Hoppál-Kovács Edit: Cián*
*részlet a készülő Nápolyi sárga című novellaregényből
Apa képes két litert is elszürcsölni a lassú tűzön forralt csontlevesből. Reggelente a kis flakon banános tápszer egy óra alatt elfogy. A negyedik kezelés után a párnán hagyta megritkult hajának jelentős részét. Szálkás izmai napról napra sorvadnak, a kékesfehér, elvékonyodott bőr alatt tökéletesen kirajzolódik a bágyadtan lüktető érhálózat.
– Elmosódott széljegyzet vagyok egy ócska papírlapon – dünnyögi. Kesernyésen felnevet, amikor farkasszemet nézünk a tükörrel, miközben simára borotválom a fejét. Most kap igazán hangsúlyt karvaly orra és magas homloka. Balzsamozásra váró gyönyörű fáraótest.
– Muszáj végigcsinálnod, ki kell tartanod, apa – hallom erőtlenül vibráló hangomat.
– Annyi mindent meg akartam tőled kérdezni – ezt már csak suttogom, ő pedig nem hallja.
A doki szerint egyelőre nem állunk vesztésre, véletlenül sem mondaná, hogy nyerésre állunk. Lovagolunk a semmi közepén, de nem vagyunk Rosencrantz sem Guildenstern, hiába dobálom a magasba a kétszázasokat. Apa szerint Buffon francia matematikus is vizsgálta az érmedobás esélyeit, sikerült neki kétezernegyvennyolcszor egymás után fejet dobnia, amivel valószínűleg megdöntötte Rosencrantz rekordját. Elhatároztam, ha legalább tizenötször fej lesz, apa meggyógyul.
Orvosunk elég tapasztalt ahhoz, hogy ne adjon esélyt az indokolatlan jókedvnek. Higgadt ember, a szakma egyik legjobbja. Az édesapja teste jól reagál, egyenesen a szemembe néz, amikor megformálja a szikár mondatot. Bennem az zakatol, hogy a lelke is jól reagál vajon? Meg akar gyógyulni? Maradna még, vagy már arról fantáziál, hogy Nolában szétszórjuk a hamvait. Valódi magyarázat nincs, hogy miért pont ott. Több mint harminc éve az osztályát vitte oda. Hányszor meghallgattuk, hogy abban a városkában alkotott maradandót Giordano Bruno, de Augustus Caesar élete is ott ért véget. Tudjátok, a pulzusom is napokig gyorsabban vert akkor, szinte megbabonázott a vidék, mesélte csillogó szemmel. Nehezen megfejthető kötődése lett Olaszországhoz. Talán ezért támogatta Rubit is, amikor Luccában vállalt munkát. Mondjuk, Rubit mindenben támogatta. Meg sem mertük kérdezni, mi lesz anyával, mi lesz a közös sírhellyel a zebegényi temetőben. Életük nagy részében nem voltak boldogok egymással, apa a széltől is óvta, szinte szolgálta anyát, mintha vezekelni akart volna egy szerencsétlen baklövés miatt. Vajon anya is ezt akarná? Hagyná, hogy apa hamvait másik országban eresszük szélnek? Apa így szeretné megadni anyának, hogy legyen esélye mást választani a haláluk után? Sebi bácsi a szomszédos sírban nyugszik…
Azt hiszem, kezdek becsavarodni.
Juli összeszedett pár alternatív cuccot a kemó mellé. Nála beváltak, öt éve tiszta. Az onkológus mosolygott, a praxisában kábé az ezredik próbálkozás a miénk, sosem derül ki, hogy a méreg ölte meg az elszabadult sejteket, vagy a kétes eredetű gombakivonatok, vizek, porok váltottak ki remissziót. Juli szépen leírta nekem, hogy mit, és mikor kell apának bevennie. Sosem voltam jó ebben, hogy másokat bármire rávegyek, de őt nem engedhetem letérni a Föld körüli pályáról. Folyton fecseg, csapongva mesél, talán most eszmél, hogy életen át tartó hallgatást kaptunk tőle, anya és Dave is, de leginkább én. Mintha egy másik világba sodródtunk volna születésünkkor, mi vagyunk Abott Síkföldjének háromszögei, egyenesei, hatszögei, és apa az idegen, a kiismerhetetlen Gömb maga, Térföldről, akiből egyszer egyetlen apró pont látszik, máskor pedig egy kör, ami rémületet keltve folyton változtatja a méretét. Mi pedig, Síkfölde lakói fel nem foghatjuk a háromdimenziós világot, oda egyedül Rubi kapott bebocsátást. Bármiben hibázott, fennakadt anya szűrőjén. Talán apa ezt próbálta kompenzálni. Előszeretettel olvasott részleteket a Síkföldből, leginkább saját örömére, mert abban az időben egy kukkot sem értettünk az egészből. Azóta is hever egy megsárgult példány a nappaliban, az újságtartó kisebbik rekeszében. Amikor építész lettem, újra nekigyürkőztem. Zseniális írás.
„…kinyitottam a szememet, és egy új világ tárult elém! Ott állt előttem, látható testet öltve mindaz, amire eddig csak következtettem, amiről álmodtam, a tökéletes kör alakú szépség. Szemeim előtt szabadon állt az, amit az Idegen középpontjának gondoltam, mégsem láttam szívet, sem tüdőt vagy ereket, csak egy gyönyörű, harmonikus valamit, amire nem voltak szavaim, de amit te, térföldi olvasóm, a Gömb felszínének neveznél. Felkiáltottam: – Hogy lehet az, ó, tökéletes szépség és bölcsesség isteni eszményképe, hogy látom belsődet, mégsem fedezhetem fel szívedet, tüdődet, ereidet, májadat?
– Amiről azt hiszed, hogy látod, azt nem látod – válaszolta -, nem adatott meg neked, sem más lénynek, hogy láthassa az én belsőmet. Én a lényeknek nem ahhoz a rendjéhez tartozom, amihez a síkföldiek. Ha Kör lennék, megláthatnád a zsigereimet, de mint már mondtam neked, én olyan lény vagyok, aki sok körből áll, a sok az egyben, és ebben az országban Gömbnek neveznek. És éppen úgy, ahogy a kocka külseje egy négyzet, a gömb külseje is kör formájában mutatkozik meg …”
Még csak négy óra, abbahagyom az olvasást, felteszem a következő adag levesnek valót, amíg apa szundít a diófa alatt. Le kellett vennem a bejárati ajtót, hogy kivonszolhassam az öreg fotelt. Reggel emeltem a fájdalomcsillapító dózisán, talán fel sem ébred estig. Úgy helyezkedem, hogy észrevegyem, ha megmozdul. A fazekat hagyom kis lángon, minél tovább fő a lé, annál testesebb lesz. Borsikafüvet használok bors helyett, apa gyomra nem túl acélos.
Megfakult fotókat nézegetek. Hervasztóan nézek ki az összegumizott hajgombóccal a fejem búbján, kaktuszmintás fürdőnadrágban. Készültem rá, hogy emberformám legyen az esküvőre, de Ivett nem várta meg, amíg felnövök. Anya háborgott, hogy egyedül utazom Hawaii-ra. Ivettet sosem csípte, mégis kikelt magából, amikor lelépett. Én csak szimplán lefagytam, évekre. Kizárólag egy-egy rövid menetre voltam kapható. Egyéjszakás pasas lettem.
Néha azt gondolom, anya azóta volt haragban a világgal, mióta beleszületett. Dühös a szélre, a reggelre, a napsütésre, a nevetésünkre, az egész életre, de leginkább apára és Rubira. Egyetlen alkalommal sem mesélt a gyerekkoráról. Apát ki kellett volna emelnem a keserű állóvízből és magammal vinni a Paradicsomba, de nem hagyta. A kifogása átlátszó volt, mint mindig, miszerint nem ér vissza sulikezdésre. A tanítványok nem várhattak. Trükkjeit a Van de Graaff generátorral mindenki zabálta. Délutánonként filmeket vetített. Jules és Jim, Bolond Pierrot, Zabriskie Point. Csupa klasszikus. Ahogy az iskolába ért, más ember lett. Egyszer bementem aláíratni valamilyen igazolást. Álltam dermedten, tőle nagyjából ötven méterre, földbe gyökerezett lábakkal, mert az én hallgatag apám megállás nélkül viccelődött, nyomta a sódert, úgy röhögött, mint otthon még soha, harsány volt és életszagú. Meghúzódtam egy oszlop mögött, amíg becsöngettek, aztán kirohantam az épületből. Este tettem elé a papírt, amikor hazaért, remélve, hogy elfogadják egy nappal a határidő után is. Rákérdezett, mi lett velem a suliban. Lángolt az arcom, a kollégája kotyogott. Nem találtalak a szertárban, apa, hazudtam sután, de ő nem csinált ügyet belőle, aláfirkantotta, amit kellett és máris becsukta a dolgozószoba ajtaját.
Végül nem bántam meg, hogy társaság nélkül vágtam neki az útnak. Ki kellett húznom magamat a csávából. Apa nyakig elmerült. A szülő az szülő, a gyerek, az gyerek, és mindig az is marad. Nem a te dolgod a szüleid házasságát megmenteni, okosított ki Juli egy hajnalig tartó borozás közben.
