Arany Lajos: Aki féltőn óvta a teremtett világ épségét és szépségét*
*Herczeg Ferenc Fekete szüret a Badacsonyon című parabolikus tárcaesszéjéről
Herczeg Ferenc
Fekete szüret a Badacsonyon[*]
Párhuzamos barázdákban egyformára vágott, türkizkékre permetezett szőlőtőkék futnak szét a láthatárig, a kicirkalmozott vidék csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama zenélőóráján. Aki most látja először a hegyet, az is gyermekkori hangulatokat talál itt, amelyek édes melanchóliával cirógatják a szívét. Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe.
A kihűlt vulkán fenséges és merész vonalaival úgy emelkedik az opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó fölé, mint az erő és a szépség istenszobrának talapzata. A gazdagon tagolt lejtőkön szőlők, fölöttük sötét erdőkoszorú, a fák fölött titáni bazaltoszlopok meredeznek ég felé.
Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben láttam. Különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt. Mostanában mind több külföldi fordul meg a Balatonon, egyszer talán eljön az az ember is, akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni, hogy a Badacsony a természet szépségének egyik világcsodája.
*
Szüretelnek a Badacsonyon, de senkinek sem telik benne öröme, keserű lé folyik a borprésből. A halál árnyéka borul a verőfényes vidékre. Betege van minden háznak, beteg maga az öreg Badacsony. Reggeltől estig hallani lázas hörgését, kínos köhögését, sziklaarca napról-napra fakóbb és idegenebb lesz; ez már a facies hippocratica. A nagy Pán haldoklik!
Beszéljünk magyarul: a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása. Mert évek óta robbantják, darabolják, hordják a Badacsonyt. A haszonlesés rávetette magát, belevágta farkasfogait és ami szépséget nyert a Teremtőtől, azt cafatokban tépi le testéről.
Sziklaormának óriás oszlopai, amelyek aranynál drágább fejedelmi koronaként övezték homlokát, egymásután ledőlnek, a helyükön undok sebhelyek támadnak, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások.
Üzleti nyelven ezt úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját. A szőlőbirtokosok úgy szeretik a helyüket, mint családi pátriárkájukat, ők rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság ellen. Évek óta kongatják a vészharangot, segítséget kérnek, fűhöz-fához kapkodnak, tanácskoznak, folyamodnak, könyörögnek, de a dinamit konokul és ádázul tovább durrog, a hegy képe napról-napra fogy és torzul: Istennél a kegyelem!
Mikor a részvénytársaság először vetette rá magát prédájára, azzal áltatták a badacsonyiakat, hogy a bányákat a hegy belsejébe fúrják, a Badacsony profilját azonban nem érintik. Mikor már szörnyű módon elrútították, a háborgó lelkek csillapítására kijelöltek egy pontot, hogy azon túl már nem mennek. Most már régen túl vannak azon is, a dúlás vandál lendülettel folyik tovább és ha egy erős kéz le nem veri a közkereseti sakálhadat, a Badacsony testéről, akkor nem is fogják abbahagyni, míg az utolsó bazaltcafatot le nem rágták sziklacsontjairól. És majd marad a dalokban és mondákban gazdag öreg Badacsony király helyén egy undok kő-dög a parton.
És ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek, akkor szembe találja magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket, akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az unokák napszámosmunkát végezzenek mellette.
*
Állítom: ilyen vandál módját a nyerészkedésnek, a nemzeti kincsnek egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását, semmiféle kultúrországban nem tűrnék meg. Próbálja meg valaki és csináljon kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét, majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.
A magántulajdon, a szerzett jog szentségére hivatkoznak azok, akik a Badacsony testéből lakmároznak. Van azonban valami, ami szentebb a magántulajdonnál és minden szerzett jognál: a nemzeti érdek. Ha nemzeti érdekből kell védeni a történelmi műemléket saját birtokosának értelmetlensége vagy kapzsisága ellen, akkor hogyan szabad eltűrni, hogy megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona minden magyar embernek?
Tegyük fel, a székesfőváros egy nap bérbeadná a budai Halászbástya köveinek kitermelési jogát és a legtöbbet ígérő badacsonyi részvénytársaság, amelyet Esterházy herceg úr tekintélye támogat, kőbányát csinálna Schulek architektúrájából. Nos, ez semmivel sem vadabb gondolat, mint az, ami a Badacsonyon történik. Sőt egészben véve ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor a régi tervek szerint újból fölépíthetné, de a Badacsonyt senki, csak maga az Úristen tudná restaurálni, ha a kihűlt vulkánnal megint tüzet hányatna.
Bizony mondom, a cég, amely a badacsonyi bányának a robbanószereket szállítja, büszke lehet patrónjainak pusztító erejére. Azok nemcsak a hegyet zúzzák darabokra, de éreztetik hatásukat az egész művelt emberiséggel, mert szegényebbé teszik a világ szépséginventáriumát, azonkívül sebet ejtenek minden egyes magyar ember jóhírén is, mert ország-világ szemében azt a látszatot keltik, hogy a mi fajtánk nem méltó ennek az istenáldotta országnak természeti kincseire.
De még valamit összezúznak a robbantó töltények: sokunknak azt az öröklött babonás hitét, hogy az arisztokratikus nagybirtok konzervatív érték és valamiféle hivatást teljesít a nemzet szolgálatában. A Badacsony homlokán éktelenkedő sebhelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a nagybirtok üzleti morálja egy a banktőkéével: mind a kettő a kémiai sav vakságával és mohóságával kezdi ki és rágja szét azt, ami a közelébe jut. Sőt mégcsak nem is konzervatív, hanem ebben az esetben a konzervatív nemzeti gondolat tagadása.
(Budapesti Hírlap, 1929. október 13.)
[*] A szöveget az alábbi kiadás alapján (betűhíven) közöljük: Herczeg Ferenc: Harcok és harcosok. Tanulmányok. H. F. válogatott munkáinak emlékkiadása 19. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1934. 179–184.
Herczeg F. nyaralója (Badacsonytördemic – archív)
Arany Lajos
Aki féltőn óvta a teremtett világ épségét és szépségét
Herczeg Ferenc Fekete szüret a Badacsonyon című parabolikus tárcaesszéjéről
Az 1925-ben irodalmi Nobel-díjra jelölt Az élet kapuja c. regény szerzőjének két könyvét –Arcképek; Harcok és harcosok – együttesen elemzi Márai Sándor a 80 éves írófejedelem köszöntésére kiadott kötetben[1]. Mindenekelőtt meghatározza műfajukat: Herczeg Ferenc e két munkája „Tanulmányok cím alatt foglalja össze mindazt, ami nagy életművében az »essay« címszó megjelölésének keretébe illik” (Márai, 2013, 153–54).
Márai a Herczeg-féle tanulmány jellemzőit az újságműfajok korrelációjába állítva, találóan definiál: átmeneti műfaj ez „a nemes értelmű újságírás és a történetírás között”; Herczeg „a közíró, a kortársi szemlélet és érzékelés bensőségével tud közelíteni a tüneményekhez, de tollát mindig az író mérlegelő szándéka vezeti”. S a pillanatot megszólító újságíróval szemben „az író az idő mélyebb térfogataiba építi bele mondanivalóját”; a tanulmányt készítő író „érzékelése hevesebb, bensőségesebb, mint a tudósé” (Uo., 154).
Szakralitás és profanitás, fény és sötétség
Mérnöki szerzői pontosságra s tudatosságra vall, hogy a Fekete szüret a Badacsonyon[2] című publicisztikát, amelyet a Budapesti Hírlap állandó tárcaírója eredetileg e sajtóorgánum 1929. október 13-i számában adott közre, a Harcok és harcosok kötetének homlokán szereplővel azonos nevű ciklusába sorolta. Áll erre az írásra is Márainak a Herczeg-esszét összegző jellemzése: „harcias műfaj”; „dicsérni vagy védeni mindig annyi is, mint valaki vagy valakik ellen állást foglalni valaki mellett” (Márai, 2013, 155). Ezekben az „éles és pontos tollrajzokban” (Uo., 158) „a személyes kiállás és helytállás tiszta és erős pillantásával néz […] farkasszemet kora jelenségeivel” (Uo., 159–160).
Mert mi is a lényege e hetvenöt esztendős, ám – többek között parabolikus jellege okán – aktuális üzenetű, megrendítően szép gondolati publicisztikának? Az ember kíméletlen beavatkozása a teremtett világ egy nagy csodájának, a Badacsonynak – az egyik legszebb magyar hegynek[3] a „szépségét meggyalázza”. Mondhatjuk: „szegényül (szégyenül) szépsége” – kifejezhetjük a lényeget így is, kölcsön véve (s harmadik személybe áttéve) az Ómagyar Mária-siralom szép metaforáját. Az ismeretlen szerző a meggyalázott Jézusra értette ezt, itt – Herczeg kifejező szavával – „az Úristen remekműve”, a Badacsony robbantásokkal pusztított „testére” vonatkoztatjuk.
Ez a tárcaesszé is olvasható – lírai prózában írott – siralomként, a siratóének poétikus, a keresztény irodalmiság jegyeivel ékes rokonaként. A nemzeti közösséget sújtó értékrombolás okozta keserűséget kifejező irodalmi műként. E jelleget erősíti a cím jelzője, a fekete. A legszomorúbb: „a történelmi műemléket saját birtokosának értelmetlensége vagy kapzsisága ellen” kell megvédeni. Mert „önfia vágta sebét”[4]! E gyalázat reflexiójaként a teremtett világ épségének és szépségének[5] féltő óvója nagy nemzeti értékünk pusztításáról a jeremiád[6] panaszával szól, a tüneményt a siralom fájdalmas szeretetével védi, értelmi s érzelmi érvek egész arzenálját vetve be a – „minden szerzett jognál szentebb” – „nemzeti érdek” e csorbítása ellen. Harcos kritikával, a lírai esszépróza kifejezőeszköz-tárából bőven merítve lép fel a pusztítókkal szemben, a toll erejével sürgetve a rombolás beszüntetését[7], a gyalázat lemosását. A szöveg szakrális aurájába, szent hangulati terébe beleérezzük az érték megmaradásáért való imát, fohászt is!
A szüret öröm- és termékenységünnep, a szőlő és bor ünnepe, a Bibliában az öröm és vigasság ideje. S noha évszakához a képzet a „monoton bú”[8] elégikus hangulatát kapcsolja, ezt az ősi tevékenységet, mely egyszerre munka és ünnep, rendre a melengető őszi napfény ragyogja be. Ám tárgytárcánkban nincs ünnep, a szövegben elő sem fordul ez a szó. Sőt az eléje tett, a szüret életességét tagadó, gyászt, meddőséget, köznapiságot hordozó fekete, s az így alkotott meghökkentő szinesztéziás metafora a fény és sötétség ősi, örök küzdelmét aktualizálja, egyszersmind jelzi: az ellentét itt elemi szervező elv – a szöveg érték és értékpusztulás (tragikum) kettősségén épül.
Jeremiást nemcsak a műfaj – jeremiád –, hanem a cím említett jelzője is lelki szemeink elé idézheti. A próféta könyvének 48. fejezetében „szüretedre rátört a pusztító”, azaz az érték ott is megsemmisültként van jelen, afféle „negatív festés” tárgyaként, tragikumot hordozva (33. vers): „Odalett az öröm és a vigadozás Móáb földjéről és kertjeiből. A sajtóból kifogyott a bor, nem taposnak kurjongatva, nem is hallatszik kurjantás”[9]. E bibliai, ószövetségi fejezet értelmezése szerint „Móáb népe egyre nagyobb gőggel tört politikai céljainak az elérésére. Kevélysége azonban üres hencegést takart, és az akkori emberek is jól tudták, hogy aki nagyravágyó, az nem válogat az eszközökben”. A 30. versben „maga Isten erősíti meg ezt. A gőg, az elbizakodottság mindig kihívja Isten ítéletét (vö. Péld 3,34)[10]. Ennek következménye, hogy a »pusztító« feldúlja a gyönyörű szőlőskerteket, amelyek az egész országra kiterjednek egészen a Holt-tengerig, és a szüretet kísérő vidám kurjongatást a hódítók ordítozása váltja fel. Ahogyan a héber szöveg mondja: »A kurjantás nem igazi kurjantás« (33c)[11], hanem gyászének, amely azzal kezdődik, hogy Isten összetöri a neki nem tetsző edényt: Móábot (38b), és ő maga kezd gyászénekbe a nép és az ország felett, virágzó városai és termékeny fennsíkjai felett (31k és 36). Még Isten szívét is fájdalom tölti el és zokog, mint a fuvola, hogy »összetörte Móábot« (38). Hiszen az ítélet nemcsak a gőgös népet sújtja, hanem a föld minden növényét is, amelyek Istennek köszönhetik termékenységüket.” (Pálfy 1969, 41)
Parabolisztikus esszé ez; a rendszerint fiktív történetre építő példázat erejét, riporter módjára, a valóságos események evokatív erejű, érzékletes élménydokumentációjával éri el; a művészi kifejezőerő révén az értékrombolás itt minden érték tragikus pusztításának parabolájává válik. A „verőfényes vidék” csodáival feleselő, nyomasztó fekete jelzőjével a címében a barbarizmus, a műveletlenség, a szellemi, lelki züllés felé vezető lejtő reális veszélyére figyelmeztet. Bánkódik a szépség világába tolakodó csúfságon, torzságon, a szakralitást fenyegető pusztító profanitás rémes tetteit fájlalja messze hangzó jajszava. Ezzel párhuzamosan a Badacsony-hegyet óvó erős szándék kifejezésre juttatása minden teremtett érték féltő védelmének példázatává egyetemesül itt. Parabolája az értékmentés örök értelmének, jelentős – konkrét, elvont, egyetemes – értékek tragikus pusztulástól való megóvása „szent akaratának”.
A szöveg összetettségének tanújele, hogy – a Máraitól soroltak mellett – igaz rá az egy lényeges gondolat körüljárásának Milyen argumentumokat állít csatasorba a világhíres természeti fenomén, a nagybetűs Érték védelmében? Mindenekelőtt meghatározásból eredő, azaz definíció-érveket. Szakrális értékeket sorjáztat: a Badacsony „az erő és a szépség istenszobrának talapzata”; „az Úristen remekműve”; a hegy: „a nagy Pán”[14]. A szakralitást más jelentés- és szókészletbeli elemek is jelzik: Istennél a kegyelem!; csak az Úristen tudná restaurálni; istenáldotta ország; a jog szentsége; a nemzeti érdek szentebb a magántulajdonnál.
E magyar hegy természeti nagyságát, egyben eszmei értékét mítoszi jelzős szerkezetek (fenséges vonalai; gigantikus hegytető; titáni bazaltoszlopok) érzékeltetik. S hasonlító bizonyítékokat hoz a magasságossal rokon, azonos ismérvre: a Badacsony „király helye”; „sziklaormának óriás oszlopai […] fejedelmi koronaként övezték homlokát”. Tényérvet mond a hely szellemi, művészeti értékére: a Badacsony „dalokban és mondákban gazdag”. E hegyen a szférák zenéjére, a poézisra fogékony ember „Himfy lantjának pengését” hallja, s „Berzsenyi pátosza mennydörög”[15] a lelkébe. E csúcs puszta természeti szépsége is jelentős – nemzeti – érték. Az ezen a vidéken száz évvel e narráció ideje előtt alkotott nagy költőkre utalás, a táj minőségi literatúrával való összeforrottságának érve is bizonyság arra: a Badacsony szellemi kincs is. S e nyitányban harmadikként – e hely irodalmi erényeit tanúsító tekintélyérvek betetőzéseként – feltűnik Goethe, az örök szépségek láttatója és látója[16], ámulója, kifejezője. Az ő szépségeszményét is felülmúló szépség apoteózisát hirdeti a poétai felsőfok kiteljesítése: a Badacsony „különb a palermói Monte Pellegrinónál, amelyről Goethe azt mondta: a világ legszebb hegyfoka. Goethe nem látta a Badacsonyt”[17].
Hangsúlyozza a fenomént, a szépség többszöri ismétlésével: a Badacsony az erő és a szépség istenszobrának talapzata; a természet szépségének egyik világcsodája; szépséget nyert a Teremtőtől; „szépsége közös tulajdona minden magyar embernek; nélküle szegényebb a világ szépséginventáriuma. Az isteni teremtés idézett nagyságával kiáltó ellentétbe állítja az emberi beavatkozás naturalisztikus, deszakralizáló profanitását, pusztító tettsorát, a tárca idődimenzióit a pusztítás és a védelem tekintetében is tágítva, nyomatékosító felsorolással élve: „évek óta robbantják, darabolják, hordják” – „évek óta kongatják a vészharangot”.
Szellemes kettősség a szőlőtőke és a banktőke szembeállítása; az oltalom alatt álló hegynek és tönkretevőinek megnevezése mellett allegóriát vezet végig a szövegen: érző óriás élőlénnyé növeli a hegyet, állatias ösztönűvé, sőt savérzéketlenségűvé csekélyíti robbantótényekkel felfegyverkezett pusztítóit. S ezt érzékletessé tevő metaforasort alkot. A dinamittal sebzett Badacsony: betege minden háznak, halálraítélt; testén sebhelyek, fekélyek; a haszonlesés rávetette magát, belevágta farkasfogait, a szépséget cafatokban tépi le testéről (ez utóbbi három: szinesztéziás metafora); a sakálhad rágja.
Idill és veszélyeztetett idill
E kompozíciót vizsgálva is kitetszik: írója „ritka arányérzékű, formabiztonságú s rendezőkészségű megfigyelő” (Németh G. 1985, 184). A nyitány, a „párhuzamos barázdákban egyformára vágott” szőlőtőkék mértani szépsége, a „zavartalan nyugalom és mozdulatlan béke” aranykori világa: idill, ami „nem ismer hiányt”, ami „teljesen tökéletesen befejezett, hiánytalan” (Hamvas, é. n. [1], 200–201). Igen, tudván tudjuk: „a borvidékek mindig idillikusak”… (Hamvas, é. n. [2], II. 238). E táj a mindig ugyanolyan szőlőtőkék szokott arcát mutatja, „csodálatosképpen mégis olyan regényes, mint a tájkép nagymama zenélőóráján”, megunhatatlanul kies. A kitágított idődimenzió révén örökszépnek hat ez a környezet, mint kedvenc, fülünkben élethosszig meg-megcsendülő zenéink – az ősök ideje óta s a jelenbe átnyúlóan idilli múlt bájos szépségét a hajdani szép időmérő is jelzi, miniatűr tollrajzzal utalva a régi idők zavartalan, tiszta, időtlennek tetsző idilljére, a „gyermekkori hangulatok”-ra, amelyek a szívet „édes melanchóliával cirógatják”.
A beszélő tehát „a vandál kőbányászás ellen írva, bevezetőül megkapóan festi le a Badacsony képét” (Kaán, 1931, 65). Igen, mert a vége felől tekintve tudjuk, mi ellen kiált a szöveg. Újraolvasva, a zavartalan idill hangulatos, pontos leírásában is vibrálni érzünk némi feszültséget: a regényes jelző az ’eseménydús, kalandos’ jelentését is előhívja; a nyitó egység végén kétellyel elegy a remény („egyszer talán eljön […], akinek még mi magyarok is el fogjuk hinni”).
A 2. retorikai egység tudatosítja: veszélyeztetett idill a hegyé: a borprésből „keserű lé” folyik, mert „a halál árnyéka” borul a tájra. Az egész közösséget érinti a fenyegetettség, mindenki egyként érzi a bajt. Ellentét nyomatékosítja a felhős állapotot: „szüretelnek […], de senkinek sem telik benne öröme”. Mert – antropomorf képpel – „betege van minden háznak”. A beteg: a Badacsony. Az első olvasás közben a sejtelmes cím, az idillikus bevezető alapján még rejtélyes a kór miértje. A betegséget nyomatékosító fokozás festi: undok sebhelyek, százöles fekélyek, vigasztalan kőomlások. Az újabb ellentét leleplezi a vész okát: „könyörögnek, de a dinamit […] tovább durrog”. Lelki szemeink előtt Kölcsey Himnuszának ellentétező képe jelenik meg: ami idill volt a múltban („vár állott”; „kedv s öröm röpkedtek”), arra a végső pusztulás tragédiájának fekete árnya vetül a jelenben („most kőhalom” – „halálhörgés, siralom zajlik már helyettek”).
Az egységzáró bekezdés már átvezet a 3. részbe: „ha valaki kegyelmet kér a halálraítéltnek [ti. a Badacsony-hegynek], akkor szembe találja magával a falvak lakóit, szegény, jó embereket, asszonyokat, gyerekeket, akik munkához és kenyérhez jutottak a bányákban. Lám, a tőke emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait és megengedi, hogy az unokák napszámosmunkát végezzenek mellette”[18]. A nyitányban festett isteni szépség világába tehát betört a mammoné.
A záró egységet találó, szarkasztikus kommentárelem nyitja: a súlyos kórt „üzleti nyelven […] úgy hívják: kitermelik a Badacsony bazaltját”. A fegyelmezett író szokatlan felindulással okol tovább: „a nemzeti kincsnek egyesek javára való ilyen kíméletlen elpusztítását semmiféle kultúrországban nem tűrnék meg”. Az általánosítás sarkigazságának argumentuma, egyben az összeférhetetlenség érve ez: nem kultúrország, ahol ilyet tesznek! Az ellentéteket (idilli múlt ↔ pusztító jelen; kultúrországok↔ mi) a vészfestő fantázia szülte kényszerítő argumentum (feltevésérv)mélyíti: „valaki […] csináljon kőbányát a rajnai Loreley-sziklából, vagy hordja le Capri-sziget hegyét, majd meg fogja tanulni, mi a különbség mások közt és miköztünk.” A bírálat kiteljesítéseképp jön egy hazai vizekre visszaevező kényszerítő érv (feltevésindok), mondván: a badacsonyi pusztításnál nem vadabb az a képtelen feltevés, hogy „a legtöbbet ígérő” részvénytársaság „kőbányát csinálna Schulek architektúrájából”: a Halászbástyából. S folytatja a valószínűségre apelláló, feltevéssel való kényszerítő érveléssel, egyben magyarázó-összehasonlító argumentációval, ellentét-kiemeléssel: „Sőt […] ártatlanabb dolog lenne, mert a Halászbástyát egy eljövendő tisztább kor […] újból fölépíthetné, de a Badacsonyt […] csak maga az Úristen tudná restaurálni”.
Konkrét értékkel, a Felelősséggel érvelés közvetetten végigvonul a 2. és a záró egységen. A tragédia valószínűségének hangsúlyozásával, retorikai értelemben a feltevés indokával, nyomatékos kényszerítő érvvel ébreszti a felelősségérzést. A teljes pusztulás e víziója Ady Üdvözlet a győzőnek c. verséhez hasonló lélektani foganású: „a veszélylátó képzelet” túlzással tudatosítja „a probléma komolyságát”, tragédiát vázol fel „a katarzis kedvéért” (Király, 1982. I. 356). Reális rémképet vetít előre, erős érvként az írás centrumába helyezve azt: a pusztítás nyomán, a fenséges sziklaorom helyén „majd marad […] egy undok kő-dög a parton.” Újabb szakrális motívum, az „erős kéz” bukkan fel; az esszé olvasható úgy is, mint ima, fohász „egy erős kézért”. Isteni kézért, Isten kezéért, segítségéért.
Elmélkedő, szakrális-vallásos és hazafias érzelmű írás ez. Jeremiádszerű: a közösség nevében is panaszolja egy nagy nemzeti értékveszedelmét, pusztulását, a szöveg fohász-tanújeleivel (vészharang, könyörgés): „A szőlőbirtokosok […] rémülettel és keserűséggel a szívükben tiltakoznak a szörnyű barbárság ellen […], kongatják a vészharangot […], könyörögnek”. S akikben a beszélő valaha hihetett, pusztítókká váltak: a szótakarékos fegyelem gátját a záró bekezdésben áttöri a keserű csalódás fakasztotta indulat. Ez az összegző, tanulságlevonó klauzula is cáfolja ama tévhitet, hogy Herczegé az arisztokrata szemszöge lett volna. Világlátása fölötte áll e nézőpontnak: a nemzeti közösség minden értéktisztelője és -védője nevében (is) szól. A rá jellemző humánummal. Márai is az idős írótárs e tulajdonságát: emberiességét hangsúlyozza – a magyarság iránti hűsége mellett –, személyes találkozás emlékét idézve (Márai 2009, 197). Ez az irgalmasság az oka, hogy – a zárásban foglalt csalódottság ellenpontjaként, minden romboló robbantásnak véget vető – béke reménye hatja át ezt az írást. Annak hite, hogy visszatér a teremtett világ mélységes tiszteletben tartásának aranykora, „a Messiás békét hoz a Földre” állapota, midőn: „Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki, betölti a földet az Úr ismerete, ahogyan a tengert víz borítja” (Ézsaiás próféta könyve, 11,9).
Együttérzés és több műfajúság
Nemzeti kincsünk féltő óvását az író humánuma, a teremtett világ s lényei iránti áhítatos szeretete[19] vezérli. Fontos tárcajeggyel: együttérzéssel, s ezt a Vörösmarty, Arany János, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi Géza, Ady, Krúdy, Móricz, Móra Ferenc, Szabó Dezső, Kosztolányi, Kodolányi János, Sőtér István, Szabó Lőrinc, Wass Albert és mások műveiben olvasható mélységben énekelve meg. Nemcsak esszé tehát: tárca is ez. Jó tárca írásához nélkülözhetetlen „a hatások, finomságok mérlegelése, drámai érzék és lélektani tapintat”, s mindenekfölött „magának az életnek fölényes ismerete” (Sőtér, 1979, 592). Szabó Lőrinc is aláhúzza Herczeg „roppant életismeretét” (Szabó L., 2013, 711), s ékes jele e tárca is: a többi sorolt erényt ugyancsak birtokolta.
A képszerűség eszközeivel telített, emelkedettet s köznapit egy képbe rántó szinesztéziával (türkizkékre permetezett), egyedi jelzős szerkezettel (kicirkalmozott vidék), megszemélyesítéssel (szőlőtőkék futnak), a teremtett s az ember alkotta világot, a látványt és a hangot, hangulatos természetet és zenét egybeölelő hasonlattal (regényes, mint a tájkép a zenélőórán) ékes, figyelemébresztő nyitás ez – a tárcakompozíció sajátossága. Mint a meglepő szövegvég is (Szabó K., 2011): idéztük a keserű csattanót.
A kötetlenség mellett a könnyedség a fő tárcaerény a szépíró-irodalomtudós szerint (Sőtér, 1979, 591). Herczeg elbeszéléseiről szólva Szabó Lőrinc kiemeli: „van bennük valami férfias energia és elegancia, amely az író egész egyéniségéből sugárzik, s mind ritkább jelenség irodalmunkban” (Szabó L., 2013, 711). Várkonyi Nándor szerint „csiszolt, elegáns nyelv” az övé (Várkonyi, 1942, 78). A mai kritikus úgy véli, „kevés íróban található meg annyi magabiztosság és fegyelem, pontosság és elegancia, mint ezekben az ezüstkori regényekben” [Az arany hegedű vagy az Északi fény címűekben]. (Paál, 2014). Herczeg egész művészetére igaz: könnyed eleganciával görget mázsás súlyú témákat. Ebben az esszéjében is.
Tárcajegy a befogadó aktivitására építés: ez az írás is – részletezés helyett – gondolkozik a tárgyról (Ady, 1990, 13); író és olvasó „együtt beszélnek meg valamit, feldühödnek vagy elandalodnak valamin” (Márai, 1991, 297). Itt együtt élvezhetjük a szerzővel az idilli szépséget, s együtt éljük át a pusztítás szörnyűségeit: a hegy fájdalma – a mi közös kínunk is… Nyelvi eszközök is érzékeltetik e virtuális dialógust: „Beszéljünk magyarul”; „Állítom”; „Próbálja meg valaki…”, „Tegyük fel”; „Bizony mondom”; „sokunknak […] hitét”.
A tipográfiai értelemben is tagolt szöveg ugyancsak tárcavonás: három – csillaggal elválasztott – retorikai egység követi egymást: az idill, a pusztulásvíziót vázoló veszélyeztetett idill és a keserű csalódásból következő, ostorozó kritikai kommentár.
A vezércikkek harcossága, meggyőző ereje is jellemzi ezt a kritikai tárcaesszét. S noha formailag csak két, érzelemkifejező funkciójú felkiáltójel helyezkedik el a szövegben (A nagy pán haldoklik!; Istennél a kegyelem!), telítve van az időszerű, közérdekű kérdéseket mintegy vitázva taglaló, valamely, napi érdekűségen túlnövő ügy fontosságáról, igazáról a közt meggyőzni kívánó, egyben negatív(nak tartott) jelenségek ellen tüntető-hangoló röpirat felhívó erejével. A szöveg így hatalmas felkiáltójel, expresszív jajkiáltás is.
Szarkasztikus iróniával – egyben kényszerítő érvvel – él: „a cég […] büszke lehet patrónjainak pusztító erejére”; „a tőke emberszerető: spódiummá őrli fel öregapa csontjait…” sk. Szatirikus, magatartást indulattal, ostorozóan gúnyos a hangja: „szegényebbé teszik…”;„sebet ejtenek…”„üzleti morálja a […] sav vakságával és mohóságával […] rágja szét…”. Emberi cselekedeteket kicsinyít – mert azok állatias, alantas ösztönűek! –: pamfletjegyet sző a szövegbe: a haszonlesés belevágta farkasfogait; a közkereseti sakálhad lerágja az utolsó bazaltcafatot is a hegy sziklacsontjairól. Herczeg tudniillik, amennyire szerette az állatokat[20], annyira megvetette az emberben dúló aljas ösztönöket. A vadság citált képeivel nem az állatokat sérti, hanem a barbár, értelem híján levő ösztönökre utal; a hegy rombolása elleni érzelmi érvvel azt hangsúlyozza, hogy az értelem nélküli pusztítás a szépséget is negligálja. S talán még e vad ösztönnél is pusztítóbb az érzéketlen elemek elszabadulása az emberben. Megsemmisítő gúnyú metaforával: „morálja […] a kémiai sav vaksága[…] és mohósága[…]”. Herczeg épp az ember iránti, mindenekfölött való szeretete miatt ostorozza az alávaló cselekedeteket. Ő is az emberért haragudott[21]. Ez vezérli abban is, hogy emberarcúvá személyesíti az élettelent, kedves Badacsonyát, emberideál lelkét leheli belé, sőt szakralizálja.
A vitriolos irónia ellenpontja az 1. – és részben a 2. – egység emelkedett hangja. Az iróniát és a pátoszt az író tárgyilagos eleganciája harmonizálja.
Az egyetlen, formailag is kérdő mondat felhívó értelmű maxima, erkölcsi igazság: „… hogyan szabad eltűrni, hogy megsemmisítsék az Úristen remekművét, amelynek szépsége közös tulajdona minden magyar embernek?” Meggyőző argumentum ez, fellebbezés a nemzeti Sorshoz, a magyarok Istenéhez. S tekinthető a Mindenség faggatásának, minden értékrombolás ellen szóló gondolatfutamnak. A kozmikus humánum jelének. S kihangzik belőle az ima a Teremtőhöz.
Összegezve: az „okosan megfigyelő”, „fogékony látó” (Németh G. 1993, 14) tollából szellemes, meggyőző argumentációjú – emóció s a ráció együttes hatásával élő, érzelmi és értelmi érvelést harmonizáló –, tanulságokat is levonó esszé született. Leírást, állapotrajzot is magában foglal ez az érvelő típusú szöveg. S több műfajú: tollrajz-, maxima– és röpiratelemet, sirató-, jeremiádvonást, illetve szatíra- és pamfletjegyet is tartalmazó, a vezércikk harcosságával írt, a cikk – a lényeges kérdésről-ügyről való, gazdagon dokumentált véleménynyilvánítás – sajátságát is hordozó, egyben napi konkrét eseményekre reflektáló, riportszerűen élménydokumentatív, kritikai élű tárcaesszé (tárcatanulmány), melyet áthat az ima szakrális hangja.
A magyar muskátli illata
A történetíró „kútfőt talál” esszéiben, „minden korok magyar olvasója okulást és gyönyörűséget” (Márai, 2013, 160). S „aligha volt még egy idegen anyanyelvű ember, aki olyan jól megtanult volna magyarul, mint Herczeg Ferenc” (Hegedüs 1993, 409). A késő utókor értő irodalmára szerint „német anyanyelvűsége ellenére a magyar széppróza valódi aranyművesének tűnik”. (Paál, 2014) Más erényei mellett a „kevés szóval és elemi, keresetlen eszközökkel élő, tömör ökonómiája” s „precíz és mégis festői tárgyilagossága”: nyelvi tisztasága, világossága, szépsége az, amelyet a Nobel-díjra jelölés alkalmán írt Horváth János-tanulmány méltatott művészetében (Horváth 1925, 170). S a Badacsony-esszére is igazak Szabó Lőrincnek Herczeg Száz elbeszélését méltató sorai: „Megragad a sodruk, a gazdagságuk, az író igazi, nagy, szinte telhetetlen megfigyelő és gyűjtő ösztöne”, továbbá „szellemének jóindulatú, fölényes, de nemritkán kegyetlen, sőt rideg ereje, drámaian gyors és biztos mozgása, s a valóságnak az az érzéki melege és bősége, amely […] minduntalan átcsap a konvenciók páncélzatán” (Szabó L., 2013. 710–711).
Horváth János szerint Herczeg munkáira jellemző a „saját személyének diszkrét háttérben tartása” (Horváth 1925, 170). Azt is pontosan látta a kiváló irodalomtörténész: az író „éles, elemző elme, kit a felszín meg nem csalhat, […] kritikai megfigyelése végtelenül higgadt, melyet saját érzelmei el nem ragadnak, másokéi félre nem vezetnek […]. Ez azonban nem jelent hidegséget vagy éppen érzéketlen szívet. E tulajdonság a művészetben csak a banális túlzásoktól való tartózkodást jelenti, s csak hatékonyabbá teszi, mint minden önfegyelmezés, a mélyen rejtőző érzelmek vonzerejét” (Horváth, 1925, 155).
A Fekete szüret a Badacsonyon sorait a próza énekesének, a szépség dalnokának értékóvó szeretete sarjasztotta személyesség okán az érzékeny olvasat áttüzesedni érzi. Az „az elegánsan hűvös magyar elbeszélő stílus” mestereként (Hegedüs 1993, 409) tekintett író lírai esszéprózája az értékért pörlekedés – olykor Don Quijote-i megszállottságú[22] – nehéz küzdelmében átlelkesül. Szerb Antal mindig találó, lényegbevágó szavaiból is felsejlik az érzelmek rejtettsége: Herczeg „fegyelmezettségében, szűkszavúságában, kompozíciós érzékében a magyar klasszicizmus formahagyományai találkoznak a francia regényirodalom »impassibilité«-jével, szándékos szenvtelenségével” (Szerb, 1992, 425). Márai is érzi e paradoxont: Herczeg mestere a „hűvös szenvedélyességnek”, amely a kortörténeti tanulmányok fő ismertetője (Márai, 2013, 155).
A hűvös elegancia mögött szenvedélyes szív dobog! Az esszéprózára – a számba vett jellemzők mellett – az is igaz, hogy „kísérlet egy adott téma mint életprobléma megfogalmazására, tehát egy rejtetten konfesszionális magatartás nyelvi formája” (Balassa, 1987, 42). A tárgyilagos elegancia a Badacsony-esszében is vallomásosságot rejt; pl. midőn a teremtett értékek rajongó szeretetéről tesz tanúbizonyságot, érzelemnyomatékosító anaforával: „Ha én a szőlőkben járok, Himfy lantjának pengését hallom; ha föltekintek a gigantikus hegytetőre, Berzsenyi pátosza mennydörög a lelkembe”; költői szuperlatívusszal: „Ez a legszebben fölépített hegy mindazok közül, amelyeket életemben láttam”. A visszafogott vallomás az azonosulással teljesedik ki: akik Badacsony testét pusztítják, az ő szívét (is) tépik! S nemcsak a beszélő szívét. Minden magyarét, akit szintén az azonosulásig megfog e tünemény. Így a badacsonyi szőlőbirtokosokét, akik „úgy szeretik a helyüket, mint családi pátriárkájukat”. Nemzeti közösségi léptű tehát ez az esszé, tanújel arra: az író publicisztikájának egyik vezérgondolata „a nemzeti összetartás fontosságának hangsúlyozása” (Szerdahelyi, 795).
A tárca nélkülözhetetlen ihletalapja, az életismeret lényegi része a – nemcsak nézni, hanem – megnézni: látni is tudó, éles szem. A befogadó érzékek szüntelen működnek itt is. Ady egyik tárcájában utal arra – egyúttal a műfaj jellemző jegyére utalva –, hogy a tengerről hozott „színeket és hangokat” (Ady, 1964, 54), tárcája részére. Herczeg – a hegyről hozta a hasábokra ezeket… Pl.: türkizkék szőlőtőkék; sötét erdőkoszorú; lantpengés; háborgó lelkek […] kongatják a vészharangot. Az érzékletességet, a képi erőt fokozzák a szinesztéziás metaforák: türkizkékre permetezett; opál- és gyöngykagylószínekben remegő tó. Metaforák erdejében járunk: gyermekkori hangulatok […] cirógatják a szívét; sziklaarc, sziklacsont; a haszonlesés farkasfogai; [a Badacsony] teste, homloka; a hegy köhögése: robbantó töltények durrogása; [Badacsony=] Pán; bazaltcafat, sziklacsont, kő-dög. Az említettek mellett más szokatlan jelzős szerkezetek: vigasztalan kőomlások; közkereseti sakálhad; öreg Badacsony. A hegy élőlénnyé, emberi sajátosságokkal felruházottá válását megszemélyesítések érzékeltetik: a hegy lázas hörgése, kínos köhögése; haldoklik; profilját elrútították. Megszemélyesülnek a pusztító tendenciák is: a dinamit konokul és ádázul durrog; a haszonlesés tépi a szépséget a hegy testéről; szinekdochés és metaforás megszemélyesítés teszi érzékletessé a vad dúlást: a részvénytársaság […] vetette rá magát prédájára stb.
A kifejezőeszközök gazdag arzenáljával élő, érzékletes, plasztikus ez a szöveg. Okkal becsülte Mikszáth már a fiatal Herczeg írásművészetét is: „Friss és hajlékony az ő stílusa, néhol valóságos muzsika, és rajta van a magyar muskátli illata” (Mikszáth, 1905). Szabó Lőrinc a Herczeg-mesék élményének hatására írja lelkesen: „Aki így mesél, annak költőnek kell lennie. És Herczegben csakugyan benne lakozik a költő.” (Szabó L., 2013, 710) Monográfusa példák százával tudatosítja: „abszolút művészi értékekben gazdag a Herczeg költészete” (Zsigmond, 1928, 139).
„Akármilyen trivialitásból indul ki […], előbb-utóbb a nagy titkokat súrolja”. Szerb Antal Márai Sándorról írta ezt, de Herczeg java munkáira, e művére is igaz (Szerb, 1997. 195).
Mert távlatos írás ez: a „szőlőtőkék”-kel indít, a „nemzeti gondolat”-ig ível, a nemzeti értékek – s révükön az egyetemes értékek – megőrzéséért pöröl. Hazánk „a költészet aranyrepkényétől körülölelt hegyének”[23] önfiai általi pusztítása a nemzeti önbecsülést csonkíthatja.
„Hűs és biztos írásművészete távol tartja őt az általánosságoktól”. Az egyedi megjelenítése által fejezi ki az egyetemest (Kosztolányi 2004, 261). Egy nagy – nemzeti – Szépséget, értéket sebez(het halálra); ezáltal a Szép(ség) egyetemes értéke is csonkul, „világ sebe” esik rajta… Kisfaludy Sándor, Berzsenyi, Goethe szövegbe szövése pedig nemcsak a művészi szépet, a Múzsák hegyét, a Helikont idézi fel az olvasó lelkében, egyszersmind a (művészi) Igazság allúziója is lehet. Ez – az egyetemes érték (Szép) érve után – újabb argumentum[24]–: elvont értékkel érvelés: tudniillik ez is sérül, ha csonkul az egyetemes Szépség egy – nemzeti – magaslata, egy „magyar irodalmi hegy”.
Allegorikus írás, mondtuk. S a Badacsony, „a hegyek hegye” (Herczeg, 1993, 155) – a magyarság egyik értékjelképe, nemzeti szimbólum s egyetemes értékjelkép, a (művészi) Szép szimbóluma. Jelképezi egyszersmind a teremtett Értékek s – minthogy emberarcú irodalmi hegy az esszé tárgya – az ember alkotta értékek világát, az embert (eszményi értelemben) jellemző, vele összefüggő értékeket. Vallja: „ez a legszebben fölépített hegy”: a legszebb ilyen teremtmény, egyszersmind a legvonzóbb irodalmi csúcs, melyen az ember alkothatott s alkothat.
Kétszeresen is modellértékű tehát ez az írás. Tanújele Jókai Anna igazának: „meglepetés, mennyi továbbgondolnivalót találhat” Herczeg Ferenc – legjobb – műveiben „a mai, magyarságához és emberségéhez egyaránt ragaszkodó, »túlélő« XXI. századi író – és az olvasó” (Ludwig–Tóth, 2013, 3).
IRODALOM
HERCZEG Ferenc emlékezései (1985) – A várhegy / A gótikus ház. Szépirodalmi, Bp.
HERCZEG Ferenc emlékezései (1993) – Hűvösvölgy. Szépirodalmi, Bp.
ADY Endre (1964): A hétről. Nagyváradi Napló, 1903. március 22. In: Ady Endre Összes Prózai Művei. Újságcikkek, tanulmányok IV. S. a. r.: VEZÉR Erzsébet. Akadémiai, Bp., 52–54.
ADY Endre (1990): A tárcatárgyakról. Szilágy, 1898. április 3. In: Ady Endre Összes Prózai Művei. Újságcikkek, tanulmányok, I. – S. a. r.: VEZÉR Erzsébet. Akadémiai, Bp., 13–15.
BALASSA Péter (1987): Egy beszédmód körülírása. Hamvas Béla olvasásához. In: uő: A látvány és a szavak. Magvető, Bp.
FEKETE István [1943]: Herczeg Ferenc és az állatok. Herczeg Ferenc [Emlékkönyv 80. születésnapja alkalmából]. Szerk.: Kornis Gyula. Bp., Új Idők [1943], 241–252.
HAMVAS Béla (2005): Imaginárius könyvek. In: uő: A babérligetkönyv 147–176.
HAMVAS Béla (é. n. [1]): A barátság. In: uő: A láthatatlan történet – Sziget,189–202. Medio, Bp.
HAMVAS Béla (é. n. [2]): A bor filozófiája. In: uő: A magyar Hüperion II., 201–288. Medio, Bp.
HEGEDÜS Géza (1993): Herczeg Ferenc. In: uő: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Trezor, Bp., I. kötet
HORVÁTH János (1925): Herczeg Ferenc. Irodalomtörténeti Közlemények. Szerk.: Császár Elemér. Harmincötödik évfolyam, III–IV. füzet. 154–170. MTA, Bp.
KAÁN Károly (1931): Természetvédelem és a természeti emlékek. Révai testvérek Irodalmi Intézet Rt., Bp. – http://mek.oszk.hu/08200/08276/
KIRÁLY István (1982): Intés az őrzőkhöz. Ady Endre költészete a világháború éveiben–1914–1918. 1–2. Szépirodalmi, Bp.
KOSZTOLÁNYI Dezső (2004): Herczeg Ferenc. In: uő: Tükörfolyosó. Magyar írókról. Osiris, Bp.
LUDWIG Emil – TÓTH Tibor (2013): Badacsonytördemic-Lábdihegy és Herczeg Ferenc öröksége. Badacsonytördemic Községért Alapítvány, Badacsonytördemic-Lábdihegy [bev.: Jókai Anna (Ragyogásból a sötétbe – Herczeg Ferenc sorsa) és Wollmuth Péter polgármester (Tisztelet egy régi falubelimnek)].
MANN, Thomas: Lotte Weimarban – A kiválasztott – A törvény. Helikon, Bp., 7–391. (Ford.: Lányi Viktor). Thomas Mann Művei, 9.
MÁRAI Sándor (1991): Föld, föld!… Emlékezések. Akadémiai–Helikon, Bp.
MÁRAI Sándor (2009): A teljes Napló – 1950–1951. Helikon, Bp.
MÁRAI Sándor (2013): Herczeg Ferenc tanulmányai. In: uő: Beszéljünk másról! Publicisztika 1943–1978. Helikon, Budapest, 152–160.(Első megj.: Herczeg Ferenc [Emlékkönyv 80. születésnapja alkalmából]. Szerk.: Kornis Gyula. Bp., Új Idők, [1943], 97–104.)
MIKSZÁTH Kálmán (1905): Herczeg Ferencz. In: HERCZEG Ferenc: Pogányok [bev.], VII. Bp., Franklin Társulat. Magyar Regényírók Képes Kiadása. Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja: Mikszáth Kálmán. 55. kötet
NÉMETH G. Béla (1970): A „közepes ember” fölmagasztalása (A kiegyezés első polgári védirata az esztétikában: Rákosi Jenő tragikumelmélete). In: uő: Mű és személyiség. Magvető, Bp., 521–541.
NÉMETH G. Béla (1985): A lektűr magyar mestere. In: uő: Századutóról – századelőről. Magvető, Bp., 181–202.
NÉMETH G. Béla (1993): A külső élet krónikása. In: HERCZEG Ferenc emlékezései – Hűvösvölgy (1993). Szépirodalmi, Bp., 5–20.
NÉMETH László (2001): A felelősség szorításában. Jelek a társadalomnak – 1945–1975. I–III. Püski, Bp.
PAÁL Zsolt: Herczeg Ferenc. – http://www.aranylant.hu/default.asp?idf=33&idi=3029 (érk.: 2014. 07.24.)
PÁLFY Miklós (1969): Jeremiás próféta könyvének magyarázata II. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Bp.
SŐTÉR István (1979): Egy elfeledett műfaj: a tárca (1942).In: uő: Félkör. Szépirodalmi, Bp. 589–593.
SURÁNYI Miklós (1934): Herczeg Ferenc – életrajz. In: Mesék – Életrajz. Herczeg Ferenc válogatott munkáinak emlékkiadása, 20. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Bp.
SZABÓ Katalin (2011): A tudományos ismeretterjesztés lehetőségei a Fővárosi Lapok tárcarovatában a XIX. század második felében. Ponticulus Hungaricus XV. évfolyam 10. szám, 2011. október. http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/fovarosi_lapok.html
SZABÓ Lőrinc (2013): Herczeg Ferenc meséi. In: uő: Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák. Osiris, Bp. 709–13. (Első megj.: Herczeg Ferenc [Emlékkönyv 80. születésnapja alkalmából]. Szerk.: Kornis Gyula. Bp., Új Idők [1943], 105–10.)
SZERB Antal (1992): Magyar irodalomtörténet. Magvető, Bp.
SZERB Antal (1997): Márai Sándor: Kabala. In: uő: A trubadúr szerelme. Könyvekről, írókról– 1922–1944. Gyűjtötte, jegyzetekkel ellátta: Wágner Tibor. Holnap, Bp. 194–196. (Első közl.: Válasz, 1936. 711–712.)
SZERDAHELYI István (1994): Herczeg Ferenc. In: Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk.: Péter László. 2. kötet,794–95. Akadémiai, Bp.
SZILÁGYI Júlia (2003): Lehet-e esszét tanítani? In: Tudomány – egyetem – diszciplína. (Erdélyi Tudományos Füzetek 239.). Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár. 23–25. http://mek.oszk.hu/04100/04166/04166.pdf
WACHA Imre: A korszerű retorika alapjai. I–II. Szemimpex, Bp., é. n.
VÁRKONYI Nándor (1942): Az újabb magyar irodalom – 1880–1940. Szukits, Bp.
ZSIGMOND Ferenc (1928): Herczeg Ferenc. Debreceni Csokonai Kör. Csokonai Könyvtár-sorozat (szerkeszti: Csobán Endre), 2. sz.
Jegyzetek
[1] A Márai-esszé Herczeg Ferenc tanulmányai címmel jelent meg. In: Herczeg Ferenc [Emlékkönyv 80. születésnapja alkalmából]. Szerk.: Kornis Gyula. Bp. Új Idők, [1943.]
[2] Az író emlékezései Hűvösvölgy c. kötete XII. fejezetében idézi fel az esszé születésének hátterét: „Huszonkilenc őszén szőlőt szereztem a Balaton mellett. […] Csathó Kálmánnal és a feleségével lementünk körülnézni, melyik volna a megvenni való szőlő. A badacsonyi vármegyei úton, Lábdihegyen, pontosan a Szent Ignác-kápolna kapuja előtt, gumidefektünk lett. Miközben a sofőr fölszerelte a pótkereket, mi leszálltunk és a tájképet néztük. Azt hiszem, itt van a Balaton-vidék legregényesebb pontja. Szent Ignác mögött zöld szőlőtőkesorok kapaszkodnak fel a meredek lejtőn, fel egészen az óriás bazaltoszlopokig, melyek a hegy homlokát koronázzák, és itt még – hála Istennek! – sértetlenek. […] A »birtokom« a vármegyei úttól leszalad a szigligeti gróf rétjéig […]. […] A birtokocska egy stilizált parasztgazdaság képét viselte. […] Alighogy híre ment a szőlővásárlásomnak, két idevaló ősbirtokos megkért, »tegyek valamit« a képtelen barbárság ellen, mely oly kíméletlenül pusztítja a hegyet. A Freund Salamon cég óriás sebhelyeket robbantott máris a Badacsony bazaltábrázatán. Ezeket a förtelmes forradásokat kilométeres távolságból már felháborodva és elszomorodva látja az utas. Tudni való, hogy bazaltkő mérhetetlen tömegben van a Balaton-vidéken, Magyarország legszebb formájú, a költészet aranyrepkényétől körülölelt hegyét azért kell pusztítani, mert lejtőjéről egyenesen a vasúti kocsikba lehet gurítani a törmeléket, ami métermázsánként valami haszontöbbletet jelent. […] Megnyergeltem tehát Rocinantémat, és fölvettem a harcot a Badacsony-hegy szépségének, illetőleg a nemzet jó hírének megvédéséért. Mivel nagyon feldühített a badacsonyi botrány, vitriolba mártott tollal írtam róla a Budapesti Hírlapba. (Herczeg, 1993, 155–160) Az írás – a korabeli kutatót idézve – „gyönyörű szavakkal indokolta meg […] annak a szükségét, hogy a Balaton e gyöngyét a törvényhozás védelmezze meg a további rombolások elől”. (Kaán, 1931, 65)
[3] A Badacsony a Tapolcai-medence talán leghíresebb tanúhegye. Korát négy-ötmillió évre becsülik. A két csonka kúpból álló, 11 kilométer kerületű, majdnem szabályos kör alakú hegy oldalában már a rómaiak is szőlőt termesztettek. Badacsony a legszebb magyar hegyek egyike, többszöri vulkáni kitörés eredményeként alakult ki. A feltörő bazaltláva rátelepült az akkori felszínt borító pannon üledékekre, ezzel megvédte azokat a következő évmilliók pusztító hatásaitól. Így alakultak ki a Tapolcai-medence síkjából kiemelkedő világszép bazaltkúpok.
A Badacsony bazaltja nagyrészt függőleges és vízszintes elválású oszlopokban hűlt ki, így keletkeztek a hegy peremén látható bazaltoszlopok, a »kőzsákok«, s köztük is az egyik legszebb, a Kőkapu. A bazaltoszlopok lábánál a kőzetek omlásából, aprózódásából származó kőgörgeteg, az ún. »kőfolyás« araszol a Balaton felé. A hegy alakja klasszikus ellipszis formájú, távolról elnyújtott koporsóalakot formál, tetején változatos fafajú erdővel. Az erdő és a bazaltöv határától, szinte a Balaton vonaláig a badacsonyi szőlők sorakoznak. Az ember évszázados jelenléte befolyásolta Badacsony képét.”
http://www.dab.hu/digitalcity/entity/entityHomePage.jsp?dom=AAAAGVPY&efm=AAAAVEMR&prt=AAAAFXDX&bem=AAAAVEOZ&egd=AAAATRLW
[4] Citátum Kisfaludy Károly Mohács című elégiájából.
[5] Németh László a Balaton szépségeit elemző prózaíróként említette, mint ebben Eötvös Károly társát. (Németh L., 2001, I., 436) Életrajzírója, Surányi Miklós idézi a szépségszületés egy hangulatos mozzanatát, a Balatoni rege színdarab létrejöttét: „A szerző – mint ahogy később elmesélte – szüreti mulatságon volt a Badacsonyban. »Tündöklő enyhe ősz volt és ott a tó partján, egy valószínűtlen és szívfájdítóan szép holdvilágos estén fogamzott meg a darab ötlete. A darab tulajdonképpeni hősei: az édes és mohó őszi verőfény, a berkek fölött ülő, harmonikus csend, a haldokló erdő színpompája, a hullámok szeszélyes játéka, az erjedő must izgató szaga«”. (Surányi, 1934, 55) 1929. december 13-án „a parlament felsőházának ülésén felszólalt a Balaton természeti szépségeinek védelméről szóló törvényjavaslat vitájában, cikkeivel rendszeresen propagálta a Balaton és környéke természeti értékeit” (Ludwig–Tóth, 2013, 16).
[6] jeremiád: a reformáció énekköltészetének protestáns, hazafias epiko-lírai műfaja, Jeremiás próféta siralmának mintájára énekelt gyászdal, panasz
[7] Az akadémikus természetvédő kortárs frissen reagált Herczeg e tevékenységére: „A természeti kincsek megoltalmazásának érdekében újabban a szaklapok és a napilapok is mind többet foglalkoznak a természetvédelem kérdésével. Dűlőre azonban a természet védelmére és a természeti emlékek fenntartására és megoltalmazására irányuló törekvések ügyének országos rendezését […] Herczeg Ferenc erélyes fellépése vezette.” S 1929 őszén „kiváló írónk, a maga nagy tekintélyének egész súlyával, lapjában hatalmas akciót indított a badacsonyi kőbányászás megakadályozására” (Kaán, 1931, 45). Az író emlékezése szerint: „1929-ben végre sikerült a badacsonyi kérdésben »országos határozatot« kieszközölnünk! A törvényhozás megmozdult, és Östör József barátom nyolcvanhét országgyűlési képviselő aláírásával javaslatot terjesztett a Ház elé, amely szerint: »A Képviselőház fölkéri és utasítja a kormányt, hogy három hónapon belül terjesszen törvényjavaslatot a törvényhozás elé a Balaton természeti szépségeinek, különösen a kibányászással eléktelenített és csúffá tett Badacsony és más hasonló szépségű hegyeinek hatásos megvédése és a további pusztítások megakadályozása tárgyában.« A képviselőház egyhangúan elfogadta az indítványt, ugyancsak egyhangúan a felsőház is, ahol én voltam az előadó. Az indítványból »országos határozat« lett. […] Mindenütt másutt a világon a törvényhozás két házának egyhangú állásfoglalásával végleg el lett volna intézve az ügy; nem úgy Magyarországon […]. Én időközben az egymást felváltó miniszterek és államtitkárok közül többet is igyekeztem megnyerni ügyünknek; el kell ismernem, mindegyik harciasan nekigyürkőzött, hogy majd ő megmutatja! – de azt is meg kell állapítanom, hogy egyik sem tett semmit. […] A hegyet tehát tovább bontják, és lehet, hogy unokáinknak már csak egy, a sakálok által lerágott bazalt-dög fogja hirdetni, hogy itt emelkedett egykor a költők által megénekelt Badacsony hegye! Meg lehet menteni ezt az országot?” (Herczeg, 1993, 160–161) Az író „1929 őszén a veszélyeztetett Badacsonyt is érintő erdőtörvény tárgyában közölt nyílt levelei – amelyeket a Budapesti Hírlap közölt – a hivatalos magyar természetvédelem korai dokumentumainak is tekinthetők” (LUDWIG–TÓTH, 2013, 16).
* * *
Néhány citátum a természet mai védőitől:
„A tomaji és a tördemici bazaltbányák igen sok kárt okoztak a természetben. Az út- és vasútépítések nagy mennyiségű burkolókövet igényeltek, s a kiválóan hasítható bazalt erre a célra jól megfelelt. A bazaltbányászat korlátozásáért Cholnoky Jenő földrajzprofesszor és Herczeg Ferenc író is felemelte a szavát. 1964-ben szüntették meg véglegesen a bányászati tevékenységet a Badacsony hegy környékén.”
http://tourist.idea.hu/hu/badacsony-hegyrol
„A magyar természetvédelem évtizedekig küzdött az egyedülálló tanúhegyeken 1903 óta elkezdett bazaltbányák bezárásáért. Ezzel kapcsolatban jelent meg Herczeg Ferenc évtizedekkel később is gyakran idézett írása [ti. a Fekete szüret a Badacsonyon].”
http://www.nyme.hu/fileadmin/dokumentumok/emk/novenytan/novenytan/term_alapoz%C3%B3_ism/10.%C3%B3ra_tv.alapoz%C3%B3_ism_nemzeti_parkjaink_3.pdf
„A badacsonyi bazaltbányászat beszüntetéséért, a bazaltorgonák megmentéséért nagyon sokat harcolt az író [Herczeg Ferenc], s az, hogy a hegy mai állapotában látható, minden bizonnyal neki is köszönhető.” http://www.badacsonytordemic.hu/dokumentumok/hirmondo/X_evfolyam/2_szam_2009_februar.pdf
[8] Vö. Verlaine: Őszi chanson, Tóth Árpád fordításában.
[9] A Revideált Új Fordítású Biblia (RÚF) alapján idéztük. Vö. Ézsaiás próféta könyve (16,6–10): „Hallottunk Móáb gőgjéről, hogy milyen gőgös, fennhéjázó, dölyfös és öntelt, hazugságokkal hencegő. Ezért jajgatni fog egyik móábi a másikért, mindenki jajgatni fog. Nyögni fogtok összetörten Kír-Hareszet aszú szőlőjéért, mert elhervadtak Hesbón szőlőhegyei, Szibmá szőlőtőkéi. A népek urai lemetszették vesszőit, pedig Jazérig értek, befutották a pusztaságot; hajtásai szétágaztak, a tengeren túlra nyúltak. Ezért elsiratom Szibmá szőlőtőkéit, ahogyan sirattam Jazért. Elárasztlak könnyeimmel, Hesbón és Elálé, mert szüretedről és aratásodról elmaradt a kurjantás. Odalett az öröm és a vigadozás a gyümölcsöskertben, nem ujjonganak a szőlőkben, nem kiáltoznak. Nem tapos bort sajtókban a taposó, a kurjantást megszüntetem.” – A kiemelt részben ugyancsak megfigyelhető a negatív festés.
[10] „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (A példabeszédek könyve) – RÚF
[11] Aki kurjant: örömében, jókedvében, tánc közben, rendszerint valamely indulatszóval hangosat kiált – itt a kurjantás a szüret velejárója, vidám színfoltja.
[12] Rákosi Jenő értekező munkáiról szólva definiálja így az esszét Németh G. Béla: „Egy gondolatot járt körül. Majd közeli, majd távoli elágazásait bontogatta, de mindenünnen visszajutott hozzá. S a gondolat lényeges gondolat volt.” (Németh G., 1970, 523)
[13] Szilágyi Júlia találóan tömör definíciója. (Szilágyi, 2003, 24)
[14] Görög isten, az erdei tisztások és hegyi legelők védő szelleme, a természet megszemélyesítőjének is tekintik.
[15] Utalás két pannóniai poéta műveire: Berzsenyi Dánielnek, a „niklai remetének” a magyarság sorsáért aggódó ódáira és – a Himfy írói álnevű – Kisfaludy Sándor Szegedy Rózához e tájon írott szerelmi költeményeire.
[16] Thomas Mann Lotte Weimarban c. regényének 7. fejezetében esik szó Goethe hősének „örök szépséget látott” szeméről (Th. Mann, 1970, 314–315.)
[17] „Herczeg Ferenc közismeretűen sokat utazott” – jegyzi meg a korabeli tudós is. (Kaán, 1931, 66) S tanúsítják ezt az író emlékezései, a Szelek szárnyán (1905) c. útleírása és más munkái.
[18] Herczeg „tudta, hogy a badacsonyi falvak népének megélhetést jelent a kőbányászat, mégis az elsők közt hívta fel a figyelmet a vulkáni hegy páratlan szépségű bazaltképződményeinek geológiai és kulturális értékeire, sürgette a kitermelés leállítását. »A képviselőházi vita alkalmával sokat emlegették a magántulajdon szentségét« – nyilatkozta a törvényjavaslat kapcsán. »A magántulajdont tisztelni kell, de csak akkor, ha tiszteletre méltó az eredete, és tiszteletre méltó a munka, amit végez. Olyan vagyont, amely uzsorából, árvák kifosztásából, vesztegetésből ered, nem tisztelek. És olyan ipari tőkét sem, amely olyan ipart csinál, hogy országutat kavicsol világraszóló természeti szépségek törmelékéből. Ha a tőke ilyen cinikusan szembehelyezkedik a nemzeti kegyelettel, az nem üzlet, hanem a kapitalizmus kilengése, ami magának a kapitalista rendnek árt a legtöbbet«”. (LUDWIG–TÓTH, 2013, 16) Az esszé szakaszzáró bekezdése is tanúsítja: az író tisztán látta a probléma összetettségét. Fellépése nem a kenyérkeresők érdekét sértette, hanem a közös kincset, a nemzeti érdeket védte; a tőkén ironizálva utal itt egyben arra is, hogy az mekkora árat fizettet kenyerükért a „szegény, jó emberek”-kel.
[19]„[…] a nagy emberi színpad tragikus és tragikomikus hőseinek szerény és hűséges statisztái, az emberek mellett szolgáló állatok: minden és mindenki megragadja a tanulmányíró Herczeg figyelmét”. (Márai, 2013, 158)
[20] Az állatokról szóló esszéket – Szent Ferenc-i szeretettel – Kiskorú testvéreim címmel rendezte ciklusba; a Harcok és harcosok kötetnek a Badacsony-esszét közvetlenül követő része ez. Állatszeretetét Fekete István hangulatos írásban, egész esszében jellemzi (Fekete I. 1943, 241–52), s tömör érzékletességgel utal az író e kedves tulajdonságára Surányi Miklós is életrajzi monográfiájában. (Surányi, 1934, 101)
[21] „… úgy találja, hogy az ember többet ér, mint az egész világ. Innen van, hogy írásaiban is főleg az ember érdekli, s innen van emberteremtő ereje és kedve.” (Surányi, 1934, 100)
[22] Vö.: 2. lábjegyzet.
[23] Vö.: 2. lábjegyzet.
[24] A szöveg vizsgálata folyamán Wacha Imre érvkategorizálását vettük alapul (A korszerű retorika alapjai I–II., Szemimpex, é. n. [1994]).
Illusztráció: Bazaltbánya (archív)
Ezek is érdekelhetik!
Hubert Ildikó: Bibliai személyekkel társalogva égi- és földi témákról 20. század eleji legendamesékben, evangéliumi álmokban →
Vihar Judit: A MODERN MAGYAR HAIKU ÉS SAJÁTOSSÁGAI →
Oláh Tamás: Mikor már nem sántít egy-egy hasonlat →
