Németh Erzsébet: Baumberg Gabriella – Batsányi Jánosnak
•
1810. április 4.
Leveledet, édes Jánosom, Isten küldötte nékem vigasztalásul a csüggedés nehéz órájában. A hiábavaló várakozás kezdett már megfosztani nyugalmamtól. S lám, egy madárka berepült csendes kis szobámba, s egy kedves hír felvillanyozta újból lelkem gondolatait. Mondd meg kedvesem, miként van ez? A sors megpróbáltatásait megadással tudtam mindenkor viselni, sőt még úgynevezett jó barátainknak bosszantásai sem hoztak ki nyugalmamból. De a nem remélt öröm lesújt, mint ahogy az angyalok térdre roskadnak Isten trónja előtt. Majdnem gyermekes kedélyben voltam egész nap, s úsztam a boldogságban, mint egy szerelmes, kinek érzelmei meghallgatásra találnak. Tehát minden levelemet megkaptad. Ez várakozásomon felül van. Bár elég későn, mint látom. Bizonyára olvasták azokat, de ezzel kevéssé törődöm. Fő, hogy azok kezeid között vannak. Ha aggodalmaskodó ellenségeid nem félnek többé attól, hogy te tolladat, mint egy lovag a fegyverzetét, önvédelmedre felhasználod, úgy én is hozzájárultam ahhoz, hogy erre nézve megnyugtassam őket, és pedig beszéd közben, melyet Ohms udvari titkárral folytattam, ki egykor költeményeimnek is cenzora volt, s kivel véletlenül találkoztam. Meg kell adnom neki az elismerést, hogy ő kiváló tisztelettel bánt velem, és első látásra meg tudta különböztetni az embert, mely őt a hivatalnoktól elválasztja. Ez a megkülönböztetés nagyobb fontosságot adott beszédünknek, mint gondoltam volna, mert nemsokára reád került a sor, s nekem szép alkalmam nyílt arra nézve, hogy jellemed értékéről nyilatkozzam, egypár igazságot elmondjak a legalkalmasabb helyen, ami sok tekintetben kinyithatta az ő szemét. Ezt abból sejtem, ami ezután következett. Szóval többet erről, s most csak annyit jegyzek meg, hogy többen nagy igyekezettel akartak biztosítani arról, hogy egy hajad szála sem görbült volna meg, ha itt maradtál volna. (Higgye, aki akarja.) De szökésedet, azt nem tudják többé megbocsátani.
Kételkedem, hogy az úgynevezett hazai hírlapok a ti körötökben olvastatnának. S ebben a feltevésben talán nem fog ellenedre lenni, ha tőlem megtudod, hogy ott rólad minden irányban csak tisztelettel történik említés. Maguk ellenfeleid bevallják, hogy te egy kiváló képességű ember vagy. De a költészet egén az ő szemecskéikben nem vagy más, mint csak a hold, mely eddig is – a naptól kapta világosságát. És a nap? Az én vagyok!!! Minő ostobaság! Egy jó barát adta nékem olvasni a lapot, elküldöm néked. Még egyet. Születésnapomon kint voltam a Mariahilfen misét hallgatni. Gyönyörű tavaszi nap volt. Midőn hazafelé mentem, a Burgkapu mellett lévő fasorban egy ismerősömmel találkoztam, kivel egy ideig beszélgettem. Egyszerre csak a hátam megett lévő fasorból a császár jött felénk. Én meghajoltam, a császár igen barátságosan köszönt, s midőn már félig elhaladt, újból szemügyre vett. Valószínűleg kétségben volt, vajon én vagyok-e? Mert alakom, édes Jánosom, nagyon megváltozott. Nem csoda annyi baj után, ami a legutóbbi időben ért. Tartozom néked, hogy ezt véled közöljem, nehogy meglepjen az annyira óhajtott viszontlátás. De hál’ Istennek egészséges vagyok. A jó Zimmermann, kit időnkint meglátogatok, még mindig jókor kihúzott a bajból. Ő különösen szerencsés öreg, már átépítésre szoruló ócska épületek fenntartásában, bebizonyította ezt szülőimnél is, s én az ő személyét fogom egykor legnagyobb mértékben nélkülözni.
Különben tudatom veled, hogy itt a legutóbbi napokban halálhíredet terjesztették. Ez is azonban csak ellenségeinknek volt rosszakaratú koholmánya. Az ostobák! Mintha a sír bennünket elválaszthatna! Ebben is csak az ármánykodás útjait látom s úgynevezett jóakaró barátaid támadását tapasztalom, mely egészen hozzám elér. Ugyanezen forrásból közölték velem azt a hírt is, hogy téged elfogtak és ide hurcoltak. Ez újév napján volt. Később nemsokára azt fecsegték, hogy te kormányzó lettél az Illyr-tartományokban. Huhu! Továbbá barátod, Maret miniszter lebukott, nem a lóról, hanem egyáltalában arról a magaslatról, amin volt. Később pedig: te már ezerszeresen megbántad, hogy innen elutaztál.
Egy másik azt az épületes vigasztaló körülményt hozta fel, hogy mivel te oly régóta nem írtál, bizonyára magad fogsz jönni. Később pedig arról volt szó, hogy te Maret miniszter alatt mint az Illyr-tartományok titkára vagy alkalmazva, s jól érzed magad. Azután pedig azt mondták, hogy betegeskedel s tegnap óta halva vagy. Az egyedüli hírt, hogy beteg vagy, nagyon szívemre vettem, a többi nem látszott előttem lehetségesnek, bárminő valószínűvé akarják feltüntetni azt. Ők jól tudják, hogy én régen nem kaptam hírt rólad, s erre alapították szívtelen terveiket. Láthatatlan kézzel elhintették a pletykálkodás magvát az én boldogító reményeim zöld vetései között. De nálam az sziklára talált, s nem hozta meg gyümölcseit. Az ő ármánykodásuk én rajtam megtörik, mert az én hitem Istenre van építve, s a gondviselésbe helyezett bizalmam megingathatatlan.
•
Baumberg Gabriella és Batsányi János egyaránt túl volt már ifjúságán és első szerelmén, midőn 1799. október 17-én Kininger festő estélyén találkoztak Bécsben.
A Baumberg minden valószínűség szerint nemesi család, bár erre vonatkozó adatot a levéltárak nem tudnak nyújtani. Az apa Baumberg János Flórián udvari titkár és levéltár-igazgató. Az anya Rodius Krisztina Mária, aki egy évben és egy napon született férjével. (1730. szept. 29.) Gabriella a négy gyermek közül harmadikként érkezett a családba 1766-ban. A testvérei korán meghaltak, így egyedül maradt. Gondos nevelésben részesült, de nyilvános iskolába valószínűleg nem járt. Nagyon fogékony, értelmes, élénk szellemű gyermek volt. Nevelését később egy apáca vette át, s szülei alig tudták lebeszélni róla, hogy ő maga is apáca legyen. A vallási rajongásból kijózanodva a legjobb német írók könyveit olvasta. Anyanyelvén kívül franciául is tudott, s készsége volt a zenéhez. Ruháit maga varrta, egyszerűen, de kiváló ízléssel. Szép és csinos volt, de nem tudták lekötni a felületes imádók, titkon igazi, mély szenvedélyre vágyott. Tehetségét csak apja sejtette, kinek névnapjára verset írt, melyet az ajándékul adott dohányszelencébe vésetett. Az apa mindenkinek, akinek egy pipadohányt fölajánl, a költeménnyel is eldicsekszik. Így kerül a vers Blumauer kezébe, aki azt a Musen-Almanach következő számában kinyomtatja, s aztán tizenegy évfolyamában hatvankilenc költeményét közlik Gabriellának. Más lapokban is jelentek meg versei. 1800-ban pedig önálló kötete. Költészetéről így vallott:
„Mit súgott lelkem, szívverésem,
Mi életemben drága volt,
Szentelt, ártatlan ihletésben
Mint vallomás, ajkamra folyt.”
Megállapítható: úgy írt, amint élt. Nála élet és költészet egyet jelentett. Azt tartják személyéről: dacossága mellett is önfeláldozó, nem a harcban, de a lemondásban nagy. Lelke könnyen, gyorsan borult el.
Greiner tanácsos házában akkortájt valóságos irodalmi szalon alakult ki, melynek Gabriella is rendszeres vendége volt.
Híre a császári házba is eljutott, 1796-ban komornául alkalmazzák. Ez a szolgálat főleg Gabriella szellemét és ízlését vette igénybe. A császárné képek alá írat vele emléksorokat, udvari ünnepélyeknél költői tehetségével kell segédkeznie. A császári ház tagjai mind nagyra becsülték, tíz évig teljesített udvari szolgálatot.
Első szerelmének nevét Gabriella a maga által írott életrajzából mindenhonnan kivágta. Pichler Karolina osztrák írónő, Gabriella barátnője Eberl néven említi a férfit, s így írja le: „Szikár, szőke, komor gondolkodású, éles értelme, mélabús világnézete vonta magára környezete, kivált a nők figyelmét. Finom modora, illedelmes viselkedése, magas szellemi képzettsége volt.” Van olyan feltételezés is, hogy a férj, Batsányi hagyta ki a fiatalember nevét Gabriella életrajzi munkájából, amikor javítgatta, szerkesztette a művet.
Batsányi első szerelme egy előkelő, gazdag leány, Ilosvay Krisztina volt. 1787 végén ismerkedett meg vele egy bálban, Debrecenben. A fiatal leány szerette a költőket, maga is írogatott, fordítgatott. Szívesen társalgott a szép és művelt Batsányival. Az érdeklődés szerelemmé fejlődött, végül azonban Krisztina Sárosy András őrnagyhoz megy feleségül. A megszakadt viszony dacára azonban mindkettőjükben él a kedves emlék. Krisztina 1803-ban Kazinczy által kéri Batsányit, hogy küldje el neki rézbe metszett arcképét. Később leveleznek is egymással, midőn már gróf Tholdy Ádámné lesz Krisztina, Batsányi pedig megnősül. Sőt, Batsányinéval is levelez.
Batsányi János 1763-ban született Tapolcán, Bacsányi György és Mészáros Katalin gyermekeként. Elemi iskoláinak elvégzése után Keszthelyre kerül a premontreiek gimnáziumába. Majd Veszprém és Sopron után Pest következett, ahol jogot hallgatott. Itt ismerkedett meg Kármán Józseffel, s jogásztársa volt Orczy István, Orczy Lőrinc báró fia. Az Orczy család révén előkelő családokba is bejutott, a szép és szellemes ifjút szívesen fogadták. 1787-ben Kassára költözött, ahol a kamaránál nyert gyakornoki állást. Megismerkedik Baróti Szabó Dáviddal, Kazinczy Ferenccel, akikkel majd a Magyar Museumot szerkeszti, valamint Dajka Gáborral és Simai Kristóffal is. Kazinczyval nézeteltérésbe került, aki emiatt megvált a Museumtól, s az Orpheus című folyóiratot hozta létre.
A II. József uralkodása alatti törvénytelenségek sértették Batsányi hazafiúi érzését. Mélyen hatottak rá az 1790-es évek reformeszméi, s egész lelkével üdvözli a francia forradalmat. Felvilágosult gondolkodása, s merész eszméi, melyeket költeményeiben nyíltan is hirdetett: sokaknak szemet szúrt, különösen a papság körében. Az ilyen beszédű embereket hamar jakobinusoknak nevezték. Ebben az időben történt, hogy összeszólalkozott a főnökével, s állítólag párbajra hívta, de Kazinczy szerint az nem fogadta el alantasának a kihívását, viszont ettől fogva minden áron el akarta Batsányit távolítani. A Museumban megjelent verseinek gondolatai miatt valaki följelentette, s a szerző felelősségre vonását javasolta. A cenzor időközben meghalt, Batsányi védekezett, végül azonban úgy alakult, hogy hivatalából elbocsátották, és felügyelet alá helyezték. Gróf Forgách Miklós nyitrai főispán fogadta maga mellé titkárnak. Csakhamar innen is távoznia kellett. A Martinovics-összeesküvés felfedezése után megkezdődött a vizsgálat. Az elfogottak vallomásai mind több és több embert kevertek a főbenjáró ügybe, akiket aztán letartóztattak. Batsányi neve is szerepelt a terhelő vallomásokban. (Hajnóczy azt vallotta róla, hogy ismeretségben volt vele, Martinovics pedig azt, hogy a titkos társaság egyik igazgatója.) Ez elég volt Batsányi elfogatására. Egy évi börtönre ítélték, amibe a vizsgálati fogságot nem számították bele. Kufstein várába vitték (Szentjóbi és Verseghy is ott volt). Erről az időszakról tanúskodnak a „kufsteini elégiák”. A fogságból kiszabadulva Bécsbe ment. Bankhivatalban kapott állást csekély napidíjjal. Bécsben ekkoriban sok testőr-író tartózkodott, és sok magyar író megfordult.
Itt ismerkedett meg Baumberg Gabriellával, aki szerelemre gyulladt a szép férfi iránt. Mint arcképei mutatják, Batsányi valóban szép külsejű férfi volt. S komoly, nemes arcához nyúlánk termet járult. De a lelkébe bizonyára még jobban beleszeretett az ábrándos Gabriella. Batsányi sokat járt a Baumberg házhoz, ahol igen neves emberekkel ismerkedett meg, így Haydnnal is. Az öreg Baumberg kedvelte őt, nem úgy a felesége, aki az előkelőbb udvarlót szerette volna a lányának, akit viszont Gabriella nem szenvedhetett. 1801 áprilisában meghalt Gabriella apja. Halála előtt áldását adja Batsányira, s neki ajándékozza az új fekete ruháját. De azt kéri lányától, hogy ne hamarkodják el a házasságot. Gabriella ezt nem is teszi. (Néhány hónap múlva anyja is meghal). A szerelmesek ritkábban érintkeznek ezután személyesen, inkább leveleznek egymással (németül és franciául). Állhatatosságuk – mint a mesében – elnyerte jutalmát: Batsányit udvari fogalmazónak nevezik ki, így már lett biztos jövedelme, s elvehette Gabriellát. 1805. június 10-én kelnek egybe. Gabriella azt mondja: barátot, testvért, tanítót, szeretőt nyert férjében. Házasságuk gyermektelen maradt, de ez egymás iránti vonzalmukat nem csökkentette.
Boldogságukat, nyugalmukat azonban a külső körülmények, csapások megzavarták.
A franciák 1809-ben megszállták Bécset, és Batsányit Napóleon minisztere, Maret, ki a magyar költőnek egykor fogolytársa és jó barátja volt, a franciák részére bizonyos szolgálatra nyeri meg. Batsányi hirtelen elhagyja Bécset, s állítólag Magyarországra siet. Eltűnik, s csak egy súlyos gyanú marad utána: hogy ő fordította volna le Napóleonnak a magyarokhoz intézett kiáltványát. Miután a franciák távoztak Bécsből, nyomozni kezdtek a fordító személye után. A rendőrség Gabriellát kémekkel veszi körül. Lelke nyugtalan férjéért, bár mint levelei mutatják, hollétéről állandóan tájékoztatva van. Leveleiből az is kiviláglik, hogy Batsányi inkább szerencsétlen volt, mint bűnös. Mi bírhatta rá, hogy feleségét, állását elhagyja, és bizonytalan idegenbe siessen? Ezt sem levelei, sem későbbi iratok tisztázni nem tudták. Maret Batsányit szívesen fogadta, de biztos álláshoz nem segítette. Ebből arra lehet következtetni, hogy Batsányi se nem bűnös, se nagy jelentőségű szolgálatot nem tett a franciáknak. Talán hiú ábrándok kergették Párizsba, ahol fényes jövőre számított. Gabriella lelkének minden erejével férje mellett volt, aki szintén a leggyengédebb hangon ír neki. Fölajánlja Gabriellának, hogy maradjon Bécsben, de ő azt feleli, hogy sorsuk közös. Eléri, hogy Párizsba mehessen. Napóleon évi 2000 frank kegydíjat utal Batsányinak, így felesége 1811április 6-án elhagyja Bécset. „Elhagyom atyai házamat könny és hazámat sóhaj nélkül, hogy az egyetlen baráttal, ki a világon enyém: egy lehessek.” A rendőrség közben abbahagyta a kiáltvány ügyében megindított kutatását, mivel nyomra nem jutott. Három év csend vette körül Batsányiékat, igaz szerény viszonyok között éltek. Majd a költőnő lelkébe belefészkelte magát a honvágy, s odahagyva Párizst, Bécsbe utazik. Talán férjének is kegyelmet szeretett volna kieszközölni, de szomorú tapasztalatok várják. A régi barátok többsége elfordult tőle.
Batsányit pedig 1815. augusztus 15-én Bellevillben elfogják, irományait lefoglalják. Ekkoriban írja e verset feleségének:
Gabriellámhoz:
Immár ne aggódj érettem, Kedves,
Nevem eljut majd, ha üzennék,
Bárhol lesz új otthonom: szívedhez – – –
S majd neved az én szívemen ég.