Ivettel másodévesek voltunk, amikor összejöttünk. Hétvégenként többnyire a kollégiumban maradt, én pedig szombat délutánonként magabiztosan lépkedtem mellette, a portásnak egyszer sem esett le, mit művelünk. A szobatársai rendszeresen hazautaztak, nem volt kényelmetlen senkinek, hogy belógtam a szerelmemhez. A szerelmem pedig felzabált újra és újra. Fekete özvegy lett, hétről-hétre egyre hatalmasabb. Tudta mit szeretnék vacsorára, melyik filmet nézzük meg, még a hétvégi borotvámat is ő választotta, mert a lábáról és hónaljából a szőrt azzal tüntette el. Így praktikus, dugta a nyelvét a fülembe. Ivett mindenben anyám ellentéte volt, ez vonzott leginkább. Anya reggeltől estig csinált valamit, amikor hazaért a suliból, alig pihent egy órát, már jöttek hozzá a magántanítványok, der, die, das, csak semmi lazaság. A kezdők dadogása halálra idegesített, mégsem költöztem el. Dave és Rubi simán elhúztak évekre. Szerettem Zebit, most is szeretem, apával minden évben sárkányt eregettünk, amíg beteg nem lett. Órákig csavarogtunk mezítláb a Duna-parton, térdig latyakos nadrágban csúsztattuk a lapos kavicsokat a víz felszínén, még a késő őszi, hűvösebb napokon is.
Ki akartam élvezni, hogy Rubi nincs velünk. Megmutatni, hogy én is érek valamit. Talán most is meg akarom mutatni. Rubi csak két hét múlva jön, váltjuk egymást. Azt írta, apának készít az olasz vidékről pasztellképeket, néhány fontos részlet még hiányzik. Világos, hogy nem szeretné így látni az öreget. Dave csak pár napot tudott vállalni ebben a hónapban, egyfolytában konferenciákon zsizseg, mióta Éva összeszűrte a levet a tíz évvel fiatalabb kollégával.
Tompa puffanást hallok, rohanok az ajtóhoz, apa a földön fekszik. Mire odaérek már hangosan nevet, Andriskám, segíts feltápászkodni, nyújtja a bal karját, azon kevesebb az érzékeny rész, a másikba nyomták a szert. Alig kell megtartanom, egészen sok erő van a meggyötört testben, könny szökik a szemembe, a számba harapok.
Mosolyogni próbálok, apa te vagy az új terminátor, Arnoldot lazán letaszítod a dobogó tetejéről.
– Éhes vagyok – néz rám jókedvűen.
– Kész a leves – megsimítom a hátát, egyből az asztalhoz ültetem. Egyenesen tartja magát, az órát nézi, jól elment az idő.
– Apa, akartam kérdezni, tegnap járt nálad valaki? Egy bordó Alfa indult a ház elől, amikor visszaértem.
Az asztal fölé gömbölyödik. Remeg a szája, a levegőt is mintha szaporábban venné. Hosszan néz maga elé.
– Jól vagy? – megfogom a kezét.
– Igen, nálam járt.
Szedek mindkettőnknek a gőzölgő levesből, percekig csendesen kanalazunk.
– Eszterrel kollégák voltunk egy évig. Helyettesített valakit. Csodálatosan hegedült. Felajánlottam neki, hogy délutánonként tarthatja az órákat a fizikaszertárban, néha késő estig gyakorolt. Remélte, hogy Bécsbe utazhat, ösztöndíjjal. Azon kaptam magam, hogy nem szurkolok annyira annak az ösztöndíjnak. Ritkán beszélgettünk. Aztán az olasz úton ez megváltozott. Nápoly környékére vittük az osztályt. Életem legfelemelőbb és egyben legnyomorúságosabb négy napját éltem át. Ki kellett szakítanom magamból egy darabot, miközben szörnyen megbántottam, egy életre jóvátehetetlenül cserben hagytam édesanyádat – megbillen a kezében a kanál, a gyöngyöző aranysárga levesre mered, rázkódik a teste, egyetlen hang nélkül zokog.
Nem merek kérdezni, sem megszólalni. Apa akkor már apa volt és férj. Hűtlen férj, szerelmes férfi. Összeszedem a tányérokat, ölelem, megszorítom a vállát, egyszerűen nem tudok haragudni a rákos apámra. Nem mondhatom el a többieknek. Rubi apa köré épített misztériuma léket kapna.
Talán Ivett is szerelmes lett. Rájött, hogy mégsem velem akarja leélni az életét, de könnyebb volt elkenni, a nagybátyja tervezőirodáját választani Debrecenben. Nem kutattam utána. Pár kattintás lenne a Facen, Davetől tudom, egyszer rákeresett. Én nem fogok. Tizenhárom év alatt egyszer sem tettem.
Apa piruláit adagolom, hamarosan kábult lesz. Ma is a hawaii képeket akarja, a marsi tájat. Az ölembe veszem a laptopot, szorosan mellé ülök az ágyra. Néha egészen átható kesernyés szag árad belőle. A hatodik képnél alszik el. Az éjjeli lámpát égve hagyom arra az esetre, ha ki kell mennie.
A hetedik képen két keréken araszolok a Mauna Kea csúcsa felé, háromezer-hatszáz méter fölött emberfeletti küzdelmet folytatok önmagammal és a kíméletlen meredekséggel. Tizenöt éves lehettem, amikor elkezdtem komolyabban bringázni. Húszévesen már a francia Alpokban zúztam, később egy kisebb csapattal kóstolgattuk a Dolomitokat, a Pireneusokat. Többek között ezt is gyűlölte Ivett, egyszerűen nem állt szóba velem az indulás előtti napokban, esténként látványosan elment bulizni a haverjaival. Én pedig egy-két hétre eltűntem, szó szerint letekertem a térképről. Hegyi pihenőházak, őzek, szarvasok, vadmacskák, virágok, apró tavak, sokkoló zöld fű, éteri, tiszta levegő, nulla urbanizáció. Nem volt hajlandó komolyabb erőfeszítést tenni. Kizárólag tömegbe és kizárólag kocsival utaztunk, ha együtt mentünk. Mégis, amikor belefúrtam az arcom a hajába, minden ellentét feloldódott, jelentőségét veszítette. Mindegy volt, veszekedtünk-e vagy sem, amint megéreztem bőrének édeskés, enyhén fűszeres illatát, megadtam magam. Harapott, karmolt, apró galacsinná gyűrt, én pedig belepusztultam a gyönyörbe. Annyiszor, ahányszor csak akarta.
Egy héttel az utazás előtt jelentette be, hogy nem látja értelmét a távkapcsolatnak, mert hazaköltözik, nem épít velem a semmiből céget. Beleült a készbe. Csavarogtam, órákig bámultam a Dunát. Hatalmas sárgolyókat gyúrtam és karvastagságú faágakat halásztam ki a folyóból, hogy módszeresen szaggassam szét őket.
Hirtelen minden világos lett. Muszáj eljutnom Ivett nélkül Hawaii-ra, csak éppen nem azokra a helyekre, amiket lilára festett körmeivel karikázott be a térképen. Kizárólag az elvakult hegyi bringások listáján szerepel a Nagy-sziget marsbéli csúcsa. Veszett kutya voltam, dühös és csalódott, tudtam, ha akkor nem próbálom meg, nem lesz még egy esélyem. Megterveztem az egészet. Most is érzem a vad lökéshullámot, végre rajtam állt merre indulok, bárhogy dönthettem, őserő pulzált az ereimben. Egyértelmű volt, hogy a saját kerékpáromat viszem, a napi bérleti díj csillagászati összeg, több mint hatvan dollár lett volna, másrészt tisztában voltam vele, hogy kiváló műszaki állapotú gép kell, ha fel akarok jutni.
A hawaii tradíciók szerint minden hegycsúcs szentnek számít, de köztük Mauna Kea a legszentebb, éppen ezért csak magas rangú törzsfőnökök mászhatták meg. Az istenek birodalmának tekintették, ahol jóindulatú szellemek laknak a hatalmas kiterjedésű, alvó pajzsvulkán környékén. A hawaii nép hite szerint Mauna Kea Poli’ahu-nak, a Hó Istennőjének ad otthont. „Palástba burkolt szív”, aki télen kiterjeszti gyönyörű, fehér köpenyét a csúcsra. Könyörületet és részvétet hoz, a szívünkbe fagyott érzelmeket felolvasztja, a fájdalmat meggyógyítja. Akkor értettem meg, hogy miért kellett megtennem a pokoli utat, amikor a birodalom teljes valójában megmutatta magát négyezerkétszázöt méter magasban.
Férfi lettem. Egyszerre hatalmas és mérhetetlenül jelentéktelen. A világ tetején állva Poli’ahu csendben arra emlékeztetett, hogy lényünk mélységeiben mindannyian összetartozunk.
Az önsajnálat utolsó darabkái is lepattantak feszülő izmaimról.
Illusztráció: Mauna Kea (D. H. Hitchcock)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
