OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész)
•
NÉGYSZEMKÖZT A TÖRTÉNELEMMEL
Olvassuk együtt Márait![1]
Első rész
Távirat: „legszívesebbenmindentlefényképeznékésföljegyeznékstop”
Úgy kezdtem Mária Sándor Föld, föld!… című művének olvasásához, hogy tudtam, a 335. oldalon, a végén mi történik majd: Az Arlberg-expressz kora délután indult Budapestről, és éjfél után ért az ennsi hídra. Megint belépett a fülkébe az orosz katona és kérte az útleveleket. Megvizsgálta a pecséteket, visszaadta az okmányokat, közömbösen becsukta a fülke ajtaját. Az éjszaka csendes volt.
A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a Pillanatban – életemben először – csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.
Márai kassai szobrának egy részlete
A szakirodalom ezt a művét tartja a legértékesebb alkotásnak: látásmódja, kitérőinek, megjegyzéseinek gondolatgazdagsága emeli Márai Sándor emlékezéskötetét irodalmunk egyik kiemelkedő munkájává. Először 1972-ben jelent meg Torontóban, itthon csak 1989 után. Nem véletlenül és sajnos. Ugyanis ez a naplószerű regény egy vallomás arról a nehéz időről, amely a német megszállásról, az orosz csapatok benyomulásáról szól. Majd a harmadik részben azt tudhatjuk meg, hogy a II. világháború után a kommunista párt hatalomátvétele kapcsán mit látott és mit élt át Márai. Érdekesek a Naplói is, de azok inkább irodalmi élményekről szólnak, ez pedig a megélt életről: a háborúról, az azzal járó pusztításról és a lélek elnyomorodásáról.
Formailag ez a mű a 43–44–45-ös Napló párja. De nem jelen idejű ez az írás – ennyiben különbözik a Naplótól. S különbözik abban is, hogy annak fegyelmezettségével szemben a szabad áramlás jellemzi. A kronologikus rendben történő emlékezés ugyan megteremti a mű szerkezetét, mégis azt mondhatjuk: emlékek, eszmefuttatások szabad leírása jellemzi ezt a munkát, az egyes részletek önálló életre kelnek, s időnként szinte elburjánzanak. A naplóírás fegyelme teljesen eltűnt, a részletek uralják a könyvet. Érdekes módon ez nem válik kárára a műnek: vélhetően azért, mert irodalmunk egyik legnagyobb gondolkodója és stilisztája áll mögötte. Az emlékezés – szemben a Napló írójával – többlettudással is megajándékozza: látja, ismeri a történelmivé váló események végkifejletét, kifutását: a távlat érvényesíti szavait.[2]
Vallomás ez a könyv, amely egy regényben megfogalmazott történelem, ezért akár kötelező olvasmány is lehetne a diákok számára, ugyanis rengeteg tanulsággal szolgál azoknak, akik meg akarják érteni a háborút. Amelyről mindenki tudja, hogy értelmetlen, és csak vesztesek vannak, ám mégis, mindig folyik a vér valahol, és ki tudja, miért? A végén pedig mindig a győzőnek van igaza! És a vesztes? Erről (is) szól Márai könyve, amely egy derűs névnapi ünnepséggel kezdődik.
Az élet nagy igazságáról, félve
„A névnap Magyarországon mindig a derűs, vendéglátó törzsi ünnepek közé tartozott. Ezért, ahogy a Gergely-naptár előírta, ebben az évben is – 1944-ben, Sándor napján, március 18-án – meghívtunk névnapi vacsorára néhány atyafit.
