Wehner Tibor: A SZEMLÉLŐDŐ KÉPSZEREPLŐK ÉS A KÉP-SZEMLÉLŐK*
*Deák Ilona festészetéről
Ha a hagyományos táblaképek alkotója azt vallja, hogy olyan olajkompozíciókat fest, amelyek középpontjában emberalakok állnak, s ezt úgy jeleníti meg, hogy még az esetleges korszerűtlenség vádját is vállalja, akkor elsőként a tradíciókat illetően kell tájékozódnunk. A tájképek és az életképek műfaji jellegzetességeit, műtípusainak eredőit vizsgálva a magyar piktúrában ezúttal csak Nagybányáig kell visszanyúlnunk, ahol a ki a szabadba!-jelszóval élő művészeknek az elemi természet festői birtokbavétele volt a célja, s ezt a „személyes látvánnyá tett motívum fényhatásának és atmoszférájának megjelenítésével” valósították meg. Mindehhez a nagyvárosok nyüzsgő, poros és füstös világától távoli, szabad természet, s ebben az esetben a melankóliával átitatott magyar táj volt a befogadó és inspiráló közeg. És aztán ezen az alapon bontakozott ki ennek a közegnek a realitáson felülemelkedő miszticizmusa, amelyet a művészettörténet tájmisztikaként aposztrofál. Valahonnan innen kell eredeztetnünk Deák Ilona piktúrájának megszületését, itt kell meghatároznunk helyét, és itt kell faggatnunk jelentésköreit is. A művészettörténeti kézikönyv erről úgy fogalmaz, hogy „A realizmus, a naturalizmus és az impresszionizmus művészi eszközei képesek voltak a látható világ, a modern élet külsőségeinek megragadására, ám azok, akiknek ez nem volt elegendő, az immár megismerhetetlennek bizonyult világ szemnek láthatatlan, ám mégis létező lényegét szerették volna formába önteni.” Azt vélhetnénk, Deák Ilona festőművész művei is e szellemi körbe illeszthetők: a nap mint nap tapasztalt, megismerhetetlennek bizonyult világ jelenségeit ragadják meg, jelenítik meg: a látható világon túli tüneteket, a lélek mélyén rejtező titkokat tárják elénk. Mindezt stilisztikai hókuszpókuszok nélkül, hallatlan higgadt, már-már szenvedélymentes, de ugyanakkor áradó, lírai érzelmekkel áthatott, bensőséges atmoszférát koncentráló és sugárzó láttatással.
Deák Ilona közelmúltban, 2023 őszén a budapesti Hotel Museum galériájában rendezett kiállításán bemutatott, mintegy harminc táblaképet felölelő kollekciójának művei az 1990-es évek végétől 2020-ig, vagyis a közelmúlt két évtizedében születtek, s azt tanúsították, hogy a művész törekvéseit nem zilálják szét nagyobb váltások és változások: mind formailag, mind technikailag, és szemléletileg és tematikailag is roppant egységes műegyüttest tárt a nyilvánosság elé. Szabályos, falemezre festett olyan kis- és középméretű olajkompozíciók kerültek a falakra, amelyeken tájak, illetve tájakkal övezett alakok, esetenként valamely jelzésszerű belső térben leledző maskarás figurák jelennek meg. Szabályszerű, de a tetszetősséget messze kerülő a természeti közeg: mértéktartó kékségű ég alatt zöld erdők, ligetek, mezők, vízpartok nyitják meg, vagy zárják le az illuzionisztikus távlatokat. A kompozíciókon vissza-visszatérőn férfi és női alakok állnak vagy ülnek, kuporognak, akiknek az összetartozásáról vagy egymástól való függetlenségéről sokszor csak feltételezéseink lehetnek. Általában ketten, hárman vagy négyen, egyetlen esetben kivételesen öten vannak és mintha tanácstalanok vagy céltalanok lennének, gesztusaik szinte észrevehetetlenek, sem élénkebb akció, sem váratlan történés, kisebb vagy nagyobb konfliktus nem töri meg a jeleneteket. A képeket átlengő feszültség is különös: talán csak a várakozás feszültsége. A létezés, a levés határtalanná és állandóvá vált állapota hat át mindent. A végtelen időben való önfeledt létezés varázslata lengi át a kompozíciókat, és ezt az elégikus atmoszférát élteti a szordínós színvilág: a visszafogott, a zöldek és barnák dominanciájára hangolt, az élénk színfellobbanásokat mellőző, finom kolorit. A negyedszázada megfogalmazott lexikoncímszó megállapításai a közelmúlt festői termésére is maradéktalanul érvényesek: „Festészete lényegében egyetlen téma körül forog: időtlen és semleges vagy alig jelzett térben magányos, páros alakok, ritkábban néhány tagú csoport mintha valami érthetetlen, értelmetlen vagy tartalmatlan színpadi jelenetet adna elő, szinte meggyőződés nélkül, de mégis érzelmileg átélten. Némelyik figura fölismerhetően a commedia dell’arte szereplője, vagy zeneszerszámot hordoz attribútum-szerűen, esetleg velencei farsangi álarcos, de legtöbbjük időtlen, a görög archaikus mosolyba dermedt jelenés. Finom, lírai árnyalatú, meleg, de fáradt színek, az alakok mozdulatlan alapállása, vagy alig-mozdulata jellemzi e képeket.” Mindezt azzal egészíthetjük ki, hogy az alakos kompozíciók mellett megjelentek a plein air-festészet közvetlen természet-élményét és viszonylag háborítatlan, vagy annak tűnő természet-áhítatát közvetítő, néptelen tájábrázolások is Deák Ilona festészetben. A természeti elemek által uralt munkákon nincsenek a civilizációra utaló, a mesterségességet hordozó tájékozódási pontok és elemek, esetleg csak egy-egy kitaposott földút kanyarulata tűnik fel, jelezve, hogy itt már mások is jártak: valamiféle múltra, az idő múlására ezáltal következtethetünk. A táj mint festői téma, mint műforma nagy varázslat: minden kor másként és másként festette meg, mást és mást üzent amikor médiummá avatta a természet távolabbról vagy közelebbről szemlélt, egy-egy részletét. E valós tájábrázolások és fantázia-tájak atmoszferikus erejükkel, tartózkodó szépségükkel abbéli meggyőződésünket erősíthetik meg, hogy a tájképfestészet napjainkban is autentikus festői kifejezés. Vélekedésünket igazolhatja Szinyei Merse Anna művészettörténész azon megállapítása is, amellyel a tájképfestészetről megfogalmazott történeti áttekintését zárta: „A tájfestészet sohasem halhat el: mindig lesz mondanivalója számunkra az életterünket jelentő természetről és az általa kiváltott gondolatokról, hangulatokról.”
Napjaink szélsőségek uralta forrongásában, a természetelvű, a figuratív festői hagyományok szellemében alkotott művek jelentőségét és érvényességét sokan megkérdőjelezik, holott ezen munkák érzékenységét, líraiságát nem pótolhatja semmi: tartózkodó, a létezés titkainak megismerhetetlenségét tolmácsoló, a miszticizmussal átitatott realitásokat tükröztető művekre elengedhetetlenül, és egyre inkább, égetőn szükségünk van. Pontosan úgy, olyan mérhetetlen nyugalommal, az idő múlásával nem törődve kell szemlélődnünk e képek körében, ahogy a kép-szereplők szemlélődnek Deák Ilona művein.
GALÉRIA
Merengő (1997, 29×23)
Gubbasztók (2007, 37×31)
Együtt (2013, 31×37)
Fény 2. (2016, 40×50)
Kirándulás (2013, 50×60)
Park (2019, 55×65)
Délutáni fény (2014, 1755×60)
Estefelé 2. (2014, 50×60)
Öblök, szigetek (2013, 40×50)
Öböl (2014, 30×40)
Illusztráció: Deák. I.: Merengő (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Szepes Hédi: EMBEREK, BÁLVÁNYOK, KRISZTUSOK az Etyeki Műhely Galériában (Nagy Bertalan-kiállítás) →
Wehner Tibor: EGY MÁSOKÉRT DOLGOZÓ MŰVÉSZCSALÁD →
