Horváth Ferenc: TÖREDÉK A TELJESSÉGRŐL (versek)
•
Lekerekített töredék
(Verseim rendezése közben)
Hogy fogjam össze most ezt az egészet?
Elvadultan burjánzanak a részek,
közöttük gizgaz töredékeim:
nagy takarásban titkos ékeim.
Pályázik rám immáron az enyészet:
reménytelen tervezgetem a készet
a részvétlen vég végső végein,
hol tátognak már éhes lékeim.
Egy szonettet sem könnyű egybefogni,
szertehullhat, akár egy lányka-lokni:
hogyan rögzítsek hát egy életet?
Zokog a múlt: a lyukas lila zokni…
S vigasztaló-e mellé odalopni
zord sor-társát – a megstoppolt fejet?
Örök triptichon
Fohász a nagymamákért
Áldjon meg az Ég minden nagymamát,
kiknek méhében sarjadt a világ,
akikben hajdan épült a jövendő:
mindnyájukat áldja meg a Teremtő!
Akkor fiatalok voltak, erősek,
boldog várakozás éltette őket –
simogatták, mit Isten megadott:
az ígéretes domborulatot.
Komoly derűvel várták azt a percet,
mikor végre megérkezik a gyermek,
reményteljes, rejtelmes földi útra:
jó esélynek valami szépre, újra.
Mindnyájukat áldja meg a Teremtő,
akikben egykor sarjadt a jövendő,
kiknek méhében épült a világ:
áldjon meg az Ég minden nagymamát!
Fohász a kismamákért
Áldjon meg az Ég minden kismamát,
kiknek méhében sarjad a világ,
akik nélkül nem is volna jövendő:
mindnyájukat áldja meg a Teremtő!
Boldog várakozás kísérje őket,
maradjanak gyöngédek és erősek;
simogassák, mit Isten megadott:
az ígéretes domborulatot.
Komoly derűvel várhassák a percet,
mikor végre megérkezik a gyermek,
reményteljes, rejtelmes földi útra:
jó eséllyel valami szépre, újra.
Mindnyájukat áldja meg a Teremtő,
akik nélkül nem is volna jövendő,
kiknek méhében sarjad a világ:
áldjon meg az Ég minden kismamát!
Fohász az újszülöttekért
Áldjon meg az Ég minden újszülöttet,
kik Világunkért a világra jöttek:
új reményeket keltő napvilágnak,
biztatásul az emberi világnak.
Áldja meg Isten kinyílt szemüket,
kis lábukat, karjukat, kezüket,
homlokukat, orrukat, ajkukat,
megjöttüket jelző sírásukat.
Szívünk örömmel s hálával teli:
bennük a jövő, minden emberi,
velük jön el tán létünk tiszta fénye –
az újszülött a jobb, a szebb reménye.
Ígéretes, biztató napvilágok,
szép tüzeket sejtető csöppnyi lángok,
kik világunkért a világra jöttek:
áldjon meg az Ég minden újszülöttet!
Betlehemben esik a hó
(Horváth Apor Boldizsár kórusművére)
Betlehemben esik a hó,
ez nem nonszensz, hanem való:
a hópelyhek igaziak,
valóságosan hullanak.
Lám, esik a hó Betlehemben,
patyolat fehér függöny lebben,
s hallani hópelyhek dalát,
amint hullnak alább, alább.
Ím, Betlehemben hó esik,
álmélkodó szemek lesik:
néznek a hóra, föl az égre,
hogy mi ez a csoda s mi végre.
Betlehemben a hó szitál,
Üdvözítőnknek ez kijár
neki az az igazi tér,
hogyha a világ hófehér.
Hó szállingózik: Betlehem
várja az áldást egyre lenn –
vágyik a tisztára, fehérre,
hópelyhek gyöngéd énekére.
Fut az adventi pillanat,
Betlehemben a hó szakad,
mert tudja minden hópehely:
karácsony táján hullni kell.
Betlehemi hó! Virtuális?
Dehogy! Igaz és aktuális!
Nem kell több szó: nyilvánvaló,
hogy mért is hullik az a hó!
Szívességek szonettje
Tudjuk, a szívbe szorulnak a vágyak, a vétkek, a titkok,
rejtve dobogva dobolgat a mellkasi éteri kipp-kopp,
s tűnik a tiszta ereknek a mesteri útja szabadnak:
persze a karnagyi tennivalók meg a szívre maradnak,
Lám, koszorúereink, de segítik a vér szabad útját,
s boldog a szívbeli szerkezet is, csuda részei tudják,
mit, hogyan is tegyenek, hogy az isteni jó sikeredjen,
vérteli pitvarainkban, a kamrai ép keretekben.
Ím, vigaszával a szív igazába iramlik a jóság,
véle az égbeli-földi, az emberi léti valóság –
s benne világol a fönti zenének a mennyei fénye.
Szép a világ, ha az út csupa szívbe vezet, szeretettel,
ámde remélni kevés, ugye, kell cselekedni is érte –
úgy a miénk ez a földi idő: lehető lehetetlen.
Adventi imádság
Áldassál Úr Isten, mennyei Teremtőnk,
mindannyiunk által, áldass mindenektől;
s áldassék örökkön, tevéled, melletted,
Jézus Krisztus, a te égbeli küldötted.
Fiadat adtad a gyarló embereknek.
az eltévedettek pásztorává tetted:
Istenünk, ez máig legfőbb reménységünk,
Vele szűnhet csupán bármi tévelygésünk.
Biztass minket, hasson szívünkig kegyelmed,
add meg, hogy kitartsunk Üdvözítőnk mellett,
ha botlunk is, szavát ne feledjük mégsem,
méltán fürödhessünk szép szeretetében.
Benső buzgóságot támasszál mibennünk,
óvjuk, mit Jézustól jussunkul vehettünk,
a nagy örökséget őrizzük meg híven,
épülő lélekkel, befogadó szívvel.
Urunk, add, hogy Krisztust lelkünkkel érthessük,
akit küldtél, s aki itt van velünk együtt,
aki miérettünk jött el e világra,
hogy lámpásunk legyen örök igazsága.
Távoztasd el tőlünk a hitetlenséget,
a balvélekedést, istentelenséget;
hamisságok, vétkek messze kerüljenek,
bűnös indulatok mélybe merüljenek.
Add meg, hogy tisztábbá tehessük magunkat,
jobbá formálhassuk önnön világunkat:
Krisztus tanítása bölcsességünk légyen,
földi életünknek vezérlője. Ámen.
Odaátról
Ahogy – még itteni –
szonettem rímeli…
Azóta minden úgy megváltozott!
Nem tudom, mim e tájra áthozott,
ide cipelt a titkos valami,
hol nincs telihold, front, se cunami,
nincs szélcsend, játszi poétai szó;
ez egy egészen más dimenzió:
kívül nyitott, belül örökre zárt –
ide lökött a végzet, a hazárd.
Lám, zsúfoltak bár könyvespolcaim,
a könyvekben se tartalom, se cím!
Mormolgassam verseimet? Ugyan!
Itt mindegy, hogy mi ível, mi zuhan…
S hiába vágyom azt az égi rést,
melytől annyiszor nyertem enyhülést.
Töredék a teljességről
(A balga költő egyetlen versbe sűrítené életét és költészetét)
Ó, hintaló, ó, tempora,
ó, rímeimnek hímpora,
ó, ritmus: Kirkém tompora!
Ó, tiszta s botló jambusok,
ó, ízes női farhúsok,
ó, téridő, mely úgy suhog!
Ó, véges és ó, végtelen,
ó, foghatatlan, képtelen,
ó, fény, és ó te fénytelen!
Ó, újévek, karácsonyok,
ó, minden, ami elcsorog,
ó, ti sorjázó verssorok!
Ó, rongylabdák, grund kövei,
ó, Föld mágneses övei,
ó szív, te üres, te teli!
Ó, pántlikák és keszkenők,
ó, pásztorórák, ó, ti nők,
ó megnyert, elvesztett idők!
Ó, gondolat, és ó, te vers:
ezerszer megkavart kevercs,
semmit-mindent rejtő tekercs!
Ó, élet és ó, költemény,
ó, ötvenkét fokos tömény,
ó, te: világ, és ó, te: én!
A vers ismérveiről
(Magyaros Pi-vers: 3,14 159 265 358 979 323)
Ugye,
a vers a titka képtelene:
úgy fénylik, zenél!
Lám,
terve alakulna:
szabadulva
béklyóra leskelget –
íve de más…
Töredékes vígballada az idő múlásáról
……………………………………
……………………………………
Ötven esztendő? Hiszen az semmi!
Rá se bagóztam, hagytam elmenni.
S eleresztettem az ötvenegyet,
vállamon csupán rántottam egyet.
Nem marasztaltam az ötvenkettőt,
éveim száma így eggyel megnőtt.
Az ötvenhármat sem tartóztattam,
mi több, az útját, ripsz-ropsz kiadtam.
Jött az ötvennégy, engedtem, fusson,
új esztendőm lett megint a jussom.
Az ötvenötnek gyors volt a röpte,
elszállt, szert tettem egy évvel többre.
Csak hátát láttam az ötvenhatnak:
a múló évek hervasztón hatnak.
Mégse vigyáztam az ötvenhétre,
elsuhant, szinte nem vettem észre.
Ott voltam máris az ötvennyolcnál:
láttam, e tempó gyorsabb a gyorsnál.
Túladtam rajta könnyelműn mégis,
ötvenkilenccel bajlódni szép is.
Tovafutását mégiscsak hagytam,
helyébe lépett legott a hatvan.
S utat engedtem a hatvanegynek,
új évem immár érezvén kegynek.
Áhítat közben, mely olykor megtölt,
elbocsátottam a hatvankettőt.
S szívvel fogadtam a hatvanhármat,
sebesen elment, bár mondtam, várhat.
Jött a hatvannégy, bírta a vágtát,
nem maradt ő sem, rögtön továbbállt.
Hatvanöt lettem pár pillanatra,
s válthattam máris a hatvanhatra.
Betoppant s ment is, nem állt meg, nem várt,
hatvanhetemmel bratyiztam mindjárt.
S ezzel az évvel sem jól spóroltam,
merthogy ez is csak elporzott gyorsan.
Hatvannyolc éves sem hosszan voltam,
hatvankilencem jött már a sorban.
Itt hagyott persze, észre sem vettem,
s helyébe röppent maga a hetven.
S ment is már, bárha kérleltem egyre,
rábízta sorsom a hetvenegyre.
S az is, huss, elszállt, nem volt mit tennem:
hetvenkettő lett a hetvenegyem.
S hetvenkettőm sem pihent meg nálam,
megjött helyébe a hetvenhármam.
S bizony, üstöllést új év jött, még egy:
megkaptam társul a hetvennégyet.
Ezt az évem bár béklyóba vertem,
mégis legottan hetvenöt lettem.
S most már hetvenhat éveim száma:
meddig nő, arról nem szól a fáma.
Tán még pár évig, talán csak egyig –
ha annyi jár ki: jövő hét keddig…
……………………………………
……………………………………
Illusztráció: cím szerint
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
