Suhai Pál: ORBIS PICTUS (versek)
•
A szem
Czigány Györgynek
Nem tesz mást, csak megtapad a kezdeten.
Ilyenkor rejtett kamera a szem, szeme.
Ő maga álomittasan befelé fordul,
ilyenkor ébred önmagára. Precíz műszer,
elég, ha beállítja az agy optikáját: szeme
egy halandó pupillája, ha a születőre rálát.
Átszínezi a meglevőt, tárgyakat nem létezők
helyébe állít: így leltározza a távozó helyett
a lét ingatag csodáit. Dolgozik, néz befelé,
látja a magba gyűrt, a hátráló időt:
mintha egy szirmot a folyó visszafelé
sodorna mindig. Nem tesz mást ilyenkor,
megtapadva a kezdeten, forrásáig zarándokol:
ő maga a látás: nézi magát a szem.
A hernyó
Örvénylenek, szállnak, verdesnek a szárnyak,
********gyönyörűszép tavasz van.
Bábjából a hernyó kikel, neki így jó:
********röpke lepke alakban.
Pilleként pompázik, pillangónak látszik,
********sütkérezik a napban.
Gyíkok
Fűbe hasalt, oda bújt el az egyik,
másik avarba, bozótba is egy gyík.
Mindegyik gyík, s annyira pőre,
nincsen más rajt, nincs, csak a bőre.
Mindegyiknek, minden gyíknak
mégis-mégis más a ruhája,
s egynek is újra meg újra, ha színét
más ég, más ág hinti reája.
Hogyha a réklije, zoknija fűzöld,
biztos a fű rejtette, ha hűsölt.
Ez vagy amaz meg biztos avarba
tévedt, sárga mindene, barna.
Éjszaka, hogyha minden elalszik,
mindegyik gyík színe kialszik.
Sok láng gyullad, majd ha a nappal
festi be bőrük újra arannyal.
Hóba fúlt utak, nagy telek…
Hóba fúlt utak, nagy telek
s ti fényben úszó régi kertek,
elég pár év vagy évtized,
már mind szememből integettek:
örök vakok, vakult sereglet,
kik képeimmel festitek:
festetitek ki most e vermet,
amelybe egykor löktetek.
Enrico Scrovegni látomása
ÉN
VAGYOK
AZ. Ezennel
kijelentem. A meszelt
falak, e koravén csupaszság,
Enrico fiam, itt mind ezt sugallják:
ha nem tartod keresztemet, atyáid bűne
eltemet. Példád vezesse hát a népemet: emeld
helyére a megbillent eget, ragyogtasd föl az interaktív
termet, festesd csak ki e szemnek néma vermet, a neutrális falat,
legyen színes valamennyi. Szümtükhel fessétek, fiam, Enrico, Scrovegni.
A Scrovegni-kápolnában
Múzeum létezik modernebb
szárnyas ajtók fényes termek
ilyennel nem versenyezhet
ajtaja egy be- s kijárat
egyetlenegy hosszú vájat
alagút sötétlő tárna
holmi test kipreparálva
hirtelen napfényre tárva
barlang nyirkos homálya
mintha az űr nyílása volna
szűkös szülőcsatorna
magzatát ontja csak ontja
szűkös hely de éppen elég
a kezdet és a vég
kezdetedben ím a véged
barlanglakó a születésed
odúból odúba jutottál
a szentély homlokán felírva ott áll
körötted a súlyos falak
ha nem tartod rád omlanak
különben tiszta vonalú nemes
architektúrájú épület ez
pár évszázad s protestáns
templom is lehetne
fehérre festve
lutheri egyszerűség kálvini szigor
s bézai intellektuális orr
az épület maga ezt sugallja
most látogató látogató hátán
sok bédekkeres turista
ha ez fogad a kijáraton ha bejutsz
magad is ez leszel katolikus
s e kaotikus lét a rend maga
fönt a Három-Egy magaslata
s a szentély mindegyik fala
történet maga az élet
sok-sok hiába cifra kép
de fal kép nélkül tenyérnyi se
képekből képtelen mise
s alóla míg magad kiásod
amíg e téren lábad áthalad
pokol és menny követ
s a földi állomások kicifrázva
kipingálva s mind általad
így küld anyádba vissza
a semleges kulissza –
szemed míg végül megmered
festi egyre a képeket
Cappella dell’Arenát így varázsol
egy ravatalozó barlangfalából
Tépésvonal
Tőzsér Árpád versére
Kettétépett, vakult fényképeden
egy félig kész ház még egész családdal –
bár „objektív”, a beállítás rád vall:
vallathatod a múltad szüntelen.
A vallatódat. Készségesebb útmutatód
e megsárgult papírlap optikája,
míg felelget a földbe dőltek szája,
mint minden Mózes és a halhatatlanok.
A legbeszédesebb instancia
azonban kétségkívül e papírkép
misztikus ránca, tépésvonala,
hívebb tanúság, mint a kép maga:
a seb. Ó, hány ábrándot kellett s kell még
széttépnie és összevarrnia!
Akvarell
Mi úgy vagyunk egymással kikeverve,
mint vízfesték gombjáról a szinek:
az én csak árnyalat, a másik terve
szándékom épp most változtatja meg.
Ábránd az ég, mégis a nap-aranytól
kizöldül lassan fenn a fán a kék,
felhőt ha nézek, bár földön dorombol
lábam, mintha magam is szállanék.
Az ész köt meg, a rajz kemény kontúrja,
de míg lejár s lejárat minden óra,
s átszállnak rajtunk örvénylő egek,
vagy mi repülünk felhő- s madár-módra,
egymásba folyat Véget, Kezdetet
a ragadozó mókusszőrecset.
A város falai alatt
Tarján Tamásnak
Lábamnál Jeromos düreri oroszlánja,
kushad, míg alszom, ám ha ébredek, morog,
******fülembe hangját hangtalanul vájja,
******hátam mögül egy kenetlen torok
******rozsdás húrjával hegedül:
a város, autóbuszok és kamionok
dohognak egyre, hogy már azt hiszem, ledűl
******fala, de nem, belülről tépi testem,
******míg ernyedt-eszméletlenül
******ágyam barlangjába menekszem –
érzékeim tükörjátéka, semmi más,
kétségtelen, ez incseleg velem szünetlen,
******amíg e sok szín- és hangvillanás,
******mert vak vagyok, s meg sem születtem,
******jókor sötét gondokba ráz.
Rakpart ma már a rakodópart…
Rakpart ma már a rakodópart:
nézni, mint úszik el hajó
vagy dinnyehéj, kései hóbort:
az úton is zúg egy folyó.
Medrében ez, füstöt okádva,
köhögtetőn és kormosan
amaz, a vad forgalmi lárma,
s az átkelőre rárohan.
Orromban bűze, ablakomból
is ezt hallom s tán képzelem:
távolról támad, őröl, morzsol,
s kicsap belőlem, egy velem.
A Szentkirályi utca
Jóformán csak hátát mutatja,
ha szökevényként átoson
a füstös, piszkos városon
veled a Szentkirályi utca.
Te is csak szökevény vagy itt,
néha a félsz beléd hasít:
börtönödbe vagy otthonodba
kísér a Szentkirályi utca.
Rákóczi út, Üllői út
közé feszítve rozsdás húrja,
egyhangú dalt rezeg, ha fut
veled a Szentkirályi utca.
Közterület: itt hivatalt
az ember magán-zsebre tart,
kutyapiszok nem háborítja:
ilyen a Szentkirályi utca.
Romlandó, szikár házfalak
mélyén botorkálsz, mint a vak,
a természetből kiszakítva,
botod a Szentkirályi utca.
Szemed ha égboltra mered,
még jó, hogy esők rongya mossa:
ha pocsolyákból emeled,
lebeg a Szentkirályi utca.
A szürke reflexeiből
földet és eget egybemosva
dimenziókat eltöröl
a víz s a Szentkirályi utca.
Zuhog, zuhog, aztán egy napra,
vagy percre tán, csak pillanatra,
a ködből földereng az utca,
a tiszta Szentkirályi utca.
Illusztráció: Orb. pict. 021. (1658.)
Ezek is érdekelhetik!
Toldalagi Pál: Csöndes éj →
Baka Györgyi: Áldott születés →
Devecsery László: KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS (versek) →