A vacsora szerény volt, ahogy a háborús szükség megparancsolta. De Balaton-parti barátok ez idén is küldöttek néhány üveg tüzes, vulkanikus talajon termelt pecsenyebort. Csípős, hideg kora tavaszi este volt, jólesett, hogy nemcsak a szűkösen megrakott cserépkályhák fűtötték a szobákat, hanem a komoly szeszek is melegítették a vendégeket. A régi budai ház ebédlőjében ültünk, a lakásban, ahol már közel két évtizede éltem. (…)
Ebben az időben, az elsötétített nagyvárosban, a voronyezsi és másféle háborús tragédiák korszakában már az addig viszonylagosan megkímélt város lakói sem éltek olyan társas életet, mint régebben. Mégis, ezen az estén feleségem úgy rendezte a névnapi vacsorát, ahogyan valamikor békében láttunk magunknál vendégeket: a szekrények aljáról a háziak előkeresték a családi, hagymamintás meisseni porcelánt, a régi ezüsttel terítettek, és két francia gyertyatartóban pazarló módon villany helyett gyertyákkal világították meg az asztalt és a vendégeket. Az ovális asztal körül tizenegyen ültünk. Ez a tizenegy ember az este múltával soha többé nem ült közös asztalhoz. Most már nem is valószínű, hogy még egyszer összeüljenek, mert többen közülük meghaltak. (…)
A jelen levő vendégek, rokonok – egy családtag kivételével – félreérthetetlenül náciellenesek voltak. De a háború befejezésétől mind féltek, és aggódó hangnemben elhangzottak óvatos találgatások, milyen is lesz a közvetlen jövő, mit hoz a fagyos tavasz, hogyan alakul a hadihelyzet, és mit várhat a magyarság a kataklizmában?
A vitatkozók többsége megegyezett az aggodalomban, hogy semmi jót nem várhatunk. De a nácibarát atyafi rövidesen előhozakodott a »csodafegyverek« legendáival. Akkor tele volt az ország ezekkel a mesékkel: olyan fegyverről beszéltek, amely »megfagyasztja« az ellenséget, majd repülőgépről, amely villámsebesen száll, és oda kell gipszelni a pilótákat üléseikhez, hogy ki ne essenek… Ezeket a badarságokat iparkodtunk kézlegyintéssel elintézni.
Amit nem lehetett kézlegyintéssel elintézni: a félelem volt, a félelem a valóságtól: közeledett a háborús döntés. Amikor azt mondottam, vállalni kell a következményeket és szakítani kell a németekkel, a vendégek többsége bátortalanul, de helyeselt – nem így az atyafi, aki nácibarát volt, és most felhorkant. Borosan verte az asztalt, és elismételte a »kitartás« és »szövetségi hűség« vezércikkigéit.
Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal felelt:
– Én nemzetiszocialista vagyok – kiáltotta. – Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra.
A nagy szó elhangzott, a vérmes rokon kimondotta élete igazságát, és most megkönnyebbülten meredt maga elé. Többen nevetni kezdettek; de a nevetés savanyú volt, valahogy senkinek nem volt kedve igazán nevetni. Mikor észbe kaptunk, azt feleltem, én ugyan nem bízok a »tehetségemben« – olyan képesség ez, amelyet mindennap újra be kell bizonyítani –, de akkor sem lennék híve a nemzetiszocialista eszméknek, ha tehetségtelen lennék, ami nem lehetetlen… Az atyafi komolyan rázta a fejét:
– Nem értheted – ismételte gépiesen és a mellére ütött. – Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről – mondotta, különös önbeismeréssel, mint a hős egy orosz regényben. – Ez a mi időnk!…
Most aztán felszabadultan kezdettünk nevetni és másról beszéltünk.”[3]
Különös történet, avagy háború az, ahol mindig minden megeshet
Márai Leányfalun érte át a frontok vonulását, többek mellett néhány rejtőzködő zsidó családdal együtt. A közelükben élt egy öreg ember családjával, jómódú gyógyszerész polgár, aki megmenekült a nyilasok üldözése elől. Ám a család nőtagjai féltek az oroszoktól. „Az első orosz látogató érkezésekor az öregúr – fehér szakálla volt, tiszteletre méltó, pátriárka-jelenség – ünnepélyesen megállott az orosz előtt és kinyilatkoztatta, hogy ő zsidó. A jelenet, amely következett, meglepő volt: a közlés hallatára az orosz elmosolyodott, leakasztotta nyakából a géppisztolyt, odalépett az öreghez, orosz szokás szerint szelíden – jobbról és balról – arcon csókolta. Azt mondotta, ő is zsidó. Egy ideig némán, barátságosan szorongatta az öreg kezét.
