset előtti, alatti és utáni pillanatok. A tér, az idő és a történés borzalmas relativitása, ugyanakkor a tények megcáfolhatatlan objektivitása miatti súlyos valósága. Ide tartozik a novella befejező része is, az érzékek relativitása. Amikor a telefonálás után András a padra ül,

„Iszonyúan csodálkozik.

Most ebben a pillanatban, és csakis ebben, és soha máskor: András elhiszi, hogy Erzsike volt. Hogy most van-e még, nem tudja… De Erzsike volt, élt, létezett… Nem akkor tudta ezt, (…) mikor az oldalán haladt az utcán… Csak most tudja, soha máskor. Most annyira, hogy szédül bele…”

Nincs ezekben a jelenetekben egy felesleges szó, egy felesleges mozdulat sem. Minden a helyén van.

Ez az önkínpadravonás ilyen vagy olyan formában megtörténik minden novellában, s válik emiatt minden novellája egy darab valóságos kínná, fájdalommá, annyira, hogy az ember legszívesebben letenné, de érzi, hogy nem szabadulhat ettől a hasogató, förtelmes kíntól, mert ez őbenne van! Ahogy nem szabadulhatott Prométheus a májától sem, amikor tépte a keselyű.

Az „Utcai baleset” kapcsán említem meg azokat a kevéssé dicsérendő vonásokat, amelyek egyes novellákat nehézkessé tesznek. A „Flocsek”-nél vázolt szerkezet legtöbb novella sajátossága. Így csak nagyon koncentráltan lehet követni az író képeit, gondolatát, a mű cselekményét. S ha ilyen – meglehetősen csigavonalú – szerkezetben az ember fölösleges tájleírással találkozik, akkor könnyen elveszíti a gondolati, cselekményi fonalat, sőt, mivel irodalmi alkotásról van szó, a hangulat is áldozatul esik, annak ellenére, hogy az író éppen ezt, a hangulatot akarta fokozni, vagy legalábbis megtartani. Az „Utcai baleset” ezzel a képpel kezdődik:

„Fényes és forró nap volt, júliusi délelőtt. A város tündökölt, lángoló tetőkkel, tűvékonyan izzó tornyokkal, nagy mézes-mázos olvatag puffadó kupolákkal. A kirakatablakok pattogtak és szikráztak, érces, üveges fényesség szikrázott szerte az utcákon, a kövezet szalagja ezüstösen füstölt. Bazári tarkaság a járdán, színes, lompos, cigányos nyüzsgés: az úttest felett a fulladtan kavargó lármában mintha láthatatlan korbács csattogott volna szüntelen. Duhaj és dühödt ostorok, … puffogó gépkocsik…” – és így tovább.

Azonkívül, hogy a képek hangulatok túlkeresettek, a jelzők puffognak, nem is túlságosan eredetiek. És ami még inkább kifogásolható: a novella második bekezdését olvasva a hős, aki „tíz óra tájban lépett ki a kapun” újra érzi az első bekezdésben írtakat. „A harsány kép az arcába rohant.” És jön a felsorolás újra. Néha ugyanazok a jelzők, ugyanazok a fordulatok. Ismétel. Csaknem három oldalon világítja meg ugyanazt a dolgot, ugyanúgy ismételve. Annyira, hogy a kép már-már hitelét veszti. A kevesebb jobb lett volna. Mi sem bizonyítja jobban ezt az állítást, mint egy másik írása, a „Farsang”[1] hasonló hibája. De ott nem sorokról, hanem oldalakról van szó. Tíz-tizenkét (gépelt) oldalon ábrázol statikusan egy tételt. Valósággal illusztrál. S amit elmond, annyiszor bizonygatja, hogy a végén gyanússá, majd valótlanná válik. A „Farsang” hőse, a katonai főreál hetedik éves növendéke megváltozik. Kimenőre jár. S amikor bejön, akkor ő a társaság lionja. Táncol, bridzsel, úgy, mint senki az intézetben. A későbbiekben derül ki, hogy otthon ő nem táncol, nem kártyázik, csak ténfereg, unatkozik és utálkozik. Így sok mindent meg lehet tanulni, de táncolni és bridzsezni nem. Ez már a dolgok logikája és realitása. És így a középpontba állítani egy alakot, aztán megírni róla jól, hihetően a valóságot – az egész műnek elveszi az epikai hitelét.

Ez a két példa talán eléggé érzékelteti azt a gondolatot, illetve aggodalmat, hogy ilyen jellegű modorosságok néha a legjobb írás minőségét is leronthatják, mint történt ez az „Utcai baleset” esetében.

Ahol már nem találunk ilyen modorosságot és szerkezetileg is egységes írás: az a „Betegség”, Örley legutolsó fennmaradt műve. Bár a novella terjedelme harminc gépelt oldal, nincs benne egy fölösleges mondat, egy fölösleges szó sem.

A novella hőse Béla. Felébredt. „Ebben a pillanatban kiütött rajta a veríték. (…) Semmi kétség, a betegsége kiújult.” A betegség: kankó. Hat hónapja kezelteti magát. Félig vagy egészen gyógyult, de az orvos még tiltotta a nőtől. Nem is a betegsége, hanem „az szorongatja hideg ujjakkal a torkát, ami éjszaka történt.”

Mária volt fent nála, egy úrilány. Röviden jellemzi Máriát, aki elszegényedett, Erdélyből-ideszakadt családból került a nagynénik palotáiba. Gépírást tanult, egyedül akart a lábán megállni. Egy jómódú ügyvédagglegény szerelme volt, de a család nem tűrte az ilyen kapcsolatokat. Így kötött ki Mária András mellett. Fél éve már. S hajnalban hazavitte. Egymásé lettek. Ő, András akkor boros volt ugyan, de furcsa: hajnalban és reggel szerette Máriát. S most ezt a Máriát fertőzte meg!

Ennyi az indítás. Rideg, tényszerű, szinte naturalista aprólékosság. Csak annyi és csak úgy, hogy az olvasó éppen az eszét veszítse belé.

Rohan az orvoshoz, a barátságos pajtáskodó orvoshoz. „Rekedten, fulladtan beszél, ég az arca, egész teste remeg.

Dombos füttyent.

– Ejha, pajtikám, sajnállak, kellemetlen.”

Aztán cinikus, férfi-cinkos hangon folytatja:

„– Te is kaptad valakitől, pajtikám. – Erélyes kézmozdulat, rábeszélő tekintet: – Hát most őnagysága kapta meg… (…) De nem, egyáltalán ne veszítsd el a fejed.”

Vizsgál, laboratóriumi célra váladékot vesz. Szombat lévén az eredmény csak szerdán lesz kéznél. Szerdán. És amit még megtud! Hogy a nők gyógyítása nagyon nehéz, egy, másfél év.

Most már mehet az utcára. Nem tudja egész biztosan, hogy fertőző-e még. Nem tudja, hogy Máriát nem fertőzte-e meg? És nem tudja, hogy ha megfertőzte, mit csináljon?

Hogy mondja meg Máriának?

A lány gépíróiskolából megy haza. Követi. Nem mer szólni neki. Mária ablakait lesi. „Ha bemenne… Az ajtóhoz menne (…) megkopogtatná az ablakot… Mária kihajolna s ő rögtön azzal kezdené…” De nem tud az ablakhoz menni. Szerencsére. Hajnalig tépelődik. „Egy év, másfél év…” Orvos, titkolódzás. Végigkínlódja saját félévét. S akkor „Valaminek a mélyére ért. Nem bírta tovább.” Aztán a gondolat: feleségül veszi Máriát. Vasárnap társaságban találkozik Máriával, aki elejinte kerüli. Végül beszélgetnek. Mária boldog. Újra régi szerelmével volt és vele lesz, Bélával még beszélni sem akar. Feláll, a válla fölött dobja hátra:

„ – Isten veled!”

Szóval nem kell megmondania Máriának. Egyszerre csak nyugalom járja át. Majdnem boldogság…

Aztán jön a szerdai diagnózis: nem beteg már. Nem is fertőzhetett.

Mária férjhez ment. Egyszer találkoztak, de ő elkerülte, mert nem tudta megbocsátani azt, ami kettőjük között történt.

A novellát hat kis fejezetre tagolta. Ebben a szerkezetben arányosan – rövidebb, hosszabb lélegzettel, ahogy az anyag megkívánta – bonyolódik a lélek. Mert hiszen nehéz cselekménybonyolódásról beszélni. Talán bonyolódása egyáltalán nincs, csak az alaphelyzetből kiinduló fokozás. Fegyelmezetten simulnak bele a múlt történetei – Mária szerelme, előkelő helyzete, András kezelése hat hónapig – és nem zökkentenek ki, hanem egyre jobban feszítik a lelket. Szinte pattanásig, őrülésig viszik Andrást. Mert a jelen és a jövő most úgy játszik egybe, hogy nincs kiút, csak a szégyen, és főleg a várás, szerdáig, a bizonyosságig.

A bizonyosság őrjítő: Mária is trippert kapott. A jelen elviselhetetlen, mert csak szerdán tudja meg, hogy kapott-e? Valóban olyan állapot, amelyet nem lehet már fokozni. Megoldás kell. S megjön a megváltó gondolat: házasság. Akkor együtt járnak orvoshoz, kéz a kézben, ülnek a várószobában, mennek a lépcsőn… Gyalázatos kilátás, de kilátás.

S ekkor jön Mária, aki mégcsak nem is akar vele beszélni.

Aljas, gyalázatos, undorító helyzet. Megalázkodás újra és ismét. Ó, nem Mária előtt, hanem önmaga előtt. Ez az új kínpad: a kankó, a gonococcusok. Mit vált ez ki egy önmagával időnként őszintén szembenéző emberből? Meddig bírja, milyen mély az aljassága? Hol van itt Mária? Él, ügyei vannak, de András lelke a lényeg az új kínpadon. És ismét mond valami újat, ismét többet tud meg az emberről, aki elolvassa a novellát. Hogy mit? Talán azt, hogy ki kell bírni. Talán azt, hogy a becsületes ember számára van megoldás, talán azt, hogy jobb áldozatnak lenni, mint hóhérnak. Tudniillik ez az András-típus inkább áldozat. Hisz a gáláns, lelkiismeretlen ember megvonja a vállát és odábbmegy. Ő nem áll odább, vállalja a következményeket, még egy egyszerű esetben is. A világégés finisében van a lélek. Kínlódó, vonagló lélekkel áll András Mária előtt – Mária előtt? Nem! Önmaga előtt.

Ebben a vonatkozásban az út egyenes a „Flocsek”-ig. Ahogy a „Flocsek”-től is egyenes út vezetett a „Betegség”-ig. Ezen az úton találhatunk ilyen vagy olyan hatásokat. Nevek, íróalkatok kívánkoznak néha a toll alá. A novellákat olvasva azonban eltűnnek a nevek. Mert ezekben az írásokban egy lélek feszült hídként nyolc-kilenc éven át. És ez a lélek Örley Istvánnak, az írónak a lelke volt.

Debreczeni Gyöngyi és Örley István a Lukács- fürdő melletti Tarján-bárban (később Lukács-kert) (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatár)

V.

Kritikák

A nosztalgiák elsősorban a kritikuson merengnek, de furcsán: boldogtalan fiatal kritikus, bolond, becsületes, könyörtelen szerelmes, stb. Komolytalan jelzők. Megalapozatlan és főleg szellemükben hazug tételekkel nem is foglalkozom. Hogy milyen volt Örley a kritikus, azt mondják el maguk a kritikák.

Huszonöt rövidebb – recenziószerű – és hosszabb – tanulmányszerű – írást sikerült felkutatnom. Az első: Maugham „Örök szolgaság” című regényének ismertetése másfél flekken, az „Új Magyarság Vasárnapja” 1937. november 28-i számában jelent meg[2].

Az utolsót a „Magyar Csillag” közölte 1944. április 1-i számában. Hét év termése a 25 írás. Tematikájuk átöleli az egész irodalmi életet. Külföldiektől kezdve a színházig, verstől a regényig, lezárt életművektől a kezdők szárnypróbálgatásáig, mindennel foglalkozott egy keveset. Anyaga mennyiségre kevés, fajsúlya azonban nagyon nagy sűrűséget mutat. Ez a fajsúly teszi lehetővé, hogy önálló tematikai csoportonként tárgyaljam az írásokat. Bárhova nyúlt tollával, ott nyomot hagyott, de olyant, amely még ma, huszonöt-harminc év távolából is élő, valóságos gondolatokat sugároz. Izgalmas, élő irodalomtörténet ez a pár mű, az irodalomtörténet szagtalan, íztelen, színtelen, atmoszférátlan lombikja nélkül. S különös izgalmat is kelt, mert a ma beérkezett, kanonizált írók első lépéseit is látta, egyengette, becsületes, kemény szóval.

A kritikák összefüggő olvasása után, egy (nem kronológiai, hanem) tematikai csoportosítás alakult ki szinte az írások öntörvénye szerint. Ezért a következőkben ezt a gondolatmenetet követem.

1. „Irodalom a színházban”

Anélkül, hogy valami erőltetett aktualitást adnék Örley színházról szóló írásainak, hadd hivatkozzam az Élet és Irodalom 1967. április 15-i számában megjelent tudósításra, amelynek címe: „Író vagy rendező?”, alcíme: „Vita színház és irodalom viszonyáról”. A tudósítás egy lezajlott vitát ismertet, amelynek bevezető előadását Nagy Péter egyetemi tanár tartotta, „Színház és irodalom” címmel. A vitában írók, rendezők vettek részt. Álljon itt pár író neve: Hubay Miklós, Örkény István, Illés Endre, Hegedűs Géza, Gyárfás Miklós. Semmiképpen nem célom a vitával foglalkozni. Csak a ténye miatt idéztem. Az a tény, hogy a Színházművészeti Szövetség, az Írószövetség és a Pen Club rendezésében ilyen vitára került sor, nagyon jó dolog, különösen azért, mert megfelelő kontrasztot ad a mondandómnak, vagyis: Örley István színházi írásaiban azért harcolt, hogy a színdarabokat művészek, írók írják. S hogy nem volt hiábavaló és álprobléma amivel foglalkozott, azt az előbbi utalások bizonyítják. Függetlenül attól, hogy egyes kérdéseket (pl. Németh László-ügy) már elintézett az irodalomtörténet, mondanivalója, írásainak eszmeisége és vitalitása átnyúlik a koron, egészen máig.

Az első, színházzal foglalkozó írása a Magyar Csillag 1942. évfolyamában (I. köt. 173-175. o., „Disputa” rovat) látott napvilágot. Címe: „A ‘Cseresnyés’ és Keresztury Dezső kritikája”. Vitacikk ez, nem bírálat. Vitatkozik Kereszturyval, aki a Magyar Csillag előző számában kritikát írt Németh László „Cseresnyés” című drámájáról. A vitacikk Keresztury címére szól, de szól végeredményben az egész kritikusi gárdának, hisz a darabot egyértelműén elítélték, kibelezték. Na és nemcsak a darabot, hanem íróját is alaposan eltángálták szellemi furkósbotokkal, fejbe verték szellemi kőbaltákkal. Csak úgy ízelítőül álljon itt néhány részlet a Vigiliában megjelent bírálatból, amelyet Possonyi László a folyóirat szerkesztője és színházi kritikusa írt:

„ (…) Ez hát a darab. A legbosszantóbb benne, hogy igazi dráma is kerekedhetett volna belőle, hisz a nyersanyag íróért kiált. (…) Már csak anyaggazdálkodási szempontból is fájó, hogy ennyire elrontják a drámai helyzeteket és mindig melléjebeszélnek a lényegnek. Mert nem elég az, hogy az alföldi sárban habfehér mackókba öltöznek a suffragettek és kubikusok. Hanem olyan mondatokban kezdenek beszélni hozzá, amely cseppet sem a jövő hangja, hanem egy százév előtti, különben tiszteletre méltó drámai hang. Ha Németh László egészséges tehetség lenne, nem pedig idegenszerű, kiagyalt lombikember, akkor mondattöredékeit harmonikus egészbe kapcsolná. (…) Ő azonban úgy tesz, mintha a jövőnek dolgoznék és minél félműveltebb valamely hallgatója, annál inkább elhiszi neki, hogy ami homályos, gongorisztikus, felemás, az egyúttal mély is. Hát így mélykednek a színpadon is ezek a „mélymagyarok”, hogy alaposan összezavarják a dolgokat, aztán várják, hogy a közönség kiokoskodjék belőlük. (…) A legremekebb és valóban aktuális darab ott áll előttünk romjaiban, mint valami kitűnőnek készült vacsora, amelyet a rossz szakácsné pocsékká tett.(…) a farmnak keresztelt átoktanyáról (…) menekülnek az emberek. (…) A közönség is ezt szeretné tenni, dehát több önfegyelemmel áldotta meg az ég, mint a szerzőt.” Bár ami azt illeti „a szerző önreklámja is jól működött (…) hisz a veszett fejsze nyelének megmentésére azóta a szerző szétkürtölte, hogy borzalmas atrocitás történt, mikor darabját tiltakozása ellenére előadták. (…) A szerző azt állítja minden esetre, hogy rosszul játszották a darabját. (…) A Nemzeti Színház közismerten legmagyarabban és legszebben beszélő tagjai azonban (…) olyanok voltak, mintha valami hadifogolytábor gyanús zagyvalékát tették volna eléjük, amelyből csak nagy erőlködéssel  lehet egy-egy hús vagy- káposztafoszlányt kihalászni. (…) Kérdéses-e, hogy meglehetett volna-e úgy hangszerelni a darabot, mint néhány Szomory-drámát hangszereltek meg (…)” Nem, mert a színészek ”(…) ezt a lombikságos, kiagyalt, sokszor már-már germanizmusnak ható magyarságot nem emészthetik meg. (…) Hol van hát a hiba, a különben sok részlettehetséget eláruló szerzőnél, aki kritikusnak valóban a legérdekesebb mai jelenség. (Kiemelések tőlem, P.F.)” (Vigilia, 1942. I. köt. 73-76. o.)

Az egyik legmértéktartóbb és legszolidabb kritikust idéztem, a kor és hangulat aláfestésére. Huszonöt év múlva már nem izgalmas a jelenség, hisz megtörtént a nagy fordulat. A félszázaddal elmaradt magyar dráma, színház és közönség utolérte egymást – nem a kort! Huszonnégy Németh-dráma született azóta, és a színházak telt házzal játsszák a darabokat. Megtörtént Németh László pajzsra emelése is, kanonizálták stb., stb. De irodalomtörténetről van szó! És amikor Szomory, Bús-Fekete, Herczeg, Márai neve fémjelezte az irodalmi „non-plus ultrát” e színházban is, letenni a garast Németh mellett, és látni a jövőt, a későbbi Némethet, az valóban művészi-kritikusi képesség volt. Mert bizony ezt a valóban zavaró és idegen fehér mackók mögött kellett meglátni. Szóval ilyen zavaró körülmények mellett kellett meglátni a drámát, az útkereső ember drámáját és Németh Lászlót, aki majd a „Villámfény”-nél vagy a „Szörnyeteg”-ben veti fel ezt a kérdést, lép vissza vagy előre.

Az idézett részt egyébként érdemes még egy szempontból megfigyelni. Ismerős hang! Amikor a mű okán az írót ócsárolják, vagy éppen dicsérik. Ma sem idegen probléma ez! S ha van kritikus, aki ettől mentes, akkor Örley István ilyen. Pedig még nem láttam szubjektívebb, szuggesztívebb kritikai stílust, mint az övé. Figyeljük csak meg a „Cseresnyés”-vitacikk indulását: (Minden jobb meggyőződésem ellenére sokszor kénytelen vagyok oldalakat idézni állításaim bizonyítására, mivel a feldolgozott anyag szinte teljesen ismeretlen és nehezen hozzáférhető. Ez legyen mentség az előző, de a következő hosszabb idézésekért is. P.F. )[3]

„Semmikép sem vállalkozik valamilyen hálás és eredeti szerepre az, aki buzgó, de elkésett harcosként a ‘Cseresnyés’ körüli vita küzdőterére siet akkor, midőn a harcmezőn durrogó fegyverek nyilván már mind elnémultak, s legfeljebb egy-egy magányos ágyútorok füstölög még. Vállalom e felsült harcos szerepét, mert azokhoz az – úgy látszik – kevesekhez tartozom, akiknek a ‘Cseresnyés’ tetszett. Viszont annál kevésbé tetszett Keresztury Dezsőnek a darabról irt bírálata a Magyar Csillagban.

Hogy a Cseresnyés milyen nemes, kivételes anyagot felmarkoló mű – ezt Keresztury is hangsúlyozza. Csak… és itt az első, döntőnek szánt ellenvetés: a darab drámai formája ’hevenyészett és omlatag’… a szerző tűz-víz elemeket akar egyesíteni sikertelenül… idézem Kereszturyt: ’Németh László egy az eszmék dialektikájára épített tétel- és programdrámát párosított össze egy szép és tiszta ívű emberi tragédiával… s az ötvözetből egységes művet öntenie nem sikerült…’

Summázva: a darab alapvető szerkezeti hibákban szenved.”

Fölöslegesnek tartom az egész vitát ismertetni. Csupán olyan vonásokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a szubjektív kritikai hang és az objektív műérték kibányászásának dialektikus egységét mutatják ki, továbbá a kritikus Örley esztétikai felfogását tükrözik.

Keresztury szemére veti Némethnek: „tragédia és happy end.”

Örley: „Tagadhatatlanul szépen hangzik: tragédia és happy end! De valójában a darabból a tragédia igazi elemei ugyanúgy hiányoznak, mint ahogy a végét is igen kevéssé merném a happy end egy mélabúsabb unokahúgának nevezni… A dráma központi eszméje: Tartsd magad! – tehát nem valamilyen szárnyaló, lendületes cselekedet hittétele, de a szívósság csupa-kételyből kiégő jeligéje.” Tragédia van a darabban, a középső lányé, aki a család széthullása miatt lesz öngyilkos. „Jól értsük meg, ez kergeti halálba, nem pedig például az apa, Cseresnyés Mihály…” „Nem, az író az egyetlen lehetséges irányban viszi és fejleszti a Cseresnyés cselekvényét. A darab pedig egyáltalán nem happy enddel megfejelt tragédia, hanem egy ember drámája, akinek végzete nem az összeomlás, hanem az a magány és újrakezdés, melyet az utolsó felvonás képletszerű tisztasággal mutat fel.”

„De nézzük K. másik súlyos ellenvetését. ’Hős-e valóban ez az ember?’ – kérdi –: ’Jelentékeny egyéniség…’ Leírtam már néhányszor: Cseresnyés Mihály nem hős. Keresztury talán annak szerette volna látni, de Németh Lászlót már sokkal kevésbé aggaszthatta ez a kérdés (lépten-nyomon s könyörtelen leleplezi főalakja gyöngéit). Összeesik-e ettől a darab? Semmi esetre sem. K. maga is céloz a drámai ’hős’ fogalmának fölötte problematikus mivoltára – valóban, ez a fogalom szinte kritikusok számára készült csapda! Szívesen elismerem azonban a másik kérdés döntő fontosságát.

Ha Cseresnyés Mihály nem volna jelentékeny egyéniség, csakugyan nem volna négy felvonáson át helye a színpadon…

Nos, én egy pillanatig sem kételkedtem Cseresnyés Mihály ’méreteiben’. De azt hiszem, hogy K. is csak a színházból kijövet kezdte igazán törni a fejét: ugyan mi ördögöt csinált ez a Cseresnyés Mihály, amivel bebizonyította, hogy jelentékeny egyéniség? Mert éppen ez az, csakugyan nagyon keveset csinált. Mi itt az igazság? Az, hogy semmiféle szabály nincs. Egy drámaíró különleges tehetsége lehet az – és csodálatosképp mindig a legkülönbek hajlottak erre, de legalább is jó részük –, hogy anélkül, hogy alakja törne-zúzna, robogna a színpadon, a néző lelkébe tudja szuggerálni ennek az alaknak jelentős körvonalait. Mivel éri el ezt Németh László? Kimondom kereken, minden iskolás szabály ellenére, azzal, amit Cseresnyés Mihály mond. És hozzáteszem: ritkán éreztem meggyőzőbben, hogy a szó, ha valóban mélyről és forrón felszakadó, ha mögötte a lélek akkora szenvedélye és felfűtöttsége áll, mint a ‘Cseresnyés’ szavai mögött, mennyivel több lehet a hivalgó színpadi akció minden zenebonájánál. Az ilyen szó önmaga is dráma: sűrű élet, villanó igazság, perzselő költészet! – még színpadi értéke is jóval több egy-egy leleményesen kifőzött ’drámai összecsapásnál…’

Tagadom, hogy a Cseresnyés nyelve oly irdatlan messze esne, nem hétköznapjaink átlagnyelvétől – mert ettől csakugyan messze esik  –, de egy oly nyelvi ideáltól, melyet legalább is színpadon, jelentős sorsú kortárs-alakok ne beszélhetnének. (Az ideálnak itt természetesen semmi általánosító értelme nincs. N.L. színpadi nyelve egy emberhez kötött.)… A dráma semmikép sem hétköznapjaink légköréből került fel a színpadra, ennél sokkal egyénibb, személyesebb líraibb veretű. Mondhatnám: épp egy olyan ember drámája, aki minden vonatkozásban fellázadt hétköznapjaink ellen! De nyugodtan nevezhetném a Cseresnyést utópiának is, nem napok, hétköznapok, de évek, sőt évtizedek felett lebegő utópiának, melyet az írónak szükségszerűen is ki kellett emelnie a jelenből – minél magasabbra! N.L. színpadi ‘stílus- romantikája’ itt szinte önkéntelen szolgálja a darab mondanivalójának elszigetelését – éppen hétköznapjainktól. Mármost hogy állunk ezzel a nyelvvel és a nézőkkel? Akik a Cseresnyés gondolatvilágát megértik, szerintem értik a nyelvét is, de még élvezik is, forrósodnak tőle. A nézők egy másik csoportja sem egyiket, sem másikat nem érti – ezeknek viszont beszélhetne N.L. pápuául is! A megalkuvás itt keveset, talán semmit sem segítene. Kétfajta, egymástól élesen elütő műveltségről, lélekről van szó. Az egyik benne él korunk igazi, magyar és európai eszmeáradataiban, a másik legfeljebb a felszín habzásából kortyolt egyet-mást. A színdarab ma színház, szerző és közönség közös alkotása, állítja K. Hát igen, csak valakinek tán mégis védenie kellene a szerző, illetve a költő előjogait.”

Nos, ehhez nem kell kommentár! Válasz ez Possonyinak, Kereszturynak, mindenkinek. Persze annak is, aki azt hiszi, hogy a kritikának színtelen, jellegtelen „mi istenkegyelméből”- hangvételűnek kell lenni. Sőt! Minden nagy kritikus a saját hangján lett nagy – természetesen saját gondolatát továbbította ezen a saját hangján. Ez az! A saját gondolat, amelyben nem fukarkodik Örley következő írása, az „Irodalom a színházban” című vitacikke sem. (Megjelent: Magyar Csillag 1943. I. köt. 215-219. o.) Alcíme: „Színkritikusaink vizsgája a ’Méreg’ nézőterén”. Terjedelme tíz szabványoldal. Minden sora idekívánkozik, mert gondolati, stiláris ötvözete olyan erős, hogy egy jelző vagy ige elhagyása (még ha szinonima sorról is van szó!) azzal a veszéllyel jár, hogy megcsonkul az írás. Miről is vitázik? Beszéljen ő maga:

„Vagy húsz színkritika fekszik előttem. A Méregről, Illés Endre nemrég bemutatott színművéről íródtak. E tanulságos gyűjtemény ingerelt írásra. (…) Semmikép sem akarom a darabot valamilyen védelemben részesíteni (…) nem jutott a ‘Cseresnyés’ sorsára: kritikusaink nem verték el rajta a port… Nem, egyáltalán nem lehet mondani, hogy színházi életünk bölcs mágusai ezúttal eleve inkvizítori szándékkal ültek be egy eléggé friss-sütetű drámaíró új csapásokon járó darabjának megtekintésére… Ellenkezőleg.” Jóhiszeműek voltak az előző darab okán, amikor is a Törtetőket – bár egy író írta, megértették. „Kritikusaink kezet fogtak az irodalommal, anélkül, hogy közben le kellett volna sütniük a szemüket. A ’Törtetők’ belefért az agyvelejükbe…”

Ez a kritikusi gárda a „Méreg” esetében két táborra oszlott. Dicsérő és szidó kórusra… „De valójában egységesen viselkedett. Mert vajmi kevés különbség van aközött, hogy valaki ’piha, irodalom’ jelszóval ront neki egy szokatlanul bőbeszédű, külsőséges mozzanatokban szűkölködő, élénk agymunkát követelő színpadi műnek, – s aközött, hogy lényegében ugyanezt a véleményt így fejezi ki: istenem, irgalmazzunk neki, hisz annyira irodalmi… Kritikusainktól olyasféleképp hangzanak az ’irodalmiság’ szólamai, mintha valami távoli afrikai törzs szertartásairól beszélnének. (…) És valahol a sarkvidéken vagy Afrikában van az irodalom, vagy legalább is ott kezdődik, ahol ők Bourdetval, Vaszaryval végződnek…”

Egyelőre elég az idézetből. Kitűnik ebből is több minden. Mind a „Cseresnyés”, mind a „Méreg” esetében tudta, hogy hova kell nyúlni, hol a rothadás. A közszellem, és az ezt alakító igénytelen zsurnalizmus állja az útját annak, hogy valami előrejutás történjék. Tehát van új magyar dráma, van színháza is, csak… csak valahol baj van. S keresi, megtalálja az új európai dráma beáramlásának legfőbb akadályát. Más szavakkal: amit a Nyugat végzett a század elején az irodalmi progresszivitás terén, azt képviselte néhány magyar író a színpad progresszivitása terén a negyvenes években. És ennek a harcnak lett lelkes és odaadó híve Örley is. A mai színház, a mai közönség létrehozása, nevelése állt zászlaján, illetve sütött át írásain. A kritikák ezt kifogásolják, hogy „a színpadon több az eszmei vita, mint a magával sodró eleven élet…”, „a mozgalmasságnak még az árnyékától is irtózik”, „mély csöndben áll gondolatai körül a színpad”, stb. „Íme a gyomorszájütés, amelytől a ‘Méreg’ összeroskad” – mondja ezekre Örley.

A bajt abban látja, hogy „(…) kritikusaink nagy része nem tud másképp, mint közhelyekben gondolkozni…”

Azt követelik, hogy:

„A néző eseményeket lásson. Jeleneteket, amelyek szereplői igen rövid mondatokban valami olyasmiről beszélgessenek, amiről a legbárgyúbb néző is tudja, hogy nagy és fontos dolog, X kisasszonyt Y úr rá akarja venni, hogy veszítse el ártatlanságát. Z úr tőzsdemanipulációit leleplezték, jajong… íme a velőtrázó drámai feszültség… Hogy mindez milyen átlagos, sőt alacsony szinten kénytelen tartani a drámát – talán fölösleges mondanom…

(…) Végére értem. Dehogy. Milyen mulatságos például annak a kritikusnak a drámaelmélete, aki szerint akkor legsikeresebb a dráma, ’ha szinte recsegnek-ropognak a színház deszkái és kulisszái’. Nyilván a pankrációs birkózásra gondolt…”

Gondolatai, aggodalmai jogosak voltak akkor, 1942-ben, de elgondolkoztatnak ma is, bár éppen az általa és mások által vívott harc, és a színházi struktúrák változása, a társadalmi alapok alakulása következtében egy értőbb, hozzáértőbb közönséget nevelt. Sajnos ugyanez a változás, illetve a változásban történt egyenetlenségek, elferdülések a kritikusok, színházi műsorpolitikusok szemléletében nem a harcos, vitatkozó szellemet fejlesztette ki. (Rónay György: „Az irodalmi kritikát ért bírálatok indokoltak, ám többnyire felületesek. Nem mennek túl a tüneteken. A kritikai elvtelenség különféle változatainak felsorolásán. (…) Magyarországon a kritikai kultúra általában alacsony. (…) A polgári humanizáció sok ellentmondással terhesen és oly megkésve érkezett hozzánk, hogy tulajdonképpen időnk sem volt birtokba venni és kifejleszteni a szellemi szabadság kultuszát; azt a magatartást, amelyik tiszteli a gondolkodást. (…) Mi zsigereinkben hordjuk a megtorlások, a kerékbetörések, az üldöztetések és a megrendszabályozások emlékét…” Élet és Irodalom, 1967. 12. szám.) Ha ez igaz, – és úgy gondolom, hogy nagyon igaz mind történelmi, mind az utóbbi évtizedeinkre vonatkoztatva –, akkor sokkal inkább magunkénak kell érezni egy olyan kritikust és annak élő, sugárzó szellemét, aki nyíltan, pardon és mellébeszélés nélkül a legmagasabb irodalmi-esztétikai-morális igényeket támasztotta írók és kritikusok alkotásaival szemben. S Örley tette ezt minden irodalmi, közéleti magasságba „felnyomott” vagy valóságos rang ellenére. Tehette is, mert nem az embert, hanem a művet nézte. Ezt bizonyítandó még maradjunk mindig a színház területén. Vegyük szemügyre röviden, hogy mit írt Herczeg Ferenc „Aranyszárnyak” című darabjáról:

„Előjáték: A munkácsi vár egyik termében Zrinyi Ilonát és Thököly Imrét látjuk. Thököly a döntő igent akarja kicsikarni a régóta ostromolt özvegytől… A darab egyetlen méltányolható jelenete ez. Az egyetlen amelyben a kosztüm- és a frázisparádén átüt némi emberi melegség és hitel.” A többi, tehát az egész darab, hamis. Előző műveiben tisztes mesterembernek mutatkozott Herczeg, „(…) az ‘Aranyszárnyak’-ban ez a mesterember is elfeledte képességeit… Az ‘Aranyszárnyak’ emberi hitele az előjáték zárófüggönyével végetér. Tehát számomra a dráma is. Marad a tanulságos jelenség. Elsősorban Herczeg és a történeti dráma viszonyára nézve tanulságos.(…) A sekélyes emberábrázolásnak nincs előnyösebb búvóhelye a történeti regénynél, drámánál. Amiből a jelent szemre véve csak ügyes vígjátékra vagy formás színműre futja, abból a múltban tragédiát, de legalább is nagyszabású drámát lehet összeácsolni. A sokrétű jelen tiltakozik, az iskolás tételekre lefogyasztott múlt engedelmeskedik.

A történeti dráma – mely igazában mindig ’játék a történelemmel’ – kétféle író területe. Az egyik lelke túlságát, méreteit érzi kidagadni a korból, vagy legalább is a kor önmagáról formált képéből: nem talál modellt, akibe feszültségét hihetően át tudná ömleszteni. A múlt felkínálja ezt a modellt, ha mással nem, alakjai határozatlanságával. A másik írónak a jelen ruhái nem elég tarkák. Jelmezkölcsönzőben érzi jól magát. De mi egyebet bujtathatna a jelmezekbe, mint amit maga körül fogott? Ha ugyan nem üres jelmezt állít a színpadra. Amint ez az ‘Aranyszárnyakban’ történt.

Akinek emberlátása külsőleges – tételekkel, elvekkel hizlalja meg figuráit. Gondolatokkal, valójában közhelyekkel. Az igazi gondolat ugyanis az embertermészet mélyéből száll fel, s mindig őrzi ennek színeit. A közhely: az emberi köldökzsinórról leszakított gondolat. Gazdátlan; mindenki kölcsönveheti. A történeti közhely meg éppenséggel közkincs.

(…) Az ‘Aranyszárnyak’ hősnője ebből a szempontból is a legszerencsétlenebb modell. Egy nemzeti legenda hősnője – s ez parancs a ’nemzet írójának’. Szobor, csupán márványfehér közhelyekbe lehet öltöztetni.

Az ’Aranyszárnyak’ mondatai egyet-kettőt perdülnek, aztán szépen elfekszenek a frázis jól megvetett ágyában. Igazában csak azt leplezik le, ami körül máskor összefogódzva, egymást támogatva ropták a táncot…”

Nem bántotta az írót, bár a művet kipukkasztotta. Nem semmisítette meg író-voltát egy sikerületlen művének bírálatával, mert körültekintően, az életműből kiemelte azt az anyagot, amelyben Herczeg íróként mozgott. S amit pedig a történelmi drámákról mond, azt tanítani kellene a ma aktív íróknak is.

Összegezve: gondolatgazdagság, hozzáértés, szenvedélyesség és hallatlan szubjektivitás mellett, az egyéni íz mögött a jó szemű kritikus objektivitása süt át mindhárom színházi írásán.

2. „Kincskeresők” és más kezdők

„Irodalmunk fiatal, harmincasnak mondható nemzedéke meglehetősen tisztázatlan vonásokkal áll ma még előttünk. E nemzedék szépíróit általánosságban kétféle törekvés jellemzi. Egyik csoportjuk nagyjából a realista-naturalista csapáson halad tovább, a nagy elődök nyomán lépkedve, vagy több-kevesebb eredetiséggel; talán megalapozottabb, szilárdabb kötésű műveket hoznak létre, mint e generáció másik ága, tagadhatatlan azonban, hogy még legtehetségesebb képviselőik is kevés igazi újsággal oltották be eddig szépprózánkat. A másik ág: a vívódók, a keresők, a nyugtalanok, az igényesebbek – ők azok, akik a ’hétköznapok és csodák’ közül az utóbbit akarják művükbe becsalogatni. Jelenük még említett társaiknál is bizonytalanabb színezetű – de vajon többet ígér-e a jövőjük? Ez az, amire fájdalmasan nehéz válaszolnia a kritikusnak, aki maga is e nemzedék kortársa.

Mindezt Sőtér István második regényének bírálata alkalmával kellett elmondanom…”

Mindezt azonban a kritikák következő csoportjára is lehet, sőt kell vonatkoztatni. Fiatal, első- vagy második könyves írókról van itt szó; a Soós László és Sőtér István regényéről készült bírálat az úgynevezett post-„ködlovagok” csoportjába, az útkeresők közé tartozók műveinek felmérését teszi lehetővé Örley számára, Thurzó Gábor, Jankovich Ferenc kötete pedig inkább a realista, a „hagyománytisztelő” utat járja.

Négy író művét elemzi, de a fenti párosítás érdekesen állítja párhuzamba – nem az írókat – hanem Örley kritikusi ítéletét. Különösen érdekes ez a párhuzam, ha figyelembe vesszük Illés Endre már olyan sokat idézett írását. Ebben a vonatkozásban is bizonyos ferdítéssel, hamisítással találkozunk nála. Ő ugyanis úgy állítja be Örleyt, hogy egyértelműén elutasítja „ködlovagok” írói módszereit. Hivatkozik arra, hogy Örley elvonultat maga előtt egy ilyen regényt, és idézi a következőket:

„A mű irodalmiasság és ködgomoly. A kritikus a legnagyobb zavarban van: egyáltalán hol fogja meg ezt a regényt, hol ér valami szilárdabb anyagot a keze? Mese, jellemek, ábrázolás, atmoszféra, mondanivaló: mindez párafoszlányokra szakad a kritikus érintése alatt…” (A kiemelés tőlem. P.F.)

Az idézetet valóban megtaláljuk Örley kritikájában, amelyet Sőtér István: „A templomrabló” című regényéről irt. De csak olvassuk el a kritika idézett első sorait a fejezet elején, azonnal látjuk, hogy egyáltalán nem arról a durungról és szellemi bivalylábról van szó, amelyet Illés írásában beállított kritikus szorongat. Kétszeresen, háromszorosan is másról van szó. Mert Örley vigyázó, óvatos kezű, hozzáértő művészkézzel boncolgatja Sőtér első regényét, a „Fellegjárók”-at. Megmutatja erényeit és hibáit.

 „Valójában a ’Fellegjárók’-ban értékek is voltak: néhány eredeti portré, finoman megjelenített lélektani helyzet, nedves csillogású tájképek, egy jellegzetes atmoszféra olykor ingerlő érzékeltetése” – írja. Csak ezek után kezdi el „A templomrabló” vesézését. S mit is vet Sőtér szemére?

„Az első mű csakugyan ígéret volt (….) ’A templomrabló’ azonban a teljes veszteglés, de inkább a visszaesés állapotában mutatja szerzőjét. A mű: irodalmiasság és ködgomoly…”, stb.

Ezt követi az elemzés. Ebből vonja le újra a következtetést.

„Igazában az író egy légies-spirituális hurkot kerít szereplői köré; fölötte bonyolult olykor finom, de nagyrészt erőtlen érzelmi, szellemi indázattal szövi egybe őket; az egész mintából pedig minduntalan kitetszenek az erőltetett misztika s a mesterkélt lélektani spekuláció rikító fércszálai.

Mert ez az igazság: spekuláció – s nem játékosság és csoda, melynek az író több ízben védőügyvédévé szegődik a könyvben. Mi az, amit hiába keresünk ‘A templomrabló’-ban? Anyag, nyersanyag, forró élménytartalom, mely akármilyen játékosság köreiben lecsapódva, de mégsem hiányozhat semmiféle regényből. Hisz vannak ‘A templomrabló’-nak költői, finom, átéltnek tűnő részei is! (…) Oldalankint egy- egy mondatnyit moccan a regény; a közöket véghetetlen türelemmel festegetett tájképek töltik ki. Egy hajnal, egy éjszaka, egy utcaszöglet, egy templom-belső leírása… A szerző tud írni, de mennyire tud; lehet-e azonban ez a megvesztegető simaság, ez az önfeledten tetszelgő stílus egy olyan mese hordozója, mely éppen a lélek legforróbb, leghomályosabb, legkaotikusabb, legnehezebben kifejezhető mélyeibe nyilall bele? (…) A templomrabló mögé nehezen lehetne határozott irodalmi mintákat odavetíteni, mégis az egész mű letagadhatatlanul egy szenvedélyes olvasó-kultúra gyermeke. Igen jó nevelésű gyermeke.” Ezek még mindég Örley szavai:

„(…) miért kacsint vissza valahogy egészen E.T.A. Hoffmannig? Legfiatalabb nemzedék, mely nem is a saját álmaiba költözik, de a ’megálmodott álmokba’… (…) A templomrabló egy tehetséges (…) fiatal író második regénye: ha úgy tetszik kisiklás, közjáték. Szerzőjének elég ideje van, hogy egyensúlyát meglelje” – ezek a kritika utolsó mondatai. Hogy merre indult és hol kötött ki Sőtér István, azt az életmű, az elmúlt 20 év munkássága mutatja. S pontosan az a csodálatos és izgalmas Örley hasonló jellegű kritikáiban, hogy egy öntörvénye szerint fejlődő művész életútjának elejét mérte.

A mai irodalomtörténetírás szempontjából elgondolkoztató jelenség az a tény, hogy egy egyébként jó regény eltűnhet, ha írója kisiklik, visszavonul az irodalom perifériájára, vagy azon is túl kerül. Erre a sorsra jutott a Sőtér- kritika ikertestvérének tárgya és írója, Soós László és regénye: a „Kormorán”.

Ezzel két szempontból foglalkozom csupán. Az egyik: Örley a Sőtér-regényt – a regényt! – alaposan szétszedi és „elintézi”. Ezt Illés általában értelmezi az „Útkeresők” és „Ködlovagok” ellen. Holott a „Kormorán” írójáról ezt olvashatjuk egyebek között:

„Soós László második regénye után mindenesetre megerősödött a meggyőződésünk, hogy ’serdülési zavarokon’, ’átmeneti modorosságokon’ s még sok más, tömérdek külső és belső gátláson áttörve a kincskeresők és alvajárók nemzedéke végül igazi kincsre lel, s ébren sem veszíti el majd az álmait. (…)

Ifjúkori mű, ifjúkori nagyregény. Zuhatagos, dús, zavaros gazdagság: érzésekben, hangulatokban, költészetben ugyanúgy, mint gondolati zsúfoltságban. (…) ritka dolog mai írónál: a regény leplezetlenül, sőt ritka bátorsággal mer gondolkozni.”

Tehát nemcsak azt írta Örley, amit Illés Endre állít, hanem az előbb idézettek is az ő tollából erednek. Sőt! A Sőtér- kritika párhuzamaként álljanak itt a Soós-kritika befejező sorai is:

„Igen, a bravúr majdnem tökéletes, a mű megáll a felhők tetején is, vagy otthont lel a mesében. (…) a ‘Kormorán’ írója magas művészetből vizsgázott, büszke lehet írói jelenére is, s méltán várhatunk tőle kivételes teljesítményeket a jövőben.”

Ez lett volna az egyik szempont, amit érinteni akartam a ‘Kormorán’ kapcsán.

A másik: hol van a regény? Hol van az író? Sehol. Pedig mindkettő él. Illetve a regény alszik, amíg valamelyik kiadó fel nem fedezi. Az író Soós László meg az irodalmon-túli területeken, sport-újságíróként keresi kenyerét. Furcsa paradoxona a sorsnak és az életnek a két indulás („A templomrabló” és a „Kormorán”), és a két kiteljesedés (Sőtér–Soós) összevetése.

