Rácz Mihály: Cserepek
•
A bölcselet azt mondja, hogy a szellemi fejlődés egyik fontos velejárója a tudatfolytonosságra való törekvés. Magyarán az a jó, ha az ember élete nem cserepekből áll össze.
Ehhez képest életem nagy részében azt szerettem legjobban, ha a világ darabjaira esik körülöttem. És bennem. Szilánkokra és nagyobbakra, éles szélűekre és keretbe foglaltakra.
Utazni cserepekben és cserepeken, néha azt sem tudva, mi köti össze őket, ez az én sportom. Nem is volt sosem más sport, ami igazán beindított volna. Mindig elkerültük egymást a bolygón, mármint én meg a sport. Gyerekkoromban persze szerettem szaladgálni, de sosem sportból, annál egy lényegesen magasabb oktávú dologból kifolyólag: játékból.
Játszani!
Nincs is annál izgalmasabb, és jótékonyabb, időtlenebb és végtelenebb, egyszerűbb és bonyolultabb. Minden más csak utánzat, a játék utánzata. A hamisítatlan utánzatok azon felnőttek játékai, akik rosszallóan néznek a valódi játékra, maguk pedig szabadságától megfosztott és halottá merevedett játékburkot játszanak. Nem emlékeznek, és nem viselnek el semmit, ami él és mozog. Aki pedig kacagva rohan olyan logikát követve, ami nem sémákban él és nem dogmákban lakik, azt nagyon gyorsan hozzáláncolják kizárólag kockákból épült elefántcsonttornyaikhoz. Mindenesetre megkísérlik – idézem valahonnan.
Ebből is tudom, hogy hol tévedek magammal kapcsolatban. Mivel sosem mertem felnőni, nem is annyira félelemtől, mint inkább undortól és viszolygástól hajtva, ezért a rossz motiváció miatt magam is bemerevedtem. Alig képlékeny burokká merevített ez a folyton megerősített ellenségkép.
Felnőttnek lenni rossz, hazug és értelmetlen, ezért felnőtté válni egyenlő a halállal – ilyen egyszerű az a képlet, amibe életem szövetét beletuszkoltam.
Mégis, a felnőttek jó részét szerettem, ha tisztelni nem is nagyon tudtam.
No, ez a másik.
A tisztelet.
Ha már gyerekként elbarikádoztam magam jó előre a felnőtté válás útján, legalább lett volna kamaszként valaki, akire igazán felnézhetek. Nem valami mondvacsinált hős, kiadott parancs, vagy kialkudott követelés mentén, hanem igazi nagyság, külsőleg is erőt sugárzó, belül pedig arisztokrata finomságú lélek-úr, aki nem mellesleg elérhető valaki, nem látszattoronyban lakik, és nem is tankönyvben. Aki ilyen valakit talál magának kamaszként, a nyíló és sarjadzó értelem korszakában, az kincset talál. Valódi és igaz vezetőt, aki utat mutat, és békét köt a világ és a gyermeki lélek között, márpedig ez ilyen vezető nélkül alig lehetséges.
Az én vezetőim elsősorban könyvekben lakoztak. Minden új kalandhős átalakított egy picit, és én új és új cserepekbe költöztem, amik egyre távolabb siklottak attól a valóságtól, amit sosem bírtam igazán elfogadni és magaménak érezni.
Jól emlékszem gyerekkoromból a kényelmetlen testre, amiben világra ébredtem, és később is csak úgy bírtam megszokni valamelyest, hogy szünet nélkül tápláltam a lelkem trükkös álmokkal és képzeletem tágításával. Ez viszont oda vezetett, hogy valódi otthonomtól éppoly távol kerültem, mint ettől az ideiglenestől.
A gyerekkor évei is cserepekből álltak össze, de az egészet mégis összeköti életem összes szilánkjával valami látszatnak tűnő dolog, valami közös szál, egy vékony, de határozott pengésű húr, mégpedig az elvágyódás.
Az elvágyódás örök valami bennem, ha más nem is, de ez igen. Néha igen feszes, máskor megereszkedik, már-már azt hiszem, el is enyészett, de rá kell jönnöm, hogy végig ki fog tartani. Előfordult, hogy én magam olyan hajszálvékony lettem, hogy kényelmesen belefértem ebbe az elvágyódás húrba, és benne rezegtem, nem is létezett semmi más akkor, csak ez a rettentő feszültség. El innen, lehetőleg most!
Elmúlt ez is. Már elmenni sem fontos.
Amikor még minden napra jutott felfedezni való reggeltől estig, akkor még tudtam, mi a fontos, és mi a boldogság.
Ötéves voltam, amikor Ibikével együtt megízleltük az alkohol mámorát. Amíg a felnőttek nem figyeltek a névnapozás sűrűjében, mi szépen leemeltük az asztalokról az ottfelejtett maradékokat és kihörpintettük. Nagy mámor nem volt persze, egyszerűen bealudtunk, amit nem is tudtak a szüleink mire vélni, így következménye se lett a dolognak.
Ez a legifjabb szerelmem igen jó pajtásom volt, alámerült velem mindenbe, amibe csak úri kedvemben belerángattam, legyen az szénakazalról való leszánkázás, vagy rollerrel való vízszállítás. Előbbinek nyomait sokáig viseltem, a hasamon gennyedző sebből titkon szénaszálakat szedegettem ki napokig.
Különböző bátorságpróbákat is kieszeltem, birkacsorda elé való kiállást, és mocsárba gyaloglást. Lánypajtásom rendszerint rosszabbul járt, mint én, a szénaszánkázáskor például majd leszakadt a sarka egy nyúlketrecbe akadva, amikor pedig a villanypóznákat cserélték, addig ugráltunk rajtuk, hogy beleesett az egyik lyukba. Rendszerint ő kapott ki helyettem.
Amikor édesapja balesetet szenvedett, nem is volt hajlandó otthon enni, csak velem, így hozzánk járt, ahogy később mesélte, béretetésre. Ő volt az első nő az életemben, akit meztelenül láttam, hat évesen, és meg is érintettem. A punciját is megpusziltam a kukoricagóréban.
A szomszéd kamaszodó fiúval a korkülönbség ellenére is barátkoztam. Az egyik tikkasztó nyári napon a szomszéd fiú az út porában ült a kerítésünk tövében, ott volt még apám és nagyapám is, és mindannyian hatalmasakat nevettünk. Barátom lelkesen unszolta apámat, hogy hozzon neki kisvarnyút a kerekerdőből, apám meg biztatta, hogy hoz hát, csak szórja a fejére a port. Minden ilyen szórásnál egyre jobban nevettünk, főleg a felnőttek. Én inkább kissé értetlenül figyeltem az eseményeket, pedig jómagam is feloldódtam a várakozásban, aminek a végén kisvarnyút reméltünk. De apám sosem hozott a szomszéd fiúnak gyerek varjút, és nem tudtam meg, hogy egyáltalán szándékában állt-e. Valóban a falu határában terpeszkedő kerek erdő fáin fészkelt a varjúcsapat, többször láttam őket ott nyüzsögni, amikor a román határ felé bicikliztünk.
A faluban igen rosszul bántak a nem várt kisállat áldással, legyen az kiskutya, vagy macska alom, ha nem sikerült elajándékozni, zsákba rakták és a folyóba dobták, vagy egyszerűen csak földhöz csapkodták őket. Egyszer tanúja voltam, amikor apám így szabadult meg az összes nemrég született kiscicától. Ott állt az udvaron az egész család, anyámat kivéve, mintha mindenkire szükség lenne ebben a kényes feladatban. Apám erős ember volt, jól oda bírta sózni a talajra a cicákat, akiknek azonnal elindult a száján a vér, de egyáltalán nem múltak ki rögtön, némelyiknél többször is meg kellett ismételni a műveletet. Apám rám-rám pillantott mindeközben, én pedig olyan dermedten álltam, mintha odaszögeztek volna, a tekintetemet sem bírtam elfordítani. Láttam apám szemében, hogy nem egészen tudja, mit gondolhatok, már azon felül, hogy lefelé görbülő szájjal bőgök, ahogy a gyerekek szoktak.
Apám kérdő tekintete jól belém ivódott, és bár sokkal hatalmasabb volt nálam, és ez már csak így is marad, pedig jóval ifjabb ember volt, mint én most, amikor mindezt felidézem. Sokáig élénken emlékeztem erre az esetre, hozzátársítva azt a kis elhalt lélekdarabot, amit okozott. Aztán persze halványult, az emlék is, meg az elhalt lélekdarabka is egyre kevésbé nyomódott már át a felszínig. Ma már csak úgy vagyok ezzel, ahogy itt elmondom. Úgy látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló elhalt lélekdarabkák idővel kikopnak, kilökődnek, mint a bőrnél az elhalt hámsejtek, lemorzsolódnak, és csak emlék lesz belőlük. Valami átnyomódik belőlük az időtlenbe. Vagy csak egy kicsit tartósabb időbeliségbe, mert az időtlen fogalmával azért illik csínján bánni. Túl nagy valami az. Az időbe vetett elme bár szeret eljátszani az effélékkel, mint az időtlen és a végtelen, de még a szomszéd utca eseményei is rendre meghaladják a felfogóképességét.
Hová lesznek azok az emlékek, amik háborítatlanul alámerülnek a feledésbe, vajon tényleg felvési valaki vagy valami a létezés egy rejtett falára, vagy csak az én rojtosodó emlékezetem próbálja kipréselni belőlük a lényegesnek tűnő pillanatokat?
Ott az időgép, vagyis egyáltalán az időutazás problémája, ami még a tudósokat is fenemód foglalkoztatja. Azért mondok pont tudósokat, mert a művészek tudnak időutazni, ez tehát nem kérdéses. Márpedig az időutazás csak úgy lehetséges, ha valaki vagy valami tényleg felírja vagy elraktározza az eseményeket, különben hogyan is lehetne hozzájuk visszalátogatni? Az, hogy visszamegyünk az időben például, miért is jelentené azt, hogy az idő maga elraktározza a dolgokat?
Az időutazást egy egészen másik módon, nem a tudományos dogmatika szerint meglepően sokan gyakorolják. Egyrészt olyan tudósok, akik ezzel prímán kiírják magukat az akadémikus világból, másrészt pedig vállalkozó kedvű fiatalok tömegei. Így tett például Hitler is, aki ifjabb éveiben mexikói eredetű peyote kaktusz rügyét elrágcsálva kutatta a múltat, benne saját előző életeit. Hasonló alkalmatosság erre a csattanó maszlag is.
Ez utóbbit nem próbáltam, de peyotevel kísérleteztem. Nem jött be. Vagy túl fiatal példány volt hozzá, mert a szakirodalom szerint csak a hajlottabb korúak jók az utaztatásra, vagy valamit elszúrtam az előkészítés során. Ültünk a haverokkal a szobában, rágcsáltuk a rügyeket, és vártunk órákon át, mindhiába.
Ígéretesebbnek tűnt egy pszilocibin gomba majd tenyérnyi fekete kalapja, amit német-magyar ismerősömtől vásároltam húsz márkáért. Egy jó barátommal rágtuk el, alapos öblögetések kíséretében, és ez is sokáig zsákutcának bizonyult, mígnem speed jellegű zsizsgésünk támadt erős mehetnékkel. Ott is hagytuk a feleségemet, hogy ne kelljen miattunk virrasztania, mert egyre távolibbnak tűnt az elalvás lehetősége. Barátom ebben a fázisban maradt egész este, míg én egyre mélyebbre zuhantam egy fura ébredésbe. Februári éjjel volt, ropogós hideggel, bebarangoltuk a kihalt kerületet, és egyfolytában a világ megfejtésén fáradoztunk.
Kis idő múlva már csak kérdéseket szegeztünk egymásnak, majd azon kaptam magam, hogy életemben először kifogytak belőlem. Hiába kutattam át elmém rejtett zugait, egyet sem leltem. És ekkor, szintén életemben először, választ kaptam. Ránéztem barátomra, és ő is én voltam. Én voltam. Majd elhajtott mellettünk egy autó, és a volán mögött is én ültem. Valószerűnek tűnt a régi bölcsesség, hogy nincs semmi más a világon, csak az Én. Belegyökereztem a Földbe, és együtt mozogtam a bolygóval. Ritka éteri villanás volt, de csak egyetlen pillanatig tartott a felismerés boldogító ereje, a következőben már nem találtam magam sehol. Mégis ott voltam. A sehol és a jelenlevés egyidejű valóságként járt át. Mivel ez kizökkentett és nem tudtam elmémbe illeszteni, jobban mondva nem voltam még felkészülve ekkora buddhaságra, megrémültem.
Hazafelé kezdtem iszkolni ijedtemben, közben egy kerítés mögött acsarkodó rottweilerben is rám ismertem. Miközben szorosra húzta szívemet a félelem, azzal nyugtattam magam, hogy a Megváltó miken mehetett keresztül hozzám képest, akkor meg mit aggódok. Fel is tettem a kérdést magamban, hogy tényleg, milyen lehetett megváltónak lenni?
Ez hiba volt. Mintha egy nagy zsákot dobtak volna a nyakamba, majd még egyet, és egyre többet. Amikor már sokemeletnyi súly került a hátamra, rogyadozni kezdtem, és a rettegés addig ismeretlen mélységeibe zuhantam.
Az utcánkban már térdre rogytam, és imádkozni kezdtem az életemért. Amikor felnéztem, nem a barátom állt előttem, hanem a Megváltó. Csendes mosolyán keresztül beszélt hozzám, és csak annyit kérdezett, mikor akarom már elfelejteni a félelmeimet. Csak ki kell mondanom a szózatot, hogy a rettenet múljon. Tudtam, hogy a legyen meg a te akaratod az a szózat, de attól rettegtem, ha kimondom, széttépnek, leszaggatják rólam a húst is, tisztán láttam a jobb fülem mögött őrjöngő, de visszatartott fenevadakat. Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen feneketlen félelem, láttam magam végleg megtörni a rettegés súlya alatt, feladva minden tartásom, gyáva kisegérként iszkolni a fagyott talajon, és sírva könyörögni az életemért. Ekkor szétpukkant a látomás, felálltam a földről, és jó pajtásom hazatámogatott.
Otthon minden folytatódott. Először is felvertem a feleségemet álmából, hogy éppen haldoklom, az istenit, segíts! Voltak hasonló kísérleteim korábban, edzésben volt, gyorsan átlátta a helyzetet, nyugtatgatott ugyan, ám türelmetlenül, amit azonnal magam ellen fordítottam. Felelősségre vonását úgy értelmeztem, hogy isten elfordítja az arcát rólam. Több se kellett, rettegésem újfent tetőfokára hágott, és odáig fajult, hogy magamat éltem meg minden rossz sűrítményének. Bennem csúcsosodott ki mindaz, amit a világban munkálkodó gonoszról sejtettem akkoriban.
Aztán valahogy megfordítottam a dolgot, életem párjára osztottam ezt a szerepet, és én lettem az univerzumban működő isteni esszencia letéteményese. Feleségem gyenge pontját természetesen megtalálta az a rettenetes stressz, hogy éjnek évadján haldoklóst játszom a nappali közepén, és hasmenése lett. Én ettől kissé megnyugodtam, lepihentem, de többször kiugrottam az ágyból, hogy jóvá kell tennem azt a sok rosszaságot, amit a világ ellen elkövettem, mondjuk, futni megyek. Párom kérlelt, hogy ne essek újabb túlzásokba, nem fontos éjjel sportolni, holnap is ráérek. Már ha kitart a hevület. Persze nem tartott.
Aztán visszalélegeztem a világot, mert valamikor a teremtés kezdetén én árasztottam ki, és úgy láttam, épp ideje, hogy egy kis szünet, némi pralaya köszöntsön be, hogy az aktuális teremtés lezárulását követően feldolgozásra kerüljön felséges isteni énemben.
Ekkor hallomásom támadt. Nem látomásban, hanem szóbeli közlésben részesültem. Egy nagy csarnokban találtam magam, óriási térben, ahol tömegestül jöttek-mentek a különböző entitások. Úgy álltam ott ebben a megfoghatatlan létezésben, mint akit odaraktak, ám bekötött szemmel. Fülemmel azonban jól tájékozódtam, és egyszer csak ráébredtem, hogy az egyik lény ott állhat közvetlenül előttem, mert hozzám beszél: Ez legyen az utolsó, most még levesszük rólad a következményét, nem kell meghalnod. Hamarosan születik egy fiad, aki nemrég megfogant, és benne majd szellemi megnyugvásra lelsz. És így tovább. Pár hét múlva kiderült, hogy valóban gyermekünk fogant. Ki hiszi el nekem, hogy begombázva egy láthatatlan angyal megjósolta a fiam születését?
Egyszer elértem a legkedveltebb tudati darabokra hullást ilyen erős drog nélkül. Igaz, egész nap koffeines italokat vedeltem, meg egyvégtében füvet szívtam, majd estefelé némi hasist is lenyeltem, mert így hosszabban hat és az egész napot képes lekísérni. Ja, és egy barátom feleségének a szájából kiettem az épp használatban lévő LSD-t, és még nyilván volt benne hatóanyag, mert ez a kombináció órákra kiütött. Céges szervezésű drum and bass parti zajlott egy klubban, azaz valójában dolgoztam, de a helyzetek egyáltalán nem következtek egymásból, sőt, igen nagy hézagok tátongtak köztük. Én persze remekül szórakoztam, főleg azon, hogy az idő- és térbeli ugrások közt hol lehetek? És mit csinálhatok? Hajnalra az angol Dj-k már legalább fél kiló füvet elszívtak, és még újabb mennyiségekért nyúztak. Minden kérdésre azt felelték, hogy weed, weed. Egyszer a színpadon üvöltöző MC-nek is felvittem egy meggyújtott spanglit, miután koncert közben valakit értem szalajtott. Ásványvizes palack mögött rejtegettem, míg feltántorogtam a színpadra, majd az átnyújtás pillanatában vettem észre, hogy az eseményt épp rögzíti a magyar királyi televízió.
Ez régen volt, abban a korban, amikor az ember még isten tenyerén lakik, az viszont minap, negyvenen túl, a borzalom fészkében, már nem csak a kort tekintve, hanem teljes körében a létezésemnek, egy vonatozós reggel, vissza a főváros felé, amikor minden összeállt egy kivételesen lélek-fagyasztó pillanattá. Egyébként is felhígult, ami addig kicsit is szilárdnak tetszett, a megelőző hónapokban nagyjából az összes addigi támaszték eldőlt, megroggyant, aláhullott, vagy nem is létezett, és úgy futottam a levegőben a szakadék fölött, mint a régi rajzfilmekben.
A rajzfilmekről eszembe jut egy bábfigura és egy hannoveri barátunk. Valamint életem párjával a közös életünk első nagy szakasza. Tehát kezdem az elején. Amikor a feleségemet megismertem, még nem volt a feleségem. A debreceni vonatállomáson történt. Jött fel a lépcsőn, olyan nyíltan, olyan gyönyörűen mosolyogva, hogy rögtön felismertem.
Ő lesz a feleségem.
Nem pontosan erre gondoltam, de arra igen, hűha, ezzel a lánnyal el bírnám képzelni az életemet! Nem egyszerűen tetszett, de olyan mélyből feltörően vágytam rá, ami addigi huszonegy évem alatt példa nélkül állt. Az a másik elemésztő vágy az Amerikába távozott nővel egészen más volt, és most nem is róla lesz szó.
A feleségemmel huszonkét év után kezdtünk keserves elválásba. Szerinte csak húsz, mert az utolsó kettő nem igazán nevezhető házasságnak. Talán nem. De még a húsz is kérdőjeles itt-ott, mert a szeretés mellett sokat kínoztam is. Általában ezt a két dolgot, a szeretést és a kínzást külön-külön, de volt, hogy egyszerre. Lehet, hogy mégis egy időben történt, mivel évekig drogoztam a huszonkettőből – vagy húszból –, amit persze nagyon utált, tehát amikor közben szerettem, ugyanakkor kínoztam is.
A fiamat viszont csak szerettem. Ha ránéztem, feloldódtam, bárhová is rántott rossz természetem. Egészen aprócska volt még, ahogy ott ült az asztalnál és nézte, amikor megcsavarom a spanglikat. Ezeket talán bírta is, mert az elszívásukat követően órákig rajzolgattunk együtt a teraszon. Kamaszkorában rá is kérdeztem, de már nem emlékezett ezekre a délutánokra. Nem baj, pedig nem féltem a traumáktól, látom a szemén, hogy nyitott könyv vagyok neki. Egyértelműen kamasz fiam a létező legjobb társaság a számomra, a világ ilyenkor megint érdekes hellyé válik. És mindent ki tudunk nevetni, még az olyasmiket is, amiket iszapos barátaimmal már nem.
Fiam érkezése előtt majd egy évtizeddel, épp augusztus huszadikára esett az az első találkozás a debreceni vasútállomáson életem párjával, de akkor még csak elképzeltem, hogy ő életem párja. Egész nap buliztunk és világot váltottunk meg, ő, én, és a haverok. Leendő feleségem nem nálam aludt, hanem a házibuli helyszínén, ahol is egész este a vágy tüzében lángoltam. Majd az ájulás környékezett, amikor a házigazda, aki látványosan tette leendő feleségemnek a szépet, hálóruha gyanánt a legszűkebb pólóját kölcsönözte neki. A szerelem már akkor tetőfokára hágott bennem, átjárt testestül-lelkestül, és már nem volt visszaút. Olyannyira nem, hogy másfél hónappal később már együtt jártunk, és boldogan fedeztük fel közös és különböző érintkezési pontjainkat, a testi játékok mellett elsősorban zenét, irodalmat és filmeket, ahogy akkor gondoltam, a modern városi kultúrember szentháromságát.
A húsz év nagyobb részében úgy néztem magamra, hogy minimum ketten lakunk bennem. Én, a kultúrlény, és én, a lelki tipródások terepe. Ezek aztán további alszemélyiségekre osztódtak, mindig mindegyik tovább és tovább. Az egyik ezt, a másik azt akarja, és miközben a szétszálazásokkal bajlódtam, ki kivel van, hogy egyáltalán valamire, azaz bármire megoldást találjak, párhuzamosan a folyamatosan létesülő vagy ébredő új belső ellentétpárok is vívták a maguk harcait. Vég nélkül. No, és a sok közül melyik a férj? Vagy az apa? De gondoltam az évek múlásával gyakran úgy is kettőnkre életem párjával, hogy valójában csak mi ketten vagyunk valós létezők az univerzumban, senki más. Azaz mindenki más csak ahhoz asszisztál körülöttünk, hogy mi, akik egyek vagyunk, minél harmonikusabban fejthessük ki a világra nézve áldásos tevékenységünket. Ami áldás aztán saját magunkra száll vissza, hiszen csak és kizárólag mi ketten lakjuk a világot. Senki más.
Na igen, voltak kevésbé költői pillanatai is a huszonkét – vagy húsz – évnek. Részemről súlyos tivornyák, feleségem részéről pedig mély depressziók. Én a depressziót megízleltem aztán, ő a tivornyát nem. Szerencséjére. Ilyesmikben szerencsés, már csak azért is, mert minden, amit nem vett fel a később leraknivalók sorába, az nem terhelte melankolikus természetét. Így is élethosszig cipeli lelkében a valaha történtek legjavát, azt hiszem, jóval többet, mint aminek törtrésze is agyonnyomna engem, ha ennyire cipelős volnék. Minap mondta is valamire: erről ne beszéljünk többé, mert én már nem bírom, te meg úgyis elfelejted, hiszen mindent elfelejtesz. És igaza van, legalább félig, minden dolgok körülbelül felét elfelejtem, de nem mindent. Persze emlékszem, ezt a minap mondottat mire értette, ezt épp nem felejtettem el. Arról a nőről volt szó, akit harmadik szerelemként mondtam már, és akiről hallani sem akar, mert a válásunk körüli zűrzavart jó sokat bogoztuk már, és nem kívánt további terheket cipelős énjébe, ami a jelek szerint kezdett csordultig lenni.
Életem párja a cipelős természete mellett az oldás esszenciáját is magában hordja, gyakran ki is követelem ezt tőle, akkor is, ha épp nem akar adni belőle. Sok felvonásos színdarab ez, és bár vannak megterhelőbb jelenetek, eddig még a válásunknak sem sikerült tartósan különválasztania bennünket.
Ezzel együtt a legboldogabb az a kezdődő tizenkét éves szakasza volt közös életünknek, amikor egy pici, másfél szobás lakrészben éltünk apósomék házában, a vadregényes hátsó kertre nézve. Bár már jócskán átléptük a felnőtté válás társadalmilag felállított küszöbét, olyan volt ez az életszakasz, mintha megkaptunk volna a sorstól egy termékeny és kreatív szabadságot, de ha még közelebb akarok kerülni a valósághoz, akkor egy bónusz tinédzserkort, amiben szabadságnak hívhattam a szabadosságot és a dekadenciát. Itt éltünk kutyával, macskával, később pedig gyerekkel együtt, itt írtam és szerkesztettem Második Látás nevű zenei fanzinomat, hallgattam meg sok ezernyi lemezt, és itt zajlottak a Hideg Roncs nevű zajzenekarom legjobb próbái.
Nagy vendégeskedéseket is tartottunk gyakran, és senkit sem zavart a zsúfoltság. Egyszer például meglátogatott hannoveri-magyar barátunk majd tucatnyi punk cimborájával együtt. Az összes füvemet elszívtuk, és eszemben sem volt a hagyományosan ekkorra tartogatott pszichedelikus rocklemezeket elővenni, csak és kizárólag a klasszikusok közül válogattam. Legnagyobb sikere Carl Orff De temporum fine comoediajának volt, a sok éltes punk figura lélegzet-visszafojtva hallgatta a földön elnyúlva a megrendítő erejű férfi énekszólamokat – mintha a pokol tornácáról kaptunk volna üzenetet. Manóka nevű törpetacskónk remegő izgalommal mászkált le-fel az összezsúfolódott testeken, izgalmában oda is kakált, amit sikerült a szőnyegbe taposnom. Valamelyik német punk röhögve ki is hajította Manókát az udvarra egy hókupacba, aki ettől még vidámabban vettet bele magát a társasági életbe.
Ez a hannoveri-magyar barátunk egyszer biciklizés közben a fejére esett, és ettől kezdve feledékeny lett, finoman szólva ütődött. Megengedett magának például olyasmiket is, hogy ne húzza le maga után a WC-t, időnként pedig felhúzott a kezére egy kék szőrmekesztyűt, amivel személyiséget váltott. Ez a kék szőrmekesztyű a Kekszszörnyet formázta a Szezám utcából, ismertebb nevén a Cookie monstert. Nálunk jártakor a közös ebédek alkalmából is rendszerint, de váratlanul felvette, hangot váltott, széttúrta az asztalon lévő ételt, majd közölte, nagyon rossz fiú a kukimonszter! Rá következő évben a Hideg Ronccsal Németországban turnéztunk, és a hannoveri koncert alkalmából ennél a barátunknál szálltunk meg. Szabadnapunkon a sétálóutcában megálltunk egy kekszbolt kirakata előtt, ami épp zárva volt, és bámultunk befelé, mire barátunk vidáman megjegyezte, innen kukimonszter ki van tiltva. Elképzeltük, ahogy besétál a százkilencven centis tüskéshajú barátunk ebbe a csinosan berendezett édességboltba, felhúzza kék szőrmekesztyűjét, és bábfilm hangot imitálva széttúrja a polcokat.
A szerelem azonban időnként légüres térré vált, előre elsirattam elvesztését, ahogy a legügyesebb önsorsrontók teszik. Csodálatosan erőteljes kontúrokkal festettem fel magam előtt mindent, amiből egy-egy elem is elég néha ahhoz, hogy az ember meghibbanjon, vagy olyan antiszociálissá váljon, aki mellett már a buszon is kényelmetlen megmaradni. Filmben is nevetséges, ha ennyi halmozott lelki megpróbáltatás össze van hordva, talán csak David Lynch, a Coen testvérek, vagy a skandináv filmesek képesek ezt hitelesen és szórakoztatóan tálalni. Vagy csak nyavalygás az egész, ahogy egy cimborám józanított minap a Facebookon.
Pedig az a harmadik szerelem odébb tolta a határaimat, és tényleg megjártam benne mennyet és poklot. Hosszú idő után messzebb merészkedtem Budapest határainál is, ami valamiképp nagyobb testemmé vált, vagy tán börtönömmé, de azért nem mentem messzire, mindössze Pécelig. Igaz, máskülönben viszont nem ismert tartományokban jártam közben, a tér minden másnál jobban megmutatta illúzió voltát.
Ez a lány, aki asszony volt, és csillagszemű, ami szemekbe már előtte is bele-beleszédültem, valójában először lépett. Első körben épp fenn táboroztunk a Mátrában, és furcsán kezdett viselkedni. Hosszú évek óta jó barátok módjára kanyarítottunk ki magunk számára nevetős és mindent értő perceket, néha órákat a felnőtt élet egyre szikárabb tömbjéből. Azt hittük, szembe megyünk minden berögzüléssel, és mi vagyunk az élő bizonyítékai, lehet férfi és nő között igaz barátság. De nem tudom, elrontottuk-e, és abban sem vagyok biztos, hogy valójában hibát követtünk-e el azzal, hogy átléptünk minden határt, amit a felnőtt élet már elénk állított, mindenesetre a mátrai táborozást követő öt évben én magam a forró tűzben olyan sokáig időztem, hogy bizonyos részeim odavesztek. És nem csak nekem.
Amikor ott a Mátrában kiderült, hogy lánypajtásomnál valami megváltozott, az bennem időzített bombaként kezdett működésbe, és fél évem maradt a robbanásig. Mielőtt bevallottam neki szerelmemet, már szinte vakon mászkáltam az utcákon, pánikrohamokkal küszködtem a családom elvesztése miatt, de nem volt visszaút. Egy ponton túl már nem is bántam, vad és mindent elborító szenvedélyben fürödtünk. Csak azokban a csillagszemekben éltem, adatott néhány hónapnyi eksztázis.
Vele azonban minden másképp alakult, mint amit egy párkapcsolatról addig képzeltem. Vadócként éltünk, tüzesen és viharosan, az alatt a néhány év alatt, amíg valamennyire is meg bírtuk egymást tartani, legalább tizenötször szakítottunk és jöttünk össze újra és újra. Talán minden másképp alakul, ha fiatalon kerülünk össze, én például sohasem tudtam végleg elválni a családomtól. Hogy nem maradtunk együtt, az elsősorban rajtam múlott, a végső szakítást is én jelentettem be, gyalázatosan gyáva módon, telefonon. Sokszor a szememre vetette a zűrösebb pillanatokban az első lázas hónapok csillapodása után, hogy valójában csak drognak használom őt. Igaza volt. De közel sem csak erről szólt a történet.
Hosszú évek tervezgetései után végre elkocsikáztunk a Mecsekbe, szülőföldjére, amit csak félig hagyott ott, eldőltünk legkedvesebb fája alatt a ragyogó fényben, végre ébren álmodtuk közös sorsunkat, és akkorra már nem féltünk semmitől. Azonban ez sosem történt meg, és máig bizonytalan vagyok a pontos választ illetően. Nyilván ott olyan lett volna, mint egy valódi igent kimondani.
Sokáig cipeltem a zsigeri fájdalmak mellett különböző sérelmeket, legfőképpen talán azt, hogy csodákat akart mutatni, azaz ő úgy mondta, annyi mindent meg akar mutatni, de csillagszemei csodákról meséltek, én pedig előre beleutaztam az ígéretbe. Aztán a sérelmek lassan elkoptak, a vádakból erejüket vesztett, jelentéktelen és feledésre ítélt félmondatok lettek, hogy már ne is értsem őket, és harmadik szerelmemből lényének harmonikusan hozzám illeszthető részei maradtak csak bennem.
Például ő volt az Ablakanapra énekesnője, amiben én doboltam. Pár év alatt kezdtünk kikupálódni mint zenekar, a legutolsó koncertünkön – amiről akkor még nem tudtuk, hogy a legutolsó –, hangosítás nélkül kényszerült énekelni, én pedig dobolás közben lenyűgözve néztem, milyen fantasztikus frontemberünkké vált. Ekkor kezdtem először igazán bízni a zenekarunk sikerében, miközben épp összeomlott.
Sok más is omladozott, vagy járt haláltáncot akkoriban, de nem érdekelt, vagyis nem akartam tudomásul venni. Egyszer épp Pécelről tartottam hazafelé, amikor a halál közelről mutatta meg rút arcát. Ahogy ott vonatoztam, zsibbadt lábbal a lelki kiürülés mellé, kicsit káromkodva a lassú tempó miatt, hátra tekintgetve a kalauzt lesve, hogy ne kelljen pótdíjat fizetni a Pécel és Pest közti szakasz miatt, mert utána már van bérlet, de még veszekedésre is felkészülve, ha a pótdíjat mégis be akarnák vasalni, az is feltűnt, hogy nem a jó oldalon, legalábbis nem a megszokott oldalon halad ez a vonat. Ráadásul lépésben, amikor a másik sínpár közt, szétfolyó tekintetem előtt elszórt ruhadarabok úsznak el, majd különböző fura jelzések, és három rendőr áll körül a sínek közt egy szétvagdalt tetemet. Meztelen minden darab. Hogy levetkőzött ugrás, vagy odafekvés előtt, vagy legyűrte róla a vonat, nem tudom, az is lehet, hogy baleset volt, de valahogy semmi nem utalt erre, olyan deres légkör ült a hely felett, ami mellett még a vonat is csak lassítva mert eloldalogni. Nem is állítottam tekintetem fókuszát élesre, még a kezemet is a jelenet elé kaptam, miközben azt gondoltam, meg kéne nézni egy pillanatra rendesen, de nem volt erőm hozzá. Este utánanéztem az interneten, de csak annyi derült ki, hogy ismeretlen személyt gázolt a vonat ilyen meg ilyen vonalon, még a nemét sem közölték.
Alsó tagozatos koromban, a temetőben szedtünk ibolyát az osztállyal szülőfalumban a román határ mentén, amikor éles fókuszú tekintettel lestem be a halottasház ablakán, és osztálytársaimmal együtt bámulhattam egy szintén vonatbalesetes, letakaratlan tetemet. A tagjai bár leszakadtak, úgy voltak összerendezve, mint ember korában. Hetekig rosszul aludtam, és bár igen régi emlék, éles kontúrokkal dermedt az agyamba vagy húsz évre.
Huszonhárom évesen valamiért megroggyant a gerincem egy Dead Kennedys hanglemez felrakása közben – igaz, előtte legénykedve emelgettem életem párját –, és utána évente pár alkalommal egy-két hetekre kifeküdtem. Ilyenkor csak hasmánt tudtam lekúszni az ágyról ha pisilni kellett, minden forduláskor láthatatlan kések döfködtek, és egy hét után tudtam valamelyest közlekedni. Még a gyermekorvos is leteremtett egy ilyen alkalommal, hogy apuka, aztán ne tessék szimulálni, segíteni kell a kismamának. No, az én segítségemben nem volt sok köszönet, folytonos drogozások és csavargások töltötték ki részemről az első gyermekes éveket, feleségem részéről pedig befelé zuhanások, depresszió, letompulás.
Életem cserepeit mégis összefűzi valami az emlékezés és az elvágyódás fonalán kívül, éspedig annak tudata, hogy ki vagyok, vagyis ki nem vagyok.
Valójában nem az vagyok, aki számlákat fizet, aki híreket követ, aki főz és elmosogat, aki nagyon okosakat hozzászól diskurzus közben, aki káromkodik, vagy épp kedves, bár megtettem már mindezt sokszor, hanem van egy valódibb oldalam, aki vad és szenvedélyes, pogány szerető, aki Istent barátjaként akarja, aki öntörvényű, aki néha olyan furkó, hogy bunkósbotnak is alkalmas lenne, és aki a szemlélődést tartja a legnemesebb emberi munkának.
Persze még ezek sem vagyok. Lehet, hogy csak egy megrögzött hazudozó vagyok, és ennek az igazsága az, ami összeköti a cserepeket.
Miközben mondtam már, hogy nem köti össze őket semmi. Vagy ha mégis, akkor az inkább a megfáradt lázadozó, a gyáva oroszlán.
Egyszer apámmal kocsikáztunk, tán célirányosan, de ez mindegy is, amikor kifejtettem neki, hogy egyre kevesebbet gondolok a puncira, valahogy az egész szex kérdés nem izgat már annyira, mire rám nézett, és azt mondta, fiam, én egyfolytában csak arra gondolok, nem telik el tíz perc, amikor ne a pinára gondolnék. Ekkor már hatvanhoz közelített, és azóta eltelt sok év, és én is újra sokat gondolok a pinára, tán mert korosodom, és milyen öröm sokat rágondolni.
Nem is tudom, hogy bármiről vajon tényleg lemond-e az ember, amire sikeresen rászokott, a kávéról hetvenhétszer szoktam le, a cigarettáról és a piáról is jó sokszor, igaz már vagy tíz éve, hogy eddig utoljára, és még bírom, sőt, még a fűről is hasonlóképpen, ami még komolyabb teljesítmény, tekintve, hogy füves emberként tartottam számon magam nagykorúságomtól kezdődően vagy tizenöt évig. A húsról is leszoktam rég, egy reggel arra riadtam, hogy nem tudok többé ilyesmit enni. Tán álmodtam valamit. Arra még nem ébredtem, hogy nem tudok többé pinára nézni, vagy ne gondolnék rá. Ahogy az író mondja, nem az a baj, hogy az ember megöregszik, hanem hogy fiatal marad.
Meglehet, nem is cserepekről, inkább cserépdarabokról van szó. Mozaikokról. Főleg, mert tényleg apróságok maradtak meg, de nem ám amolyan csúnya törött szélűek, szépen illeszkednek, egymásra is csúsznak. Mint egy kis színét vesztett, de még csinos tető. De mégsem, az életem a legkevésbé sem hasonlít semmiféle tetőhöz. Inkább történetekhez.
Be akarom kenni a lábát.
Á, nem segít!
Mi nem segít?
Ez a párbeszéd például jól indult. Nem tudtam eldönteni, hogy a fickó ennyire természetgyógyász, vagy egyszerűen lábfetisiszta. Az előbb egy idős hölgy hátát és vállát nyomkodta nagy elánnal, a hölgynek még a frizurája is rezgett bele. Már a megelőző évben is melóztam ezen az ezoterikus fesztiválon, ugyanazok standoltak mellettem, és szemben a folyosón is ugyanaz a könyves próbálkozott, még a testtartás is hasonló, ahogy kistáskájával a vállán álldogálva olvasgatja saját könyveit. Ajánlgatott az imént egy 2012-ről szólót, és kijelentette, hogy odébb tolták 2028-ig! Gondolom, az illetékes égi hatalmak. Nyilván a világvégét.
Nem baj, akkor már hatvankét éves leszek, és vagy átlényegülök valami magasabb rezgésre, vagy csak szimplán megöregszem. Esetleg meghalok.
De kívánok magamnak mást hatvankét éves koromra, vagyis üzenek a jövőbe. Mégpedig, hogy eszemben sincs sem megöregedni, sem meghalni, még az átrezgést sem határozom meg. Békén hagyom magam, úgyse az leszek, aki most vagyok, mire fel kötném meg a saját kezem a mai önmagam unalmas elképzelésével? Még összejöhet valami. Nem tudom mi, de valami.
Na tessék, bölcsebb lettem az ezo-vásáron.
Azért inkább fejlődnöm kéne, átlényegülésben mindenképp, tavaly például egy középkorú hölgy ki is kacagott ugyanitt, mert nincsenek rezgésre állítható antennáim. De nem adtam fel, addig villogtam éles eszemmel, és addig ügyeskedtem felszínes ezoterikus ismereteimmel, amíg megdicsért. Tudásbűvész vagyok, nyájas zsonglőr, de vékonyka padlózat ez, egyre sűrűbben berogy alattam. Az évek súlya elnehezítette lelkemet, a régi önkép is szakadozott és agyonfoltozott, alig tart meg. A renoválást meg halogatom, akár a lakásét, legfeljebb együtt kopunk ki a világból. Nem is igen lesz ez másképp, amíg az ezo-fesztiválon is a nők bámulása és gusztálása a legkedvesebb elfoglaltságom. Küldtem is egy sürgős sms-t a kedvesemnek, hogy oldjam a helyzetet. Közben le is maradtam Pio atya jóslatainak egy fontos vonatkozásáról. A pult mögül ajánlottam valakinek a könyveit, mire egy idős, melegítőnadrágos úr dicsekedni kezdett, hogy Pio jóslatai kapcsán fel van készülve a… és ekkor egy vásárló közbekérdezett, így nem hallottam a lényeget. Gondoltam, utána lépek, hogy kikérdezzem, de nem tettem, ezért bővült eggyel a megfejtetlen ügyek listája.
Aznap az emberek szinte kérkedtek pénztelenségükkel, én pedig a vásárt követő napon örököltem egymillió-hatszázezer forintnyi banki tartozást édesapám után, ami autóhitelből keletkezett, mégis jó kedvem kerekedett. Persze ez is mulandó. Az egymillió-hatszázezer és a jókedv is. A derűt legalább meg kéne őrizni. Egymillió-hatszázezret viszont szívesen elköltenék. Már ha nem tartozásban létezne.
Nagyon sokáig tartott gyerekkoromban, hogy megbékéljek az én-tudattal, vagyis nem csak egyszerűen a felbukkanásával, és minden mást elhomályosító zaklatásával, hanem évtizednyi megkerülhetetlenségével. Képtelen voltam szabadulni a miért pont én vagyok én, vagy inkább a miért pont én érzem az ént állapotból, és voltak még verziói, főleg a rövid miért én én, de sosem fejtettem meg, egyszerűen csak húszéves koromra alábbhagyott az én-láz, és átadta helyét az élet egyéb tereinek. Ezek a terek néha idők voltak, vagyis talán mindig, illetve sosem választottam szét a két dimenziót egymástól olyan mértékben, mint az egyértelmű lenne, mivel átjárhatóságuk a cserepekben való utazásnak az élvezetes részéhez tartozott.
Inkább nem is állítom, hogy megfejtettem az én-tudat kérdést, de évtizedek alatt módosult: ezt így nem!
De mit nem?
Élni? Tenni? Ébren lenni? Kibírni? Úgy tenni, mintha bárki és bármi? Tétovázni? És azt elviselni? Kérdésekre válaszolni? Egyáltalán kérdezni? Későbbre halasztani? Másnap folytatni? Még egy percet kibírni, csak egy percet – könyörgöm ki magamtól, aztán egy év lesz belőle, és még egy?
Először tizenhárom évesen vesztettem el az önkontrollt, szinte teljesen. Jobban mondva, addig elhittem a szüleimnek és szűkebb-tágabb környezetemnek, hogy jó fiú vagyok, attól kezdve nem. A fordulatot a városba költözés hozta, faluról, a román határ mentéről, erdő-folyó mellől, vályogházból lakótelepre kerültem, panelbe, grundra. Nagyon nem változtam meg első felütésre, továbbra is Vernét olvastam, Rejtőt és kalandregényeket.
Egész életemet végigkísérő zenei mániám már falun kicsírázott, a Beatlest és Jimi Hendrixet tízévesen ismertem meg, de valódi Beatles-rajongásom már a városban zúgott fel az egekig. Akkor még a monó magnók mentek, nekem egy MK25-ösöm volt, rokonnevű Mihály barátomnak egy MK27-ese, és külső mikrofonokkal másolgattuk a zenéket egymástól. Persze csendben kellett lenni közben, mert minden külső zaj behallatszott a felvételbe. Az is, ha történetesen benyitott valamelyikünk anyukája a szobába, ahol mi rezzenéstelen türelemmel bírtuk a mozdulatlanságot egy-egy albumnyi időtartamon át. Rokonnevű barátommal aztán külön folytattuk középiskolai tanulmányainkat, harminc éve is van, hogy nem láttam, édesapám mesélte, hogy ugyanaz a nyurga, csupa ideg, mégis nyugodt srác, aki akkor volt. Mindig Ringo Starra emlékeztetett.
Ez a nyolcadik osztály a nevelési központban egészen vegyes összetétellel bírt, a fiúk legalább fele minimum nagykorúnak nézett ki, cserzett arccal, sűrű borostákkal, míg nekem teljesen sima és zsíros képem volt. Ezeket a srácokat simán beengedték a Nyolcadik utas a halálra, ami akkor ment a moziban. Apám is megnézte, de nekem még kellett várni pár hónapot, hogy lecsengjen az első izgalom körülötte, és a jegyszedők szigora csillapodjon.
Rengeteget lehetett lógni ebben a suliban, és én a többiekkel együtt rendre ki is használtam az összes kínálkozó lehetőséget, valamint mivel nagyon szerettem olvasni, és nagyon ment körünkben a fantasztikus könyvek gyűjtése, sok ilyesmit loptunk ki a könyvtárból.
A kérdés tehát az, miért lettem végül néhány boldogtalan cserép lakója?
Nem tudom. De több okból sem. A legfontosabb én magam vagyok. Egyszerűen mindig ott állok saját boldogságom útjában. Nem csak különc voltam, alter-sznob, vadóc, néha durva, valamint reménytelenül fafejű és kiszámíthatatlan, de kedves, udvarias, megnyerő modorú, és erős szociális érzékkel megáldott – pontosabban nagyszerűen tudtam imitálni egy szociális lény viselkedését. Pillanatok alatt átláttam a helyzeteket, nem is, semmiféle időegység nem kellett hozzá, elég volt csak belépnem valahová, hogy a kínálkozó lehetőségeket azonnal a magam hasznára fordítsam. Néha ennyi sem kellett. Előre megéreztem, vagy információmorzsákból összeraktam a várható szituációkat, és pár pillanat elég volt a felkészülésre. És mindig mindent ki is használtam. Ez a srác akkor pszichopata, vagy szociopata?
Boldog mégsem lettem.
Tudom, avíttas szöveg ez, elcsépelt és agyonhasznált.
Agyonhasznált vagy sem, mégis életem eddigi összes cserepén végig kellett mennem, a legtöbbe valahogy bele is kellett préselődnöm, hogy egyáltalán felfogjam, nem csak szavakról, szépen komponált irodalomról van szó, még csak nem is színek kavalkádjáról, hanem a fájdalomról magáról. Nyers, önálló életre kelő kín-csomagról, ami a legveszélyesebb és legelbírhatatlanabb percekben megduzzad belül, de nem jön ki, több-kevesebb idő elteltével lufiként veszti erejét és leereszt. A benne lévő gáz valahová belülre ürül.
A legrosszabb, hogy már nem ereszt le teljesen. Mint egy kiérlelt daganat ott fekszik, az idő nagy részében semmi vizet nem zavar, már azon kívül, hogy a puszta jelenlétével is aggasztólag hat a közérzetre. Néha mintha nyomná a körülötte lakozó szerveket, nem beszélve arról, amikor valamilyen előre nem látott dologra reagálva gyorsan és hatékonyan terjeszkedni kezd. Néha lassan, de megállíthatatlanul, néha robbanásszerűen.
Nincs ott semmi valódi daganat, illetve sejteni kezdem, hogy dehogynem. A legigazibb daganat van ott, lelki eredetű nyomásra összepréselődött félelem-góc, ami az összes bennem fellelhető és belém szövődő fájdalomból, stresszből, meg nem oldott türelmetlenségből és dühből táplálkozik. És lesz belőle valódi daganat, ha minden felismerés dacára mégsem kezelem kellő eréllyel, de megértő türelemmel a problémát.
Időnként a szívemben érzem ezt az anyagiasulni kész gócot, máskor a gyomromban, de valójában szívem alatt lakik pár centivel. És vár. Bezzeg ő türelmesen és kikezdhetetlenül. Állati intelligenciával és könyörtelenül.
Harmincöt éves koromban kapott először kontúrokat, de gyökerei természetesen gyerekkoromba nyúlnak. Mint egy daganat-fa, a táptalajjá sűrűsödött évtizedekbe kapaszkodva.
Pedig minden gyötrelem és elkívánkozás dacára izgalmas, mesékkel, lehetőségekkel és varázslatokkal gazdagon hímzett gyerekkorom volt. Mindenben megláttam a lehetőséget, hogy kivirágoztassam a dolgokban lakozó szépséget és a rejtőzködő nevetést. Számtalanszor beleszerettem a legegyszerűbb örömforrásokba is, tekintetekbe, történetekbe, a szélbe, a zúgó fellegekbe, a csatornából ömlő és a kertek füves lapályán megülő tiszta vizekbe, a madarak röptébe, a fánk illatába, a nap átható ragyogásába, főleg a délutáni fényekbe, a távoli gyerekzsivajba, a világ felfoghatatlanságába, pajtásaim mozgásába, és a testek titkaiba, minden hajlatába. Szerelmes voltam mindenféle testbe, csak az öreg testektől féltem kicsit. Nem is tudom, miért. Nagyszüleim teste alig volt ráncos, feszülően sima volt, és mosolygó. Élettel teli és örökké tartó.
Az enyémnek vajon mi lesz a sorsa az idő múlásával?
Persze tudom a választ, mert sosem szerettem igazán folytonos kényeztetése ellenére. Sem a hasamat, sem a medveszerű mellkasomat, mostanában meg már a sorvadozó izomzat is lehangol, amit nem edzettem se munkával, se sporttal, se gyúrással.
Pedig legalább két nő szerette a testemet. Azt mondták, hogy tényleg és nagyon.
Vagy hárman. Mert az édesanyák is általában szépnek látják és szeretik édes gyermekük testét, és bár a fiúk inkább vágynak másfajta szeretetre a testük irányába, de az anyai-féle is megnyugtató, kisimító, elrendező, gondokat félresöprő tud lenni. Optimális esetben.
Most maradjunk is annál. Nem kell mindig belehalni az életbe. Pedig látható az eddigiekből, hogy én rajongója vagyok a belehalós verziónak. Megállás nélkül kéjelgek a reménytelenségben, bár szeretem egyszerre humorral és kínnal szemlélni, hogy e kettő párharcát élethosszig élvezzem.
Korán összeadtam magam olyan szellemi kérdésekkel, amelyek a környezetemet a legkevésbé sem érdekelték. Életem hajnalán is csak az foglalkoztatott igazán, mi ez az egész, hol az Isten, és ha már bújócskázik velem, miközben állandóan ott látom a nyomát mindenhol és mindenben, hogyan kerültem ide és honnan, valamint a kardinális kérdés: Miként lehetek szabad? Tökéletesen és mindörökké!
Apróbb mellékutak, azaz pár év keresgélés után jutottam a számomra rendelt főcsapásra, ami a borotvaélnél is keskenyebb ösvénynek bizonyult. Olyasmiket tudhatok, amiket a legtöbb ember nem is sejt, és úgysem hinne el, ha hallana róla, és bár jómagam itt-ott már a bizonyosság talajára jutottam mélységek és magasságok viszonylatában, az okokat és célokat, a miérteket és hogyanokat illetően, mégis, húszévnyi szellemi okulás után legfeljebb valami unalmas prózai összefoglalást tudnék adni, mi teszi elviselhetővé a létezést.
Mit sem számít. Sem prózai, sem más összefoglaló nem segített például, amikor legrosszabb pániknapomon ezer hang nyomta el kívül és belül a védett világot. Minden megrendült aznap, ami addig bizonyságként ölelt körül, a hétköznapiság mégoly unalmas, ám roppant kényelmes és megbízható páncélja illant semmivé percek alatt. Muszáj vagyok kijelenteni, nem jó ott, lakhatatlan tér és idő az. A tér és az idő elcsúszásának, sőt hiányának elviselhetetlensége. Démoni rettenet, egy alsó világ megnyilatkozása, nem emlékeztet az emberi létezésre. Nem akarok arra járni többé – legalábbis, amíg valami helyes és jogos módon fel nem készülök mélységének kibírására.
Mélységbe ugrás az öngyilkosság is, de jobb az alvás, azon legalább áldás van. Amíg alszom, nem tudom, hogy itt vagyok. Eleve nem is vagyok itt. Az öngyilkossággal több baj van. Már azon túl, hogy félek tőle. A fájdalomtól, az ismeretlennel való drasztikus találkozástól, ráadásul a különböző módszerek mindegyike magában rejti sikertelensége esetén a testi-lelki megrokkanást. Egy hurok, ami nem vezet fulladáshoz, csak agyi leépüléshez. De a sikeres fulladás sem nyerő, ki tudja meddig tart valójában a folyamat, tán az idő szerényen kikapcsol, hátrahúzódik, és kivár. Lehet, hogy ennyi az örök kárhozat titka. Az időtlenségben mondjuk fuldokolni.
És akkor még ott van a sikeres öngyilkosság, ami meg azért nem kóser, mert pereg tovább a film. Pont az a film, amit a kliens épp megszakítani igyekezett. Az a reménytelen rövid életszakasz ismétlődik akár évtizedekig, amiből kilépni igyekezett. Ennek elég indoknak kellene lennie, hogy miért nem tanácsos öngyilkosságot elkövetni.
Persze tudom, igen, tudom, a mindenre elszántakat ezek a kitételek épp nem érdeklik, csak egyvalami, mielőbb legyen vége. Bármi áron. Tudom, mert közeledtem már ehhez a kiterjedés nélküli, terét vesztett ponthoz, és akkor sem tűnt jó mulatságnak, nem tudtam érdemes-e még.
Még érdemes volt.
Talán azért, mert végül nem jutottam el a fókuszig, vagy eljutottam, de elég erőm volt életben maradni.
Inkább az előbbi. Nem azért mondom így, mert legkedvesebb lakhelyem a tanácstalanság, a bizonytalanság és a kétkedés. Persze dehogynem, csak nem jelentenék már ki olyasmiket bizonyosságként, amiknek lételeme a folytonos változás, az átalakulás és a képlékenység.
Például ilyen a közel bizonyos. Lehetne távolról is, sőt egészen bizonytalan, de nem, ez közel bizonyos. És ez elég is. Aki többet akar, vagy pontosabbat, az ne engem kérdezzen..
Azzal vigasztalódom jobb pillanataimban, hogy kihúzom valahogy a hátralévő éveket, a nagyobbik fele úgyis megvolt. Eltelt. Ez a telt kapaszkodónak is jó, nem csak úgy elmúlt, vagy megvolt, hanem telt.
Tele lett. Valamivel, valamikkel, remélhetőleg nem akármikkel.
Tényleg lezárult egy szakasz?
Miben mérve? Érzelmekben, vagy tényekben? Mik azok a tények? A kimondhatóságok? Esetleg amiket egy külső szemlélő lát? És ítél arról, amit lát? Persze mindezt megvizsgálom, kedvesen, megadóan elfogadom – már amikor –, de bajos lenne tőlem azt kérni és elvárni, hogy aztán a hallottak alapján lépjek.
És akkor még az érzelmi mérlegről nem is beszéltünk, ami billeg előre és hátra, le és fel, jobbra és balra. Vagy az egész csomag alázuhant a belül tátongó feneketlen kútba, megroskadt, és egyáltalán nincs esélye billegni.
Vegyük azt, hogy valami lezárult. Akkor valami új kezdődik. Megújulás, vagy teljesen új? Akár jól is hangozhat, de kérdések hosszú sorával indul.
Például: Eddigi életem képez-e olyan erős alapot, amire fel lehet húzni egy újat? Vagy amiről akár el lehet rugaszkodni? Vagy a semmiről, az ürességről is el lehet? Bár az egész túl mozgalmasnak hangzik, jobban tetszene egy nyugodt, kevésbé szaggató és rohanós verzió – már ha alkudozhatok egyáltalán a sorssal.
Igen, most, hogy ez ilyen szemléletesen felvetődött, kérnék is: nyugodt legyen, békés, átlátható, komplikációktól mentes ez az átmenet, sorjában megvalósítható elemekből álljon ez az új élet. És nagy-nagy türelmet is kérek hozzá, mert ha rájövök, hogy egymás után egyáltalán elemek sorjáznak, rögtön idegesítenek az előttem állók – ez a lépésről lépésre, napról napra dolog nem kenyerem. Már ha tudok róla. Ha nem, akkor elvagyok a jelenvalóval, mintha csak annyi lenne az egész.
Ez az egész tehát harmonizáljon azzal, aki vagyok.
Például ugye ehhez mindjárt jól is jönne, ha pontosan meghatároznám kezdő lépésként, hogy ki is vagyok valójában.
Mindehhez képest az átmenet, amiről itt szó van, minden, csak nem nyugodt, nem békés, nem átlátható, és harmonikusnak sem mondható, sem kis, sem nagy jóindulattal.
Néhány hónapba sűríteni külső és belső életválságot, családtól elválni, három családtagot eltemetni, banki hitelt megörökölni, sokat dolgozni anyagi ellenszolgáltatás nélkül, nos, ez remek és kimeríthetetlen irodalmi és filmes kincsesláda. Még ha erről mást is gondoltam eddig.
Épp eléggé kifacsartam magam mára, és meglehet, hogy ez sem a legüdvözítőbb irány befelé. Kivéve, ha az abszurd, önmagamat egyszerre magyarázó és cáfoló mondatok mégis segítenek az önismeretben. Már ha vannak olyan mondatok, amik mögött valódi gondolatok húzódnak meg, és nem csak szavak kusza hordaléka az egész, valódi és építő értelem nélkül.
Ezen már csak az egyszerű dolgok segítenek, amik tisztára söprik az ember agyát. Például, olvastam, hogy új tudományos kutatások szerint a kisgyermekek látványa azért olyan boldogító, mert ugyanoda hat az agyban, ahová a drogok Kisgyermekek, tudományos kutatások, boldogság, agyműködés, drogok egy mondatban.
Az igazság azért az ittlétemet marasztaló dolgokat illetően némileg tágabb univerzum, mint amit most bevallok. Mennyiségileg több, minőségileg aligha.
Alig olvasok évek óta, pedig dehogynem, csak semmit se bírok befejezni. Mit befejezni, épp, hogy belekezdek, már rá is unok, a legjobbakra is. Így jár minden, regény, esszé, lektűr, széppróza, szent könyvek, de még a novellák is. Pedig azok jelentették évekig az átmeneti zónát. Legalább nyolc-tíz könyv van mindig elkezdve, de csak azért mondok ennyit, mert a régebben félbehagyottakat már elfeledtem, és a könyvjelzőket is rég szégyenkezve kihúztam belőlük.
Suhancként írónak készültem. Rövid abszurdokkal, versekkel és sci-fikkel kezdtem. A kegyetlen szabadversektől eltekintve olvashatatlan mind.
És most valami, ami lehettem volna. Sci-fi íróságom a debreceni Spirál klubban látszott kiteljesedni, novelláimból néhányat le is hozott a klub házi fanzinja. Hárman bele is kezdtünk egy fantasy regényfolyamba, az én ötletemből indultunk ki, amit átgyúrás után visszakaptam egyéb felhasználásra. Persze rég elfelejtettem, de mindegy is, úgysem tudok fikciót írni. Legfeljebb színezem kicsit a dolgokat. Vagy szürkítem. Vagy ezt is, azt is. A tervezett regényfolyamból a rám eső rész első húsz oldalát megírtam, de az is elveszett. Végül egyikünk fejezte be egyedül Harc az Éj Kövéért címen, álnéven. Egyébként mindketten neves lektűr szerzővé váltak. Azt nem tudom, hogy boldog emberek-e, alkalmasint ezt még megkérdezem tőlük.
Én nem lettem igazi író, csak amolyan firkász, mindenhol külsős, ami jól rímel egész életemre. Újságíró is csak azért, hogy a fetisizált zenékről szólhassak. Rejtett és kevesek által ismert különlegességekről, zajos és fékevesztett gitárzenékről, csörömpölő kortárs kísérletekről, ipari zenékről, pszichedelikus rockbandákról, bizarr popzenékről, amikről a legtöbb médium hallgat. Persze nem is tud róla. Nem baj, ami túl népszerű, vagy azzá válik menet közben, az számomra úgyis mindig gyanús és érdektelen lett.
De ez is csak pelyva. Por és hamu. Arról próbálom meggyőzni magam, hogy mégsem igaz ez a cserepek hasonlat, mégis annyi minden fűzi egységbe életem darabjait, a kalandokat, a félelmeket, az örömöket, a születéseket és a halálokat. Valahogy mégsem áll össze, pedig mindent megpróbáltam. Tudom, hogy a diribdarabok mindegyikében benne vagyok, és az a lázongó, kiszámíthatatlan okostojás, aki vagyok, bír a másodperc-ember mögött valami örök érvényűvel, mert teljesen sosem feledkeztem meg róla, azaz ő nem feledkezett meg rólam soha.
Eleve három nagy egységbe bírom kovácsolni az életem, a gyerekkor cserepei, aztán a szabad ifjúkor napjai, majd pedig az utóbbi évek nyűgei összebarkácsolhatók valahogy önnönmagukban. Csak a három nagyobb egység nem áll össze, mintha a középkorú nyűgös befalta volna a két fiatal emlékeit, és azt hinné, az is ő volt.
Tessék, már megint meghasadtam.
És csak forgatom tovább az idő kerekét.
Mi másra is számítottam?
***
A sovány befejezés után, ami erős bölcsességhiányról tanúskodik, inkább feltennék egy lényeges kérdést. Miért van az, hogy az ember nem tud élni azzal, akit és amit szeret?
Egyszer talán még visszatérünk erre. Meg arra is, ha feltűnt kissé feljebb, hogy jó pár dolgot: kérnék is. Tehát nem elérnék, megteremtenék, létrehoznék, kiizzadnék, megmunkálnék, hanem kérnék. Nyilván nagyjából mindent. Persze cserealap nélkül, járandóságként.
Jellemző.
Illusztráció: Cserepek
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