Boldog e szív, ha tiéd is az,
Nem hinné soha, hogy nincs vigasz,
S azt, hogy rémisztheti távol:
Arcod kísér határokon túlra
És szívemben ott világol,
Hidd, ha kihúny, éltem is kihúnyna.
A régi perét a kiáltvány ügyében újra fölveszik, s még azzal is vádolják, hogy Párizsban a császár ellen izgatott. Mainzba hurcolják, embertelenül bánnak vele, feleségével leveleznie sem szabad. Októberben érkezik a spielbergi börtönbe. Sokat aggódik Gabrielláért: „A te sorsod szerelmem!… széttépi szívemet.” – így ír neki.
A per befejeződik, Batsányit felmentik. Kiderül, hogy ő csak átnézte a kiáltvány fordítását, melyet egy Kermelics nevű magyar készített. Batsányi a legjobbat remélhette, de Sedlnitzky rendőrminiszternek köszönhetően Linzbe száműzik. Gabriellának fölajánlanak egy szerény összeget, s hogy Bécsben maradhat. Ő azonban fölveszi keresztjét. Megpróbál férje becsületéért elégtételt kérni a császártól, de a rendőrminiszter beavatkozik, még a segélyt is megvonja, s elvágja útjukat a császári háztól. Batsányi közben újból elnyeri a francia kegydíjat, Gabriella pedig az apja után 500 forint segélyt kap. Linzben új környezetük szereti, tiszteli a költőpárt. A Lamberg uralkodó hercegi pár kegyébe fogadja őket, ez enyhíti száműzöttségüket. Gabriella költeményeiben sem említi a veszteséget, haragot nem ismer:
„Mi régen múltba szállt, nem gondolok ma arra,
Szívem jelennek él. S hogy mit hoz a jövő?
Ki a viharban tartott, nem fog elhagyni karja…”
1839. július 24-én este 11 óra előtt elszunnyadt örökre – írja haláláról Batsányi.
Ő utolsó éveiben szinte csak Hafner József szobrásszal érintkezett. Feleségén kívül ő állt közel a szívéhez. Elfeledve halt meg nyolcvankét éves korában, 1845 májusában. Pesten nem is tudtak a haláláról. Amikor 1847-ben Toldy Ferenc meg akarta látogatni, akkor tudta meg, hogy már két évvel azelőtt meghalt.
Felhasznált irodalom:
Horánszky Lajos: Bacsányi János és kora. Eredeti levelezések és források nyomán, Bp., 1907
Régi magyar levelesláda, Pantheon Kiadó, 1923
Vajda Ilona: Batsányi János és Baumberg Gabriella, Pécs, 1938
Magyar Életrajzi Lexikon, Akadémia Kiadó, 1967
Az Ötszáz év – ötven hölgylevél összefoglaló című Cédrus-nívódíjas gyűjteményből.
Ld. még ⇒ http://www.naputonline.hu/2017/12/11/nemeth-erzsebet-molnar-borbala-edes-gergelynek-1799/
http://www.naputonline.hu/2018/09/19/nemeth-erzsebet-nok-irtak-levelek-regi-kincsek/
http://www.naputonline.hu/2019/06/15/nemeth-erzsebet-varday-kata-levele-nyary-palnak/
http://www.naputonline.hu/2020/09/07/lorantffy-zsuzsanna-i-rakoczy-gyorgynek/palnak/
http://www.naputonline.hu/2021/04/22/nemeth-erzsebet-grof-markovich-miklosne-levele-karman-jozsefnek/
http://www.naputonline.hu/2022/07/24/nemeth-erzsebet-kun-ilona-bethlen-miklosnak/
http://www.naputonline.hu/2022/12/29/nemeth-erzsebet-bethlen-zsuzsanna-barcsay-abrahamnak/
http://www.naputonline.hu/2023/06/20/nemeth-erzsebet-paczot-judit-doczy-andrasnak/
http://www.naputonline.hu/2023/12/05/nemeth-erzsebet-vachott-cornelia-erdelyi-janosnak/
http://www.naputonline.hu/2024/04/12/nemeth-erzsebet-kamuthi-kata-seredi-istvannak/
Illusztráció: cím szerint
Ezek is érdekelhetik!
Csak ülünk, és cseve… – csetelünk. Ceca Georgieva és Lévai Nóra beszélgetése →
Tamási Orosz János: Tánc egy végtelen kötél peremén →
Németh Erzsébet: KAMUTHI KATA – SERÉDI ISTVÁNNAK →