A következő páros: Jankovich–Turzó-kötetekről írt kritikák. Különös problémát nem jelentenek, így csupán mint ellentétpárral foglalkozom. Az ellentétpár sem a művek és életpályák jellegéből adódik, hanem az írások minőségéből. Végeredményben az előző – jó és rossz – mű elemzésének dialektikus egységéről van szó, amazok elméleti, életpálya értékítéletei nélkül. Jankovich Ferenc első regénye a Téli szivárvány. Ebben az első regényben „szerencsés egységre lép” a vers ezüstösen lengő játéka és „a valóság föld-meleg ízei”. Ezzel

„(…) már ki is mondtam döntő benyomásomat a ‘Téli szivárvány’-ról: a regényt vérbeli költő írta – s minden remény megvan arra, hogy kitűnő prózaíró született meg benne.

Az énregények, önéletrajzok, s bravúrosan átköltőiesített visszaemlékezések kisértő tőszomszédságában Jankovich Ferenc regényt írt. Vagy ha úgy tetszik – valódi énregényt…”

Ítélet, stílusbiztonság és színesség, valamint az Örley-kritika dinamikájának érzékeltetésére vegyük mindjárt a Thurzó-kötetről írt kritikát. Az „Apátlan évek” című novelláskötetet a következő gondolatokkal fogadja a kritikus:

„Aki e kötet novelláinak olvasásába fog, az előtt a legtarkább összevisszaságban nevek kezdenek el röpködni. Igazán furcsa, meglepő névsor az, ami ilyenformán a kritikus képzeletében elrajzik. Amúgy kapásból írom le a neveket: Szini, Török Gyula, Krúdy, E.T.A. Hoffmann, Cholnoky Viktor, Giraudoux s talán Valery Larbaud, Thomas Mann, Márai, Hunyady Sándor… Nem mondhatnám, hogy e tekintélyes irodalmi vendégkoszorú különös előnyére válnék az ‘Apátlan évek’ elbeszéléseinek. Csodálkozhatunk, de meg is ütközhetünk azon a bátorságon, sajátos gyanútlanságon, amellyel a fiatal novellista egy-egy írói példaképének nyomába ered, nem tisztelettudó távolságból, de gyakran szinte a bokájába harapva.(…) Kísérleti telep ez inkább, a kapkodó iránykeresés s a naiv írás-görcs cégérét kellene föléje szegeznünk, mint valamilyen öntelt epigonizmus jelvényét. Aki oly pontosan másol, mint az ‘Apátlan évek’ írója a kötet némely darabjában, aligha hiheti, hogy becsapja az olvasót. Végső érzésünk az, hogy nem is akarja becsapni.

Az ‘Apátlan évek’ novelláinak jelentős része: írásgyakorlat. Hogy hasznos vagy haszontalan írásgyakorlat, ezt a jövő fogja eldönteni. De – s ezt nyomatékosan hangsúlyozni akarom – a kötetben vannak olyan elbeszélések is, melyek a jövőre gondolva kedvező jeleket vetítenek elénk.”

Jelen esetben nálam a művek sorsa közömbös. Ami fontos, az a kritikus-Örley egyénisége új vonásának bemutatása, kritikusi eszközeinek érzékeltetése volt. Ő nem úgy dolgozik, hogy egy-két esztétikai, műfaji kategóriát kaptafaként használ, és arra akarja felhúzni a művet, és ha ez nem megy, akkor jaj az alkotásnak. Sokszor a kritikája élvezetesebb, mint a mű, és valóságos esztétikai élvezetet jelent az olvasó számára.

„(…) Mindez kissé már tudálékos szétfejtése a ‘Téli szivárvány’ művészi szálainak. Amivel a regény érzékeinket meglódítja: egy marék villogó, káprázó, dúsan párolgó élet. S a szerző prózaírói képességeit is itt, a felületen ragadhatjuk meg legközvetlenebbül. A valamennyire tagadhatatlanul topogó mese epizódról-epizódra ugrik; de milyen jóízű, eleven, behízelgő és megejtő olvasmány ez a csupa-epizód regény. Minden ráncvetésén, legkisebb türemlésén ott csillog az az öröm és áhítat, amellyel a költőszem az élet örök-apró jeleneteit tükrözi. Szelíd és meleg intimitás sugárzik a mű minden elpöttyentett ecsetvonásából – egy döglődő paradicsom vagy ócska rézkilincs életre kap tőle. S milyen gazdag ugyanekkor e kis életkört küllőző írás: egy naphosszat loholó, cigánykerekező gyerek szemevillanásaiból elénkteríti a kisvárosi szegénysor egész világát. Milyen érzékletesen, színes-lomposan: pompásan megragadott arcok és pillanatképek rajzó sokaságával. S ugyanez a habzó, örvénylő színesség a mű egész emlékszökőkútjában is: mennyi figura, vibráló helyzet, tarka tájszöglet nyüzsög e karcsú és gyorsröptű írásban, mennyi lüktető kép, mozzanat, aranyló és sötét fények verdeső egyvelege, idill és háború… Élet! – szándéktalanul, szeszélyesen, dúsan, a látó szem tiszta gyönyörűségével ábrázolva: mindenekelőtt ez teszi a ‘Téli szivárvány’-t vérbeli szépirodalommá s igazi regénnyé. S nem igazolása, de beszédes tanulsága e művészi önfeledtségnek a mellékes eredmény: az említett szegénysor – a kisvárosi iparos-szegénység sokrétű és eleven megjelenítése. Társadalomrajz – félvállról és igazán…”

S a befejező sorok:

„Nem szeretem az írót a tájban elültetni, s onnan bölcsen kikölteni. Mégis: a Téli szivárvány – talán dunántúli írás. Meleg, derült, enyhe fények sugározzák – szüreti ének, harangozó, fehér galambszárny úszik a bársonyos egében. Nemcsak a mű szép, a belőle áradó lélek is.”

Ugyanez a rész (a befejezés) egy sikerületlen kötetről szóló kritikában:

„Végére hagytam a kötet két legbiztatóbb írását. ‘A küszöb’ csordított, tiszta költészet; korai keltezését látva, csodálkozhatunk, mennyire eltévedt később az író. ‘A paradicsom kapujában’ egy mozzanata pedig vitathatatlanná teszi Thurzó Gábor prózaírói adottságait. A lábadozó kisfiú, betegsége után először, az utcán sétál – vidám, egészségesen ugrándozó társai véletlenül egy labdát hajítanak feléje. A kisfiú egy ideig töprengve nézi a labdát, majd lehajol, s ügyetlen, feszes mozdulattal, füligvörösen visszahajítja. Nevelőnője ebben a pillanatban szereti meg; nevetve, könnyesen átöleli. Ez a kis mozzanat nekem többet mondott, mint a kötet néhány harmincoldalas novellája.”

3. Márai trónfosztása

Az eddigiekben jobbára kezdő írók műveivel foglalkozó kritikákról volt szó. Többnyire olyan művészekről, akik korban, az irodalomban elfoglalt helyük szerint is azonos szinten álltak a kritikussal. Problémáik, győzelmeik, vereségeik egyek voltak. (Erre számtalan Örley-írásban találunk is utalást.) Herczeg Ferenc kapcsán pillanthattuk meg azt az Örleyt, aki nem nézi az író rangját, hanem a művet veszi szemügyre. Ez az arc, a vállalkozó, szólni és látni merő és tudó kritikus arca teljes plaszticitásában a Márai-életmű felmérésénél jelenik meg előttünk.

Hisz a Márai-mű mérlegre tétele nemcsak a Márai-rajongó kortársnak, hanem a korabeli magyar irodalomnak is súlyos tehertétel volt. (Hadd jegyezzem meg, hogy a mai irodalomtörténet-írásnak is az, bár felmérése, értékelése megtörtént. A kérdés csupán az, hogy valóban megnyugtatóan történt-e meg?)

Örley vívódó, vitatkozó, végül bizonyos ponton szintetizáló írásokat szentel Márai műveinek. Az első – egy rövidebb kritika az „Eszter hagyatéká”-ról – 1939-ben jelent meg a Napkeletben. A második a Nyugatban látott napvilágot, 1941-ben. Ez már tanulmánynak is beillő 11 flekkes értékelés. Hasonló ehhez mind terjedelemben, mind módszerében a Márairól szóló harmadik írás, amelyet 1944-ben a Magyar Csillag közölt.

A három írás szervesen összefügg. Nem tördelte őket szét az idő, a két-három éves távolság. Sőt, valami távlatot is kap, és igazolást nyer az első a két évvel későbbi másodiktól, ez viszont a három évvel utána megjelenőtől. A Napkeletben 1939-ben megjelent írásban olvashatjuk a következő sorokat:

„(…) Az ‘Egy polgár vallomásai’, a ‘Napnyugati őrjárat’, vagy akár a legutóbbi ‘Négy Évszak’ felejthetetlen remeklései az utolsó évtized magyar prózájának. (…) A ‘Féltékenyek’ megjelenését követő, s a kritika nagy részében szinte gombnyomásra felzendülő hozsannázását akkor nem értettük. Az írót ezerszerte különbnek tartjuk eme gombnyomásra rajongóinál. S biztosra vesszük, hogy a jövőben is különb marad náluk. Ő, aki nemrég még a lázadás volt, lassan már-már divatos íróvá válik; ennek az állapotnak veszélyeivel is meg kell ismerkednie.”

1944-ben a Magyar Csillag hasábjain a „Klasszicizálódás vagy útvesztés?” című tanulmányában visszatekint Márai műveire és Máraira a kortársra. Visszatekint, mert:

„(…) Valójában az író emigrált, hogy különös számkivetettségében valamilyen goethei tekintély áldásait élvezze. Melyet mintha ő maga is komolyan vett volna… – nálunk, ahol a Goethéket legfeljebb Herczeg Ferencéknek hívják, s nem Weimarban, de az Új Idők hasábjain nevelik! (…) Nem mondható, hogy a Márai-pálya második részére csupa fertőzött fogantatású írás esik (…) bizonyos azonban, hogy az író pályájának ez a szakasza egészében süllyedő jellegű.” A kórkép zavarba ejtő és ijedelmes. „Ha így folytatja, egy sajátos népszerűségben lesz része, melyhez sznobok állnak sorfalat, s hátuk mögött a süketek tapsolnak…De mindinkább elfordulnak tőle azok, akik még ma is képtelenek elhinni, hogy alkatában végzetes gyöngeségek, legbecsesebb írói adottságokat pusztíthatnak el.”

Mi történt? „A kritikus, a hajdani rajongó kétségbeesetten keresi a választ.” (Kiemelés tőlem. P.F.)

Mit talál Örley? Milyen választ tud és mer adni a koronázatlan írófejedelem útvesztésére? Mit lát, kit tesz felelőssé az íróért, azért, hogy „az irodalom csúcsait jelentő” írásokat éveken keresztül egyre értéktelenebb művek követik?

Láttuk Örleyt az íróművészt, aki önnön lelkébe mar, ha máshol nem talál választ. Figyeljük a kritikus-művészt: egy kéz fogta mind a két esetben a tollat:

„Először önmagát hibáztatja a kritikus…” (Kiemelés tőlem. P.F. ) Itt is, mint annyiszor, önmagát vonszolja fel a kínpadra, de csak azért, hogy megmutassa szívét. Világít a fájdalma, érzése, de világít az értelme is. Ezt a hol szív, hol értelem világot úgy alkalmazza, hogy mondandója hiteles lesz. Fájdalma nem torzítja el látását. Mert egy hideg, szenvtelen kritikus sem láthatta jobban a Márai-pályát. És az ítélet (logikai értelemben!) nem egyszerre a mennyből szállt alá kinyilatkoztatás formájában 1944-ben, hanem nyomon követhető mind- egyik Márairól készült Örley-írásban. Kövessük ezeket a nyomokat.

1939. Az „Eszter hagyatéka” című kötet kapcsán írt kritikából:

„(…) a regényíró Márai legalább annyi ellenkezést ébreszt bennünk, mint elismerést… Van olyan bátorság is, mely voltaképp hátrálás, kitérés; a menekülés vakmerősége olykor megtévesztően hasonlít az előretörés elszántságához. A ‘Féltékenyek’-ben az író végkép kirúgta maga alól a valóság talaját. (…) az ‘Eszter hagyatéka’ az említett vonatkozásokban egyenes folytatása a ‘Féltékenyek’-nek.” Az „Eszter hagyatéka”: „Elképesztő összetanultság, dermesztőén zsarnoki rendezés! A szereplőknek (…) utolsó kis pillarebbenésük is beszabályozott. Gépek, automaták… az író lélekboncoló képzeletének sejtelmeit olyszerű tételekben vágja ki, akár a kisegyszeregy igazságait.(…) Ám az író modora mintha már nem tűrné a szerénységet. Tételei egymást keresztezik, sőt cáfolják. (…) szereplői már a történés indulásának másodpercében oly röntgenszemekkel ismerik egymás máját, veséjét, zúzáját – jöhet-e ezek után bárminemű fejlődés, művészi fokozás? Hisz ez már a teljes mozdulatlanság állapota…”

Ilyen és hasonló gondolatsorok végén áll a fentebb idézett befejezés, amelyben a hozsannázó kritikusoktól különbnek tartja Márait. Nem, Örley nem tehet szemrehányást magának azért, hogy hagyta volna magát befolyásoltatni, és elhallgatta volna kétségeit.

És a következő tanulmányában: „A Márai-mű új állomásai”-ban sem hallgat. A „Nyugat”-ban 1941-ben írja a „Kassai Őrjárat” és a „Mágia” bírálatát.

„(…) a ‘Kassai Őrjárat’ csak részleteiben jut fel az ismert Márai csúcsokra;  (…) nem hódító mű, de sáncépítés –  hogy minő szükség van e sáncra, erről a szerző körüli magány bizonykodhat…

(…) Márai írói helyzete ma elgondolkoztató. Egyfelől sznobjai és epigonjai ernyedetlen lóbálják a füstölőket körülötte, verik a réztányért, és zúgatják az ünnepi kürtöket, – ami főképp az utóbbiak részéről mindenesetre helyes erkölcsi érzékről tesz tanúságot, de nem szolgálja sem a kritika, sem magának az írónak érdekét. Egy más oldalról viszont végsőkig elfogult vélemények céltáblájává vált, noha senki sem tartózkodott jobban a testközelben lefolyó harc mámorától és verejtékétől, mint ő. Bizonyára éppen ezért… – de mindez végül is legfeljebb csak tanulságos lehet a tárgyilagos kritikának. Mint ahogy igen tanulságos volt például a ‘Kaland’ körül történő kritikai megnyilatkozások szorgalmas seregszemléje.

Az író nem panaszkodhatott, az állásfoglalás szinte egységes volt. Ami talán még rendjén is lenne, ha a hódoló kórus többsége nem énekelt volna oly elbájolóan gyermeteg hangon…”

Már az előző írásában is, ebben is sokat foglalkozik Márai nyelvével, egyéniségével. Végül ezekkel a szavakkal zárja kritikáját:

„A számvetés ebben az esetben gyakran nem az író javára ütött ki. Vagy legalább is nem a mű javára, mely csak időleges terméke egy előttünk alakuló s már nagy eredményekre visszatekintő írói pályának. Ennek a pályának, amint ez egyre tisztábban megmutatkozik, lételeme az a forró, perzselő, szorító-fojtogató közeg, melyet a szüntelen munka hevítettsége gőzöl az író köré. Egyfajta írói alkat fájdalmas, kegyetlen törvénye, mely nyilván kitéphetetlenül belenőtt az idegekbe… Márai – aligha tehetne másként – műveit nem hordozza ki, futtában löki ki őket magából; kísérlet és alkotás egy iramba szakad, a remekmű törmelékek hátán virágzik ki… Nemegyszer voltunk már tanúi a remekmű kivirágzásának; az író sokszorosan kiharcolta a jogot, hogy türelmesebbek legyünk munkája iránt, mint amilyen türelmes ő önmagával szemben. S ha most néha mégis éppen ennek a kérlelhetetlen követelésnek lazulását róttuk fel neki, kevésbé szándéka lankadására gondoltunk, inkább az igazi ellenállás útjelző tábláit akartuk ismét a szeme elé igazítani. Buzgalmunkban olykor talán túl is lőve a célon, de attól a csillapíthatatlan igénytől vezetve, melyet nem kis részben az ő múltja és egyénisége oltott belénk.”

S az utolsó, 1944-ben született kritikából:

„Idézzük fel emlékezetünkbe azt a Márai-képet, mely valamikor az ‘Egy polgár vallomásai’ idején alakult ki bennünk (…) e korszak Máraija, számos fogyatkozása ellenére csakugyan nemzedéke legígéretesebb prózaírójának látszott.” Maradt azonban az ígéret, mert a művész utat tévesztett. A „Sirály” című regény kapcsán és az előzőkben már érintett, elemzett, de újra bonckés alá vont művekből vonja le ezt a következtetést: „Valójában az író emigrált…” (lásd fentebb!) Ez a „(…) fölényes, önhitt kinyilatkoztatásszerű (…) zavaros és gőgös misztika egyben kínosan szellemes. Miképp szellemes? Nem hallgathatom el tovább – mintha ezt is az újságolvasók ámulására főzte volna ki az író: zsurnalista-miszticizmus, beoltva a múlt háborút követő német világvége-irodalom híg, kacér miszticizmusával.”

Majd az író nyelvi eszközeit vonja górcső alá. „A Márai-regény – valójában elsőrendűen mondat.(…) S itt éri a legfájdalmasabb ütés azokat, akik valaha tűzijátéknak látták ezt a stílust. (…) Akik ma írunk, majd mind tanultunk Márai egykori írásművészetétől, gazdagodtunk egyéni kifejezés-kincséből – ezért érezzük oly fájdalmasnak, amit az író maga művel stílusával. (…) Szólamok, újra meg újra szólamok, csökönyösen, mániákusan, végeszakadatlanul.” Idézi a Márai-szótár ereklyeként ható darabjait. „(…) a tömérdek ’aggályosán’ és ’mellékesen’, ’hideglelősen’ és ’eszelősen’, ’vaksin’ és ’vajákosan’ (…) mi történt, egy író a saját stílusparódiáját írja itt?” Egy tény: Márai

„(…) pályájának olyan pontjához érkezett el, ahol csak a legkegyetlenebb számvetés és lelkiismeret vizsgálás segíthet rajta. Igen, ezt kell elvégeznie, remekművekkel a háta mögött. Művészi rangja – végső fokon tehetségének minősége – ma sem kétséges; nem, lehetetlen őt kisebb igénnyel mérni, mint ahogy tettem, s teljesen elképzelhetetlen, hogy akkora képességekkel, mint aminőknek már tanúságát adta, irodalmunk élcsapata lemondjon róla!”

A példákat idézhetném, az idézeteket szaporíthatnám még. Hisz nem említettem azokat a részleteket, amelyekben a művészi Márait dicséri. Nem volt arról szó, hogy milyen tisztán látta Márai életének, műveinek gyökerét. Sok árnyalaton és határozott színen át egy gondolat az, amely erejével, határozottságával, visszatérésével helyet követel itt. S ez a kritika felelőssége az íróért, a műért. Többször idéztem már, milyen elítélően nyilatkozott Örley a zsolozsmát hozsannázó zsurnalista kritikusokról. Elsősorban önmagát is említi, bár, mint láttuk, sokat tett, mondott azért, hogy az írót visszarántsa a lejtőről.

 „Kitől tanulhatott volna az író? A kritikától, mely néhány becsületes tiltakozás kivételével kórusban zengte az elismerését? A közönségtől, mely nem fedezte fel az ‘Egy polgár vallomásai’ idején, de valami heveny és gyanús szellemi lázba esve csapta össze tenyerét a ‘Kaland’ nézőterén? Az ellenséges kritikától? Mert ebben is bőven volt része, az urbánus-népies vita alpári vagy kevésbé alpári hangjai jóvoltából.” (Kiemelés tőlem, P.F. ) Hisz a kritikai ízlés és a közönség ízlése is teljesen elferdült…

Ez a gondolat, ez a felfogás: hogy egy országban író – kritikus – közönség felelőssége egyértelmű a tehetséges alkotó útjáért – soha fontosabb, soha szükségesebb nem volt az irodalmi életünkben, mint napjainkban. Tehát itt is az élő Örleyt találta a kutató.

4. „… most már a Mű a mérték.”

Az élő Örleyt emlegettem. Azt, aki a kezdő íróban éppen úgy, mint a beérkezettben, a művet nézte, és az író jövőjét kutatta. Még vessünk néhány pillantást azokra az írásokra, amelyeket Örley István a lezárt életművű íróknak szentel. Ezeknél már csak az életmű áll a kritikus előtt.

Kaffka Margit, Hunyady Sándor, Kosztolányi Dezső neve áll egy-egy kritika címében. Mindhárom író elhunyt már az írások keletkezése előtt. És érdekesen, Örley ezekben a tanulmányoknak is beillő kritikákban a művek értékelése mellett, vagy azzal egy időben arra is vállalkozik, hogy az élő írót, hús-vér alakjában felvillantsa. Így hihetőbb, szuggesztívebb a vélemény. „Kosztolányi olvasása közben” – ez a címe annak a kritikának, amelyet Kosztolányi összes műveinek utolsó kötete megjelenésekor írt. A kezdő költő-írónál kezdi, majd Esti Kornélnál és a későbbi nagy műveknél folytatja a szemrevételezést. Mindig ott van a művek mellett azok írója is. A páratlanul nagyszerű portréból, műelemzésből csak egy vonást emelek ki. Ezt is inkább vitaként. Még mindig Illés Endrével vitatkoznék, aki az esszéjében pár mondatot idéz ebből a tanulmányból, és ezt mondja: íme a könyörtelen szerelmes. (Persze ezt teszi a Hunyady-kritikával is.) Na már most mi is az, amit kifogásolok? A hamisítást! Tizenegy gépelt oldal terjedelmű a Kosztolányi-kritika. A kilencedik oldalig egyre beljebb ás a Kosztolányi-műbe és egyre magasabbra emeli az írót, nem Örley, hanem az író műve. Egy novella kapcsán azonban a következő sorokat olvashatjuk:

„De hadd támadjam én meg ezúttal a prózaíró önbizalmát – fölényesen kibírja. Nem is az egykori, a későbbi prózaíró önérzetét. A két kötet legkülönb darabjának az író a ’Hogy is történt’ című írását tarthatta. Változatlanul átvette a Tengerszembe. Miért említem ezt meg? Mert a ‘Hogy is történt’ csakugyan hibátlan írás – de engem már első olvasásakor az ‘Aranysárkány’ egyik utolsó jelenetére emlékeztetett, a regény számtalan varázsos részlete nélkül, mintegy meztelenül kiszakítva. S az író a művesség kábulatába szédülve. Öt oldal metronómketyegés: tiszta ütemezésű, olajozottan iramló, ficánkolóan biztos mondatok. Alakjuk, formájuk, lejtésük: tökéletes; csak éppen nem láttatnak, nem érzékeltetnek, nem a történet izgalma fűti őket, csak a szaladó tollé. A hatodik oldalon az öngyilkosság: gondos spekuláció s néhány kellő helyen leütött, önmagában szép költői akkord. Mi hiányzik ebből a mutatványból? Nagyon kevés és nagyon sok: pillanatig sem érzem benne író és téma belső azonosulását.”

Illés Endre onnan idézi, hogy „Öt oldal metronómketyegés…” Arra már nem vállalkozott, hogy előbbre is nyúljon. Igaz, fáradtságos munka is lett volna, mert az aláhúzott sorok hiányoznak a Magyar Csillag hasábjairól. Biztos, hogy a nyomdában „elemeltek” egy sort, mert egy másik rész viszont kétszer szerepel. Hogy ezek ellenére idézhettem, annak az az oka, hogy Ottlik Géza és Vas István közösen sorra vette a lehetőségeket és kizárásos alapon jutottak arra a megállapításra, hogy Örley az „Aranysárkány”-ról beszélt.

Ilyen összefüggés és probléma ingerel a Hunyady-kritika kapcsán is a vitára, vagy ha úgy tetszik, megjegyzésre. A Magyar Irodalom Története VI. kötetének 712. oldalán olvashatjuk:

„Mint Örley István írja: ’Az írót, csakis az írót kérem számon rajta (nem az ítélőt), aki észrevétlen, öntudatlan páratlan ízléssel, született ösztöneit végkép soha el nem veszítve, de mégis csak határozottabban siklott a mesterember felé.’ Ami az életmű egészét illeti, Örley ítélete túl szigorú. Hunyady novella-művészete maradandónak bizonyult.”

Örley négy és féloldalas, előzőleg meg egy négy oldalas írást (az oldalak száma normál gépeléssel értendő!) szán Hunyady műveire. Ismét életutat elemez. Hisz az idézett sorok a „Magyarországi kaland” című novelláskötet megjelenésekor 1943-ban jelentek meg. Szó sincs benne az egész életmű fentebb említett summázásáról, szövegösszefüggésben az idézett mondatok íme így festenek:

„Nem, ez nem csupán eredendő természetéből fakadt. A ‘Havasi napsütés’ rózsavizes tündérmeséje először ‘Téli sport’ volt: fanyar, sötét, realista rajz. A ‘Családi Album’-ban egy elragadóan finom lírájú, vékonypénzű diák kóborol a világban, tele ösztönös áhítattal és csodálkozással. A ‘Feketeszárú cseresznyé’-ben lángot vetnek az indulatok – s ki ne emlékeznék az ‘Aranyifjú’ néhány hideglelősen kegyetlen jelenetére? Félreértés ne essék: nem, egyáltalában nem holmi hitvallót, eszmehőst, ítéletmondót kérek számon Hunyadyn. Milyen szerencse, hogy nem volt az, – hogy korunkban legalább egy igazi íróművész nem volt az. Az írót és csakis az írót kérem számon rajta, aki észrevétlen, öntudatlan, páratlan ízléssel, született ösztöneit végkép soha el nem veszítve, de mégis csak egyre határozottabban siklott a mesterember felé. Hogy ez erény is, dicséretreméltó kivétel korunk apostolai közt? – igen, az is. Milyen nehéz meghúzni azt a határvonalat, ahol a mesterember szenvedélye már roncsolja az írót. Hunyadyban kétségtelenül legjobb írói tulajdonságainak egy részét roncsolta szét.”

Még a kritika befejező sorait olvassuk el, hogy lássuk, mennyire hamis a kézikönyv ítélete:

„Író volt, akarva-nem akarva, egyszerűen, mert annak született. (…) Nagy, ritka, erős tehetség volt; egy feledhetetlen hangot s számos remek írást hagyott az utókorra.”

*

„Nagy, ritka, erős tehetség volt;(…) számos remek írást hagyott az utókorra” – mondhatnánk Örley Istvánról is. Az írásaiból sokat idéztem e tanulmányban, mégis úgy érzem: kevés. Hisz számíthat-e teljességre az a műtörténész, aki egy festmény alakjainak fejét, lábát vagy a kezét mutatja meg egy képtárba betévedt látogatónak? Nem, az ilyen kísérlet nem vezet sikerre. Kétségtelen, hogy a hozzáértő tud valami ítéletet alkotni, de a kétely benne él: vajon minden része ilyen a festménynek? – Igen – mondja a műtörténész. – Én elhiszem, ha megmutatja a művet – mondja a műélvező. Ennek a példabeszédbeli műélvezőnek a kíváncsiságát kielégítendő, és Örley Istvánnak a glória és malaszt helyett valami méltó emléket állítandó indultam el megkeresni az egész művet. Két éves munka eredménye a megtalált 51 írás. Mindez azonban csak félmunka volt. Az igazi emlék, a méltó elismerés: a Magvető Kiadó felkért, hogy szerkesszek egy kötetet Örley István novelláiból, kritikáiból. Az általam felsorolt anyag már a kiadó birtokában van. E sorok írását követő napokban lesz az elfogadás, aztán jön a nyomda.[4] A torzó „aránya kibomlik”, és éltetni fogja az írót, az embert, aki túllépett mindenen, hogy emberségét menthesse. Igen, túllépett még a halálon is.

Budapest, 1967. március 26 – április 20.

Debreczeni Gyöngyi (és Ottlik Géza) barátja, Örley István, katonai díjlovagló versenyen akadályt ugrat át (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum Médiatár)

ÖRLEY ISTVÁN ÍRÁSAINAK JEGYZÉKE

MEGJELENÉS HELYE ÉS IDŐPONTJA, MŰFAJ ÉS TERJEDELEM SZERINT

I. Budapesti Hírlap Vasárnapja (irodalmi melléklet)

1.) Felnőttünk (kisregény; második folytatástól:

Megnőttünk, később az Életben, 1941-es újraközléskor: „A Flocsek bukása” címváltozattal)        30 oldal

1936. márc.1, 8, 15, 22-i szám.

2.) Hanna (novella)……………………………………………………… 10 o.

1936. jan.14.

3.) Hotelba költözöm (novella)…………………………………….. 10 o.

1936. ápr. 12.

II. Új Magyarság Vasárnapja[5]

(irodalmi melléklet, a B.H.V. utódja.)

4.) Játék (novella)……………………………………………………….. 5.5 o.

1936. szept. 20. V. kötet.

5.) A bajnok vidéken (novella)[6]…………………………………….. 9 o.

1936. nov. 22. VI. kötet.

6.) Örök Szolgaság. (Maugham regényének recenziója)…… 1.5 o.

1937. nov. 28. (Ez az évfolyam külön kötve található.)

7.) Alakok (tárca)………………………………………………………… 2 o.

1937. dec. 12.

8.) Béla, a névtelen ajándékozó (tárca)………………………….. 2 o.

1938. jan. 30.

9.) Éva (novella)…………………………………………………………. 4 o.

1938. febr. 13. (Később az „Élet” 194o-ben Egyedül a városban címmel újra hozza változtatás nélkül.)

l0) Vendég (novella)……………………………………………………. 7.5 o.

1938. ápr. 17.

11.) Válás (novella)…………………………………………………….. 9 o.

1938. aug. 14.

12.) Matild néni (novella)…………………………………………….. 5 o.

1938. aug. (Az „Élet” 1941-ben újra közli.)

13.) Siker (novella)……………………………………………………… 8 o.

1938. nov. 27.

III. Ludovikás Levente (Évkönyv)

14.) Hajnal a vonaton (vers)

1935. 67. o.

15.) Ősz a kertben (vers)

1934. 54. o.

IV. Napkelet

16.) Örök szolgaság (Maugham kritika)…………………………. 5.5 o.

1938. I. köt. 67. o.

17.) Eszter (novella)……………………………………………………. 13 o.

1938. I. köt. 371. o.

18.) Agglegények (Montherlant kritika)…………………………. 3.5 o.

1938. I. köt. 325. o.

19.) Leviathán ( J.Green kritika)…………………………………… 2.5 o.

1938. I. köt. 408. o.

20.) Illyés Gyula új verseinek bírálata……………………………. 4.5 o.

1938. II. köt. 354. o.

21.) A tigriscsíkos kutya

(Hunyady Sándor-novelláskötet kritikája)………………………. 4 o.

1939. I. köt. 73. o.

22.) Eszter hagyatéka

(Márai Sándor regényének kritikája)……………………………… 3 o.

1939. I. köt. 543. o.

23.) Kormorán (Soós László regényének kritikája)………….. 4.5 o.

1940. I. köt. 54. o.

V. Élet

24.) Barátok (novella)………………………………………………….. 15.5 o.

1939. I. köt. l0. o.

25.) Egyedül a városban (novella)…………………………………. 4 o.

1940. I. köt. I03. o.

26.) Farsang (kisregény)………………………………………………. 40 o.

1940. I. köt. 460, 480, 499, 517, 536, 556. o.

27.) Matild néni (novella)…………………………………………….. 5 o.

1941. II. köt. 771. o.

28.) Flocsek bukása (kisregény)……………………………………. 32 o.

1941. II. köt. 883, 904, 945. o.

VI. Vigilia

29.) Nyitány (novella)…………………………………………………. 21 o.

1942. I. köt. 259. o.

30.) Álom (Kaffka Margit novelláinak kritikája)……………. 5.5 o.

1942. okt. 599. o.

VII. Magyar irodalmi almanach az 1941. évre

31.) Utcai baleset (novella)………………………………………….. 22 o.

1941. 86-111. o.

VIII. Nyugat

32.) A Márai-mű új állomásai (kritika)…………………………… 11.5 o.

1941. aug. 529. o.

 IX. Magyar Csillag

35.) Róza leányasszony (Ignácz Rózsa kritika)……………….. 5 o.

1942. 113. o.

34.) A Cseresnyés és Keresztury Dezső kritikája…………….. 6.5 o.

1942. I. köt. 173. o. (Disputa rovat)

35.) Az első ebéd (novella)…………………………………………… 15 o.

1942. II. köt. 84. o.

36.) Farkasok (Bánffy Miklós kritika)……………………………. 4 o.

1942. I. köt. 243. o.

37.) Magyarországi kaland (Hunyady Sándor kritika)……… 4.5 o.

1945. I. köt. 48. o.

38.) Két asszony (Thury Zsuzsa kritika)………………………… 5.5 o.

1945. I. köt. 112. o.

39.) Irodalom a színházban. (Illés Endre Méreg c. drámájának bemutatójáról)       9.5 o.

1945. I. köt. 215. o. (Mérték c. rovat)

40.) A mezők áldása (Bartalis János verseinek kritikája)….. 8 o.

1945. II. köt. 618. o.

41.) Téli szivárvány (Jankovich Ferenc regényének kritikája)         3.5 o.

1945. II. köt. 621. o.

42.) Kosztolányi olvasása közben (kritika)…………………….. 11 o.

1945. IV. köt. 423. o.

43.) A templomrabló (Sőtér István regényének kritikája)…. 4 o.

1944. I. köt. 49. o.

44.) Klasszicizálódás vagy útvesztés? (Márai tanulmány)… 11 o.

1944. I. köt. 175. o.

45.) Szegények (novella)……………………………………………… 10 o.

1944. I. köt. 197. o.

46.) Apátlan évek (Thurzó Gábor novelláinak kritikája)…… 5 o.

1944. I. köt. 303. o.

47.) Kritika helyett meditáció (Herczeg Ferenc Aranyszárnyak c. színművének kritikája)             4 o.

1944. I. köt. 371. o.

48.) Betegség (novella)………………………………………………… 30 o.

1944. ápr. 15. (levonat)

X. Tükör

49.) Babits Mihály: „Második Ének”-ről kritika……………… 2.5 o.

1942.

50.) Tóth Árpád Összes műfordításairól kritika………………. 2 o.

1942.

Megjegyzés: A felsorolt irodalmi orgánumok 1935 és 1944 közötti valamennyi számait átnéztem. Ezekben nem találtam Örley Istvántól több anyagot. Hasonló jellegű negatív forrásként feltüntetem még:

Új Idők           1935 és 1944 közötti évfolyamok

Az Ország Útja           1937 és 1943 közötti évfolyamok

Országút         1935 és 1936 közötti évfolyamok

Az Élet            1936

Duna Népe     1936, 1937-es évfolyam

Rádió Élet       1938, 1944-es évfolyamok abból a célból lettek átnézve, hogy a műsorban esetleg lesz Örley munkásságára utalás. Ugyancsak eredménytelen volt A MAGYAR RÁDIÓ dokumentációjában őrzött napi „MŰSOR UTASÍTÁS”-ok átnézése.[7]

(Vége.)[8]

Felhasznált irodalom:

A magyar irodalom története VI. (szerk. Szabolcsi Miklós, Sőtér István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966)

Bóka László: Arcképvázlatok és tanulmányok (Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézet, Budapest, 1962)

Cs. Szabó László: Két part (Révai, Budapest, 1946)

Illés Endre: Szerkesztő és regényhős (Kortárs, 1963. augusztus, 1200-1212. o.)

Katona Éva: Az Élet és Irodalom látogatóban Rónay Györgynél (1967.04.15., 12. oldal)

Koczkás Sándor: „Előadások a mai magyar irodalom” témaköréből 1966-67-es tanév

Magyar irodalomtörténet: fejezetek a két világháború közötti magyar irodalom történetéből: 1919-1945 (Egyetemi jegyzet, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, 1963)

Ottlik Géza: Iskola a határon (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1959)

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1961)

Jegyzetek

[1] „(…) a Farsang majdnem megjelent még a szerző életében önálló kötetben! (…) A Diárium Könyvtár [1943. áprilisi számában] ’már megjelent’ kötetei (…) mellett a ’sajtó alatt’ lévő, tehát a hamarosan megjelenő, már nyomdába került kötetek sorát is közli, köztük bejelentve Örley István Farsang-ját (…), novemberben pedig már a sorozat újonnan megjelent darabjait reklámozzák, azonban Örley neve és kisregénye hiányzik a listából, helyette Végh György Csillagos királylány-a a negyedik. (Talán ugyanaz történt, mint Ottlik Továbbélők-jével, hogy maga a szerző vonta vissza – már a ’sajtó alól’ – megjelenés előtt álló első kötetét.)” – írja Balogh Tamás (Balogh Tamás: Örley István „Iskolá”-ja – „Előkerült” az Andris.

https://www.holmi.org/2003/10/balogh-tamas-orley-istvan-%E2%80%9Eiskola%E2%80%9D-ja )

[2] 1938-ban a Napkeletben megjelent a kritikának egy hosszabb változata is, ez olvasható A Flocsek bukása c. kötetben.

[3] A tanulmány keletkezésének idejében több sajtóorgánum, amiben Örley publikált, csak Országos Széchényi Könyvtár Zárolt Kiadványok Tárában volt elérhető.

(Az Országos Széchényi Könyvtár Zárolt Kiadványok Tára történetének kronológiája: https://www.oszk.hu/sites/default/files/zkt-kronologia.pdf Utolsó letöltés: 2024. 07. 31.)

[4] A kötet első kiadása 1968-ban jelent meg, Illyés Gyula előszavával és Pergel Ferenc utószavával. 1988-ban jelent meg a kötet második, változatlan kiadása, szintén a Magvető Könyvkiadó gondozásában.

[5] Helyesen: Vasárnapi Újság – Az Új Magyarság képes melléklete (a hagyatékban a legépelt kéziratokon „Az Új Magyarság vasárnapi melléklete” név szerepel).

A listáról hiányzik:

Vallomás (novella, 1937. május 23.)

Válságos napok (novella, 1937. március 21.)

Ernő, a bohém (novella, 1937. február 21.)

Nem szeretsz (kritika Nadányi Zoltán verseskötetéről, 1937. május 5.)

Andris (novella, 1937. augusztus 22.)

A novellák Pergel Ferenc hagyatékában egy mappában voltak elhelyezve. Legépelésük ideje ismeretlen. Az Andrison Ottlik Géza kézírása olvasható (egy javítás a 7. oldalon, és a végén Pergel Ferenc neve és címe), és nincs megjelölve a forrás – tehát valószínűleg Ottlik gépel(tet)te le (lehet, hogy nem az újságból, hanem kéziratról) és küldte el Pergel Ferencnek. A mappán ez olvasható:
„Örley: Andris

Gézának: 7. 1. bek. vége így maradjon?”

(Érdemes megjegyezni, hogy az Andris megjelent a Rakéta Regényújság 1979. június 12-i számában is.)

[6] Tévesen állapítja meg Balogh Tamás, hogy A Flocsek bukása c. kötetben „nyilvánvaló szerkesztési elvként egyetlen az Új Magyarságban megjelent Örley-írást – legyen az novella vagy kritika (magyar vagy külföldi szerző művéről) – sem tettek bele” (Balogh Tamás: Örley István „Iskolá”-ja – „Előkerült” az Andris. https://www.holmi.org/2003/10/balogh-tamas-orley-istvan-%E2%80%9Eiskola%E2%80%9D-ja )

 – a Játék, A bajnok vidéken, a Vendég, a Válás és a Siker c. novellák is az Új Magyarságban jelentek meg. Igaz, a kötetben a novellák forrása nincs feltüntetve – ennek oka véleményem szerint az lehetett, hogy az Új Magyarság szerepelt „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek” I. számú jegyzékében.

[7] A Rádióéletben és az Esti Kis újságban Salamon István talált két írást Örley-írást.

Örley István: Szép magyar novellák. (Rádióélet, 1940. 15. sz. 9. p.)

Örley István: Unalmas-e a hosszú vers? (Esti Kis Újság, 1944. jan. 26.)

Salamon István Örley rádiós munkásságáról is ír „A mikrofon nem katedra…” – Cs. Szabó László a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője (1935–1944) c. tanulmányában.

https://epa.oszk.hu/02900/02931/00082/pdf/EPA02931_forras_2005_11_013-036.pdf

[8] A Flocsek bukása c. kötet megjelenése utáni fontosabb, Örley Istvánnal és műveivel foglalkozó írások:

Abody Béla: Legendás író. Örley István: A Flocsek bukása. (Élet és Irodalom, 1968. április 27.)

Albert Pál: Ezüstkori torzó. (Új Látóhatár, 1969/2. 145-149. o.)

A Nyugat és az Újhold között. Kerekasztal-beszélgetés Örley Istvánról Lator László, Lengyel Balázs és Tábor Ádám részvételével − riporter: Szunyogh Szabolcs, Köznevelés, 1999. április 23. 14−16. o.)

Bakó Endre: „Osváti glória vette körül” – Emlékezés Örley Istvánra. (Hajdu-Bihari Napló, 1975. február 2. 21. o.)

Bakó Endre: Örley István családi albumából. (Alföld 2024/4. 39-45. o.)

Balogh Tamás: Örley István „Iskolá”-ja – “Előkerült” az Andris (Holmi, 2003/10. 1275−1287. o.

https://www.holmi.org/2003/10/balogh-tamas-orley-istvan-%E2%80%9Eiskola%E2%80%9D-ja )

Kelecsényi László: A szabadság enyhe mámora (Budapest: Magvető, 2000. 36., 54., 79-80., 289-294. o.)

Kodolányi Judit: „A helyzet tisztázását kérem tőled” – Örley István szerepe a Magyar Csillag szerkesztésében (https://ujforras.hu/kodolanyi-judit-orley-istvan-szerepe-a-magyar-csillag-szerkeszteseben-tanulmany/ )

Kukorelly Endre: Könnyű elakadni.(Magyar Narancs, 1993. július 15. 37. o.)

Kukorelly Endre: porcelánbolt. (Budapest: Jelenkor, 2016. 354-358. o.)

Lengyel Balázs: Csak az az egy könyve maradt (Örley István) (In. Két Róma,: Budapest: , Balassi Kiadó, 1995. 50-54. o.)

Mohai V. Lajos: Kétkezes regény? Az Ottlik-rejtély. (Heti Világgazdaság, 1999. március 6. 75–77. o.)

Mórocz Gábor: Egy narratíva „varázstalanítása” (Örley István A Flocsek bukása című novellája) (A Tiszatáj Diákmelléklete, 2019/01.

https://tiszatajonline.hu/wp-content/uploads/2019/01/diak-2013-09.pdf)

Nemes Lívia: Kísérlet az Ottlik-rejtély lélektani megfejtésére. (Holmi, 1995. augusztus, 1103–1113. o.

https://epa.oszk.hu/01000/01050/00299/pdf/EPA01050_holmi_1995_08_1103-1113.pdf)

Ottlik Géza: Örley Istvánról. (Újhold-Évkönyv, 1990/2. 156−157. o.)

Örkény István: A Flocsek bukása – Örley István hátrahagyott írásairól (Népszabadság, 1968. június 16.)

Rónay László: Az eldobott klasszicizmus. Örley István pályaképe. (In:  Hűséges sáfárok. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1975. 377–386. o.)

Tandori Dezső: Márai – Ottlik és Örley tükrében (Kalligram, 2000/5.

https://www.kalligramoz.eu/index.php/Kalligram/Archivum/2000/IX.-evf.-2000.-majus-100-eve-szueletett-Marai-Sandor/Marai-Ottlik-es-Oerley-tuekreben)

Tábor Ádám: Örley Rádió, Budapest. (Magyar Napló, 1993. május 14. 43. o.)

Veress Dániel: Egy nagy kritikus mítosza és valósága. (Igaz Szó, 1968/2. 880-887.o.)

Wernitzer Julianna: A Flocsek bukása (Örley István regénye). (Literatura, 1984/1. 145-151. o.)

*

TV- és rádióműsorok

“Harminckét éves volt….” – Örley István emlékezete (Örley István íróra, szerkesztőre emlékezik Balassa Péter, Györe Balázs, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza és Vas István. A műsort összeállította: Salamon István.)

Kossuth Rádió, 1990. 12. 06.

Panaszkodj, sötét eső! – Emlékezés Örley Istvánra

(színes, magyar dokumentumfilm, 45 perc, rendező: Czigány Zoltán, operatőr: Babos Tamás)

Duna TV, 1993.

Illusztráció: Örley-portré

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →

Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →

Németh István Péter: „FÉNYEK IDÉZIK” (Takáts Gyula és Fodor András versei Egry Józsefhez)* →

Szakolczay Lajos: Száz vers (az 1945 utáni magyar költészetből) →