Aztán visszaakasztotta nyakába a géppisztolyt és felszólította az öregurat, egész háza népével álljon a sarokba és forduljanak, felemelt karral, a fal felé. Mikor az öreg nem értette rögtön a felszólítást, reárivallt, hogy tüstént engedelmeskedjenek, máskülönben agyonlő a szobában mindenkit. Az asszonyok és az öreg beálltak a szoba sarkába és a fal felé fordultak. Az orosz ezután lassan, kényelmesen kirabolta őket: szakember volt, egy falbontó betörő szakértelmével kopogtatta végig a kályhát, a falakat, minden fiókot kihúzott, megtalálta a család elrejtett ékszereit és összes készpénzüket, mintegy negyvenezer pengőt. Mindezt zsebre tette és elment. (…)
Megesett, hogy az orosz, aki egy délelőtt beállított, nyájasan beszélgetett a családtagokkal, érzelmesen mutogatta az otthoniak fényképét, megsimogatta a szobában tartózkodó gyermekek fejét és cukrot, almát adott nekik, távozás után ötletszerűen visszatért és – délután vagy késő este – kirabolta ugyanazt a családot, amellyel délelőtt összebarátkozott.”[4]
Írónak lenni, orosznak lenni
Arról is olvashatunk, hogy egyszer az utcán, amikor összetalálkozott egy fegyveres orosszal, aki fegyverrel a kézben rákiáltott, hogy „sztoj!”, és miután megértette valahogyan vele, hogy az ő foglalkozása „piszátyel”, író, elengedte. Ez többször is megismétlődött, mert valamiért az írót különösmód tisztelték. Vajon miért?
Egyszer egy lakásból távozó orosz katona is megkérdezte, mi a mestersége? „Mikor a tolmácsnő felelt, ez az orosz is azt mondotta: »Harasso« — mint az első orosz katona, akivel találkoztam. Megkérdeztem, miért »harasso«, miért »jó«, ha író valaki – az ő számára mi van ebben különösen »jó«?
Gondolkozott. Aztán lassan, tagoltan felelt:
– Azért jó, mert ha te író vagy, akkor meg tudod mondani azt, amit mi gondolunk – mondotta.
Nem nézett reám, cammogva elindult, társával együtt. Nem fordult vissza. Egy írói pálya nem sok kitüntetést tartogat. De ezt a választ ma is úgy őrzöm, mint valamilyen különös érdemrendet.”[5]
„Egy éjjel, hajnal felé, torzonborz, szakállas, rosszkedvű orosz érkezett, kirgiz vagy más, keleti fajta; kért valamit, bort vagy szalonnát, és amikor nem adtam, amit kért, idegesen morogni kezdett. Géppisztolyát markolta és fenyegető hangon érthetetlen szavakat kiabált. A helyzet barátságtalan volt. Elhatároztam, hogy az utolsó védekezési lehetőséghez folyamodok: bemutatkoztam. De az orosz gyanakodott, »író?« – kérdezte bizalmatlanul és rosszkedvűen. – »Miféle író?…« Leemeltem a polcról a francia könyvet, nevem mutattam, aztán önmagamra mutattam és a tolmács segítségével ezt mondottam: »Menj el innen, mert amint látod, te csakugyan egy író házába tévedtél. Nézd, ezt a könyvet én írtam. Itt a nevem. De ez még semmi.« – Megfordítottam a könyvet. – »Én nemcsak afféle közönséges író vagyok, hanem olyan, akinek könyvei megjelentek egy másik híres orosz író könyveivel egy időben. Nézd, itt olvashatod Ilja Ehrenburg nevét.« A kis, szakállas orosz még mindig gyanakodott; fegyverrel kezében hajolt a könyv fölé, betűzte a hátlapon a nevet, és sötét pillantással, kételkedő hangon kérdezte:
– Ilja Ehrenburg?…
– Igen – mondottam. – Ehhez mit szólsz?…
Az orosz végigmért. Aztán kitárta két karját, fejét hátravetette és vállat vont:
– Propagandist!… – mondotta megvetően. Megfordult, kiment a szobából. Tátott szájjal bámultam utána. Ez az ember, úgy tetszett, értett az irodalomhoz és hallott valamit az író és a propagandista közötti különbségről. De ilyen és másféle találkozások sem tudtak felvilágosítani, mi az a »más«, amit az oroszokon éreztem, mi az, amiben különböznek a nyugati emberektől? Mert különböztek: nem úgy, mint egy hindu vagy kínai – de bizonyos, hogy egy német paraszt, egy angol szerelő, egy francia állatorvos vagy olasz szobafestő az élet elsőrendű kérdéseire magatartásbeli értelemben másképpen válaszol, mint egy orosz. Figyeltük egymást – ők is figyeltek, az oroszok. Nemcsak az »úri házakban« figyeltek. Nemcsak a burzsuj élet kellékeit vették szemügyre; ez is érdekelte őket, de éppen így szemlélődtek, figyeltek a szegény emberek otthonaiban, és látszott, hogy amit tapasztalnak, nemcsak idegen számukra, hanem meghökkentő és meglepő is. Mi volt ez a »más«? A »szovjet ember« volt, csakugyan, tehát egy újfajta, kitenyésztett, kondicionált emberi lény, aki a világot és embert már másféle látószögből érzékeli, szemléli? Vagy egyszerűen csak az orosz volt, aki, történelme során nem először, de most, úgy tetszett, minden következménnyel – kilépett eurázsiai otthonából, és megindult, kissé kóvályogva, gyanakodva, de nagyon kíváncsian a világ felé?… Nem tudtam felelni”.[6]
Még egy kérdés, bizonytalan válasszal
Az oroszok mindent vittek, különösen az órákat gyűjtötték, de erre is próbált magyarázatot keresni Márai, és ez sem ment könnyen.
„Mert az órákat csakugyan a gyűjtő szenvedélyével követelték: volt orosz, aki feltűrte kabátja ujját és büszkén húzta fel a frissiben elrabolt trófeát négy-öt más, az alsókaron felcsatolt karóra mellé. Az első világháborúban ismertem néhány orosz hadifoglyot – tiszteket, parasztokat, munkásokat –, de egyik sem érdeklődött ilyen szenvedélyesen az órák iránt. Mi történt itt, miért érdekelte az oroszokat ilyen szenvedélyesen az időgép? Visszaemlékeztem Spengler magyarázatára, aki nagy pesszimista művében bizonygatta, hogy a harmonikus, eleven kultúrák embereinek nincs érzékük a »rekord«, tehát a pillanatra kimért idő iránt: a kínaiak, görögök nagy időtávlatokban éreznek és gondolkoznak, az olimpikon, mint mértékegység, bizonysága ennek az időközönynek – amikor egy kultúra válságba jut, a civilizáció, tehát a hasznossági princípium egyféle pánikérzést vált ki az ilyen korszak embereinek lelkében, és akkor kezdődik az idő aggályos méricskélése… Lehet, hogy az oroszokban a Szovjet indusztrializációs kísérlete kiváltotta ezt az időérzéket? Nem tudtam felelni. Valószínűbb volt, hogy a Szovjetunióban nincs elégséges óragyár, a muzsik kedvet kapott ehhez a különös játékszerhez. Vagy, még egyszerűbben, az óra volt az értéktárgy, amelyet legkönnyebben lehetett csereberélni? Minthogy oroszokról beszélek, nem tudok határozottan válaszolni.”[7]
Ez vándorcirkusz volt-e?
Az orosz katonák, konvojok megjelenése, majd gyors eltűnése érthetetlen, kiszámíthatatlan volt Márai számára. Lehet, hogy ez az egyik (írói) magyarázat sikerük, a németek felett aratott győzelmük titka?
„Napok múltak el, hogy egyetlen oroszt sem láttunk; aztán, váratlanul, tömegével érkeztek, átvonultak a falun, gépkocsikkal, de másképp is, szekeresen, kócosan, cigányosan. Nemcsak a trén vonult így, hanem a gyalogság is vitette magát a megszámlálhatatlan sok szekérben, elfeküdtek a szalmán, közlegények, tisztek, nőkatonák, még gyermekkatonák is, tizenkét-tizenhárom éves fiúk, szabályos katonai egyenruhákban, rangjelzéssel. Tábori papot nem láttam a csapatokban, de lehet, hogy csak én nem ismertem fel őket.
A németek mindig úgy vonultak, gépesített osztagaikkal, mintha a Krupp-gyár kelt volna útra; még a gulyáságyúk csöve is úgy füstölgött, mintha ágyúcsövet alakítottak volna át erre a célra. Az oroszoknak volt mindenük, ami a hadviseléshez kellett, de ez a »minden« más volt – nem olyan gépies, szabályos… mintha egy óriás, félelmes, titokzatos keleti vándorcirkusz kelt volna útra, a messzeségből, homályos távolból, a távoli Keletről, Oroszországból. Ez a vándorcirkusz a valóságban a földgolyó egyik legnagyobb katonai szerkezete volt. És akik vezették, idegen számára érthetetlenül, de kitűnően vezették: minden a helyén volt, a látszólagos összevisszaságban és rendetlenségben minden működött, mindenről idejében jelt adtak egymásnak a nagy gépezeten belül a titokzatos felügyelők és ellenőrök.”[8]
Walter Schubart [9] véleménye a nyugati és a keleti emberről
Walter Schubart, néha dagályos fogalmazással, azt mondotta, a „nyugati ember” még „prométheuszi”, tehát a földi birtoklás és uralomvágy élményétől leigazolt ember; de a „keleti”, így az orosz is, már „johannisztikus”, hisz a megváltásban. Könyvének egyik komor-fellengzős megállapítására a következő években néha visszaemlékeztem: „A bolsevizmus az ultimátum, melyet Isten intézett az emberiséghez” – írja. Ez nagy szó, költői és prófétai szó.
Politikusok, hadvezérek legyintenek az ilyen nagy szavak hallatára. De én, aki nem vagyok katona, sem politikus, észrevettem, hogy tudatomban visszhangja maradt ennek a kijelentésnek. Mindig és újra megkérdeztem magamtól ebben az időben – és később is –, hogyan felelnek majd erre az „ultimátumra” a nyugati emberek?…
Most, amikor ez a vad, szőrös kis orosz horkoló társa és a búbos kemence oldalán szenvedélyes magánbeszédbe kezdett, eszembe jutott Schubart szava. Csakugyan van-e valamilyen „szerepük” az oroszoknak – johannisztikus értelemben –, és a szkeptikus nyugati ember képtelen erre a szerepre, nem is érti, nem is akar hallani ilyesmiről?… Hallgattam vendégem, egyetlen szavát nem értettem, de valahogy mégis, igazában megértettem, szavak nélkül. Mint Kosztolányi elbeszélésében a bolgár kalauz, aki az éjszakai sötétben száguldó gyorsvonat folyosóján elmondja az idegen utasnak – bolgárul, tehát olyan nyelven, amelyből az utas egy szót sem ért! – élete nagy tragédiáját, és előadó, hallgató végül testvéri megértésben ölelkeznek össze: így hallgattam a beszédes kis oroszt, és arra gondoltam, hogy a wilde-i szójáték mégis igaz: az élet helyzetei néha utánozzák a művészet előrevetített látomását, az írók elképzeléseit…
Ez a kis orosz, akiből ömlött a szó, felidézte még egy irodalmi alak emlékét: az orosz susztert, aki a „Háború és béké”-ben elmagyarázza Pierre Bezuhovnak, a fogságba jutott hatalmas, gazdag orosz úrnak, milyen egyszerű és talán nem is egészen reménytelen vállalkozás az értelmes emberi élet… Az én vendégem is magyarázott; mellét verte, a mennyezetre nézett, fejét csóválta, szeméből patakzottak a könnyek, kézfejjel törölte könnyes szemét és beszélt, beszélt! Szótlanul hallgattam. Csak annyit értettem, hogy nagyon szerencsétlen. Ezért egy pillanatban karjára tettem kezem, és akkor, könnyben úszó szemmel, reámnézett. Elmosolyodott, szomorúan, mint aki bocsánatot kér; legyintett, mint aki röstelli tulajdon gyöngeségét.[10]
Amikor egy orosz muzsik elmagyarázza az orosz hercegnek az élet értelmét (Részlet Tolsztoj regényéből)
– Önnek, uram, alkalmasint ősi birtoka is van? Háza is van? Szóval, fenékig tejfel a pohara! Még felesége is van? És öreg szülei is élnek? – kérdezte, és bár Pierre a sötétben nem látta, de érezte, hogy szelid mosoly ránczolta össze a katona ajkát, mialatt ezeket kérdezte. Szemlátomást elkeserítette őt az, hogy Pierre-nek nem voltak szülei és különösen, hogy nem volt anyja.
– Jó bor, szép feleség, csöndes lelkiismeret, drága dolog a világon. Hejh, de azért nincsen párja az édes anyának! – mondotta. – Nos, és gyermekek is vannak? – folytatta a kérdezősködést. Pierre tagadó válasza megint szemlátomást elkeserítette őt, és sietett hozzátenni: – No, de hiszen még fiatalok, majd ád még az Isten. Csak jól megférjenek egymással…
– De hiszen most mindegy – mondotta Pierre önkéntelenül.
– Eh, kedves jó uram – felelt Platon. – Minden rossznak megvan a maga jó oldala. – Kényelmesebben elhelyezkedett, megköszörülte a torkát s nyilván valami hosszabb elbeszélésre készült. – Bizony, kedves jó czimborám, volt idő, hogy én is otthon éltem – kezdte el. – Volt szép ősi birtokunk, sok földünk, a melyen jó sorban élnek a parasztok, és saját házunk, Istennek hála. Édes apám hetedmagával járt ki kaszálni. Pompásan éltünk. Igazi keresztények voltunk. Történt egyszer… – és Karataev Platon egy hosszú históriát mondott el arról, hogy’ ment el fáért egy idegen erdőbe, hogy’ került a kezébe az erdővédnek, hogy’ korbácsolták meg, hogy’ ültek törvényt fölötte, s hogy’ adták be katonának. – De ime, uram – mondotta a mosolygástól elváltozott hangon –, a végén csattan az ostor. A bátyámnak kellett volna elmenni, ha én nem csinálom azt a hunczutságot. De a bátyámnak van vagy öt gyermeke, én meg csak az asszonyt hagytam hátra. Volt egy leánykám, de ezt az Isten még a katonáskodásom előtt magához vette. Egyszer aztán hazamentem látogatóba. Hát látom, hogy jobban élnek, mint annakelőtte. Teli az udvar állatokkal, az asszonyok otthon tesznek-vesznek, két bátyám meg munkában van. Csak a legkisebb, Mihajlo maradt otthon. Nem hiába mondogatta az apánk, hogy a gyerekek mind egyformák: bármelyik ujját harapja is le az ember, egyformán fáj valamennyi. És ha akkor nem sorozták volna be Platont, Mihajlonak kellett volna elmennie. Összecsődített valamennyiünket – igazán mondom, s odaállított bennünket a szentképek elé; Mihajlo – aszongya –, ide gyere s borulj a lábaihoz, te is, anyjuk, hajolj meg előtte, és ti, unokák, szintén. Megértettétek – aszongya. – Úgy bizony, kedves barátocskám. Ember kell csak a sorsnak. Mi meg folyton okoskodunk: ez rossz, ez nem ér semmit. Olyan a mi szerencsénk, pajtás, mint a hálóban a víz: mikor húzod, szinte duzzad, ha kihúztad – nincs benne semmi. Úgy bizony. – És Platon kényelmesebben elhelyezkedett a zsupján.
Rövid hallgatás után Platon fölkelt.
– Nos hát, talán bizony aludni akarsz? – kérdezte és szaporán elkezdvén magára keresztet hányni, így szólt: – Uram, Jézus Krisztusom, Szent Nikola, Frola és Lavra, Uram, Jézus Krisztusom, Szent Nikola, Frola és Lavra, Uram, Jézus Krisztusom, irgalmazz nekünk és ne hagyj el bennünket! – fejezte be a földig hajolva, majd fölkelt, felsóhajtott és megint lekuporodott a zsupra. – Így ni. Jobb az Isten mindnyájunknál, maradjon a mi házunknál – mondotta és magára húzván a köpenyét, leheveredett
– Miféle imádságot mondtál el az imént? – kérdezte Pierre.
– Én? – szólott Platon (félig már aludt). – Mit mondtam? Imádkoztam. Te tán nem szoktál imádkozni?
– Dehogy’ nem szoktam – mondotta Pierre. – De mit is beszéltél: Frola és Lavra?
– No persze – felelt Platon szaporán –, hiszen a lovak ünnepe van. Sajnálni kell ám az állatot is – mondotta Karataev. – Lám, a selyma visszajött. Visszajött melegedni a szuka lánya – szólott és kitapogatván a lábainál heverő kutyát, egyet fordult és legott elaludt.
Odakünn, valahonnan messziről jajveszékelés és kiabálás hallatszott, s tűzfény szűrődött be a barak repedésein keresztül; de a barakban sötét és csöndes volt minden. Pierre sokáig nem tudott elaludni, nyitott szemekkel feküdt a helyén a sötétségben, s hallgatta a mellette fekvő Platon egyenletes hortyogását, miközben úgy érezte, hogy az az annakelőtte összeomlott világ, most új és megingathatatlan alapokon, új szépséggel kezdett fölépülni a lelkében.[11]
Ukrán volt
Az üres szobában állottunk, a füstölgő olajmécses homályos fénykörében, amikor a nyitott ajtón át, óvatos lépésekkel, belépett egyik vendégünk. Az ukrán volt, aki mindig udvariasan szólott hozzánk és gúnyosan mondotta egyszer: „Ti még nem ismeritek az oroszokat!…” A gépkocsi, amelyen kijelölték helyét, már zúgott a kertben: de ez az ember egy pillanatra még visszatért hozzánk. Azt hittük, a negyvenéves, kopasz, rokonszenves ukrán búcsúzni akar… Megállott a szoba közepén, óvatosan körülnézett, figyelt, elment-e mindenki, egyedül vagyunk-e? Aztán intett a tolmácsnőnek és bizalmasan, suttogó hangon ezt mondotta:
– Mondd meg neki – és reám mutatott –, ha tudnék nyelveket, nem mennék haza Oroszországba, itt maradnék Nyugaton.
A tolmácsnő halkan fordított.
– Miért nem mennél vissza? – kérdeztem.
– Azért – és felemelte a mutatóujját –, mert otthon nem jó. Ezek a búcsúszavak érdekeltek. Kértem a tolmácsot, magyaráztassa el, mi az, ami „nem jó” odahaza.
Az ukrán készségesen felelt:
– Nem jó, mert nagyon sokat kell dolgozni, és az ember nem kapja meg a munkája ellenértékét. Ezenfelül nincs szabadság. Nem tanulunk nyelveket, mert nem akarják, hogy idegen nyelveken olvassunk. Csak azt olvashatjuk, amit a kezünkbe adnak. Az én életem a könyv – mondotta váratlanul –, és nem olvashatom azt, amit akarok. Ez nem jó – mondta komolyan, szigorúan.
Hallgatott, aztán váratlanul ezt mondta még:
– Az én apám szociáldemokrata volt, de agyonlőtték. Akarom – és megint reám mutatott –, hogy tudjad ezt.
Még egy percen át szótlanul állott – hosszú perc volt –, a hajnali fényben pislogva nézett reánk. Különös fáradtság és szomorúság tükrözött a szemében. Aztán meghajolt és tréfásgúnyos mozdulattal egy aranykeretes Sztálin-képet nyújtott át, amilyent a katonák hadi vándorlás közben mindenfelé magukkal cipeltek. Gúnyos-áhítatos mozdulattal – mintha szentképet, ikont adna ajándékba – átnyújtotta a Sztálin-képet, és tréfásan keresztet vetett. Aztán elment.[12]
Így végződik az első rész
Déltájban meghallottuk, hogy a németek feladták Budát. Éjjel zsákokból batyut kötöztünk, és a következő hajnali pirkadatban elindultunk feleségemmel a húsz kilométeres útra, vissza a városba, megkeresni valamelyik pincében anyámat, testvéreim, barátaim, azt, ami a régi életből megmaradt. Amint közeledtünk a budai városnegyed felé, minden utcafordulónál megváltozott a kép: az ismerős táj alig felismerhető romtömeg volt. Mintha ásatások között haladnánk… így vándoroltunk az oroszok nyomában, ismergettük a romok között a régi házakat. Az út szabad volt. Csak nem tudtuk még, hová vezet. (…)
Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátlövést kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely – régen valamikor, az ostrom előtt – az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben.[13]
Móser Zoltán
(Folyt. köv.)
Jegyzetek
[1]Ez egy válogatás a 335 oldalas regényből. Azért foglalkozunk kiemelten – két részben –Máraival, a drámája után és amellett a dokumentumregényével, mert fontosnak érezzük, hogy kedvet ébresszünk Márai segítségével a történelem megértéséhez és a gondolkodáshoz.
[2]Füzi László könyvismertetése, Tiszatáj, 1992. 5. 83–84.
[3]Márai Sándor: Föld, föld!…, Bp., 1991, 10–11.
[4]Márai Sándor: i. m., 11.
[5]Márai Sándor: i. m., 44.
[6]Márai Sándor: i. m., 32–33.
[7]Márai Sándor: i. m., 33–34.
[8]Márai Sándor: i. m., 34.
[9]Walter Schubart, német filozófus könyvéből való gondolatok: »Europa aund die Seele des Onden« (Luzern, 1943.).
[10]Márai Sándor: i. m., 43.
[11]L. Ny. Tolsztoj: Háború és béke III. kötetének XII. fejezetéből való részlet. Platon Karataev ötvenéves kora táján, Moszkva eleste után került francia fogságba. Értelmes, ügyes kezű, tevékeny ember volt, sugárzott belőle az orosz paraszt életrevalósága, derűs fatalizmusa, életbölcsessége és bajtársias lelkülete. A szmolenszki visszavonulás alkalmával a franciák betegen hurcolták tovább, s mikor már nem bírta a fáradalmakat, lelőtték. Pierre Bezuhovra, aki fogolytársa volt, maradandó hatást gyakorolt a többhetes együttlétével.
[12]Márai Sándor: i. m., 85–86.
[13]Márai Sándor: i. m., 16., 87.
Illusztráció: OPEN 52-53.
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 51. – DRÁMÁK →
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
