OPEN

augusztus 25th, 2024 |

0

OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész)

(Az előző részt ld. ⇒ http://www.naputonline.hu/2024/08/10/open-52-marai-1-resz/)

•

NÉGYSZEMKÖZT A TÖRTÉNELEMMEL

Olvassuk együtt Márait![14]

 Második rész

Távirat: „legszívesebbenmindentlefényképeznékésföljegyeznékstop”

Azokról és ezekről és Gorkijról[15]

Emberek, akiket származásuk miatt üldöztek a közelmúlt­ban, akik végigcsinálták a náci és nyilas időkben az emberkín­zás minden poklát és valahogyan megmenekültek, akik a jobb-és baloldali kontraszelekciók bárgyú-undorító két évtizedes körforgásában a rövidebbet húzták: emberi módon viselked­tek, amikor most helyet kerestek a társadalomban. „Azok”, akik így viselkedtek, nem voltak mindig „ezek”. Az emberek különös szimattal és éleslátással különböztettek. Sok emberrel beszéltem az első két esztendőben, a Változás éveiben, négy fal között, bizalmasan. Meglepő volt, ahogyan a megkérdezettek legtöbbje – közöttük olyan pályatársak, akik származásuk mi­att embertelen üldözést szenvedtek, megjárták a náci kínzóte­lepeket és valahogyan megmenekültek, de legközelebbi csa­ládtagjaik elpusztultak a kegyetlen, minden elképzelést meg­haladó tömeggyilkosságban – pontosan tudták, hogy a Valóság olyan is volt, ahogy „ezek” vádaskodtak, de ugyanakkor más is volt. A Valóság borzalmas volt és megbocsáthatatlan; de a borzalom és iszonyat mellett mindig volt más is: emberiesség, szolidaritás. Azok, akik visszajöttek a pokolból, szerényebben viselkedtek és igazságosabban ítéltek, mint „ezek”, akik leg­többször csak szelét kapták a viharnak és olcsóbban menekül­tek.

Gorkij azt írta róluk: „A mi intellektueljeink között sok van olyan, aki állandóan mutogatja sértődöttségét, mint egy üzleti cégért… Olyan arckifejezéssel sétálnak, mintha az emberiség egy rubellel és ötven kopekkel tartozna nekik és nem akarja megfizetni a tartozást.” Ezt Sorrentóban írta, ahol 1921 és 1930 között élt, önkéntes emigrációban, mert felismerte a bolsevizmus emberellenes jellegét és tartalmát. Később visszament Oroszországba, mert orosz író volt, nem bírta idegen­ben az életet. 1936-ban, a Szovjetunióban, meghalt – a kortár­sak tudni vélték, hogy Sztálin tette el láb alól, mert kényelmet­len volt számára ez a zseniális szemtanú. (…) Gorkij csakugyan realista volt, nem voltak illúziói a forradalom, a szocializmus lényegét illetően – elébb sem, amikor segített megvalósítani, később sem, amikor meg­valósult.

Ismerte tehetsége határait: nem volt olyan fantáziája, mint Dosztojevszkijnek, nem volt olyan epikus ereje, mint Tolsz­tojnak, nem volt ironikus hallása, mint Csehovnak, de a való­ságot hűségesen és öncsalás nélkül tudta leírni. Ismerte honfi­társait, az oroszokat. Egyik elbeszélésében Turgenyevet idézi, aki azt mondotta: „Az orosznak mindig félrecsúszik az agyve­leje …” (Úgy értette, félrecsúszik, mint a kapatos ember fején a kalap.) „Karamora” című elbeszélésében – ezt is Sorrentó­ban írta, 1922 és 1924 között – Gorkij bemutat egy „forradal­márt”!, aki felismeri az intellektuális forradalmi szekértoló romantikusok igazi arcát, és végül beáll kémnek a cári rendőr­séghez – nem bosszúból, nem is pénzért, nem is gyávaságból, egyszerűen, mert tudatosította, hogy „az ember lehet aljas is…” Kitör a forradalom, az árulót egykori elvtársai börtön­be zárják, halálra ítélik: kivégzés előtt feljegyzi gondolatait. Például ezt írja: „Sok szocialistát ismertem, akik számára a szocializmus igazában mindig idegen maradt. Ezek az embe­rek hasonlítanak a számológépekhez, melyeknek mindegy, milyen számokkal kalkulálnak: a végeredmény mindig pon­tos … Amíg ez előnyös számomra, eltűröm ezt a közösséget. De ha egyszer már nem előnyös, önállósítom magam és azt mondom: – Jó mulatást, elvtársak!”

Egy másik elvtárs, akit Gorkij egyik elbeszélésének hőse kényszerít, hogy akassza fel magát – mert a Párt már nem bízik benne –, a kényszerű öngyilkosság előtt ezt mondja a hóhér­nak: „Ahol harc van, ott mindkét oldalon vannak hősök.” Később még ezt írta Gorkij Sorrentóban: „Talán most követ­kezett el az idő, amikor mindenféle aljasságot, gonoszságot el lehet követni, hogy az emberek végre megundorodjanak, iszo­nyattal és utálattal forduljanak el a gonosztól – és aztán egy­szerre vége lesz minden rossznak…” Aki ezt írta és aztán visszament Sztálin Oroszországába – tisztán látott, tudta, mi vár ott reá; de vállalta ezt a sorsot, mint az elbeszélés hőse a kényszerű öngyilkosságot.[16]

Berzsenyi bajusszal, Kosztolányi csokornyakkendőben

A költészet értelmének és lényegének kifejtése kapcsán messziről indítja gondolatait Márai, egészen a honfoglalást megelőző időkig megy vissza gondolatban. A mai, mindent elhitetni akaró tömegtájékoztatás időszakában, a reánk zúduló információáradat közben érdemes rá figyelnünk!

„A törzsek, amelyek a nyelv gyökeit hozták, amikor elindultak Levédia mocsaras vidékéről, átjöttek a Kárpátokon és lassan ereszkedtek le a Duna–Tisza völgyébe: kevés szót hoztak ma­gukkal és nem olvastak. Amikor a magyar törzsek az úttalan őserdőkön át útnak eredtek, más népek – a görögök, a kínaiak, a hinduk – már olyan sokat olvastak, hogy elvásott tudatukban a sokféle szó. De a magyarok – így mondják a lingvisták – az indulás korában még a »felső vadság« állapotában voltak. Kevés volt a szavuk ahhoz, hogy elmondják Európában mindazt, amit addig tapasztaltak, gondoltak. Nem tudták megértetni magukat azokkal, akiknek már sok szavuk volt – elnyűtt, gyűrött szavaik is voltak –, nem tudtak »eszmét cse­rélni«. Az Eszméhez Szó kell – szó nélkül nincs csere, csak bizsergés van a tudatban, mint a hangyamászás a bőrön. És fél kézre, négy vagy öt ujjra való számjegyük volt csak. És nem siettek szavakat csinálni, ahogy hazát foglalni sem siettek, mert nem volt térképük, sem meghatározható úti céljuk. Nem »hazát« kerestek, hanem legelőt.

A költők voltak azok, akik a legelőből később hazát csinál­tak. Mindig a költők csinálnak hazát a legelőből. Ezra Poundnak volt igaza, amikor meghirdette, hogy a Költészetben kap igazolást minden, amit a népek akarnak. Például Virág Bene­dek itt a szomszédban, a Víziváros egyik odvas odújában, ahol »lúdtollal körmöl virágéneket«. (Kosztolányi írt róla így.) Le­írta, amint a Krisztinavárosból – függetlenül a Tértől és az Időtől, ami a Szellem számára éppen úgy nincsen, mint ahogy nincs az asztronauták számára az Űrben – egy reggel elmegy a Vízivárosba és meglátogatja a Szent Öreget. Felolvassa ver­seit és az öreg költő »dicsérvén a Poézis hatalmát / átnyújtott volna versemért egy almát«. Más úgysem adott a költőknek Magyarországon semmit, mint néha egyik költő a másiknak egy almát.

Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak: a magyar nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kel­lett, hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi. Ezért olva­sott, szemüvegesen, éjjel és nappal, a szobában, aminek helyén most a szemétdomb maradt.

Ez az »urbánus író« és »homo aesteticus« – mint egy frakkos zsebtolvaj az úri társaságban, ahová besurrant (a világiroda­lom volt ez az úri társaság) – olvasás közben állandóan elcsent valamit a magyar nyelv számára. A magyarok lovon vagy lovas taligával, kétkerekesen, ekhós szekérrel jöttek át a Kárpátok hágóin. Később hivalkodtak, hogy a magyar »lovas nép«. Virág Benedek korában talán még az volt. Kosztolányi korá­ban már nem volt az, akármit mondtak, akik lovaspólóztak vagy lóversenyistállót tartottak: ebben a korban, melynek tör­melékei most szanaszét hevertek, a nép már nem lovagolt. A lovas nemzet most már megosztotta a szerepeket: volt, aki ülte a lovat, és volt, aki ette. Utóbbiak többen voltak. De be kellett fejezni a honfoglalást, nyelvet kellett teremteni, nyelvet, mely­nek világosságával és kifejezőerejével értelmet kap a táj, a jószág és az ember: ezért a költők, évszázadokon át, állandóan olvastak. (Az ősmagyar »rovás« nem volt írás – ahogy a tolték, azték, maya zsinórjelrögzítéssel sem lehetett verset, sem re­gényt írni. Ahogy nincs egyiptomi »irodalom«, mert az ábra merev, nem mozog, mint a betű – képírással lehetetlen leírni ezt: »óh, lassan szállj és hosszan énekelj…« Ezt a hiányt – a betűt, amiből szavakat lehet rakni – sürgősen pótolni kellett, mert amíg ez nem történt meg, értelmetlen maradt minden a magyar számára és értelmetlen maradt ő is a világ számára, a szellem dadogó nomádja volt, állatias csavargó.)

Ezért, sürgősen, írni kellett, betűkkel. Ezért írt a »bajuszos« Berzsenyi, a meghatóan Don Quijote-szerű Kazinczy, az »ál-ruhás forradalmár«, Arany. (…) Nemcsak írtak, gyönyörűségből, ha­nem olvastak is, szuszogva. Minden korban, minden megkö­zelíthető nyelven olvastak. Fordítottak németből perzsa kádenciákat, angolból kínai lírát… Mindent »műveltek«, mert fel kellett tölteni a magyar nyelvet a szükségesen túl a felesle­ges szavakkal. Tudták, hogy a feleslegessel kezdődik az Iroda­lom. És az Irodalommal kezdődik a nemzet.”[17]

Olvasók és olvasatok – írni és élni, de hogyan?

Dialektika, mondhatnók ma filozofikusan az írók és olvasók egymásra hatásáról, de ez a kérdés sokkal egyszerűbb: az író nem a fióknak ír, de vannak korok, amikor mégis csak a fióknak! Vajon miért?

„Ahhoz, hogy egy mű eleven maradjon, az írónak tudni kell: él valahol – a jelenben vagy a jövőben – ez a különös lény, az olvasó, ez a dialektikus fenomén, aki egyszerre szövetséges és ellenfél. Aki hív és ugyanakkor elutasít. Van valami érzékies a tüneményben, hívó és fenyegető. Ő a partner, mint a szere­lemben a nő. És a kiadó, ez a bába és kerítő, hol maradt el az időben?… Kosztolányi alkotó éveinek idejében még volt ilyen homályos, személyes kapcsolat író, kiadó és olvasó kö­zött. Ma nincs többé: a kommerciális-indusztriális civilizáció a tömegízlést kielégítő tömegárut követeli Nyugaton az írótól – és Keleten politikai rövidárut, rőffel mért világnézeti szab­ványt. Kosztolányi nem élte meg az időt, amikor a szépiroda­lom a kiadók számára már csak ráadás volt, amit programjuk­ban odacsaptak a csámcsogtató ponyvához és az áltudományos szakkönyvekhez, mint a mészáros a culágot. Amikor a szépiro­dalmi mű, amely kiadót kapott, gyanús volt, mert az olvasó joggal orrontotta, hogy nem a könyv jutott kiadóhoz, hanem? maffiózus praktikák árán, az író. Amikor stipendiumos dilettánsok akkordba írták a könyveket alkotó írók életéről, és közben, a nyilvánosság előtt, úgy hápogtak fontoskodó izgal­mukban, mint a kacsa, amikor tojik. Amikor szépirodalom helyett több könyvet írtak könyvekről, mint könyvet, ami szép és irodalom. Mindezt már nem élte meg, mert a szerencse fia volt, amikor rákkal a torkában, évtized előtt – ott szemben a hegyen, a János-kórházban – meghalt.

Nem élte meg, hogy eltűnt az idő süllyesztőjében az Iroda­lom – ami több is volt, más is volt, mint könyvek, írók, ahogy a Vallás több és más, mint szertartás és papok. Kosztolányi és kortársai még mást értettek Irodalom címszó alatt, mint akik ma írnak. Számukra az Irodalom még egyszerre volt játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cin­kosi vérszerződés. Az olvasó arcát már ő sem látta tisztán, de még hitt benne, hogy van valahol. Budapesten szobrot emel­tek a Névtelen írónak, Anonymusnak… A Névtelen Olvasó még nem kapott szobrot. Megérdemelné, hogy kapjon egyet… (…)

Kosztolányi sem tudta már pontosan, kinek ír. Mégis, ami­kor végzett a mindennapos, írásnál is kötelezőbb olvasással, gyorsan írt valamit – zöld tintával, sebtiben. Mindennap írt egy színes cikket, színibírálatot, elmefuttatást, összecsiholt két rímet egy készülő vershez, írt egy kéziratoldalra valót az új igényből. Vagy fordított. Minden magyar író, aki értett nyugati nyelven, kötelességének érezte, hogy fordítson. (Jókai, Mikszáth és Krúdy nem fordítottak, mert nem értették az idegen szót.) De az Arany-, Vörösmarty-, Petőfi-nemzedék éppen olyan aggályos kötelességtudással fordított, mint a Nyugat-nemzedék, mert tudták, hogy a fordítás kutya köteles­ség és más is, mint szavak értelmi átváltása a magyar nyelvre. Tudták, hogy a fordítás olyan vállalkozás, mint mikor valaki titkosírást, kódot fejt meg – hiszen, minden nyelven, nemcsak az író ír, hanem a nyelv is, a nyelv, amely odaszólással, gri­masszal belebeszél az író szövegébe. Minden idegen nyelv alján van ilyen code, ami majdnem lefordíthatatlan. Az idegen – író vagy vándor – együtt él a másféle nyelvvel, néha már azt hiszi, ismeri titkait és nyugodtan kimondhat valamit, például ezt: »Reggel a városban voltam.« De lehet, hogy a bennszülött ezt így hallja: »Pitymallatkor az erődítésben valék.«[18] És udvari­asan bólint, zavartan vigyorog. Minden »fordítás: ferdítés«. Mégis, fordítottak, Kosztolányi is, holott tudta, hogy csak az értelmet lehet lefordítani – soha a célzást, a beintést. A francia, az angol író ismerte közönségét, tolvajnyelven írt, egy osztály­műveltség nivellált cinkosságából beszélt az olvasóhoz, és tud­ta, hogy fél szavakból is megértik, vagy legalább nem értik félre… A magyar író nem tudta biztosan, mit olvasnak ki a szöveg kimondatlan, belső tartalmából, amit a dramaturgok színházi nyelven »felhangnak« neveznek? (A század közepe felé tanácsos volt idézőjelbe tenni minden ironikus célzást, figyelmeztetni kellett az olvasót, hogy az író nem szó szerint értelmezi, amit mond, csak játszik egy ötlettel.)

Kosztolányi tudta ezt is. Tudta, hogy írni csak önkívület­ben, mintegy transzban lehet – és ugyanakkor olyan mindenre elszánt tudatossággal, ahogy egy matematikus épít fel egy felsőbb fokú egyenletet. Ő írta, hogy egy remekművet úgy kell végbevinni, mint egy gaztettet. Mindennap elkövetett egy ilyen kisebb-nagyobb gaztettet. És sietett, mert nemcsak a nemzetet mentette, amikor írt, hanem saját magát is, hiszen rögtön, még aznap meg kellett élni – családostul, barátostul.”[19]

„Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”

A háború után a gyűlöletnek voltak meglepő melléktermékei – írja Márai, és egy különös, szinte hihetetlen példát hozott fel, aminek ő is részese volt. Ez egy zsidó rendőrtisztről szól, aki 1945 decemberének egyik éjszakáján belépett a körúti EMKE kávéházba.

„Ez a kávéház abban a történelmi váltópillanatban olyan volt, mint egy hideglelősen, fogvacogva sínylődő lázbeteg nosztal­gikus víziója: a fűtetlen, fagyos Budapesten, a Körúton, ahol sok háznak kilógott a bele, a sötét utcákon ténfergő orosz martalócok, pesti jasszok és rendfenntartást mímelő szovjet gyalogság őrjáratai között, néhány hónappal az ostrom után megnyílt egy békebeli pesti kávéház minden talmi és pakfon pompájával az Emke. Villanyfüzérek ragyogtak a langyos te­remben, álpálmák orientális műfényűzés pompájával hival­kodtak, a büfében, ezüsttükrök között, ott trónolt a kávés neje, a pincérek vedlett fekete egyenruhában, hónuk alá csapott szájkendővel siettek, lúdtalpú pincérjárással, az asztalok kö­zött, melyeket hófehér damaszttal, békebeli műezüsttel és olcsó porcelánnal terítettek. Az asztali vázákban művirág po­rosodott és a sarokban teljes készültséggel helyezkedett el a cigányzenekar: a prímás, a brácsás, a nagybőgős, a cimbalmos és a pikulás. Várták, pincérek és cigányok, mint régen, a mulatós vendéget, aki huzatja a merengőt és a talpalávalót.

Az asztaloknál, az ételszagú langyosságban volt valami egy Dosztojevszkij-fejezetből, a Karamazovok dőzsöléseinek ponyvahangulatából vagy Gorkij Artamonovokjainak kiszámíthatatlan magatartásából. Mert ez a langyosra fű­tött, talmi pompás pesti kávéház vendégeivel, elsőbben a zsidó rendőr ezredessel, kiszámíthatatlan robbanóanyaggal telített vegyülék volt. A távoli orosz pusztaságokról idetévedt fegyve­res gavallérok hölgyei is áhítattal és aggályosan lesték a Hata­lom megszemélyesítőjének jelenlétét. A szomszéd asztalok vendégei mímelték, hogy fesztelenül társalognak, de a való­ságban mind nyugtalanul pislogtak körbe, hiszen mindenki rejtegetett valamit – egy mázsa avas vajat a feketepiac számára, szivardobozt, melyet tört arannyal tömtek meg vagy egy bűnt. És nem tudhatta senki, nem őriz-e a rendőr ezredes noteszé­ben névtelen feljelentéseket, régi vagy újabb keletű elszámolá­sok bosszúkísérletének vádaskodó dokumentumait? De a ha­talmas vendég egyelőre nem törődött a környezettel. Az áhítatosan figyelmes pincérek a ministránsok buzgalmával szolgál­ták ki a nagyurat, aki valóságosan celebrálta a vacsorát, mint egy pap a szertartást: evett és ivott, mintha minden természe­tes, helyénvaló lenne.

A falatozás végén… jelt adott a cigánynak, hogy jöjjön közelebb. A prímás – nyakában a kendővel, kezében a hegedűvel és a nyirettyűvel, alázatos-bizalmaskodó, vigyorgó settenkedéssel, egy régi ipar statisztájának szimatával, mint aki orrontja, hogy a nagy vendég megfelelően bemelegedett, és elkövetkezett a danás, ricsajos nótarendelés ideje – bizalmasan hajolt a vendég elé, aki csendesen fülébe mondta a rendelést. A more lelkesen bólintott, visszasietett a bandához, mondott valamit, cigány nyelven, a cimbalmosnak és a brácsásnak, vállához igazította a hegedűt és lendületes pátosszal magasba emelte a vonót. Áhítatos csend volt a kávéházban. Ebben a templomi csendben, fojtott várakozásban egy békebeli, már elfeledett, valószínűt­len törzsi ünnep emlékezése is füstölgött: így mulatott régeb­ben a magyar úr, »így éltünk egykor Odesszában…« – erre emlékeztetett a jelenet. A vendégek aggodalmas kíváncsisággal várták, hogy megszólaljon a zenekar. Mit rendelt a zsidó rend­őrtiszt? Az Internacionálét vagy egy Zerkovitz-dalt?…

A prímás a hegedű fölé hajolt, ujjheggyel pengetett egyet a húrokon, a banda pianissimo követte a hangadást. És a temp­lomi csendben, Budapesten, 1945 decemberében, a körúti Emke kávéházban, a zsidó rendőrtiszt parancsára felhangzott a »Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, / szebb talán, mint a nagyvilág« című és kezdetű irredenta álműdal – amely már régebben, a két világháború közötti Magyarországon is műdalnak számított –, és most, ebben a környezetben olyan fülhasogatóan hamis, krajcárosan üzleties műhazafiság volt, hogy émelygést keltett a hallgatóban. De a cigány érzéssel játszott. A vendégek megszeppenten, igen, bambán figyeltek. A pincérek abbahagyták az ételhordást. És a rendőrtiszt csen­desen elhelyezte a füstölgő szivart a hamutálkában, összefonta karját, hátradőlt és behunyta a szemét.”

A Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország című dal a Hamburgi menyasszony című operett egyik dalbetétje volt. A zenéjét Vincze Zsigmond, szövegét Kulinyi Ernő írta 1920-ban. Fontos tudni, és vajon az ott lévők és a nótát rendelő ezredes tudta-e, hogy a két szerző, Vincze Zsigmond, született Weisz Zsigmond (1874–1935. június 30.) zeneszerző, karmester, és Kulinyi Ernő (1893–1945) magyar újságíró, kritikus zsidó származású volt, de ez a dal a kor leghazafiasabb dalai közé számított. Később, a nyilas korszakban  zsidó származású szerzői miatt, a háborút követően pedig „nacionalista” tartalma miatt nem játszották, és csak a rendszerváltást követően vált ismét szabadon hallgathatóvá Magyarországon.

„Sok mindennek kellett történnie, amíg ez az ember jelmezt és szerepet váltott, hogy aztán elhúzassa a pesti kávéházban az álhazafias, provokálóan üzleties, tartalmában csaknem egy-ügyűen érzelmes nótát. Kellett hozzá Hitler és Auschwitz. Kellett az, hogy amerikai, aztán angol és orosz fiatal emberek milliói pusztuljanak európai, afrikai és ázsiai hadszíntereken. Kellett, hogy darabokra szakadjon egy nagyhatalom, a német Reich, és megsemmisüljön egy kis országban, Magyarorszá­gon, egy társadalmi rend és az ahhoz tartozó szemlélet. Ez mind kellett hozzá, hogy ez az ember végre elhúzassa a cigán­nyal az Emkében a hamis-érzelgős, irredenta műdalt.”[20]

Az emberi mértékről

1946-ban egy külföldi meghívásnak eleget téve elutazott Svájcba, onnan Olaszországba, majd Franciaországba is. Itt gondolt a humanizmusra, amit Európa ajándékba adott a világnak!

„Mert (így éreztem, akkor és aztán még sokszor) ez volt Európa nagy ajándéka az emberi világnak: a »humanizmus«. A fogalomnak szemináriumi íze, könyvtárszaga volt… De nagy műveltségek, távoli civilizációk hiába alkottak erkölcsi és metafizikai világképet – »humanizmus« csak Európában volt eleven, életet, emberi sorsot, szellemi magatartást, társadalmi együttélést alakító követelés. Mi a »humanizmus«?… Embe­ri mérték. Az, hogy az egyén a mérték. Az egyén a fejlődés értelme. (Ha van »fejlődés«, ha egyáltalán lehetséges, hogy az ember uralkodjon a barlangból magával hozott ösztönök fe­lett.) Az emberi magatartás, amely nem remél természetfeletti választ a halál problémájára és nem várja emberfeletti erőktől a földi problémák megoldását: a magára hagyott, a közömbös és ellenséges univerzumban vakvéletlen akaratából alakot öl­tött kétlábú emlős, az ember az egyetlen élőlény, aki az ösztön­től függetlenül el tud igazodni a világban. Az »emberi« hiány­zott, fájdalmasan. Mert ez pusztult el, Európában. (Hol pusz­tult el?) Az auschwitzi gázkamrában, a katyni tömegsírban, az orosz és német büntetőtáborok poklában vagy Drezda és Coventry romjai között, a maquis[21] bozótjaiban?… Minden ilyen kérdés szónoki, papírkérdés. De a hiányérzet valóság volt.”[22]

Ez a néhány sor és helységnév – amely II. világháború szörnyűségeit említi meg – tömörített történelem: „és Coventry romjai: Drezda ellen 1945. február 13-án és 14-én intézett támadást több mint ezer repülőgéppel az angol–amerikai légierő a II. világháborúban; Coventryt érte az ún. angliai csatát követően, München bombázásának viszonzásaként 1940. november 14–15-én a legsúlyosabb német légitámadás. Ezek a városok – Londonnal és Berlin­nel együtt – a civil lakosságra és a polgári létesítményekre mért mérhetetlen nagy csapás miatt a II. világháború jelképévé váltak.

Többek között a katyńi mészárlás említése miatt sem jelenhetett volna meg itthon ez a könyv. Ezt a szörnyűséget, amelyet a lengyelek soha nem felejtenek el, egészen a közelmúltig tagadtak az oroszok. A katyńi vérengzés néven ismert tömeggyilkosságot 1940. március 5-én hozott döntést végrehajtva követték el a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egységei a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 22 és 23 ezer fő közé teszik.

A gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katinyban, a Tver melletti Mednojében és a ma Harkiv elővárosát képező Pjatyihatka erdeiben tömegsírokban hantolták el. Mind a gyilkosságokat, mind pedig az áldozatok eltüntetését nagy titokban végezték, de a németek már 1943-ban felfedezték az első tömegsírokat a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, Katiny erdeiben. (A több helyszínen végrehajtott tömeggyilkosság ezért kapta a nevét Katinyról.) Szintén ehhez az eseményhez kapcsolják annak a 7000 személynek a meggyilkolását, akiket az oroszok Nyugat-Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna börtöneiben tartottak fogva hadifogolystátusz nélkül, jóllehet közel 1000 lengyel tiszt is volt köztük.

Miért hazudott a Nyugat?

Márai Párizsból írt vallomásában kemény szavakkal illette a nyugati demokráciákat!

„Folyamatosan, szakmányba, olajosan, hibátlanul hazudtak Európában: a sajtó, a rádió, a könyvkiadás, aztán az új közlési médiumok, mindenféle nyomtatvány, a papírszemét, amivel megtömték a nyugati ember tudatát…, mindebből gőzölgött a hazugság, mint ahogy az öngyulladás mérgező füstje gőzölög fel egy trágyadombból. Ebben a században a Nyugat hazudott önmagának és a világnak. Örökké hazudott: azt hazudta, hogy »haza«, és trombitált hozzá valamilyen recsegő ünnepélyessé­get; de ez is csak hazugság volt, mert az érdekszövetkezetek, melyek a hazákat birtokolták, betéti társaság lehetőségeit lát­ták a hazában. Vallás, mondták és hazudtak, mert egy demitizált illúzió organizációs homlokzata fedte el az omladékot, ami a vallásból megmaradt. Művészet, mondták és hazudtak, mert nem látomást követeltek a művésztől, látomást, amelynek a valóságra visszasugárzó ereje, alkotó energiája van, hanem tömegárut, kommerciális vagy politikai bóvlit, amit adni és venni lehet. Emberi jogokról beszéltek és tűrték, hogy minden emberit megalázó rendszerek elhatalmasodjanak. Hazudott a Nyugat a hangos és a nyomtatott szóval; még a zenével is hazudtak, amelyből kilúgozták a melódiát és harmóniát, hisz­térikus, rángatózó nyavalyatöréses nyávogást tettek a helyébe. Ez a Nyugat, amelyre a háború gödrében úgy emlékeztem, mint a megmentő szamaritánusra, hazudott. Mit várhatunk, magyarok, ettől a Nyugattól, amelyet átfertőzött a hazugság? Segítséget és szolidaritást soha. Nincs más segítség számunk­ra, együttesen és személyesen, csak az idő.”

Ezek után felteszi önmagának a nehéz kérdést: Hol a helyem? A kiégett, süketre hazudott Nyugaton? Vagy menjek vissza, Magyarországra? Mi várt otthon? A „Ha­za”?…

„Nem volt kedvem fogadkozni, hitegetni magam. Nem hittem abban, hogy a »Haza« vár. De vannak pillanatok az életben, amikor – egészen csendesen – választ hallunk, üzene­tet. Ez is ilyen pillanat volt. És a válasz (mint két évtized előtt, hasonló helyzetben) most is csendes volt. Vissza kell menjek Magyarországra, ahol nem vár senki, ahol nincs »szerep«, sem »hivatás« – de van valami, ami számomra az élet egyetlen értelme: a magyar nyelv.

Ezt – megint egyszer, minden következménnyel – megértet­tem. Mert engem – fiatalon és aztán deres fejjel, két világhábo­rú után – igazán, alkatian, szőröstül-bőröstül soha nem érde­kelt semmi más: csak a magyar nyelv, és annak felső fokú teljessége, a magyar irodalom. Egy nyelv, amelyet az ember­milliárdok között tízmillió ember ért, senki más. Egy iroda­lom, bezárva ebbe a nyelvbe, amely – hiába volt nemzedékek hősies erőlködése! – soha nem tudott igazi valóságában szólani a világhoz. De ez a nyelv és ez az irodalom nekem a teljes értékű életet jelentette, mert csak ezen a nyelven tudom el­mondani, amit mondani akarok. (És csak ezen a nyelven tu­dom elhallgatni, amiről hallgatni akarok.) Mert csak akkor és addig vagyok »én«, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más »haza«, csak a magyar nyelv. Ezért – sürgősen – vissza kell mennem Magyarországra. Ott élni és várni, amíg megint szabadon lehet írni. (»Írni«, miről?…) A könyvek, melyeket a nyugati útról hazavittem, különböző hangnemben, de egyértelműen »nem«-et mondtak mindenre, ami volt, ami van… De mi az »igen«?”[23]

Különös búcsú

Márai haza is jött, hogy azután, ahogy a legelején már idéztük is, örökre elhagyja az országot. Búcsúja különös volt és megható. Elment az Akadémia épületé­ben az emeletre, a főtitkári szobába, Voinovich Géza főtitkárhoz, aki óvatosan előkereste egy fiókból és megmutatta Arany János megmaradt kéziratait. „A főtitkári szobában olyan volt a légkör, mintha a nagy szélvihar, amely átsüvöltött a világon, nem hatolt volna be ide. Az Arany-hagyaték egy része elpusztult az ostrom alatt, de ebben a szobában, ahol a múlt században Arany János főtitkároskodott, a nagy szellemi erőfeszítés lég­köre valóságosan érzékelhető volt. Géza megmutatta a »Toldi szerelme« kéziratát.

Ceruzával írott, sokat javított kézirat volt ez, de a költő a javítások után legtöbbször visszahelyezte a végleges szövegbe az első fogalmazást. Arany vastag füzet történelmi, kortörténeti jegyzetet írt a »Toldi szerelmé«-hez – rövid tanulmányokat viseletről, jogszokásokról. Géza bi­zonygatta, hogy a jegyzetekből a végén legtöbbször egyetlen jelző maradt csak meg az eposz kézirata számára. Élete vége felé Arany János, meggyengült szemmel, már nem tudott olvasni, felesége és fia olvastak fel neki. De írni – vakoskodva – mindig tudott. A »Toldi szerelme« minden sorát ő vetette papírra. Betűztük a kéziratot: fél évszázadnál hosszabb időtáv­ból néztek vissza a gondosan rótt, fegyelmezett betűkkel írt szavak. Azt hiszem, ez volt az óra, amikor elbúcsúztam a magyar irodalomtól.”[24]

 Ennél szebb és fájdalmasabb búcsút elképzelni is nehéz. Márai számára Arany volt a példa, a magyar nyelv, a menedék és megmaradás záloga. Tudjuk, hogy ezután mi történt az íróval: örökre elhagyta hazáját, az áldott Magyarországot, akit, pontosabban akiket, tehát az itt lakókat pajzsként nem is a fegyver, de a nyelv védett. Legyen ez a végső tanulsága Márai könyvének.

Utolsó gondolat

Az 1944-es Naplójában azt jegyezte fel, hogy két dologra érdemes és kell odafigyelni az embernek: „a világra, ahol egy falat kenyér komoly feladat, s lelkedre, mely nem lehet igénytelenebb, mint a tested. Szerezd meg lelked számára is a napi táplálékot, s ne engedj e táplálék minőségének igényéből. Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz.”[25]

Móser Zoltán

Jegyzetek

[14]Ez egy válogatás a Föld, föld!… című, 335 oldalas regényből. Azért foglalkozunk kiemelten Máraival, a drámája után és amellett a dokumentumregényével, mert fontosnak érezzük, hogy kedvet ébresszünk Márai segítségével a történelem megértéséhez és a gondolkodáshoz. 

[15]Gorkijnak az Anya című regénye, amiből film is készült, nekünk kötelező olvasmány volt, a tananyagban mint a szoc. realizmus példaműve szerepelt. A családregénye, Az Artamonovok viszont remekmű, amelyről akkor kevés szó esett.

[16]Márai Sándor: i. m., 180–182.

[17]Márai Sándor: i. m., 108–110.

[18]De így is mondhatnók: Napfelkeltekor a városba mentem volt, vagy Pirkadott, amikor a városba mëntem vala. Régies? Igen, de szép és magyaros. Nyelvi örökség. (És itt még a zárt ë sem tűnt el!)

[19]Márai Sándor: i. m., 114–116.

[20]Márai Sándor: i. m., 161–165.

[21]Maquis (fr.) = bozótos erdei terület; francia ellenállási szervezet fedőneve a II. világhá­ború idején a megszállt területeken.

[22]Márai Sándor: i. m., 212.

[23]Márai Sándor: i. m., 238.

[24]Márai Sándor: i. m., 318–319.

[25]Márai Sándor: Napló, 1943–1944, Bp., 1990, 230.

Illusztráció: OPEN 52-53.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →

OPEN 51. – DRÁMÁK →

OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →

OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →