Füleki Gábor: Fried István köszöntése a kilencvenediken
•
Isten éltesse jó egészségben, életerőben, derűben, töretlen alkotókedvben Fried István professzort, az irodalomtudományok doktorát kilencvenedik születésnapján! [*]
Alig hihető számomra, és nehezen tudatosult bennem, hogy ilyen magas életévszámhoz érkezett mélységesen nagyrabecsült és tisztelt egykori egyetemi tanárom. A letisztult és összegző öregkor emblematikus kerek évszámához, a kiérettség és bölcsesség alkonyfényű ragyogásának idejébe. Miképp telnek-suhannak ily hirtelenében az évek, mélázik el ilyenkor az ember. Örök kérdés, szinte közhely rohanó életünk időbővülése, s egyben hátralévő részének időfogyatkozása.
Huszonöt éve kezdtem magyar szakos tanulmányaimat a Szegedi Egyetemen, az akkor még József Attila Tudományegyetemen, s akkortól ismerem őt, jellegzetes figurájára a felsőbbévesek azonnal felhívták figyelmemet. Sovány, öltönyös, szemüveges, fürge alakja végigkísérte egyetemi éveinket. Ő az – mondták a többiek –, ő az, akitől félni kell. Miért? Majd megtudod. Szigorú és buktat. Világirodalomból Majd harmadévben. Na jó, az még odébb van. Idővel, magyar szakos hallgatótársaim riogatásain túltettem magam, mert rájöttem: némelyikük léha hozzáállásával van igazából gond. Másik szakom, a biológia bizonyult igazán kemény erőpróbának, ott a dresszúra és a presszió folyamatos volt, a mérhetetlen mennyiségű latin név és molekuláris adathalmaz elsajátítása, és a meglátott összefüggésekben való alkalmazása kemény és időigényes küzdelem volt. Ehhez képest magyar szakos óráim emberies légköre, teljesíthető követelményvilága valóságos felüdülésként hatott. Tudtam: az eljövendő Fried-óra és -vizsga nem lehet kegyetlenebb egy anatómiánál vagy biokémiánál.
Harmadévben eljött a nagy pillanat: egy tanéveleji szerda reggel tömve telt az Auditorium maximum a Bölcsészkaron, velünk, magyar szakosokkal. Ekkor tudtam meg, hogy valójában ilyen sokan vagyunk. A Világirodalom-előadásra, először és utoljára, most mindenki eljött. Nem irodalom iránti rajongásból, de félelemmel vegyes kíváncsiságból. Hét óra ötvenötkor bejött Fried István professzor úr, és lakonikus mozdulattal kulcsra zárta a nagyajtót. „Azt szeretném, ha nyugodtan megtarthatnám az előadást, itt nyolc után már ne nyitogassanak.” Bár nyitogattak még valóban, de hiába, meddő próbálkozás volt. Izgett-mozgott a kilincs, a tanár úr odanézett, elmosolyodott, azzal a fanyar mosolyával, és csak ennyit mondott érdes-reszelős hangján: „Majd legközelebb egy korábbi busszal indul el a hallgató…” Majd folytatta: „Csak annyit mondhatok, amit Churchill is mondott a világháború kezdetén: >>Nem ígérhetek mást, csak vért, szenvedéseket és könnyeket.<< Nálam a kötelező olvasmányokat el kell olvasni. A négy oldalas jegyzéket megtalálják a tanszéki szekrény üvegjére kiragasztva. Fogjanak hozzá időben.” És indult az előadás, realizmus, Dickens, Thackeray, Balzac, Flaubert. Aztán szimbolizmus, Baudelare, Verlaine, Rimbaud, Rilke. Minden óra fantasztikus volt, precíz és kimért, percre pontosan másfél órás, melynek a végén: „Most kiengedem Önöket a börtönből, hogy mehessenek egy másikba…” – és nyílt a nagyajtó. Minden óráján ott voltam, kivéve egyszer, mikor magam is ajtózárás áldozatául estem. Mert tényleg korábbi busszal kellett volna jönni…
A professzor úr abszolút érthetően, óriási irodalmi és társművészeti tájékozottsággal magyarázott, távlatokat fogott át, fontos összefüggéseket világított meg, Ittam minden szavát, és szóról szóra jegyzeteltem. Nem volt benne semmi félelmetes, olyan volt, amilyennek egy egyetemi előadásnak lennie kell. Igényes, nagyvonalú, pontos és egzakt. Olykor humorral is fűszerezve. Ettől féltek, többiek? Hiszen itt csak olvasni, tanulni és érteni, értőn értelmezni kell. Ez így van rendjén. Bioszon minden órán ez a szint és a követelmény. Magyaron csak itt. Sokan elijedtek, ellustultak aztán, a létszám a felére apadt. Pedig… Minden óra nemes élmény volt, az ember a világirodalom nagy áramlataiban, összefüggéseiben érezte magát, s a tanár úr szavai nyomdakészen peregtek, mindenfajta jegyzet vagy papír nélkül. Semmi kivetítő, fólia, csak a kréta és a jó öreg tábla, egyes nevekhez, szakszavakhoz. Előadásairól készült jegyzeteim két vaskos füzetben ma is megvannak.
Tőle tudhattuk meg, mit jelent Rilkénél a Weltinnenraum, mi az orosz irodalomban a dvojnik, hogyan fedezhető fel Mann Doktor Faustusában Leverkühn alakján Nietzsche, Schönberg, Mahler és Csajkovszkij jelenléte egyszerre, tőle, hogy A per első mondata egy magyarra alig fordítható feltételes igealakban íródott… Tőle hallottunk Wagner eszméjéről, a Gesamtkunstwerkről, és arról is, hogy az öreg Liszt írt először hangnem nélküli darabot, Gyászgondola címmel. Tőle hallottam először Champfleury és Duranty nevét. Tőle tudtuk meg, hogy létezik Danilo Kiš, Hviezdoslav, Llosa, Svevo, Italo Calvino és Robbe-Grillet. Tőle hallottam először a híres Lohengrin-poént: Mikor jön a következő hattyú? – és azt is, hogy a polgárpukkasztó futurista performanszot rendező, s közben félmeztelenre vetkőző Marinettin a hölgyek hangosan megbotránkoztak, de azért sűrűn repeső legyezőik mögül alaposan szemügyre vették a művész izmos felsőtestét. Máskor elképzeltette velünk Dickens-t, ahogy üveges erkélyén a Kis Dorrit-ot írja, és a járókelők izgalommal nézik, hogy halad, mert igen kíváncsiak már a füzetekben megjelenő folytatásra. És rávilágított az irodalom élő jelenére is egyszer: épp a múlt héten beszélt Olaszországban Ecoval… Sok-sok jellemző példát lehetne még sorolni.
A vizsga pedig valóban nehéz, de teljesíthető volt. Az bukott, aki megérdemelte. Harmadévben kollokvium, negyedév végén szigorlat. Emlékszem, a Móra kollégiumban egy szorgos hölgy hallgatótársam külön olvasónapot iktatott be a Fried-vizsgára. A következő évben jómagam is követtem példáját, az óramentes olvasónapom a hétfő lett a kollégiumi tanulóban. Az előadás negyedévben csütörtök reggel. A tanév során a professzor úr többször kijelentette: ő nem bemagolt adatokra kíváncsi, hanem a műértésre. Ezért a vizsgára minden verseskötetet, regényt, drámát magunkkal vihetünk. Így is lett, a Fried-szigorlatok reggelén az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék folyosója könyvhalmokkal telt meg, melyet kettesével összefogva hátizsákokban, kézitáskákban cipeltünk oda. Ő bizonnyal jól mulatott rajtunk –, ám tényleg lehetett mindet használni. Örök élmény azóta is, és a mai napig, óráimra készülve is táplálkozom abból, amit Fried professzor adott. Zárt ajtók mögött nyitott Lét volt mindez.
Azóta is bukkannak föl újabb kérdések bennem, amit de jó volna megkérdezni tőle: vajon Flaubert Bouvard és Pécuchet-je tekinthető-e a Faust paródiájának? Tolsztoj Háború és békéjében Platon Karatajev névadása vajon tudatos utalás-e Platónra, így kötve össze a népi és a görög filozófus ősi bölcsességét? Hátha valamilyen módon eljut Fried professzor úrhoz ez az írás, és megtudhatom a véleményét ezekről a kérdésekről. Első vers-zsengéimet annak idején értő és lényeglátó módon véleményezte, ma is forgatom elmémben akkori szavait: „Gábor, maga egy 19. századi lélek. Magának világfájdalma van…” Azóta is van ugyan…. – csak már 21. századi, igen megfáradt fájdalom… Később is beszéltünk a tanszéki telefonon, s váltottunk levelet.
Professzor Úr! Engedje meg, hogy e szubjektív visszaemlékezéssel köszöntsem születésnapján. Az akadémikust, a Petőfi-, a Márai-könyvek szerzőjét, a tanszék vezetőjét és lelkét, több tíz generáció világirodalom-oktatóját. Legyen példa számunkra, mind emberségét, mind szakmai teljesítményét tekintve, s a világegyetem teremtője tartsa meg köztünk sokáig!
[*] Szerkesztőségünk is csatlakozik a jókívánságokhoz. Tisztelettel köszöntjük folyóiratunk nagyrabecsült, régi tudós szerzőjét, aki sok értékes munkájával gazdagította a papíralapú Napút több-több összeállítását.
Várjuk írásait online portálunkon is!
Illusztráció: köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
MŰFORDÍTÁS-PÁLYÁZAT 2024. (OIK) →
Kettős könyvbemutató / Meghívó →
Műhelyünk a 95. Ünnepi Könyvhéten →
