Lukáts János: A hatvanadik…
•
Tízen voltunk az asztal körül. meghökkentem: ennyien vagyunk? Csak ennyien…? Végignéztem rajtuk: egy sor öreglegény, fény alig ég a szemükben, némelyik a semmibe bámul. Nem, nem, idős, vidám fiúk, szívósan tartják, hordozzák magukat.
Nem ismerem föl mindet elsőre, talán ha elmosolyodik valamelyik, vagy ha a torkát köszörülné, mint hatvan éve. Hányan is voltunk, akkor, amikor még… Harmincnyolcan, az eltanácsoltakkal együtt negyvenen. Ebből tíz maradt, egy negyede, rettentő kevés. És a többi, velük mi lett? Főrendezőnk számlálja sorra: másik tízről „tudunk”, azok nem akartak eljönni, nem bírtak eljönni. Van, aki duzzog, van, aki valakivel nem ül le egy asztalhoz, van, akinek a lába már csak botorkálásra való. Külföldön kettő él, mind a kettő még disszidált, annak idején, aztán ott is maradt, talán sose jött haza. És a többi…? A többi, hát ők, ők már nincsenek közöttünk…
Hogy is van ezzel a hatvannal? A hatvan csak a találkozók sorszáma, azért tegyünk elé még négy évet, annyi a gimnázium, vagy tizennyolcat, az az életkorunk volt akkor. Ne feszegessük, de ne is bagatellizáljuk, a hatvan után bizony ritkán jön hetven… (Bár, éppen jöhet.) Valójában arról a négy évről beszélünk, arra emlékezünk, amelyet együtt töltöttünk, naponta négy-öt-hat órán át.
A tízéves valami fene-flancos helyen volt, a diplomata negyedben, a húszéves a Liget-széli kávézóban, aztán két angyalföldi sarokpresszó (azok voltak a legjobbak!), aztán valami óbudai pincekocsma, meg a legutóbbi, meg is van a hat, vagy talán valamelyik ötéves volt közülük?
Azt mondtuk, jó osztály voltunk… A tanárok azt mondták, makrancos osztály vagyunk… Ki tudja, mi a jó, mi a rossz? Volt az osztálynak „bizalmi része”, akik hetente jelentettek az igazgatónak, aki káderlapot állított ki rólunk, ezt aztán mellékelte az egyetemi jelentkezési lapunkhoz. A”tettesek” maguk hencegtek el tettükkel, nem volt sok hencegnivaló benne! Sokan aztán segédmunkások lettek-lettünk, medikus helyett beteghordó, mérnök helyett műlábkészítő. Boldog idők, húsz-huszonkét évesek voltunk. Aztán csak „győzött az igazság”, vagy „elfakult a káderlap”. Volt, aki negyvenhárom éves korában kapott először nyugati útlevelet, volt, aki hosszú éveket orvoskodott Észak-, a másik Dél-Afrikában.
Az első esküvő még az érettségi évében köttetett, a városligeti templomban, a vőlegény teniszbajnok volt, a sporttársak hálós ütőiket tartották az ifjú pár feje fölé. Többen voltunk ott osztálytársak, a szájunkat tátottuk. Az első tíz évben a gyermekeikről meséltek a gyermekkorból nem régen kinőttek, a harmincadik találkozón már az unokákról. A mérnökeink között volt, aki nyugati céget képviselt itthon, volt, aki szovjet ügyeket koordinált a Duna-parton. Volt orvos, aki barátságból tartotta karban gyermekeink fülét, orrát, torkát, – és rendelés után visszaszálltunk a gimnáziumi napokba, gyermekeink hüledeztek néha aggódó szüleik és a hangosan kacarászó „doktor bácsi” emlékein. (Ezek is voltak fiatalok?! – kérdezhették magukban.)
Két különös figura… Cingár fiú volt Scampolo (így hívtuk az olasz film vidám legénye után), jó tornász volt, csapnivaló matekos. Katona lett belőle, talán százados, végigszolgálta Magyarország laktanyáit. És közben minden hazai folyót átúszott, ami útjába akadt, persze – ugyebár – két magyar folyó van, amelyiket „nagy kunszt” átúszni, de Scampolo a Rábától a Túrig mindegyiket felkereste. És tíz évenként mesélt új vízi hódításairól. Aranyos fiú volt, az egyetlen, aki a feleségét is elhozta a találkozókra.
A másik úr komolyabb – talán! Matekzseni hírében állt (nem egyedül az osztályban!), mérnök lett valóban, de… Általános iskolás korától vonzódott a solymászathoz, vadászatait el-elmesélte, aztán nemzetközi vadmadár-szakértő lett. Mi évről-évre nevettük, irigyeltük. Megírta e derék madár európai és világtörténetét, benne az elmúlt század (történelmet, politikát érintő) magyar solymászatával. Ragyogó képek, hitvallás a természet, az élővilág mellett. A kiváló szerző is ott ült a tíz között, táskájában könyvét szorongatta – egyet mutatóba.
A második év után többen jöttek „újak”, hárman a „papoktól”, mondván: ha állami iskolában érettségizik, talán könnyebben tanulhat tovább. Nehezen illeszkedtek be, jobbára egymással barátkoztak. Egyikük egy hajdan volt pápa nevét hordozta, vidám fiú volt, nem a 60-as évek Magyarországára való. Négy év múlva Kanadába menekült, ez a négy év megíródott, de a fiú magyar nevén. Máig nem tudjuk, él-e még.
Volt egy konok fej, nem tanulásra, inkább munkára és pénzszerzésre való. Négyszintes zuglói villájában Munkácsy-grafikákat mutogatott. És mesélt: 1968 augusztusában katona volt éppen, páncélos parancsnok. Prága felé, amint átlépték a magyar határt, egy padlásablakból tüzet nyitottak rá, ő a tüzet viszonozta. – Talán agyonlőttem egy magyar partizánt! – töprengett negyven évvel később.
Kortársak voltunk, egy időben, egy országban. Sőt, ugyanabban a városban! Negyven sors, negyven szellem, negyven jellem. Tíz ide akart jönni, tíz nem akart idejönni. A többi néma csend…
Latinos osztály voltunk, ez a későbbi orvosok helyzetét bizonyosan megkönnyítette, bölcsész egyetlen egy lett, ő se nyelvszakos. De hát latin nélkül nincs európai kultúra. Az oroszt alig használjuk, de – néha kiderül – nem felejtettük el, főként, ha lengyel mezőkön vagy prágai kocsmákban járunk. Bajusz tanár úr kedvéért lefordítódott egy Majakovszkij-vers.
Két év Berlin, jó volt, talán elég volt. Húsz év Párizs, aki átélte tanárnő-felesége oldalán téblábolt, vergődött, autóstoppolt hetekig. És éjszakánként feltárcsázta a budapesti osztálytársakat, a honvágy és a céltalanság miatt szinte eszét vesztette.
Remek két földrajz tanárunk volt, az egyik mindig eljött a találkozókra, a másik soha. Biológia tanárnőnk mindig ott figyelt és okított, húsz-harminc év múlva is, a szép fizikatanárnő soha. A tanár is ember, amiképp a diák is. Tanár ma már hogyan jöhetne közénk?
Már egy órája ülünk itt, másfél órája. Van, aki monológot mond, van, aki családregényt, vagy a hatvan éve megkezdett regény aktuális folytatását. Ketten adomáznak, ketten szópárbajt vívnak, van, aki mindenre jól emlékszik, van, aki mindenre rosszul. Vagy semmire…
Osztályfőnöknőnk kiváló asszony volt, gyakran dohogott velünk, mindig megvédett az igazgatóval szemben, minden találkozóra eljött, mindvégig tegezett mindenkit. Matematikát tanított, a jó matekosokkal szigorú volt, a zsengékkel szemben segítőkész. Egyikünket megkérte, hogy korábban elhalt történész férje tanulmányit szerkessze kötetté. Nagy megtiszteltetés volt ez, remek kötet lett belőle. Kilencvennél több évet élt, temetésére negyven év diákjai osztályonként vonultak ki a Farkasréti temetőbe.
Kerüljük a voltakat említeni, aztán csak sorra kerülnek, ki a diákkori tetteiket eleveníti fel, ki „tud bennfentes dolgokat” róluk. Ki kinek a temetésén volt ott, tanárén, diáktársén. Öreg tornatanárunk búcsúztatásán csak az osztály legmaflább diákja szerénykedett ott, máig emlegeti.
Aztán úgy két óra múlva érdeklődni kezd a felszolgáló kisasszony, hogy kérünk-e valamit. Kérünk, de mielőtt kihozza, készít rólunk fényképet. Mindenki előveszi legszebbik arcát, hajdan volt bájai maradékát, egy-egy tréfás szemhunyorítást, némelyek faarcot, olyan volt mindig is. Öten ülnek (a rossz lábúak, a magas vérnyomásúak, a lusták), öten állnak (a még mindig nyalkák, a „majd én megmutatom” szemléletűek). Mosoly azért maradt, igazi, saját mosoly, hatvan éves, vagy mennyi is. Az elégedettség, hogy ez is eljött, hogy ez is elmúlik, sőt talán még…
A kisasszony hoz két üveg pezsgőt, egy üveg kristályvizet és tíz poharat. Kocsizóknak és gyalogosoknak. A tíz pohár összecsendül.
A képből mindenki kapott, most ott van az asztal sarkán, a felső fiókban, az album legelején vagy a legvégén. Időnként rajta felejtem a szememet… Kölcsey Ferenc Gimnázium, Budapest, 1961-2021.
2022. január 23.
Illusztráció: Kölcsey Gimn.
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
Dudás A. Alex: Bella Italia →
