Komáromi Gabriella: Az apáca cipője
•
„Ha áldozat kell, itt vagyok.”
(Salkaházi Sára)
Szabad-e a szentek között válogatni? Biztosan nem, de lehet. Sok száz évvel ezelőtt amolyan kolostori játéka volt a novíciáknak, hogy kisorsolták egymás között a szenteket. Mit tagadjam, hasonló játéknak látszik, mint ahogy Szabó Magda Abigéljében a leltári jegyzék tárgyait sorsolják ki egymás között férjnek. Kiskamasz koromban a szentgotthárdi templomban Goretti Mária képét csodáltuk meg. 12 éves korában lett vértanú. A miértről mit se tudtunk, azaz a női tisztaságról, a nemi erőszakról, a brutális gyilkosságról A „nicht vor dem Kind” elve működőképes volt még. Ha arra járok, ma is megcsodálom a szent kislányt. Hozzátartozott a gyerekkoromhoz. A miénk volt.
Ha szabad, ha nem, felnőttként is választottam szentet. Gertrudis lánya és unokája közül Erzsébet lett az enyém. Lehet, hogy Wartburg várában Árpádházi Szent Erzsébet miatt jártam, nem csupán azért, mert csodaszép. Néha Árva várát hasonlítgatom hozzá magamban, de Wartburg kiütéssel győz. Amikor ott jártam, Erzsébet velem volt. Mindig, mindenhol. Az aranyban pompázó teremben arra gondoltam, itt hallgathatta a német trubadúrok énekét. Talán még Walther von der Vogelweide is közöttük volt. Ha az erkélyekre néztem, mintha láttam volna, ahogy szerelmesét várja a csatából, vadászatból. Állítólag nem mindig tudta kivárni, lerohant, és felugrott a lovára. S amikor Lajos elment a keresztes háborúba, ahonnan sose tér vissza, az őrgrófság határáig kísérte lovon. Szinte ájultan vitték haza. Három gyerekkel maradt özvegyen. Császár is kérte feleségül, de hiába. Férje rokonai kiűzték a várából, bántották, mert mértéktelen volt az irgalomban. Éhínség idején megnyitotta a hombárokat, pestiseket, leprásokat ápolt. (Az is lehet, hogy nem elűzték, önként ment el, Lajos nélkül idegen lett neki Wartburg, ki tudja már.) Ahogy a legendák mondják, maga volt a jóság és a szépség. A művészet is így ábrázolta: a kenyér és a rózsák lettek a jelképei.
Utolsó éveiben kolostorban talált menedéket, ahol rettenetes vezekléseket mért rá Marburgi Konrád, a szerzetes. Nem számított bűnnek akkoriban. Az önsanyargatás, ostorozás mások helyett vállalt szenvedésnek számított, mint Krisztusé. Erzsébet a ferences harmadrend szürke ruháját viselte. (Hasonlíthatott hozzá Salkaházi Sára „testvérruhája”, amilyet a Szociális Testvérek Társasága hordott.) Tudjuk, hogy az élete végén rokkáján kereste meg gyermekei kenyerét. 24 éves korában belehalt abba, ahogy élt. Cselekvő szent volt, és olyan őszinte ember, amilyennek akkoriban nem illett lenni. Egyszer azt is bevallotta, hogy a templomban férjén felejtette a szemét. Sík Sándor mondta róla egy rádióbeszédben: „Erzsébet a női eszmény megtestesülése.” (Sík Sándor: Szent magyarság, rádióbeszédek. Szent István Társ., 1936. 27.p.) A jóságban, irgalmasságban, ahogy telik tőlünk, követhetjük is. Szabad boldognak lenni, mondja az élete. A halála után hét évvel szentté avatták, apja, II. Endre király még megérte.
Margithoz hosszú utam vezetett, de az egyházé se volt rövid. Kodolányi könyvében még Boldog Margit, 672 év múltán avatták szentté. Olyan időkben, amikor könnyebb volt megérteni az áldozatát, 1943 novemberében. Tulajdonképpen nem ő áldozta fel magát. Szülei ajánlották fel Istennek még születése előtt, hogy a tatárok takarodjanak ki. Margit vállalta az áldozat szerepét, utólag beleegyezett. Néha-néha a szülők megfeledkeztek a fogadalmukról. Dinasztikus érdekből férjhez adták volna a cseh Ottokárhoz vagy Anjou Károlyhoz. Margit nem felejtett. Kikosarazott mindenkit. Küldetéstudattal, istenhittel, tántoríthatatlanul, dacosan, makacsul vállalta sorsát. Salkaházi Sára Árpád-házi Szent Margitról szóló misztériumjátékát 1944. március 19-én mutatták be a mai Erkel Színházban. Az előadást a történelem megszakította. De ugyanekkor az „áldozat” fogalma, jelensége mintha felértékelődött volna.
Amikor Sík Sándor utoljára meglátogatta Radnótit, akit ő keresztelt, Fanni ezt írta a naplójába. „Kell az áldozat! –mondta Sík. Kell a próba’. Igen, igen, bólogattunk, nehéz, nagyon nehéz – És tudtam, hogy Miklós akkor adta fel az életét.”. (1944. máj.4.) (L. Szénási Zoltán: „Kell az áldozat”. Új Dunatáj, 214. 4. sz. 49. p.) Sík Sándortól elfogadott volna Radnóti segítséget, de akkoriban Sík már magán se tudott segíteni. (A magyar katolicizmus egyik legnagyobb alakja zsidó származású volt.) Lehet, hogy akkor, abban a pillanatban, amikor Sík Sándornak bólintott, ez tudatos, misztikus áldozatvállalás volt., de ha a verseire gondolunk, „halála nem önként vállalt, hanem rákényszerített szenvedéstörténet.”, ahogy monográfusa, Ferencz Győző írta. (Radnóti élete és költészete. Bp., Osiris, 650 p.) A pontos választ sose tudjuk meg. Töprenghet rajta az utókor. Szénási Zoltán idézett tanulmányának „Kell az áldozat” a címe.
Margit misztikus szent volt, azaz követhetetlen. Ritka, kivételes személyiség, még ritkább pillanat kell a követéséhez. Kiválasztottság. Radnótinak lehetett ilyen pillanata. De az sem csoda, ha a szintén kereszténnyé lett Fanni nem fogadta el ezt, Miklós halála után megrendült a hite. Ó, hányan kérdezhették akkor: „Istenem, hogy engedhetted meg?!” Van szabad akaratunk, Istentől, akit tegezünk, kérdezhetünk ilyet is.
Hogy miért volt Margit tőlem sokáig messze? Amikor egyetemi hallgatóként Ráskai Lea Margit-legendáját olvastam, nem tudtam csodálni azért, hogy hajában a tetvek, mint gyöngyök ragyogtak. Borzasztónak találtam. Önként vállalt rettenetes szenvedéseit olvasóként is nehezen éltem át. Nagyon földhöz tapadt módon csak azt tudtam elfogadni, ha valaki látható módon teszi a jót. Gárdonyi Géza szerettette meg velem Margitot. Irodalmi közhelyként emlegetjük, hogy Szerb Antal szerint az Isten rabjai a legjobb történelmi regényünk. Óvatos vagyok a legekkel, bárki is mondja, de megjegyzem. lehet, hogy a legszebb. Legalábbis nekem.
Margitnak emberarca lett, a regényben Jancsi páter bevallhatatlan, kimondhatatlan szerelme a királylány iránt olyan, mint a virágillat. Amikor a fiatal szerzetes januárban egy liliomot tesz Margit koporsójára, mintha ennek a szerelemnek a szimbóluma volna. Illat és fény. Mint Salkaházi Sára misztériumjátékának címe, de ott mást jelent. Sára nővérnél nem földi, hanem égi ez az illat és a fény.
A Duna-parton, a Parlament közelében van a világ legmegrendítőbb holokauszt emlékműve. Hatvan pár vasból való cipő, valamennyi a víz sodrása irányába fordul. Kevesen tartják számon, hogy az egyik pár cipő egy apácáé, Salkaházi Sáráé volt. (A holokausztnak egyébként négyszáz apáca áldozata volt, többségük lengyel.) Sára nővér nem volt született áldozat, senki sem szánta annak de az lett. Nem véletlenül, az akart lenni.
Salkaházi Sára nem született „Margitnak”, inkább „Erzsébetnek”. De egész életében úton volt ahhoz, hogy egy pillanatban „Margit” legyen. Ez a pillanat akkor jött el, amikor 1944.december 27-én este anyaszült meztelenül a jeges, zajló Dunába lőtték. (A mai Szabadsághíd alatt, a Fővámház előtt, a hajdani Matróz kocsmánál történt.) A 60-as években, a zuglói nyilasper idején derült ki, hogy a kivégzése előtt letérdelt, széles karlendítéssel keresztet vetett. Mintha hálát adott volna azért, hogy áldozat lehet. Sejtette, hogy az lesz, imádkozott a „nagy halálért”, sőt írásban is felajánlotta életét másokért (1943. október 13-án). Megmenekülhetett volna. De meghalt azokkal együtt, akiket meg akart menteni.
(13 évesen…)
Salkaházi Sáráról (akit hajdan Schalkháznak hívtak) rengeteget írtak. Mindene van: naplója, életrajza, emlékkönyve, bibliográfiája. Megjelent novelláskötete (A fekete furulya, 1926). Regényírásba is fogott a kisebbségi létről. Húszéves korától több száz újságcikket írt. Bibliográfiájából tudjuk, hol, mikor, mit. Tucatnyi előadást tartott. Közösségeket szervezett a szegény sorsú munkáslányok körében. Rendíthetetlenül dolgozott az érdekükben. Lapot szerkesztett, nem is egyet. Fölösleges rekonstruálni mindazt, amit Salkaházi Sáráról feltárt a tudomány, amit megőrzött a róla szóló emlékkönyv (L. Boldog Salkaházi Sára. Szerk. Hidvégi Máté. Bp. Szent István Társulat, 2006.) Nagy írót se lehet belőle csinálni, bár letagadni se kell, hogy tehetséges volt. De csak szimbolikus példázatokra futotta írásaiból. Az öntörvényű történetet és hőst a mindenbe beleszóló vallásos ideológia akadályozta meg. A művészi alakítást semmilyen ideológia nem segíti. Pedig volt képzelete, vonzódott a szürreális meseszerűséghez, kerülte a pátoszt. Szóval nem akármilyen erényei voltak. De engem kivételesen nem az író, hanem az életút érdekel, a személyiség. Az áldozat. Az apáca cipője ott a Duna-parton.
Másféle életre született, mint amit maga választott. Ha nem is annyira, mint az Árpád-házi királylányok.
Egy kassai hotel tulajdonosának gyermeke volt. A hotel művészkávézójába olyanok jártak, mint Márai Sándor. Jómódú gyermekkorába belegázolt a korai árvaság és a történelem. Gyönyörű anyja három gyerekkel maradt özvegyen. A hotel tönkrement, de az anya az igazgatótanács tagja maradhatott. Ettől még Schalkház Sárának volt korcsolyabérlete, tanulhatott nyelveket, járt tánciskolába, szerzett tanítói oklevelet, menyasszony is volt egy ideig, de néhány hónap múltán visszaküldte a gyűrűt. Ahogy mesélt erről, az humoros, önironikus. Jaj, a holdvilág romantikának! „…kimentem éjjel az erkélyre, néztem a holdat, mesélte. Sóhajtottam egyet. Semmi. Sóhajtottam még egyet. Semmi. És akkor azt mondtam: Sára, neked ehhez nincs tehetséged, és visszaküldtem a jegygyűrűt.” (Mona Ilona: Salkaházi Sára élete. L.Boldog Salkaházi Sára emlékkönyv. 37. p.) 
Elkerülte a szerelmi boldogság, vagy ő kerülte el. Mert hát kerülni a boldogságot is lehet. Pedig valójában hitt abban, hogy az ember nem magányra született. Ráadásul bájos fiatal lány volt, és szép, okos arcú fiatal nő, és alapjában véve nagyon derűs. A Fekete furulya c. kötet címadó novellájában a hős nem tud nevetni, kacajokat lop. A szürke testvérruha is jól állt Sárának a fehér gallérral. Szerette. Szép volt benne. (Sötét keretes szemüvege ma trendi volna.) Megöregedni nem volt módja. Gazsó Orsolya Szolgálólányok (2020) című filmjének topolyai kolostorába nem tudnám elképzelni, pedig szeretni való a film öt öreg apácája. Betérnék hozzájuk kávézni.
Valósággal Isten kötényébe született Salkaházi Sára, de oly korban élt, amikor a történelem nem fordult a talpa alá. Az árvaság után jött a háború, Trianon, a kisebbségi lét Kassán. Hűségesküt kellett volna tennie, ha tanítani akar. Inkább könyvkötő segéd lett. (Testvére kalapos, az ő üzletében is dolgozott.) Ekkor kapott rá élete egyetlen káros szenvedélyére, a dohányzásra. Több mint egy évtizedig nem tudott leszokni róla, és még hat év múlva se tudott ellenállni a kísértésnek. Hiába vigasztalták azzal, hogy néha a püspökök is pipáznak. Voltak másféle kudarcai is: misszionárius szeretett volna lenni Brazíliában. Portugálul tanult. Hiába. Nehogy azt higgyük, hogy Isten hívása hirtelen, ellenállhatatlan erővel érkezett meg az életébe. Lelki naplója sok mindenről bizonyság. 1929-ben már novícia volt, de csak 1940-ben tett ún. örökfogadalmat. A Schlachta Margit vezette rendben senkit se siettettek. Ez a tíz év szinte szokásos volt. De a szegénységi, tisztasági fogadalom komoly volt. Modern apácák voltak, mondhatnám róluk. Se fátyol, se fityula. Schlachta Margit az első női képviselőnk volt a Parlamentben. Ha odament, világi ruhát hordott, és kalapot. viselt. A közéletiség valamennyiük vérében volt. Segítettek, ahol tudtak, nem hiába hívták szociális testvéreknek őket. Pedig általában nem szegény sorban születtek. Műveltek, képzettek voltak. Hitoktatójuk, a szelíden szép Bernovits Vilma, akit Salkaházi Sárával együtt lőttek a Dunába, dúsgazdag gyáros egyetlen lánya volt, akit még a szerzetesi élettől nehézségeitől is óvtak. Hiába.
De mit is jelentett az örökfogadalom után a szerzetesi élet? Íme a kolostor mindennapja: „…csengetésre ébredni, torna, mosakodás, reggeli ima, elmélkedés, szentmise, reggeli munka, déli ima, ebéd, munka,, olvasás, rekreáció, megbeszélés, esti ima, mosakodás, lámpaoltás. (L.Mona Ilona i.,m. 57. p.) Salkaházi Sára napjába ez a program ritkán fért bele. Naplójában sokat mentegetőzött, hogy hol ez maradt el, hol az. Türelmetlensége, indulatai, „kevélysége” miatt is korholta magát. Az utóbbi inkább hiúságot jelenthetett. Ilyen „a nagy halál” álma. (Bár ezt sose mondta ki.) Ma az mondanánk róla, egész életében „pörgött”. Munkamániás, mai kifejezéssel workman volt. Barátai, segítői is ilyesfélék. Egyiküket Esterházy Lujzának hívták. A mártír Esterházy János húga volt. Sok jót tettek együtt.
Kiváltképp a háborús évek voltak izgalmasak. A szociális nővérek Schlachta Margittal ezer embert mentettek meg. (Radnóti Fannijának is segítettek.) Salkaházi Sára egymaga százat. Volt közöttük harminc gyerek, akiket Balatonboglár mellett, Jankovich-telepen rejtegetett. (Korányi Frigyes, a híres orvos unokahúgának nyaralójában.) Egyidőben Sára nővér úgyszólván állandóan úton volt Pest és Boglár között. A boglári állomáson készült fotókon ott vannak azok a gyerekek, akik néhány évtizede még magukra ismerhettek volna. De ki mesélt akkor ilyen történeteket a „szürke nővérekről”?
Azon a bizonyos decemberi végi estén a Bokréta utcai katholikus leányotthonba tartott társával, amelynek vezetője volt. Egy nyilast pillantottak meg a bejárat előtt. „Még leléphetsz”, mondta a másik. (Kiderült, hogy egy alkalmazott feljelentette őket, mert zsidókat mentettek.) De Sára nővér nem „lépett le”. Hitoktatójával együtt vállalta négy keresztlevél nélküli ember sorsát, és elindultak a Duna felé. Pogány idők voltak, akár a tatárjárás. Az áldozatok cipői ott maradtak a Duna-parton. Salkaházi Sárát néha már „Margitnak” nevezem, annyira áldozat.
Illusztráció: szerzői fotómelléklet
Ezek is érdekelhetik!
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →
